- SZÁRAZ GYÖRGY -

KŐ A SODRÁSBAN

(SZABÓ DEZSŐRŐL)

A helyzetem előnyös, kétségkívül: hetilapba írok, így még előzetesen olvashattam a napilapokban megjelent cikkeket a százéves Szabó Dezsőről. Próbáltam hát e megemlékezéseket a Ludas Matyi mottó-csecsemőjének „tájékozottságával” olvasni; egy, a kort iskolai stúdiumainál nem mélyebben ismerő huszonéves fiatalember szemével. A kép ily módon eléggé mulatságosnak tetszett. Több hasábos cikkekben kiváló szerzők emlékeznek egy íróról (esszéistáról?, publicistáról?, politikai pamfletszerzőről?), akinek művei valamennyiük szerint ma már olvashatatlanok; sem a stílus, sem a tartalom nem állta ki az idő próbáját. Nincs szobra, nem iskolai tananyag – mondja egyikük, s megállapítja: senki nem akar perújrafelvételt rendezni ügyében. Szabó Dezső életművében valódi felismerések, hősies kiállások fonódnak össze megalomániával, mulatságos vagy veszedelmes téveszmékkel; élete végén pedig már nem egyéb fogatlanul nyámmogó, patetikusan hadonászó „kiérdemesült bohócnál”. Olyan író – mondja egy másik cikkíró -, akinek inkább hatása volt fontos, mint művei. A harmadik viszont épp ezt a hatást érzi máig hatóan csak veszélyesnek.

Valami nem stimmel – mondhatja erre az általam elképzelt huszonéves „csecsemő”, nem egészen oktalanul. Pedig – bármily furcsa legyen is – valójában minden vagy majdnem minden „stimmel”. Szabó Dezső művei – hajdan rajongva falt olvasmányaim – élvezhetetlenek; stílusa émelyítően patetikus, szimbólumai monumentálisan gyermekdedek, figurái zizegnek. A pamfletek, tanulmányok élvezhetőbbek. Ám többnyire idejüket múlt kérdésekről olvashatunk bennük – bár például a sportőrületről vagy a nőkérdésről írottakban akad néhány megszívlelendő gondolat -, s olyan személyek gyilkos karikatúráit kapjuk, akikkel kapcsolatban már nincsenek viharzó indulataink, legtöbbjükről már el is feledkeztünk régen.

„Bementem ebbe a regénykébe. Mentem, mentem, mendegéltem. Fonnyadt janicsárokkal, hervadt hodzsákkal, lankadt bégekkel találkoztam. Nézték egymást és ásítoztak” - így kezdi az egyik – rég megavasodott – történelmi regény bírálatát. A mai olvasó – némi átvitellel – mai örömöt is találhat benne.

De ezzel együtt: valóban minden „stimmel”.

Csakhogy akkor – mondja az a bizonyos huszonéves – mi a magyarázat? Évfordulómánia? Aránytévesztés?

Nézzük hát a Szabó Dezső-jelenséget. Helyénvalónak érzem itt ezt a divatszóvá silányult kifejezést, noha napjainkban „fenoménná” léphet elő bármely sportoló, aki így vagy amúgy eltér a sporterkölcs nem túl magas normáitól. Szabó Dezső tagadhatatlanul jelenség volt, a szó valódi értelmében.

Előttem fekszik egy könyv: Szabó Dezső 1939-ben kiadott tanulmánykötete. Antikváriumból került hozzám valaha, hajdani gazdájának sűrű aláhúzásai tarkítják. S a ceruzajelzésekből kibonthatóvá válik olvasó-elődöm emberi-politikai arculata. Csak találomra böngészek, ki-kicsippentve egy-egy aláhúzott szövegrészt.

„...ez a nácionálizmus és ez a frenetikus Állam: történelmi hisztéria... Dopping-nácionálizmus, dopping-állam... Ősmitológiai galagyolásokkal, Deutschland, Deutschland über alles-ekkel.” Itt az aláhúzások kort határoznak; aki e szövegrészeket kiemelte, az akkortájt olvasta ezt a könyvet, amikor a náci Harmadik Birodalom még virágkorát élte.

Egy másik tanulmányban – az akkori miniszterelnökhöz címzett oldalak egyikén, kései eligazításul megtalálom olvasó-elődöm margójegyzetét: „Darányi” - ezt húzta alá: „...a baloldali világnézetnél csak a jobboldali világnézetet kerüld el messzebbre.” Ugyanott: „A magyar faj... közös anyagi és pszichikai hatók együttműködésének eredménye. Meghatározásban adni; nem lehet.” Másik: „...az >>ifjúsági vezér<< nem az a virág, amelyből gyümölcs lesz a magyar jövő számára.” De aláhúzta ezt is: „...sokszor valósultak meg olyan új történelmi képletek, melyeket... utópiának neveztek.” Kicsit lejjebb ezt találta kiemelésre érdemesnek: „...ha teljes lemásolásban vennénk is át bizonyos formákat a bolsevizmusnak nevezett történelmi kísérletből...”

A következő tanulmány aláhúzott mondatai már a hajdani olvasó személyiségéről is tájékoztatnak. „A paraszt szó ezer év véres... és követelő szimbóluma.” Lejjebb: „...magába tömöríti a magyar föld népének egész nagy tőkéjét... Nagyszerű ereje... Hihetetlenül kerülő, furfangos módon tud céljához jutni.” Mellette: az aláhúzó gömbölyded, apró betűivel megjegyzés: „paraszti machiavellizmus – jobb és valódibb a valódinál.” És még egy eligazító aláhúzás: „...a magyar középosztály hazaáruló honfiai...”

Alighanem ennyi is elegendő, hogy kialakuljon a hajdani olvasó portréja. Fiatal ember, valószínűleg paraszti származású értelmiségi, talán még egyetemista, s mindenképpen olyan valaki, aki megjárhatta valamelyik akkori jobboldali ifjúsági szervezet kiábrándító iskoláját. Amellett kétségtelennek tetszik: ezt a „lelket” Szabó Dezső mentette meg. Hogy megmentette-e valóban, az kérdés. Hisz nem bizonyos, tudott-e később szabadulni attól, ami a szélsőjobbtól megszabadította. Az út a Szabó Dezső-i ideológiától sokfelé ágazhatott. Könyvem hajdani gazdája talán földet osztott 1945-ben, talán elrongyolódott illúziókkal menekült országhatárokon át, talán funkcionárius volt Rákosi idejében, talán besavanyodott értelmiségiként éldegél az ország valamelyik zugában... Rengeteg „talán” lehetséges.

*

Egy dolog kétségtelen: az 1920 és 1945 közötti ifjú nemzedékeknek nincs olyan társadalmi-politikai elkötelezettségű tagja, aki – vonzás vagy taszítás formájában – ne találkozott volna Szabó Dezsővel. Hatalmas, mozdíthatatlan kő, torlasz volt az áramlás kellős közepén, te3relve, taszítva a belé ütközőket jobbra vagy balra. Hatásától talán csak azok menekülhettek, akik igyekeztek a langyos partközeli vizeken navigálni.

A hasonlat persze – mint általában a hasonlatok – igaz is, nem is. Mert a követ megkerültük ugyan, de az emléke bennünk maradt, és nem mindig bizonyult jónak. Tudjuk, még az első NÉKOSZ-nemzedékben is éltek a Szabó Dezső-i illúziók a frissen megismert marxizmus mellett, vagy éppen annak ellenében. S ennyiben jogos is lehet az évforduló egyik méltatójának aggodalma: talán még ma is van hatása Szabó Dezsőnek – esetleg épp olyanokban, akik már nem is ismerik közvetlenül az életművét.

De miért tagadnánk, hogy Szabó Dezsőnek – noha mérhetetlen és ekképpen bizonyíthatatlan – szerepe volt abban, hogy a harmincas évek végén ijesztő hirtelenséggel tömegpárttá duzzadt nyilaskeresztes párt ugyanolyan hirtelenséggel horgadt vissza a csaknem ismeretlenségbe, későbbi „történelmi” szerepét pusztán a német pártfogásnak köszönhetvén.

Szabó Dezső tévedéseit ma már legfeljebb a történelem tartja számon. Emlékét – és hatásait – valójában már csak a korosodó nemzedékek őrzik. Nincs hát okunk arra sem, hogy érdemeit – amelyek már ugyancsak a történelemre tartoznak – elhallgassuk.

„Keressünk egy szót. Megvan: antiszemitizmus. Ezt megtesszük tabunak. Az államelmélet, a magyar lét összes problémáját erre az egyre szimplifikáljuk... Elvonja a figyelmet a feudális, a klerikális és az indulsztriál-kommerciális kapitalizmus nem-zsidó részének nemes játékairól. El a földreformtól, az alkotmányreformtól... Ez a szó olyan, mint a mese zsákba dugott botja: mindent elintéz... Ez az antiszemitizmus a legkönnyebb üzlet, a kellőleg megmérgezett tőr, az ügyesen kötött hurok. Barométerre, légnyomásra, szezon- és étvágykülönbségekre szabályozható jó kis antiszemitizmus ez. Ha akarom: bot, ha akarom: esernyő, ha akarom: spádé, ha akarom: kapukulcs.”

Aki 1923-ban, szembefordulva az általa „görénykurzusnak” nevezett politikai áramlattal – sőt: előbbi önmagával – le tudta írni ezeket, az megérdemli a megemlékezést.

Való igaz: „sajátos faji radikalizmusával”, „parasztmítoszával” antidemokratikus kispolgári érzelmek és indulatok megfogalmazója is volt. Amint hogy igaz az is, hogy társadalmunk egészséges fejlődésének kell megelőznie azt, hogy anakronisztikus eszmék és elméletek új táptalajt találjanak.

De ez már a mi dolgunk, nem Szabó Dezsőé.

1979

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 134-136. o.]