- ERDEI SÁNDOR -
SZABÓ DEZSŐ

 

 

 

1.

 

 

Halála óta hallgatunk róla. Úgy az elfeledés csendjével, inkább valami külön hangsúlyú hallgatással, mint ahogy a csevegő társaság elhallgat, amikor váratlanul közéjük toppan, akiről addig beszéltek. Mintha Szabó Dezső jelenlétét a halála tette volna súlyosabbá.

 

A ma felnőtt sorban élő magyar nemzedékek mind azoknak a társadalmi erőknek a szorításában nevelkedtek, amelyek az 1918-as és 19-es forradalmakban robbantak, majd iszonyú fojtásba kerülvén, a társadalom és a kultúra mélyén morajlottak tovább. Ezekről az erőkről, nagyságukról, eredetükről, mozgásuk irányáról a legpontosabb tanúvallomásokat költők, művészek tették. Ady és Móricz, Bartók és Kodály minden lényegest elmondtak arról a magyar társadalomról, amelyet 1867 után, 1848 mitológiájává kényszerült emléke és a kiegyezés polgári józanságot mesterkélő kábulata közepette mégiscsak a nemzetté születés gyötrelmei kínoztak. Adyék és Bartókék nélkül ma keveset tudnánk arról, hogyan folytatódott 1867 után a magyar nép története. Keveset, mert a politikai krónikák adatai a Habsburgokkal való közösködésről „csak” Magyarország gyarmati helyzetét bizonyítják, a nép szenvedéséről és a másfél millió magyar Amerikába tántorgásáról szóló dokumentumok pedig „csak” az osztályharc abortusait, a magyar polgári fejlődés elsikkadását mutatják. Persze, a gyarmati sorsot, az osztályviszonyokat és azok torzulásait minden rezdületükben ismerni kell, enélkül meg sem lehet közelíteni azt, ami a magyar néppel 1867 óta történt. De mindezek legpontosabb ismerete sem elég. Sőt, ha nem egészül ki annak a szellemi és erkölcsi reagálásnak a pontos ismeretével, amellyel az élő magyar társadalom az osztályviszonyokra és a nemzeti elnyomatásra felelt, akkor a legtárgyiasabb osztályharc-ismeret is meddő absztrakció marad, Adyék és Bartókék - ki-ki a maga művészete nyelvén – a magyarság helyzetét és a magyar nép feleletét a helyzetre mindig egyszerre mondták ki. Ezért mindegyikük megértéséhez nélkülözhetetlen a kor osztályviszonyainak és nemzeti problémáinak ismerete, de aki megérti őket, az az osztályharc és a nemzeti függetlenségi küzdelem törvényeinél többet ismer meg: egy nép életerejét, amely teremteni képes, és egy nép nemzeti egyéniségét, amely már el nem hanyagolható minőséget jelent a világ nemzeteinek együvé tartozásában.

 

Adyék, Bartókék. Mi, akik ma negyvenesek vagyunk, jól emlékszünk húszesztendős korunkra, amikor a magyar értelmiség vigyázóbb része Ady, Móricz, Bartók, Kodály nagy nemzedékéhez Szabó Dezsőt is hozzászámította. Nem csupán és nem elsősorban az életkor alapján. (Bár az évszámok beszéde is egyre érthetőbb lesz számunkra. Az én fülemet is csak most üti meg ismét határozottabban ez a beszéd, ahogy a korszak útjelzői között tájékozódva a születési dátumokat is egymás mellé rakom: Ady 1877-ben, Móricz 1879-ben, Szabó Dezső 1879-ben, Bartók 1881-ben, Kodály 1882-ben született. Aki szereti a jelképeket, itt felkiálthat: micsoda hat esztendő, egész hegyláncot szült! - Jelkép nélkül pedig így szól az ember: a sorsot aprópénzre váltó kül- és belpolitikusaink többnyire a magyar nemzet vesztén munkálkodtak azokban az évtizedekben; micsoda erő van ebben a népben, hogy Adyékat tudta adni válaszul a sorsnak!) Hogy Szabó Dezső közéjük tartozik, azt ennek a Jókai-szemű, bölény nyakú, örökké magányos társkeresőnek a lélegzetvételéből és mondandóiból éreztük. Éreztük, így mondom, mert mihelyt valaki alaposabban nekilátott, hogy Szabó Dezső rokonságát Adyval vagy Móriczcal kimutassa, rögtön a szembeötlő különbségeket kellett észrevennie, a közös vonások eredete balladai ködbe veszett az akkori tekintet elől. De a balladai köd is csak erősítette azt az érzésünket, hogy Szabó Dezső a maga útján ugyanazt az „örök magyar határpört” vívja, amit Ady mindenki helyett a maga csataterén, amit Móricz az ő Tündérkerttől Zsarátnokig terjedő térségein, ugyanazt a magyar pört, amelynek poklából a nép ítéletét Bartók sólyomröptű zenéje süvöltötte s Kodály zsoltárai dörögték. Azok között, akik a magyar nép történetét 1848 élő örökségével együtt, 1867 halálos alkuja ellenére átvették, s minden korukbeli tapasztalattal súlyosbítva az utánuk következő nemzedékeknek átadták: azok között Szabó Dezső is ott volt. Úgy éreztük, tudtuk 1945-ig.

 

Mit érezünk, tudunk róla ma, hogy eddig hallgattunk róla?

 

Szabó Dezső 1945 januárjában halt meg. Pesti, Rákóczi téri lakásában találták holtan s ott a Rákóczi téren temették el a református egyház gyásszertartása szerint, miközben Budán még ágyúk dörögtek. Azután egy-két évig még fel-feltünedezett róla egy-egy nyilvános emlékezés, de azok is inkább a beállott csendet tették érzékelhetőbbé. Nem volt több a hallgatás hangsúlyos kifejezésénél az sem, amikor marxista kritikusok (Lukács György, Révai József) a népi írók körüli vitákban utaltak Szabó Dezsőre, mint az ellenforradalmi ideológia megtestesítőjére. Azok az utalások érintettek valamit Szabó Dezsőből, de hogy mit, annak tisztázását az utalók elkerülték, s el azok is, akik megrökönyödve néztük ugyan, hogy Szabó Dezső mily könnyed egyszerűséggel minősíttetik szőröstől-bőröstől ellenforradalmárnak, szólni azonban egy kukkot se szóltunk a minősítés ellen, de még a könnyedség ellen sem. A hallgatás így különböző elemekből összeállva korántsem nyugalmas közegként vette körül Szabó Dezsőt.

 

Akik többé-kevésbé tanúkként emlékezünk Szabó Dezső életének utolsó tíz esztendejére, a Marczibányi téri, majd a Rákóczi téri vacsorákra s az akkoriban havonta-kéthavonta megjelent Ludas Mátyás-füzetekre, hallgatás közben szinte úgy rejtegettük önmagunk elől ezeket az emlékeket, mint az újonc szerzetes a testi gerjedelmeit. Igen, mert az emlékek mindenképpen a hallgatás megtörésére késztettek volna. Hiszen Szabó Dezső is nevelt minket. Ha nem is éppen úgy, ha nem is ugyanabban a teljesebb egyetértésre és élesebb ellenkezésre hangoló közelibb kortársi viszonyban nevelődtünk rajta, mint a nálunk tizenöt-húsz évvel idősebb nemzedék, mi is számadással tartoztunk és tartozunk mindenről, amihez Szabó Dezső révén jutottunk. S nem ellenforradalmi ideológiát kaptunk tőle. Az 1945-ös földosztás közben, de később is az első termelőszövetkezetek születése idején, hol Kisteleken, hol Orosházán, hol Szekszárdon találkoztam velem egyidős újpesti vagy pesterzsébeti munkásokkal, akiktől a napi falujárás után éjszakába nyúló beszélgetés közben egyszer csak Szabó Dezső nevét hallom. A Marczibányi téri és a Rákóczi téri vacsorákról emlékeztek rá, s itt a tervekkel, győzelmi reményekkel teli estéken beszélniük kellett róla; a senki emberfiától nem félő s minden korabeli bálványt kicsúfoló író két marokkal szétszórt igazságai ide kívánkoztak és az új élet kézzelfogható igazságai között igen otthonosan érezték magukat. - Igen, ilyen közönsége volt azoknak a Szabó Dezső-vacsoráknak: diákok, tanárok, orvosok, művészek, mérnökök, írók és munkások. Munkások, mindig szép számmal, amivel korántsem azt akarom mondani, hogy Szabó Dezső a munkásoké volt. S még azt sem akarom mondani, hogy Szabó Dezső előadásai azokon a vacsorákon – a Marczibányi téri Lövőház vendéglőben egy pengő ötven fillér volt a vacsora, de egy hosszúlépés mellett is végig lehetett ülni – csupa évülhetetlen igazságot, tévedéstől mentes ítéletet fogalmaztak meg. De olyan ember beszélt ott, akinek volt bátorsága rögtönzött válaszokat adni az akkori mindennapok legnyersebb kérdéseire, aki sorra leckéztette az akkori magyar miniszterelnököket, kultuszminisztereket, hivatalos történelemcsinálókat, s leckéje kényesebb pontjaira saját maga hívta fel a főügyész figyelmét. Megkapták ott a magukét a kor diktátorai, és diktátorjelöltjei s meg ugyancsak a különféle sipkát, inget, jelvényt viselő és hozzá árvalányhajat, darutollat, turáni végzetet és árja megváltást lobogtatő gőzfejűek és gőztől kábultak. Szabó Dezső mindenkinek fegyvert adott a kor embertelenségei ellen; vacsoráinak az volt a résztvevők hevületében, majd emlékezetében folyton újuló varázsa, hogy ott mindenki személyesen – élő ember a szikrázva élő embertől – vehette át a hitet adó fegyvereket, azon frissiben, ahogy a tüzes pörölycsapások alól és a metsző hideg gúny hűtőjéből kikerültek. - Egyszóval emlékeztünk Szabó Dezsőre, beszélgettünk róla a földosztó és a szövetkezetesítő agitátor elvtársakkal. Észre se vettük, hogy amikor így szóltunk: bárcsak ezt megérhette volna – akkor egyszerűen félrelöktük az egész Szabó Dezső-féle világnézeti állványzatrendszert és Szabó Dezső igazságait úgy csupaszon soroltuk a mai igazságok közé, pedig a maiakról tudtuk, hogy egészen másfajta világnézeti kőműves állványok között épülnek, mint amilyenek Szabó főpallér állványai voltak. Persze, ha állványzatrendszerek harca folyik, abban Szabó Dezső világnézeti konstrukcióinak az első hevesebb legyintésre össze kell omlaniuk; az annyira világos volt előttünk, hogy végiggondolásra nem tartottuk érdemesnek. Az osztályharc- elmélet szilárd pallóin állva Szabó Dezsőt illetően két dolgot biztosra vettünk. Egyik az volt, hogy az a bizonyos Szabó Dezső-i világnézet a neonacionalizmus létráiból és a faji öntudat gerendáiból a heroikus pesszimizmus ácskapcsaival és valamiféle pánindividualizmus (vagy individuál kollektivizmus?) drótjaival összetákolva, bizony esendő alkotmány, istenkísértés rajta kőműveskedni. A másik bizonyosságunk az volt, hogy Szabó Dezső ezen a Don Quijote-i instrumentumon pallérkodva olyan igaz emberséget is épített, amely messze túléli a romlandó állványokat. Ismertük ezt az emberséget, emlékeztünk rá. És hallgattunk. Csak egymás között beszéltünk róla, tűrtük, hogy a nyilvánosság porondján Szabó Dezsőből csak az állvány-konstrukció romjai dísztelenkedjenek, s tűrtük, hogy a romokkal együtt az egész Szabó Dezső eltemettessék. Ilyen volt a mi hallgatásunk, akik ifjúságunk szertelenségének első szárnyait s az első véres zúzódásokat nem utolsósorban Szabó Dezsőnek köszönjük.

 

Könnyű lélekkel vettük Szabó Dezső világnézetének összeomlását, mert bennünk az már sokkal korábban összeomlott, még maga az élő Szabó Dezső segített rombolni, hiszen már életében sorra túlélte a saját filozófiai konstrukcióit. Ő, az utánozhatatlan anarchista, volt a világnézet-állványzatok fő rombolója is, aki 1932-ben így fejezte be A kötél legendája című elbeszélését, Ánizs Péter szájába adva a szót: „ - Anyukám, holnap kimegyek a marhavásártérre és veszek egy négyfogatos világnézetet. Van miből.” Felőlünk lehetett anarchista Szabó Dezső, kellett is, hogy azzá váljék a saját filozófiájával szemben, mi 1945-ben már védettek voltunk anarchizmus ellen, mert tudtuk, hogy új alkalmas állványok között végre a magyar élet valóságos építése kezdődött. De nagy biztonságunkban nem vettük észre, hogy 1948 körül a figyelmünk elhajolt az épülő élettől és mind rohamosabban csak a világnézeti állványok építésére kezdett irányulni. S figyelmünk eltévedése egyáltalán nem afféle ártatlan filozófiai vagy esztétikai bűn volt, aminek súlyát csupán irodalmi művek és írói pályák félreértésén lehetne megmérni. A belenyugvás Szabó Dezső teljes elítélésébe csak egyik tünete volt a heveny kórságnak, mely akkoriban kezdett erőt venni rajtunk. Esküdtünk a népre, munkásokra, parasztokra, de közben a dobhártyánk nem rezdült a nép lélegzetvételére, szemünket rózsaszínű köd szigetelte el az élet valóságos kínjainak látásától. Világnézet-állványaink szilárdak voltak. Ma sincs más állványokra szükségünk. De amit ezekről az állványokról építünk, annak ismerete, gondozása és védelme számunkra mégis csak fontosabb mindennél, mert az maga a magyar nép élete. Élet: tehát sohasem azonos a világnézettel. A legjobb és legalkalmasabb világnézettel sem. Szocialista világnézetünk művelése sohasem jelenthet egyet a nép életéről szerzett ismereteink gyarapításával, csak eszköze ennek. Nélkülözhetetlen eszköze: de amikor az „eszköz” szó előtt a „nélkülözhetetlen” jelző áll, ez a körülmény a jelzett fogalom eszköz mivoltát nem elhomályosítja, hanem kiemeli, s ugyancsak kiemeli a cél jelentőségét is, aminek elérésére a világnézet mindig csak eszköz. Ezt a gyengébbek kedvéért kell hangsúlyozni, s az emlegetett évek során mi maguk voltunk ezek a nagyon-nagyon, szégyenletesen gyengék. Azt is pontosabban megmondom, kik ezek a „mi magunk”: a mai harmincöt-negyvenöt esztendős kommunista értelmiségiek. Hősködtünk világnézetünk szilárd állványain, azt mondtuk: „Nép, élet, igazság”, s néha már nem volt annak más értelme, csak mintha azt mondtuk volna: „Vetkezd le, óh nép, ósdi előítéleteidet, melyek szerint otthonias tűzhelyeket akarsz építeni egyéni, családi, sőt nemzeti hajlandóságaid számára; hagyd ezeket a spontán szamárságokat és fogadd el, ím, lakásul, tűzhelyül e nagyszabású kőművesállványokkal körülbástyázott légköbmétereket, élj és dolgozzál itt boldogan, hiszen az élet úgysem áll egyébből, mint világnézetből, a kapavágás is világnézet, a kalapácsütés is világnézet, a szerelemről, a születésről és a halálról nem is beszélve.” - Nos, a történetnek ezzel nincs vége, hiszen ha késve is, magunkhoz tértünk a kábulatból, de nem itt a helye, hogy ezt folytassam. Térjünk vissza Szabó Dezsőhöz.

 

Hallgatásunk Szabó Dezsőről nem oka, hanem egyik tünete volt az imént jelzett világnézeti állapotunknak. De nyilván az okokra nézve sem tanulság nélkül való, ha megkeressük, mit hallgattunk el Szabó Dezsőről s mi lett ebből a kárunk. Jobb, ha a veszteséget keressük. A magunk kárán tanulni még mindig vigasztalóbb foglalkozás, mint sóhajtozni az elszalasztott lehetőségek után.

 

 

 

2.

 

 

Szabó Dezső olyan családban és olyan iskolában élte gyermekkorát, ahol a nemzet fogalma mindennap érzékelhető, a levegővel együtt belélegzett valóság volt. Olyan valóság, amit a szülők, a felnőtt rokonok, barátok, tanítók emlékei, tragédiái és vágyai teremtettek meg. Ezeknek a felnőtteknek az ifjúsága 1848-49 volt.

 

Szabó Dezső így ír az apjáról önéletrajzában:

 

„Pályája, élete, lelke, hullása: a negyvennyolcas ifjúság legtöbbjének sorsa volt. A szabadságharc mint tizenöt éves gyermeket találja a kolozsvári református kollégyumban. Otthagyja tanulmányait, beáll katonának s mint >>honvéd-jáger<< rajong és csodálkozik az Erdélyben tántorgó magyar hadsereg nyomán. A puskaport elég távolról szagolgatta, de azért ez a gyermekkori eposz megadta egész élete pátoszát s a jogot arra, hogy mint >>utolsó kívánságát<< egész életén át felemlegesse: sírkövén csak ennyi álljon: - Itt nyugszik Szabó József, negyvennyolcas honvéd. - A forradalom bukásakor elfogják és pár heti nagyszebeni áristom után néhány nyakleves s a szülők pénzáldozata árán visszatérhet könyveihez a kollégyumba...

 

...Az érettségi után teljesen a honfibúsulások és honfibuzdulások egész élettel játszott szerepeinek adta át magát. Végzetesen: Minden odahatott, hogy ezt a megnyerő külsejű, jóeszű, lobogó temperamentumú fiatalembert a meddő és szomorú mámorok lejtőjére vigye. Kifogyhatatlan szónoki képessége volt a Kossuth, de még inkább Wesselényi modorában s hosszasan zengő mondataiban ott volt a kor minden kedvenc szóvirága. Írt kellemes verseket: Tóth Kálmánosan Petőfieseket, sőt ha szerelemről volt szó: Vachott Sándorosan gyengédeket és érzékenyeket. De legvégzetesebb tehetsége elragadó hegedűjátéka volt: az akkori leghíresebb cigányprímások magukkal egyenlőnek tüntették ki. Így minden képessége és az akkori nemzedék szociális tartalma: a honfibúsulás és az ellenzéki dac egyaránt lökték a pohár, s több éjszakán és napon átnyúló sírva vigadás felé. Hiszen e nemzedék szemében ez nem csak evés és ivás: de misztikus áldozás volt a ledöfött Haza oltárán s a felrázott ököl tiltakozása ez eltipró hatalom ellen.”

 

Az apát rajongása Olaszországba is kivitte, két évig katonáskodott Garibaldi mellett. Azután hivatalnok lett Kolozsvárt, előbb a megyei levéltárnál, majd a törvényszéknél volt levéltáros.

 

Az anya: Mille Mária, nemes Mille János és Zilahi Kiss Anna leánya, apai ágon román eredetű s mindkét ágon régi kálvinista család szülötte volt. A szabadságharc bukása családját tönkretette, ifjúságát a szenvedés, a hazafias rajongás és az olvasás iskolájává kényszerítette.

 

„Nála az irodalom-világ – írja róla a fia – abszolút teljességben behelyettesült a való helyébe. Pontosabban: ő a való, az élt világot az olvasott világ szemeivel látta, ítélte, lélegezte. Az olvasott világ alakjain át ismerte meg az emberek belső formáját s a >>költői igazságszolgáltatást<< a gyakorlati világ abszolút érvényű kialakuló erejének, az Isten minden pillanatnyi tevékeny vigyázásának hitte...

 

… Az ő látásában a történelem nagyjai homálytalan hősök voltak, akik csak és csupán azért születtek, éltek s végezték a sok ezzel járó strapát, hogy: >>boldogítsák és szabaddá tegyék a népet, a milliókat<<. Politikában a kormány és az ellenzék harca a gonoszok és a jók harca volt. Az önzetlen, csak a népért élő ellenzéki képviselők küzdelme az önző, a népet elnyomó és kizsákmányoló kormánypárti elemek ellen... Az olvasott élet e teljes átvalósulásának volt egy kedves következménye, amelyért sokszor tréfásan kötekedtünk vele, amit ő édes derült humorával tűrt. Gyermekeit és ismerőseinket az alkalom tartalma szerint a regényalakok neveivel hívta, hogy jobban fogja a belső valóságukat. Egyetlen egyszer vesztem össze Katica húgommal és akkor megkarmoltam a kezét. Anyám így szidott: -Te Straff, te Vajdár Benjámin, majd adok neked, hogy örökre elmegy a kedved az ilyen gyilkossági kísérlettől. -Természetesen csak úgy érezhettem e szavak súlyát, ha tudtam, hogy Straff milyen szerepet játszik az Új földesúr-ban és Vajda Benjámin az Egy az Isten-ben. Jenő bátyám egyszer zengő szabadságszónoklatot mondott az enyedi teológia egyik ünnepélyén. Anyám meghatva tette le az újságot: -Na, Jenő, tegnap igazán Marius volt. - Ez a Marius igazán nem római, hanem a Nyomorultak-nak egyik főszereplője.”

 

Idézhetnénk mindezekhez még a kolozsvári református kollégium levegőjét, melyet a gyermek Szabó Dezső úgy szívott be, mintha az iskola a megnagyobbodott otthona lett volna. Egy emlékekből és vágyakból gyúrt magyar nemzet élt ebben a levegőben. S ennek a nemzetnek a Petőfi-versek, a Kossuth-szónoklatok, a Jókai- és Victor Hugo-féle regényhősök voltak a legfőbb életnyilvánulásai. Nemcsak Szabó Dezső édesanyja látta a valóságos világot az olvasott és elképzelt világ szemeivel, hanem az egész nemzedék, amely sehogy se tudott kiegyezni az 1867 körüli magyar valósággal. Az elképzelt nemzet valóságos életre keltése: ez lett Szabó Dezső életének véget nem érő birkózása.

 

A polgári nemzetté fejlődésnek nemcsak kiteljesedett példái voltak Európában Szabó Dezső ifjúsága idején, de a párizsi kommün már az újfajta nemzetmagzat legelső mozdulásait is megmutatta. Mindenesetre már akkor látható volt, hogy a nép megmozdulása nélkül nem győzhetett a polgári forradalom ott sem, ahol a nemzeti függetlenséget nem tiporta el idegen hatalom. Polgári értelemben vett nemzetről csak ott lehet beszélni, ahol a nép, ha ideiglenesen is, de közvetlenül bele tudott szólni a politikába. Olyan mértékben lettek erős nemzetek a polgári korszakban, amilyen mélyen a kapitalista fejlődés megmozgatta a népet s amilyen mértékben lehetőség nyílt a népi elemek polgárosodása előtt. A polgárságnak – ahol egyáltalán ki tudott fejlődni – akkor is létérdeke volt a népből való rekrutálódás, ha a vagyonos polgár végül is mindenütt kiegyezett a régi uralkodó osztály maradékaival. A nemzeti vonások nem azokban a társadalmakban fejlődtek ki erőteljesen, ahol a kezdődő polgárosulást felszívta a régi uralmi rendszer, hanem ott, ahol a polgári fejlődés a volt uralkodókkal való megegyezés mellett is a legtöbbet markolt a népből. A francia vagy az angol polgári kultúra nemzetközileg is azért lehetett súly, mert erősen nemzeti volt: népi volt a kapitalista fejlődés lehetőségei és fokozódó ellentmondásai között.

 

Hogy Magyarországon mi volt Szabó Dezső ifjúsága idején, azt az apáról és az anyáról idézett életrajzi részletek is elég világosan jellemzik. Persze, az akkori magyar értelmiségiek nem mindannyian hányódtak a honfibúsulások és a honfibuzdulások meredek végletei között. Voltak közöttük reálpolitikusok. S mit jelentett itt 1867 után a reálpolitika? Ahogy Szabó Dezső később egyik tanulmányában megfogalmazta: ezt:

 

 

„... a minden magyar halálok születési dátuma: 1867. Az előkelő (a Habsburg) dinasztia érdekköre belátta, hogy a politique de violance, az erőszak politikája belátható időn belül nem vezet a magyarság megsemmisítésére. Helyébe állította a politique de pénétration-t, az áthatolás politikáját, amely a nyugati nagyhatalmak modern politikája volt gyarmataik bennszülötteivel szemben.”

 

 

Kiegyezni a gyarmati helyzettel: ez volt a „reálpolitika”. A kiegyezés Deák-szabású politikusai és Gyulai Pál-szabású hívei szintén melengettek a lelkük mélyén egy magyar nemzetet, lényegében ugyanazt, amelynek tragédiája Szabó Józsefet a szomorú mámorok lejtőjére, Mille Máriát pedig a költői igazságszolgáltatás politikai erejébe vetett hitre vezette. Csakhogy a kiegyezők a politique de pénétration feltételeinek elfogadását úgy tekintették, mint a nemzeti fejlődés reális útját, hitték, hogy ez az út vezet majd Vörösmarty nemzethalál-víziójának cáfolatához és Petőfi nemzetének győztes életéhez. Ezért az ő „reálpolitikájuk” nem volt kevésbé irreális, mint a ledöfött Haza oltárán áldozók őrjöngése, vagy az isteni-költői igazsághoz menekülése. Sem ezek, sem azok nem találták meg az igazi utat.

 

Az egyetlen út a néphez fordulás lett volna. A néphez fordulás: akkor még nem is proletárforradalmi értelemben, hanem a polgári forradalom értelmében. Úgy, ahogy Petőfi és Táncsics, sőt Kossuth is tudott a néphez fordulni. De éppen a népet vesztették szem elől a „reálpolitikusok” is és a nagy tragédia közvetlen szélütöttjei is. Ez utóbbiak vízióiban a nép ugyanarra a dicsőséges és megközelíthetetlen Olymposzra költözött, ahol a többi fél- és egész isten töltötte idejét leginkább mennykövek dobálásával, nagy ritkán szivárvány mosolyogtatással. Az előbbiek pedig bereálpolitizálták maguknak, hogy Magyarországon, hála a bölcs kiegyezésnek, virágba szökken a polgárosodás, épül a vasút, nyílik a bánya, őröl a malom, telepszik a bank, s ennél többet és jobbat az istenadta nép se kívánhat magának.

 

A nemzeti függetlenség elvesztése vágta el őket a néptől. Szó szerint elvágta, mert Világos után Haynau vérengzése, majd a Bach-korszak bürokratikus gépezete azokat irtotta ki s azokat szorította félre az ország közéletéből, akikben negyvennyolc szelleme cselekvőleg élt. Magát a szellemet ugyan nem ölhette meg a Habsburg-politika, de az ország gazdasági életéből és a politikai hatalomból teljesen kirekesztette. Így éppen azt a területet zárta el a magyar polgári fejlődés elől, amelyen társadalmi alakulás egyáltalán megvalósulhat. Ezt kellett elzárnia ahhoz, hogy a magyar nemzeti önállóságot nem létezőnek tudhassa. Lett hát Magyarországon kapitalizmus – magyar polgárság nélkül. Az a „középosztály”, amely mint a gyarmatosító hatalom gazdasági, politikai, igazgatási apparátusa és üzleti ügynöksége itt összeverődött, idegen volt. Nem azért volt elsősorban idegen, mert sok volt benne a nem magyar anyanyelvű, hanem helyzete, szerepe, s ennélfogva szelleme miatt. Idegen volt, mint társadalmi képződmény, mert nem a magyar társadalmon belüli erők ütközései hozták létre, hanem ezekkel az erőkkel szemben idegen hatalom telepítette rá az országra. Ez a képződmény csak olyan „viszonyban” lehetett a magyar néppel, amilyet élősdi természete diktált. S a „reálpolitikusok” és a tragikus ökölrázók vagy akarták vagy sem, ebbe az idegen képződménybe tartoztak bele, mert ez vette őket körül – nem pedig, mint ők hitték, a nemzet a nép, - ennek létfeltételei voltak az ő létfeltételeik is, és ennek elnyomó, bénító szerepét nem tudták pezsdítő, igazi ellentmondásokat érlelő és kirobbantó szereppé változtatni a legbölcsebb reálpolitizálással s a legsötétebb honfibúsulással sem.

 

Áttörni az idegen közegen a néphez: ez lett Szabó Dezsőék nemzedékének feladata. Nincs itt hely arra, hogy részletesen megvizsgáljuk, milyen okok voltak, amelyek abból a nemzedékből Adyt, Bartókot, Móriczot, Kodályt valóban eljuttatták a néphez. De, hogy Szabó Dezső végül is miért nem talált rá igazán a népre, s keresése közben mégis mennyi nélkülözhetetlen ismeretet szerzett nekünk a nemzetről és a népről is, ennek vizsgálata mostani kötelességünk. A főbb pontokon, persze, utalásszerű összehasonlításokat kell tennünk Szabó Dezső sorsa és Adyék útja között.

 

Szabó Dezső szülei örökösei voltak negyvennyolc szellemének, de társadalmi helyzetükben nem rajzolódott ki világosan a negyvennyolcas örökség sorsa. Ez az örökség magyar polgárság hiányában mindenestől a néphez „süllyedt”. Szabó József nem követte végig az örökség társadalmi útját, hanem megállott a kolozsvári törvényszéki levéltárnál, vagyis olyan helyen, amely neki, a negyvennyolcas honvédnek, Garibaldi volt katonájának, a szépen szónokló és szépen hegedülő, vérző szívű hazafinak nem szakma, nem hivatás volt, hanem pusztán a fizikai lét biztosítéka. Társadalmilag tehát egyszerűen ürügy lett számára az a hivatal, amely éppen ürességével még külön is arra hajtotta, hogy élete értelmét csak a szent illúziókban lássa. Azon a társadalmi helyen Szabó Józsefnek ezt kellett mondania: - Letiportátok a nemzetet, elraboltátok egéről a napot, én pedig csak akkor érzem magam embernek, ha úgy viselkedem, mintha a nemzet bennem élne. S Szabó József így is tett. Ahogy a fia írta róla: „Körülbelül 170 centiméter magas termetét olyan kihívó egyenességgel hordozta, mintha mondta volna: ->>Úristen, neked vannak napjaid, csillagjaid, villámaid, mennydörgésed, papjaid. De azért én Szabó József vagyok és te nemigen zsenírozol engem.<<”

 

Ady Lőrinc, Ady édesapja is tekintetes úr volt s igen kemény ember. Csakhogy Adyék érmindszenti ötvenholdas, kurtanemesi birtoka akkoriban társadalmilag sokkal közelebb állott a néphez, mint a kolozsvári levéltár, annak ellenére, hogy az ötven hold valószínűleg többet jövedelmezett, mint a levéltárosság. Annyival mindenesetre közelebb állott – s ez a lényeges -, hogy Lőrinc úr birtokán semmiféle illúzió nem termett sem polgári, sem nemzeti értelemben. Ady Lőrinc kurucsága és negyvennyolcassága nem változott át a szomorú mámorok mennybeszálló füstjévé, mert a földdel való birkózás, a termelés gondjai között az ilyesmi sokkal ritkábban szokott előfordulni, mint a megyei vagy a törvényszéki levéltárban. Ellenben küzdelmes utat talált az a negyvennyolcasság a szerzésre, még inkább társadalmi hatalomra való törekvésben. Tudjuk, hogy az apai kívánság szerint Adynak legalábbis főszolgabíróvá kellett volna „emelkednie”.

 

A csécsei Móricz Bálint, a Zsigmond apja pedig társadalmilag se közel, se távol nem állott a néptől, hanem benne élt a népben, paraszt volt. Felfelé törekvő paraszt, aki nyugtalanul kapkodott, vállalkozott mindenre, felemelkedéséhez nemesi törzsből papleányt vett feleségül, s aki igen sok vállalkozásába belebukott, a tragikus illúziókat azonban hírből sem ismerte. - Hogy Bartókot és Kodályt milyen társadalmi auspíciumokkal indította el a család, arról még keveset tudunk, s zeneköltőről lévén szó, náluk nem is ugyanolyan módon ható erőként kell tudomásul vennünk a családi örökséget, mint az íróknál. De bizonyos, hogy az ő családjaik sem a magyar társadalom illúziótermő tájain éltek.

 

Persze a kirepítő fészkek nem határozhatják meg pontosan a fiak szellemi pályáit, a pályák eredményeinek értékét pedig egyáltalán nem, de a kiindulás helyzeti energiáit pontosan, a pályákra ható nehézkedési és közegellenállási erőket pedig nagyjából jellemzik.

 

Szabó Dezső a családja sorsában ütköző társadalmi erőktől azt a lökést kapta, amely őt szüntelenül az illúziók ellen, az életet mozgató valóságos törvények keresésére hajtotta. Hogy az illúziók, a sötét-komorak is és a szelíd fenségesek is, élhetetlenségre vezetnek, a sorsa irányítására született embert a sors áldozatává ártatlanítják, ezt Szabó Dezső otthonról tudta. A családi fészek rendkívüli erőt adott neki mindazok ellen, akik a nagyszerű életre méltó embert az élet siratására kényszerítik. De arra nézve, hogy a sorsot hogyan lehet engedelmességre bírni, a családi élmény semmiféle konkrét társadalmi tapasztalatot nem adott neki sem polgári osztályambíciók, sem paraszti felfelé törekvés formájában. A nemzetet és a népet abból a nemes és tragikus pátosszal gomolygó ködből kellett kiásnia a maga számára, amit családi örökségül kapott.

 

Amikor erőtől duzzadva elindult, tudta, hogy Magyarország a millennium rikító polgári és nemzeti drapériáival takargatott gyarmat, ahonnan a nép Amerikába vagy bárhová menekül. De erejét ez csak pezsdítette, s úgy indult, mintha csak azért is a polgári lehetőségek hazája lenne ez a föld, ahol Petőfi, Jókai és Victor Hugo szerint kell és lehet hőssé, új Kossuth Lajossá növekedni. A nép élete megváltásért kiált – ő éppen megváltónak született. Önéletrajzában is leírja s minden regényében és számos elbeszélésében is megjeleníti ezt a megváltónak indult ifjút, akit azután a szörnyű valóság aljasságai vagy a halálba, vagy az örökös magányosságba kergetnek. Ő maga egyelőre az európai műveltség csúcsai felé tört, előbb mint Eötvös-kollégista, majd mint vidéki tanár. Önmagává és az egyetemes magyarság győztes életévé tanulni az egész világot: az ő nyelvén körülbelül így lehet jellemezni vállalkozását. Prózában pedig azt kell elmondani róla, hogy ezek a bő zsákmánnyal fizető kalandozásai az európai kultúrában, felszerelték őt a szabad polgár fényes szellemi fegyverzetével, pontosan olyannal, amilyet a sárkányölő gyermeki vágyai, s egyéniségről, népről, nemzetről melengetett családi eredetű fogalmai kívántak. A tükör, melybe e lovagi öltözködés közben tekintenie kellett, csak a magyarság általános megváltására szoruló állapotát mutatta hátterül, elmosva a bonyolultabb rajzolatú osztályproblémákat. Ady, a nagyváradi újságíró ilyen pillanatokban az akkori magyar társadalom osztályviszonyait és azok keserves torzulásait gyötrő élességében látta maga előtt, mert őt a családjától örökölt tudat sem kifelé, a magyar társadalom osztályai fölé vezette, hanem befelé, az osztályellentétek legsűrűbb hínárjába. Ha Ady a „mocsaras rónán bércekre vágyott”, vágyai nem eltakarták, de fenékig megmutatták előtte a láp világát. Szabó Dezső úgy fegyverkezett, mintha a zsombikos, szikes, lápos mező helyett valami sziklás fennsík csatatere várná, ahol szikrázik a patkó s a környező szirtfokok mind sasoknak kínálják az alkalmas fészkelő helyeket. Így is kezdte a harcot.

 

Amikor a valóságos mocsárvilág hínárjai és égig nyúló gizgazai körülfonták, s érezte, hogy fényes lovagi fegyverzetében itt elsüllyedhet, de harcolni nem tud, akkor helyzetének megfelelően kétféle indulat vett rajta erőt. Egyik a saját Don Quijote-sorsának büszke siratása volt, s ez a sírás az első naplójegyzeteitől kezdve (Don Kisott penitencián, 1913) egész életén át kísérte nem lankadó, hanem újuló, hol öngúnyba hajló, hol az önvád görcseibe ránduló erővel. Másik – éppen olyan erős, sokszor erősebb, mint az előbbi, de mindig azzal összefüggő – indulata pedig a magyar valóság, a mocsárvilág megismerésére, betegségeinek, gyógymódjainak orvosilag és mérnökileg pontos felmérésére hajtotta. A két ellentétes irányú, de összetartozó indulat állandó, hatalmas feszültséget hozott létre benne, amely az élet szüntelen figyelésére kényszerítette, de amely „fizikai” természeténél fogva mindig taszította is őt elfelé a társadalmi valóságtól. Ady és Móricz tudatában a taszító és a vonzó erők egyaránt közvetlenül és világosan osztályeredetűek voltak. Ők embert, népet, nemzetet, emberiséget soha máshonnan nem láthattak, csak a saját, rendkívül élesen érzékelt társadalmi helyzetükből; emberi és nemzeti szabadságot elképzelni soha másképpen nem tudtak, csak az adott magyar társadalom osztályviszonyainak megváltoztatásával. Szabó Dezső is látta, ismerte a magyar társadalmi viszonyokat, de amikor változtatására, megváltására gondolt, nézőpontja egyszeriben kívül került a bonyolult valóságon, kívülről ostromolta, nem belülről feszítette a magyar világot. Társadalmi volt, persze, az ő nézőpontja is, de afféle „Holdja” volt a magyar társadalom „Földjének”: onnan nézve az Ember és a Nemzet alakjai minduntalan eltakarták az osztályhatárokat. Ady az első perctől fogva osztályilag pontosan meghatározott dühvel gyűlölte például Tisza Istvánt, egyenesen az osztálygyűlölet láttatta meg vele, hogy ez a gróf magyarnak is rongy. Szabó Dezső előbb elsiratta a meggyilkolt miniszterelnökben a „magyar faj végzetének tragikus hősét” s csak később jött rá, hogy Tiszának „és apjának van a legtöbb felelőssége a magyarság mindenféle tragédiájában”. Ez a „csak később jött rá” Szabó Dezső minden vállalkozását jellemzi.

 

 

 

3.

 

 

Első regénye , a Nincs menekvés is a megváltónak indult ifjú története, de már az író tapasztalatainak rémületével és leleplező őszinteségével megírva. Szántó Dénes, a regény hőse öngyilkos lesz, mert a magyarság szép, polgári megváltásának ábrándjába beletörik a bicskája, a boldog családi élet, a termő szép feleség és az egészséges gyermekhad pedig távol marad tőle. Az elbukó hősök mellé Szabó Dezső később odateremti a diadalmas hősöket, az Elsodort falu Böjthe Jánosát, a Csodálatos élet Szabó Pistáját. Ezek a hősök úgy „győznek”, hogy végig próbálván a társadalmi élet küzdőtereit és mindenütt a magyarság kiebrudaltságát tapasztalván, egyszerűen hátat fordítanak a csatatérnek, falura vonulnak s ott a „csendes családok” és a „föld fölé hajló emberek mozdulataiban felfakadó rögök” között találják meg a megváltást. (Most ne azon akadjunk fenn, hogy a Szabó Dezső-féle falu és paraszt ilyenformán kívül kerül az élő társadalmon; itt csak arról van szó, hogy maga Szabó Dezső látta kívülről a társadalmat.) A Segítség! hőse, az emberfeletti Boór Bálint már kanyargósabb úton jut győzelemhez: elpusztul ugyan, de nem olyan végzetes hullással, mint Szántó Dénes (Nincs menekvés), Farkas Miklós, Farcády Judit (Elsodort falu) és Baczó Mózes (Segítség!), hanem a sors szuverén kihívásával, egy csónakkal a viharzó tengeren.

 

Akár elbuknak, akár győznek ezek a hősök, cselekvésüket egy ok mozgatja: a magyarság, a magyar faj életakarata. A tragikus hősökben megtörik ez az akarat, a győztesekben fölágaskodik.

 

Miért látta ezt így Szabó Dezső? Akiknek filozopteri játékokban telik kedvük, azok hivatkozzanak itt Nietzsche filozófiájának, Gobineau fajelméletének, Barrés nacionalizmusának hatására, hivatkozzanak arra, hogy Szabó Dezső a felfelél ívelő polgári szellemmel együtt a mérget, a hanyatló kapitalizmus kultúráját is beszívta stb. S ha mindez kielégítő magyarázatot ad nekik Szabó Dezső problémájára, legyenek vele boldogok. Minket az érdekel, hogy Szabó Dezső helyzete a magyar társadalmi fejlődés szükségszerű terméke és kifejezője volt, de olyasféle terméke és kifejezője, mint a betegségnek a láz: egyben védekezés is a betegség, a torzulás ellen.

 

Való igaz, hogy Szabó Dezső az adott osztályviszonyokban és azok kuszáltságában a magyar faj szorult helyzetét, létfeltételeinek végveszélybe kerülését látta. Magyarországon idegen hatalom elnyomása fojtotta el az egészséges polgári fejlődést, idegen érdek rabolta el a magyar munkaerőből kisajtolható hasznot, idegen étvágy ette el a magyar nép feltörekvő fiai elől a polgárosulás lehetőségeit. Szabó Dezső, aki talán minden magyarok közül a leginkább polgárnak, testi és szellemi értelmében a polgári szabadság emberének született, ez a citoyen-Szabó Dezső, az elveszett magyar polgári Haza fia, ez a magyar enfant de la Patrie: élete végéig csak áldani és átkozni tudta a polgári ideálokat, de azok bűvkörén áttörni nem tudott. Nemzetet másképp, mint polgári módra elképzelni nem tudott, s mert látta, hogy annak vesztét idegen hatalom okozta, minden erejével az idegenség ellen fordult. De már nem egyszerűen az apja módján látott idegen eltipró hatalom ellen, hanem a saját érzékeivel tapasztalt idegen erkölcs, idegen gondolkodásmód és idegen étvágy ellen, amit a gyarmatosító fegyveres és politikai hatalom hozott itt létre és nemzeti színű leplekbe bújtatott. Ezt a harcot Szabó Dezső szerint a gazdasági, politikai és kulturális élet ezer frontján a magyar faj erőinek megszervezésével kell megvívni az idegen fajúak ellen. Legyen a magyarnak „termékeny csókja, erős ökle”, hódítson magáévá minden értéket, ami ebben az országban megteremhet, s ami most idegenek zsákmánya: ezt hirdette, akarta mindhalálig. Jellemző rá, hogy sokszor eljutott a saját világnézete korlátjaiig, ott érzékelte is elképzelései lehetetlenségét, s ez a logika mindig el is vitte őt a nemzet-halál gondolatáig, de erejét soha annyira meg nem törte, hogy a következő órában újra ne kezdte volna a harcot. Nyilván ezt a képességét nevezte ő „heroikus pesszimizmusnak”.

 

A valóságos élet rideg és szörnyű tényei azt mondták neki: osztályharc. Ő így felelt: Amíg ebben az országban minden ütés a magyart éri és minden siker idegeneké, addig az osztályharc is idegen étvágy teóriája, amely a magyarság erejét osztja meg. Vagy lesz magyar polgárság és polgári értelemben szabad magyar nemzet, vagy semmi sem lesz; ha lesz, akkor a kapitalizmus ellentmondásai is megoldhatók a magyarság okosan megszervezett közösségében; ha nem lesz, akkor a magyarság szempontjából úgyis mindegy, hogy kapitalizmus vagy szocializmus van-e a világban, mert egyszerűen nem lesz magyarság, nem lesz élő organizmus, amelyben bármiféle fejlődés megvalósuljon.

 

Hogy a magyarság, mint élő „organizmus”, egymással ellentétes érdekű osztályokból áll, ezt Szabó Dezső úgy tudta és úgy látta, ahogy egy ki nem élt polgári vágyaktól duzzadó és e vágyak megvalósítására törő szellem láthatta. Az osztályellentétek természete csak annyiban érdekelte, amennyiben onnan is érveket kapott a maga igazának alátámasztására. S kapott érveket. A munkást és a parasztot kizsákmányoló erők nemcsak osztályilag voltak ellenségesek, de idegenek voltak a néptől nemzetileg is, hiszen éppen ezek az erők akadályozták meg a polgári nemzet kifejlődését. Persze, Szabó Dezsőnek félre is kellett értenie a helyzetet ahhoz, hogy a munkás és a paraszt kizsákmányolt állapotában, ha nem is kizárólag, de mindenekelőtt a magyar faj letiportságát lássa. Ezt a félreértést nála nemcsak lehetségesnek, hanem szükségszerűnek kell tekintenünk, ha figyelembe vesszük, hogy a családjától örökölt tudatában a nemzeti sors képe igen erős színekkel, de osztályhelyzetet jelző belső kontúrok nélkül alakult ki. S amikor az elvesztett nemzetét kutatta, tudatának ez az örökölt eleme nem az osztályellentétek mélye felé kényszerítette, hanem arra a feltételezésre, hogy az ő vágyaiban élő nemzet ott van minden magyar szívében, vérében, idegeiben, emlékeiben és vágyaiban, csak meg kell valósítani. Így jutott el a faj fogalmához.

 

Szabó Dezső magyar faja a meg nem valósult magyar polgári nemzet képe volt. Németh László egyik régi tanulmányában ezt írta: „ A faj a végső kétségbeesés bástyafoka, a lekaszabolásra ítélt harcosok utolsó hátmegvetése. A faj a halál elleni összefogás.” Végső kétségbeesésre és halál elleni összefogásra persze azok is rákényszerültek az első világháború körüli Magyarországon, akiket az osztályellentétek földrengései tanítottak gondolkozni s akik aratósztrájkokban és újpesti meg csepeli tüntetéseken csendőrök és rendőrök fegyverei előtt érezhették magukat lekaszabolásra ítélt harcosoknak. Ők is tudtak róla, hogy van magyarság és hogy a velük szemben álló osztályellenség erős utánpótlást kap az idegen hatalomtól, de nem jutott eszükbe, hogy a túlerő elől a faj bástyafokára vonuljanak vissza végső összefogásra. Nem juthatott eszükbe, mert onnan, ahol ők harcoltak, teherbíró faji összetartozás nem volt látható, de nagyon is látható volt a fajmagyar geszti gróf és a nem fajmagyar malomtulajdonos, szeszgyáros, vasgyáros, bankár tüzet-vizet kiálló érdekközössége a magyar munkások és parasztok ellen. Számukra a halál elleni összefogás bástyája nem lehetett más, mint harc a végsőkig a kizsákmányolók ellen. Ha nemzetre gondoltak, nem gondolhattak rá másképpen, csak úgy, hogy nemzet is majd csak ebben a harcban, a kizsákmányolt nép győzelméből születhet. Hogy ez a nemzet más lesz, mint a polgári magyar nemzet lett volna, ha születéskor el nem tapossák, ezt az osztályharcosok inkább érezték, mint tudták, de nem is törődhettek ezzel külön, amikor az osztályharc frontján is lépten-nyomon a lekaszaboltatás veszélye fenyegette őket.

 

Szabó Dezső fordítva látta. Benne készen állott a polgári nemzet képe, s amit a körülötte levő társadalmi valóságból felfogott, azt mind annak a képnek a logikájához igazította, asszerint értelmezte. Így vált szemében a kizsákmányolt munkás és paraszt elsősorban az idegen faji étvágy áldozatává, s így fordult meg a harc rendje is: előbb az idegenek ellen, azután az osztályellentétek megoldásáért. Minden válság, ami a kapitalizmus ellentmondásaiból szükségképpen következett, s ami a gyarmati helyzettől torzítva és súlyosbítva a magyar társadalom életén kiütközött, Szabó Dezső szemében a magyarság elleni támadás volt, amit a magyar faj erejével kellett visszaverni. Elsősorban a parasztban, de a munkásban is a magyar faj erejét látta, amely az ő logikája szerint annál nagyobb és annál inkább faji volt, minél könyörtelenebb kizsákmányoló hatalommal szemben kellett a parasztnak és a munkásnak a maga létét védenie. Ha megsejtett valamit abból, hogy a kizsákmányoltak együttes harcából új nemzet születhet, ez a sejtése is a faj menedékéhez hajtotta, mert nemzetet ő csak a Magyarországon meg nem valósult – tehát ideális – polgári dimenziókban tudott elképzelni, ami ezekbe a dimenziókba nem fért bele, az számára fajilag is idegen volt. Így állt meg a világ Szabó Dezső gondolkodásában polgári fokon. S ennek a megállásnak lett szükségszerű és szükségszerűen anakronisztikus bástyafoka a faj.

 

Mert a világ azokban az évtizedekben sem állt meg Magyarországon sem. A tartós és az idők folyamán a gyarmatosító apparátus erkölcsében, etikettjében, eszményeiben is kifejeződő idegen elnyomás súlya alatt a nemzeti függetlenségi harc igazi erői mind az osztályharc frontjára szorultak. Szabadságharcot a Habsburg-hatalom ellen a század eleji Magyarországon azért nem lehetett elképzelni, mert nemzeti igényű polgárság helyett nemzeti színekben tobzódó idegen, a magyar társadalmi fejlődés érdekeitől kapitalista értelemben is idegen – felső- és középosztály uralkodott és takarta itt el az eget. Szabó Dezső faji harca ez ellen az álpolgárság ellen irányult annak a magyar polgárságnak a nevében, amelynek lennie és uralkodnia kellett volna. Nem Szabó Dezsőn múlott, hogy nem lett magyar polgárság. Az idő azonban Magyarországon is könyörtelenül múlt – talán itt a legkönyörtelenebbül az akkori Európában – 1849. október hatodika óta is. A kapitalizmus válságai Európa-szerte megmutatták a polgári világ délutáni oldalait, s a társadalmi holnap valódi jelei Magyarországon is a legmélyebbről, a legalulra tiport proletárság harcából villantak fel. Felvillantak annak ellenére, hogy itt a polgárság napja soha delelőre nem jutott. Kíntól vörösek, a haláltusa görcseitől kékek, az életbekapaszkodástól lilák voltak ezek a jelek, de mégis a születés jelei voltak. S rajtuk kívül más jel nem volt az akkori Magyarországon, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy a gyarmati sorsra ítélt és osztályellentétektől szétszaggatott magyar társadalom mégiscsak képes megszülni a történelem vemhességi naptára szerint esedékes új rendet. Annak ellenére képes megszülni, hogy életéből a polgári korszak lélegzetvétele kimaradt. A fajhoz való menekülés a lélegzet megakadásának tünete volt. Az osztályharc frontján a nemzetileg és osztályilag eltiportak mellett való kiállás: a társadalom – ha úgy tetszik, a „faj” - életképességének bizonyítéka. Egyetlen bizonyítéka.

 

Ady látta a valódi jeleket. Tudta ő is, hogy mi a magyar faj, nála jobban Szabó Dezső sem tudta. Ő is odavetette gőgös zárójelben, hogy „(S az álmosaknak, piszkosaknak, - Korcsoknak és cifrálkodóknak, - Féligélőknek, habzószájúaknak, - Magyarkodóknak, ködevőknek, - Svábokból jött magyaroknak, - Én nem vagyok magyar?)” Ez benne is éppúgy faji önérzet volt s éppen úgy nem biológiai, hanem társadalmi tudatbeli tartalomból nőtt ki, mint Szabó Dezsőben. De Ady magyar önérzete már úgy született meg, hogy a társadalmi tartalomból magába szívta az osztályellentétek iránti érzékenységet s eleve képessé vált arra, hogy a magyart a magyartól megkülönböztesse. Ahogy nőtt benne ez az önérzet, úgy nőtt együttérzése az „ezer évig nyomorgók százszor lesújtott, bús csapatjával”, s nőtt dühe az úri bitangság ellen. Faji önérzete előtt éppúgy félig élő, ködevő, habzó szájú és magyarkodó volt a fajmagyar „gazemberek vadászó, nemtelen, puskás, bitorló úri társasága”, mint a svábokból, gácsokból, zsidókból jött hasonló társaság. Tudta, hogy miattuk és ellenük: „...magyar, oláh, szláv bánat – Mindigre egy bánat marad” s a magyar és nem magyar elnyomottak összefogásától nem féltette, hanem várta, csak attól várta a magyarság jövőjét. Nem afféle megszálottja volt az osztályharc-elméletnek, hiszen eszmélésének első percétől fogva olyat tudott, amire az elmélet tankönyvei nem taníthatnak meg senkit: külön szenvedett mindezért emberként, magyarként, ismerte pimasz, szép arcú fajtáját, „a hőkölő harcok népét”, tudta, hogy „...ki egyszer rúgott a magyarba, - Szinte kedvet kap a rúgáshoz”, mégis ennek a fajtának a győzelmét akarta, remélte, a „szűz proletár seregek” harcától. Ez a harc volt a végső bástyafoka minden poklok ellen.

 

Az élet később Szabó Dezsőt is egyre közelebb szorította az Ady-féle bástyafokhoz, de míg ő csak közeledett oda, Ady onnan kiindulva mérte meg a mindenséget.

 

Mielőtt Szabó Dezső későbbi tapasztalatainak tanulságaira térnénk, meg kellett állnunk itt, a regényíró első koncepciójánál. Azért kellett megállanunk, mert az Elsodort falu, a Csodálatos élet, a Segítség! - a regényíró Szabó Dezső fő művei – erre a koncepcióra épültek. Böjthe János, az Elsodort falu hőse, ennek a koncepciónak a jellegzetes kifejezője; Szabó Pista, Boór Bálint lényegében csak megismétlik Böjthe Jánost. Ezt a Böjthét, a magyar faj életerejének ezt a mitológiai ködképét, a „termékeny csók és az erős ököl” hősét az író meghordozta az első világháborúban s a magyar élet fórumain, legyőzette vele a zsidót, a svábot és elvezette a paraszti félistenek honába, ahol az anyagi világ valamennyi ehető alakulata, a kenyér, a szalonna és a táplálék tüntető örömmel rohan, hogy a minden idegen étvágynál ezerszer különb magyar étvágy kielégítője lehessen és magyar izomerővé, magyar csókká, magyar humánummá dicsőüljön. Ennyi a Böjthe-féle megváltás értelme. Olyan színe van Böjthe János fantasztikus „egészségének”, mintha parasszt lenne. Valójában semmi köze a paraszthoz. Az író soha olyan messzi nem volt a néptől, mint amikor ezt a Böjthét és a hozzá hasonló ködalakokat mintázta.

 

Lehet vitatkozni rajta (de nem érdemes), mi vitte így el a néptől Szabó Dezsőt: az itt emlegetett családi tudatörökség-e, vagy a szertelenségre hajlamos és a szertelenséget igazoló látszatteóriákra fogékony, nem köznapi méretű egyénisége? Minden bizonnyal a kettő együtt. A keserves tény mindenesetre az lett, hogy a valóságos nép helyett valami nyomorúságból és őserőből összegyúrt masszát látott és mutatott meg az Elsodort faluban. S ez egyáltalán nem csupán az ő egyéni tragédiája maradt. Az Elsodort faluval lépett be a köztudatba, ez a regénye tette ismertté a nevét országszerte. Ez a könyv 1919. május elején, az első magyar proletárdiktatúra alatt jelent meg, amikor a forradalomnak éppen a legnagyobb szüksége lett volna mindarra az ismeretre, amit akkor a magyar népről az osztályharc törvényeinek érvényesítése mellett tudni kellett volna, s amit a puszta elméletből nem, csak a tapasztalásból lehetett volna meríteni. Ilyen ismeretek helyett az Elsodort falu elméletet adott a magyar fajról, mitológiai történetet mondott a magyar paraszt őserejéről. A regénynek ez a koncepciója szembekerült a magyar nép valóságos küzdelmével.

 

Ha minden motívumot összegyűjtenénk itt, ami igazolja, hogy Szabó Dezső negyvenéves korára szükségképpen jutott el oda, ahol őt az Elsodort falu mutatta, s ha e motívumok között külön aláhúznánk azokat, amelyek a magyar társadalmi fejlődés objektív körülményeiből adódtak, mindez nem mentené, csak még inkább kiemelné a Böjthe Jánosban megtestesített faji koncepció irreális voltát. Nagy társadalmi hatása volt az Elsodort falunak, mert az a fajta láz, ami Szabó Dezsőt lelte, betegségtünete volt az egész magyar társadalomnak, különösen azokon a rétegeken ütött ki, amelyekből a magyar polgárság tevődött volna össze, ha lehetett volna magyar polgárság: a népből fölfelé törekvőkön s a népet kereső nemesi és egyéb származékokon. Maga a láz, az 1849-ben ütött és a Bach-korszakkal, kiegyezéssel állandósított sebek szükségszerű következménye, egyben a betegséggel birkózó szervezet életerejének egyik kifejezője volt. A lázálom a fajról: a lázas állapotban lehetséges látomások egyike volt csupán. Szabó Dezső ezt a látomást monumentális ábrázolatban örökítette meg. S ezzel a valósá, sőt az egészség atribútumait ruházta olyan jelenségekre, amelyek eredetüket tekintve történelmileg indokoltak voltak, de a magyar nép jövője szempontjából indokaikkal együtt a legyűrendő betegséget jelentették.

 

Ez a Jókai-gyermek Szabó Dezső bűne: valóságnak képzelte – ilyennek ábrázolta, hazudta – a látomást.

 

Ez a mi bűnünk is, akik annak idején két kézzel kaptunk a valóság rangjára emelt „prófécia” után. (Még zárójel sem illeti meg azokat, akik nem képesek bevallani, hogy tizenhat, húsz vagy huszonöt esztendős korukban, amikor az Elsodort falu-t először, másodszor és harmadszor olvasták: izmaikban a Böjthe János erejét érezték feszülni, szerelmükben a Barabás Mária tisztaságát és termékenységét keresték s tragédiát, igazit, mást, mint a Farkas Miklósét és a Farcády Juditét, nem tudtak elképzelni.) Nekünk, az Elsodort falu egykori híveinek sokat, lehetőleg mindent tudnunk kell arról a betegségről, amelyen átestünk, s amelynek halálos veszedelmét nem változtatta egészséggé, hanem fokozta az a körülmény, hogy a magyar társadalom életében a kegyetlen történelmi időjárás miatt elkerülhetetlen volt.

 

 

 

4.

 

 

Az író hiába menekült Böjthe Jánosba a saját vívódásai elől, hiába akarta menekülését győzelemnek, menedékhelyét pedig az ígéret földjének tudni: az élet könyörtelenül szétrombolta reménységét.

 

Igaz, Szabó Dezső annál kétségbeesettebben védte a maga faji erődítményét, minél nagyobb ütések érték. De mögéje is látott már koncepciójának. A faj eszméje, amely nála a végveszély érzéséből, lázálomként született, az első világháború után mint a fasizmus szörnyetege jelentkezett. Szabó Dezső fajvédelmét a fasiszta ellenforradalom a maga lobogójaként használta. Senki annyit s oly szenvedélyesen nem tiltakozott ez ellen, mint maga Szabó Dezső. De tiltakozásának alaphangja eleve tragikus és kétségbeesetten csak azért is lett, mert kénytelen volt kételkedni a saját védelmezett igazában. A fasizmus ideológiai és politikai kifejlődése egyre kínzóbbá tette kételyeit. Hogy a hitleri Blut und Boden embertelenségével szemben valamiféle „magyar” Blut und Boden-elmélet lehet a hatásos fegyver: ennek képtelenségét ő is látta. Látnia kellett, hiszen az ő nemzeti igénye alapjában nem ócska maradékokból összekoldult megalkuvás volt, hanem egy tehetségben, műveltségben rendkívüli erejű európai magyarnak a vágya arra, hogy a népében érzett nemes, termékeny emberi minőséget nemzetté szervezve lássa. Tudta, hogy amit ő humánumnak, erkölcsnek és kultúrának ismer, mindaz életre-halálra ellenkezik a hitleri fasizmussal s ellenkezik természetesen a magyarországi fasiszta műhelyek termékeivel, a turánizmussal, hungarizmussal stb. Félelmetes iróniájával szüntelen ütötte is ezeket, ahol érte. A fasiszta zsidóellenes törvények megjelenése idején leleplezte az antiszemitizmust s a szégyenletes törvényeket „egy jóvátehetetlen történelmi gaztény orgyilkos tervének”, „kalandorok, kloáka-diktátorok, szálláscsinálók offenzívájának” nevezte. És harc közben ott kísértett benne a sejtés, hogy a germán fajmítosz támadásával szemben az ő magyar faj-eszméje nem több, mint a velőtrázó jajkiáltás: jelzi a veszedelem szörnyűségét, de védelmet nem ád ellene.

 

A Segítség! 1925-ben jelent meg; ez volt Szabó Dezső utolsó regénye. A belső kétely szaggatottá tette lélegzetét, hitéből nem tellett többé egy regénykompozícióra való. Próbálkozott még regénnyel ezután is, de csak töredékekig jutott (Megered az eső, 1928; Szilágyi Márta, 1936; Miért? 1939). A régi koncepció, amelynek makacs – éppen hazug volta miatt is makacs – potenciája az Elsodort falu-t, a Csodálatos élet-et, a Segítség!-et szülte, kimerült. Nem egyszerűen kimerült, hanem lelepleződött. Az élet, a valóság leplezte le, amely a fehérterror után, az ellenforradalmi konszolidáció idején Szabó Dezső számára is világosan megmutatta, hogy a faj nem a nép védőbástyája, hogy a törzsökös és az „ébredő magyar” és mindenféle ébredő faji mozgalmat megértéssel támogató, közben a magyar nemzeti függetlenséget kalmári gátlástalansággal áruba bocsátó Bethlen gróf érája alatt a magyar nép tovább pusztul. Magyar fajt látott addig a magyar nép helyén Szabó Dezső, de észre kellett vennie, hogy a faj eszméje milyen alkalmas bástya a nép elnyomói számára. Megtagadni nem tudta az eszmét, amelynek szülője volt. De szemét a nép sorsáról elfordítani sem tudta, hiszen legjobb meggyőződése szerint a faj erődítményétől is a nép védelmét és győzelmét remélte. Reményében megcsalatván, régi biztonságát elveszítvén, lelke, egész gondolkodása a szüntelen rendülések színhelye lett, ahol nem teremhetett meg többé egyetlen regényre való koncepció sem. A Karácsony Kolozsvárt (1932) csak terjedelemre olyan, mintha regény lenne, valójában nem az, írója sem nevezte annak, önmagán gúnyolódva mottóként ezt írta eléje: „Ez a regény nem regény, csak regényke, - Aki írta nem legény, csak legényke.” A saját elvesztett életének lírai elsiratása ez az „egyszerű kis koldustörténet”. Sokban emlékeztet ez az írás az első regényére, a Nincs menekvés-re. Az itteni Szücs Barnabás is öngyilkos lesz a végén, mint az ottani Szántó Dénes. S nagyjából hasonló okból mind a kettő. De csak nagyjából. Mert Szántó Dénes a társadalom valóságos kálváriáját járja végig, úgy jut el a maga céltalanságához. A Karácsony Kolozsvárt Szücs Barnabása már a próféta Szabó Dezső útját járja meg, s ennek az útnak a végén várja őt a kötél. Ami a Nincs menekvés-ben még ígéret volt arra, hogy az író kegyetlen, önámítás és póz nélküli figyelemmel látja és mutatja meg az élet valóságos tragédiáit, abból a Karácsony Kolozsvárt-ban a saját próféciáját fonákjáról, megváltói pózait kívülről is látó, megvert ember vallomása lett a vereségről. Keserű öngúnyba, kétségbeesett önimádatba torzult ez a vallomás; a lényege mindenképpen a vereség beismerése volt. Mióta a regényből kigyónt, Szabó Dezső minden írásában, cikkeiben, novelláiban, jegyzeteiben jelentkezett valamiképpen ez a beismerés. A sok és sokféle vallomás közül a Karácsony Kolozsvárt előszavából idézek jellemzésül pár mondatot:

 

 

„Magyarország fiai és ti, most serdülő lányok, ha majd életetek társára találtok és dús jóságú, nyári délután kiültök házatok elé az udvarra... ha akkor előtántorogva valamelyik messziről jövő útról egy koldust láttok... hajadonfőn, téli viharoktól fehér fürtökkel, gyermeknek maradt öreg szemeiben egy örök keresés lobogásával, ne legyetek rosszak hozzá... Hagyjátok, járja békés bűnhődése vakcélú útjait... És mikor roskatagsága kezd betünedezni a messzeség bokrai közé, forduljatok gyermekeitekhez: Látod fiacskám... ez írta az Elsodort falut. Megbűnhődött érte szegény.”

 

 

Máskor a magyarságot elveszejtő hatalmasokra szórt átkok, vagy a magasabb rendű igazságok iránt érzéketlen csőcselékre sújtó megvetés, ismét máskor a barátot, ellenséget egyaránt sértő pökhendi kötekedés vagy a dolgok végső értelmét ismerő bölcs mosoly formájában mondta el ugyanezt. Mindent és mindenkit okolt, felelősségre vont a saját veresége miatt. De maga is tudta, hogy a szentimentalizmusig lágyuló önszeretet és ennek másik oldala: a mások egyéniségének, egyáltalán az egyéniségnek zsarnoki semmibevevése; valamint a közösségben való feloldódás vágya és ennek másik oldala: a saját gyarló, hatalomvággyal, önzéssel terhelt egyéniség bűnének tudata – mind csak ruha, színpadi jelmez, amiben az egyszer elkövetett végzetes útvesztés következményei jelentkeznek.

 

Koncepciót, újat és olyat, amiben hinni is tudott volna, nem volt képes létrehozni. Mások koncepcióiban a hibát meglátni, arra igen, arra nagyon is képes volt. Szekfű Gyula például olyan leckét kapott tőle a pángermán ideológia előtt való hajlongásaiért (Ede megevé ebédem, 1937), amilyennel történész a filozopterség létezése óta nem dicsekedhet. De hasonló kitüntetés érte több ízben is Bethlen grófot, Klebelsberg Kunót, aki szintén gróf volt, azután Darányi Kálmánt, Gömbös Gyulát, sőt Eckhardt Tibort, Bleyer Jakabot, Wolff Károlyt stb. stb. (Ezeknek senki úgy odamondogatni nem tudott és nem merészelt, mint Szabó Dezső. Ezekre a vágásokra emlékszünk mi szemtanúkként, az említett Szabó Dezső vacsorákról.)

 

Megváltozott a hangja, félrelökte a gúny jelmezét, amikor a magyar munkásokhoz és fiatalokhoz szólt. Ilyenkor szigorú, a tiszta erkölcs és a tiszta emberség metsző-éles fuvalmától feszülő prédikátori palástban mondta igéit. Persze, az igék elismételték a fantom-Böjthe János dogmáit a fajról, de mondtak valami olyat is, ami túlmutat minden dogmán. 1927-ben Egy magyar munkásnak szóló levelében például ilyeneket írt:

 

 

„A mai borzalmas mocsárlázból csak egy módon lehet kivezetni az országot egy boldogabb és szabadabb jövő felé. És ez: ha mindazok, akik minden élősdiség és kizsákmányolás eltörlését, a munka minden történelmi jogának megvalósítását, az emberi ész szabad termését akarják, egy hatalmas táborba fognak össze...

 

…A kizsákmányolt, elnyomott, kitúrt magyarság minden életérdeke azonos az emberiség egyetemes érdekeivel. Óh, ha egyszer a két nagy megrabolt: a munkásság és a magyarság összefogna!”

 

 

A fogalmazás magán viseli a Szabó Dezső-i bélyeget, de a bélyeg alatt ott az igazság is. A „munkásság és a magyarság összefogását” a valóságban sehogy másképpen nem lehet érteni, csak úgy, hogy a proletariátus szocialista mozgalma tömegmozgalommá váljék Magyarországon, így legyen magyar s így legyen forradalom – minthogy a szocializmus sehol a világon meg nem foganhat és ki nem fejlődhet anélkül, hogy egy-egy nép saját akaratává, saját történelmi sorsává ne váljék. Szabó Dezső a munkásnak írt levelében erről beszél, de úgy beszél, hogy közben igazolni akarja a saját szent lázálmát is a magyarságról. Fogalmazásában ezért válik külön a munkásság és a magyarság. S ezért kell azt mondania a munkásság és a magyarság összefogásának programjára, hogy azt nem lehet megvalósítani. Miért nem lehet? Idézzük az ő feleletét a levélből:

 

 

„Mert akkor ők (munkások és magyarok) lennének az élet uraivá. És nagy temetése volna minden hazugságnak, minden rablásnak.”

 

 

Szabó Dezső lehetetlennek tartotta az igazság győzelmét s a hazugság és a rablás temetését. Lehetetlennek kellett tartania, mert bár látta a saját faj-eszméjének összeomlását, magát az eszmét föladni nem tudta, így a magyar nép jövőjéért megvívandó harc az ő szemében változatlan maradt: magyarok harca az idegenek ellen. Márpedig azt, hogy ki magyar és ki idegen, maga Szabó Dezső sem döntötte el, csak megellenezni tudott minden döntést ebben a kérdésben; megellenezte a vérgőzös turanisták döntését, de meg az osztályharcosokét is, akik azt mondták, hogy az a magyar, aki a kizsákmányolt magyar nép győzelméért harcol a kizsákmányolók ellen. Ég a föld különbsége volt persze, a kétféle megellenzés között, hiszen a turanistafélékkel semmilyen közösséget nem vállalt, a szocialista munkásokhoz pedig mindig megértéssel, sokszor a reménytelen szerelem módján közeledett. De tiltakozott és védekezett az ellen, hogy az ő magyarságát a magyar társadalom ellentétben álló osztályainak egyike határozza meg. Osztályfelettiségét rendkívüli határozottsággal védte és hirdette, s éppen emiatt vált bizonytalanná, megfoghatatlanná magyarságának tartalma. Ugyanakkor az idegen veszedelem – már nem a Habsburg-uralom, hanem a „germán kurzus irtózatos destrukciója” formájában – nagyon is megfoghatóan jelen volt Magyarországon. Egyik oldalon az osztályfelettisége miatt semmibe vesző magyarság-eszme, másikon a hódító tevékenységében igen határozott s a magyar társadalom osztályellentéteit játszva kihasználó német imperializmus: ez lett volna a szemben álló erők frontja, ha csupán magyar-idegen ellentétről lehetett volna szó. Szabó Dezső ezt körülbelül így is látta, azzal a lényeges különbséggel, hogy az elképzelt osztályfelettiséget a magyarság-eszme erejének hitte, nem pedig halálos gyöngeségének. De hiába nem akarta tudomásul venni a társadalmi osztályoktól független gondolkodás képtelenségét, a valóságban mindennap tapasztalnia kellett, hogy a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak ellentéte a legprófétaibb szóra sem oldódik fel, sőt napról napra terhesedik. Magyarság eszméjét tehát az osztályok fölé emelnie is szüntelen erőfeszítésébe került, mégpedig olyan erőfeszítésbe, amelynek hiábavalóságáról maga is tudott. Nem olyan erőkifejtés volt ez, ami a magyarság győzelmébe vetett hitét gyarapította volna. Ráadásul ezt a kínnal magasra emelt eszmét azzal a germán imperializmussal szemben kellett fegyverül használnia, amelynek méreteiről, embertelenségéről és a magyar kizsákmányolókkal kötött barátságáról nem voltak illúziói. Így a magyarság győzelmében nem hihetett. Kétségbeesetten mozgósított a harcra minden magyar erőt, de a győzelemben nem hitt. Így fejezte be a magyar munkásnak szóló levelét:

 

 

„Óh, Uram, ha tudná, micsoda irtózatos, mindennapi mártírium ez: látni a megváltás egyetlen útját s nem tudni rámozdítani azokat, akiket az életünknél jobban féltünk és szeretünk.”

 

 

Regényeiben, elbeszéléseiben sok nagy emberi tragédiát ábrázolt megrázó erővel. Mindegyiknél nagyobb és megrendítőbb az a tragédia, ami vele történt, s amit ez az idézett mondat fejez ki. Egyszerre volt áldozata és látója a saját tragédiájának. Hiszen világos: csak muszáj-Herkulesként állította magáról, hogy látja a megváltás egyetlen útját. Ha beismerte, hogy erre az útra éppen azokat képtelen rámozdítani, akiket az életénél jobban félt és szeret, akkor beismerése azt is kimondta, hogy amit ő lát, az nem a megváltás útja. Lehetnek olyanok, akiknek ma kényelmes elme-sport csupán fölfedezni Szabó Dezső vallomásában ezt a kényszerű logikai összefüggést. De akinek van valami fogalma egyéniségéről és arról, hogy egy társadalom életének történelmi tragédiái kivédhetetlen hatással alakítják az egyén tudatát, az nem a vallomás elől bujkáló gyávát, hanem a megtört, áldozni tudó embert látja Szabó Dezsőben. Don Quijote sorsánál annyival fájóbb példázat az ő élete, amennyivel több a valóságos emberi élet, mint a regényhős mozdulatainak összessége, s amennyivel jobban fáj a fájás annak, aki tudja – nem vallhatja be senkinek, de tudja – magáról, hogy beteg.

 

 

 

5.

 

 

Az ismeretek, amiket Szabó Dezső a nemzetről és a népről szerzett, csupa negatívumként állanak előttünk. Mit kezdjünk velük? Van-e rájuk szükségünk egyáltalán?

 

Jobb lenne, ha nem volna rájuk szükségünk. De a „jobb lenne” ezt jelenti: jobb lett volna, ha 1848-49- ben győzött volna a magyar polgári forradalom és szabadságharc. Nem győzött, letiporták. A sebek, a magyar társadalom sebei Szabó Dezső életében nem gyógyultak be.

 

Nem dicsősége a magyar történelemnek, hogy a polgári korszak terméketlenül, idegen ciklon gyanánt, betegséget örökítve és terjesztve múlt el a magyar társadalom fölött. Nem dicsőség, de sors, amelynek minden tanulsága fontos a betegségből gyógyuló társadalom, a történelem új korszakában egészséges, önálló, termő életre képes magyar nép számára.

 

Legelőször azokra a tanulságokra van szükségünk, amelyek a kizsákmányolt és a kizsákmányolók ellen küzdő nép életerejéről beszélnek. Munkások és parasztok élték át úgy a lélegzet kihagyásának korszakát, hogy kezükön, izmaikban és idegeikben a termelőerők mégiscsak, minden pusztító kór és szörnyű erőszak ellenére is fejlődtek valahogyan. Vért, életet, vágyat, szerelmet, gondolatot, családot, otthont ők áldoztak legtöbbet ezért a nagyon viszonylagos fejlődésért. Ma mindenekelőtt annyi a miénk ebből a múltból, amennyi erőt ők hódítottak el a természettől és az emberi nem sorsától, s alakították emberszabásúvá, olyan erővé, amely itt Magyarországon ad táplálékot, meleget, kultúrát az embernek. Minden más örökség értékét számunkra az szabja meg, hogy miféle köze volt a nép küzdelméhez: segítette-e vagy akadályozta?

 

Szabó Dezső faj-koncepciója ezen a mérlegen könnyűnek találtatott. Nem mentség, hogy a magyar társadalom életének olyan jelenségeit is látta és kifejezte, amelyek ellentmondtak Böjthe János filozófiájának; ez Szabó Dezsőt, a gondolkodó, érző embert jellemzi, nem pedig az ő fajelméletét. Betegségéből az gyógyul fel igazán, aki el tudja felejteni, hogy beteg volt. Az egészséges ember okosságát azonban nem öregbíti, ha az okokról is elfeledkezik, amelyek betegséget idéztek és idézhetnek elő. A nemzeti függetlenség elvesztése mély sebe volt a magyar társadalomnak, nem pusztult bele, de miatta nem jutott ereje, hogy kiforrja, megteremje magából a polgári világot. Szabó Dezső útvesztése és lázálma ezt a betegséget olyan erővel és hatással fejezte ki, amilyet a betegség súlyossága sugalmazott. A mai magyar társadalom nem lesz egészségesebb attól, ha Szabó Dezső példájából is megérti, micsoda életveszélyt jelentett a magyarság számára a gyarmati sors és benne a polgári korszak elvetélése. Nem lesz egészségesebb, de mai megszerzett egészségének biztonsága sem növekszik azzal, ha a betegség emlékét a betegség okainak ismeretével együtt akarja elfelejteni.

 

Az Elsodort falu írójának legádázabb elítélőit sem kell meggyőzni arról, hogy Szabó Dezső tévedései súlyosak voltak és hogy súlyuknak körülbelül megfelelő fokú élességgel világítják meg a XIX. század végi és XX. század eleji magyar betegség fő okát: a magyar nemzeti függetlenség eltiprását. De feleljünk az elvi kérlelhetetlenséggel betelni nem tudó ítélőbírák további kérdésére is. Ady és Móricz is tudták, amit Szabó Dezső tudott, s ők mégsem tévedtek el; mi szükségünk van hát Szabó Dezső tévelygésének tanulságaira, ha ezeket Adytól és Móricztól tisztábban is megkaphatjuk? - körülbelül így szól a kérdés.

 

Hogy ki mit tudott, és kinek miről és hogyan kellett vallania Magyarországon a századforduló körüli évtizedekben, azt nem mi szabjuk ma meg, még csak nem is a mi legszentebb hitünk és legkristályosabb elveink szabják meg, hanem a magyar társadalom életének akkori belső és külső körülményei. A józan ész szerint feleannyi tragédia is sok lett volna a magyarságnak, mint amennyi 1849-től Szabó Dezső haláláig osztályrészéül jutott. A sors azonban hátat fordított a józan észnek. S ebből, többek között, Szabó Dezső tragédiája is következett. Irigylésre méltó az az elmebeli képesség, amely bizonyos embereknek csodálatos hatalmat ád a valóság bizonyos szörnyű és ésszerűtlen tényeinek önkényes kezelésére. Mi, akiknek ez a csodálatos hatalom nem adatott meg, igyekszünk felfogni mindazt legalább, ami a magyar néppel az utolsó száz esztendőben történt s abból akarunk tanulni. Tanulnunk kell abból is, ami csupán ésszerűtlen fájdalom volt. Ezért volt szükségünk Szabó Dezső tragédiájának tanulságaira is, Ady és Móricz igazságai mellett. Semmiféle elvont logika szabályai nem tehetik ezt érthetővé, ezt egyedül az a „logikátlan” (idézőjel nélkül: sajátos logikájú) valóság teszi szükségessé, amely 1945-ig a magyar társadalom története volt. - Körülbelül így szól a felelet az ítélőbírák kérdésére.

 

A nemzeti függetlenség feltételei és lehetőségei – az olyan kicsi népek számára is, mint a magyar – lényegesen mások, jobbak és tisztábbak a szocializmusba való átmenet idején, mint a kapitalizmus korszakában voltak. Nem valami varázslat miatt mások, hanem egyes egyedül azért és annyiban, amennyiben az átmenet időszakát élő társadalmakban a termelőerők fejlődését megvalósító nép érdekei lettek nemzeti érdekekké és történelmi lehetőség nyílt a népi és nemzeti érdekek azonosságának megvédésére. Szabó Dezső idejében ez vágy volt, amelynek a maga módján Szabó Dezső is kifejezést adott, mondván: „...ma (1937-ben) Magyarországon szociális megújhodás és magyarság megint egy és elválaszthatatlan fogalom”. A magyarság faji és szociális problémáinak megoldását ő is csak együttesen látta lehetségesnek, de mégis úgy, hogy előbb a faj „jogait” kell biztosítani, azután a szociális problémák megoldását. Mi megtanultuk, hogy minden társadalomnak (most már végleg az egy nyelvet beszélő, azonos történelmi sorsú társadalmat értvén a „faj” fogalmán is) egyetlenegy joga lehet az életre és a fejlődésre: ha képes a saját szociális problémáit az emberi haladás irányában megoldani. Ha erre nem képes, akkor csak a saját temetését sirathatja.

 

Először kell megvívni az osztályharcot a szociális problémák megoldásáért, először kell biztosítani a dolgozók győzelmét a kizsákmányolók felett; ez a harc és ez a győzelem az egyetlen forrása a nemzeti önállóságnak, amely szükségszerűen, a növekedés erejével fakad a győzelmes harcból, tehát mint lehetőség és mint követelmény jelen van a harc minden fázisában. Ez az a tanulság, amit Szabó Dezső példája számunkra külön hangsúlyoz. Lehetséges olyan teória, mely szerint erre a külön hangsúlyra nincs szükségünk, de teória helyett mi ebben az esetben csak a magyar társadalom valóságos történetére figyelhetünk, amely mégiscsak létrehozta Szabó Dezső tragédiáját.

 

 

 

6.

 

 

A népre és nemzetre vonatkozó ismeretek dolgában eddig csak Szabó Dezső tévedéseit vettük szemügyre. Azzal a bevallott szándékkal tettük, hogy tanulni akarunk a tévedésekből. Nincs okunk mentegetni Szabó Dezsőt; önmagunkat sem dícsérni akarjuk azért, hogy egykor próféciának hittük tévedéseit. A tanulás szándéka különben is, természeténél fogva ellenkezik a mentegetődzés szándékával.

 

Mégis milyen ember volt, akinek ekkorát kellett tévednie? Aki úgy felel erre a kérdésre, hogy „Nem érdekel az ember, a tévedés mindent megmagyaráz” - azzal a fent elmondottak után nincs mit vitáznunk; boldoguljon ember nélküli következtetéseivel, ahogyan tud s ameddig embertelen teóriákkal a világban boldogulni lehet. Aki pedig úgy gondolja, hogy ami néppel, társadalommal, nemzettel történik, az mind csak anyaszülte emberek sorsában történhet, annak egyetlen tanácsot adhatok, ha meg akarja ismerni Szabó Dezsőt: olvassa Szabó Dezső írásait. A tanácshoz megkísérlem rögzíteni azt a néhány vonást, amit az íróra és az emberre még elfogultság nélkül jellemzőnek tudok.

 

Valamikor sokféle nézet volt forgalomban Szabó Dezsőről s azok sokféleképpen álltak szemben egymással, de nagyobb részük megegyezett abban, hogy Szabó Dezsőt nem írónak, hanem vátesznek, prófétának, hitújítónak, filozófusnak, pártvezérnek, diktátornak tartotta elsősorban. Igaz, hogy efféle következtetésekre látszólag maga a „próféta” adott legtöbb okot, hiszen írásban és szóban számtalanszor kinyilvánította magáról, hogy az írás számára csak eszköz, eszméinek terjesztésére. Ezt a véleményét nem titkolta, hogy neki, ha idegen törtetők meg nem akadályoznák, Magyarország miniszterelnöki, de legalábbis kultuszminiszteri székében lenne az igazi helye. Úgy látszik, a regényírók menthetetlenül otrombaságra vetemednek, amikor önmagukról kell vallaniuk. A lírikus ilyenkor a legtárgyilagosabb. Ady például ezt mondta: „Én voltam Úr, a vers csak cifra szolga”. Vagy József Attila: „Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?” - Persze, az esetlen grimaszok mögött is mindig látni lehetett Szabó Dezső igazi arcát. Akik életében látták őt, azok a szemöldök rándulásának és az áll előreugrásának emlékét is őrzik az igazi arcban. Szemtanúja voltam, amikor egy ifjúkori barátom az egyik Lövőház vendéglő-beli vacsora után így mutatkozott be a mesternek: „X. Y. író vagyok.” (Húszéves volt a barát.) Szabó Dezső még kerekebbre nyitotta kék szemeit, alsó ajkát, állát és tokáját külön-külön előrebiggyesztve ennyit válaszolt: „Maga író? Hát akkor én mi vagyok?” - s ment tovább a maga útján. - Amire az anekdota rávillant, az közvetlenül érzékelhető Szabó Dezső elbeszéléseiben, regényeinek számtalan részletében, ahol mindenféle póztól mentesen csak figyeli és megmutatja a valóságos életet. Első elbeszéléseit (Tanárok, Kirándulás stb.) és első regényét ez az odaadó, önmaga felől semmiféle magyarázatra, mentségre, vagy megerősítésre nem szoruló figyelem szülte. Azután az Elsodort falu korszaka következett. Ízlés dolga, hogy ki milyen részleteket képtelen ma újra elolvasni ezekből a regényekből (én például a Böjthéről vagy a Boór Bálint „faluzásai”-ról s általában a parasztokról szóló részeket), de biztos, hogy a regények minden olvasója száz más részletre emlékszik, amelyeknek igazságával és művészi erejével ma sem győz betelni. Farcády tiszteletesék, vagy az Ilona-napi ünnepség az Elsodort falu-ból; Baczó Mózes igaz élete vagy a szatírának a teremtés hatalmáig emelkedő erejével ábrázolt püspök, főtanácsos, főigazgató, szerkesztő, tanár, költő, kereskedő, politikus figurák a Segítség!-ből; a mese minden csúf bukást értelemmé szépítő varázslata a Csodálatos élet-ből: ilyen részletek jelzik, hogy a valóságos életet látó és megmutató író szemét az ideológus és politikus Szabó Dezső a prófétaság lázának teljes dühöngése idején sem tudta befogni. A prófétaság böjtje alatt az író is szerényebb lett, de szigorúbb is lett. Az életről szerzett tapasztalataiban könyörtelenül megkereste a lényeget, mit sem törődve azzal, hogy a lényeg ellentmond a maga mentségét kereső ideológus lírai kapkodásának (vagy talán éppen ebben látta a saját töredelme okát és értelmét?). Ez volt Szabó Dezső életében az elbeszéléseket termő második időszak, a Feltámadás Makucskán, A kötél legendája, A megfojtott kakas és a többi elbeszélés, szatíra, jegyzet, levél, pamflet, vallomás születésének ideje. A próféta, az ideológus, a világnézet-parancsnok sírt, vinnyogot, Canossát járt azokban az években, az író pedig figyelt és beszámolt megfigyeléseiről. Nem hideg szívvel és hideg fejjel, de tiszta szemmel, ember módra. Ezekről az írásokról itt nem kell többet mondani, mert jórészük olvasható a jelen kötetben.

 

Hogy ilyen író volt Szabó Dezső, annak persze nem kis szerepe van az ő tragédiájának megítélésében. Milyen különös azonban: például Herczeg Ferenc is jó író volt, lehet, hogy tragédiája is volt, de ki kíváncsi Herczeg tragédiájára még azok közül is, akik a Gyurkovicsok szerzőjének, az egykori hivatalos „írófejedelemnek” valóban jó írásait ma is szívesen forgatják?

 

 

A másik zűrzavar Szabó Dezső körül annak idején az egyéniség értelmezése dolgában volt. Aki Szabó Dezsőről ír, köteles megemlíteni, hogy ennek az eszmevulkánnak különleges teóriái voltak az egyéniségről is. Főteóriája az volt, hogy a modern időkben az emberiséget az egyéniség kultusza teszi tönkre, vissza kell tehát fordulni a középkorhoz s onnan tanulni meg ismét a szent fegyelem, dogma és rend hatalmába vetett hitet, egyszóval az emberi kollektivitás feltételeit. Ezen a főteórián kívül Szabó Dezsőnek számos idevonatkozó mellékteóriája volt, amelyek mind élesen ellentmondanak a vezérelméletnek, s ellentmondott annak mindenekelőtt Szabó Dezső egész működése. Így hát már csak azért sem kell komolyan venni az ő egyéniségéről és kollektivitásáról szóló elméletét, mert maga sem vette komolyan. Aki nagyon utána akar nézni, keresse ennek a Szabó Dezső-féle filozófiai grimasznak az okát a következő, kétségtelenül valóságos jelenségben: Magyarországon az ismert okok miatt csak a kapitalizmus termelési és kisajátítási mechanizmusa valósulhatott meg úgy-ahogy, maga a polgári társadalom nem; a mechanizmus felemás megvalósulása együttjárt bizonyos tünetekkel, többek között a túltengő individualizmus divatjával; az individualisták itt is nyájjá, sőt nyájakká szaporodtak, s szaporodásukat csupán az élősdiség anarchiája szabályozta, nem lévén valóságos magyar polgári társadalom. Semmi csodálnivaló nincs abban, hogy Szabó Dezső még elméletileg is tiltakozott, nehogy őt bárki az individualista nyájak bármelyikéhez sorolja. Egyéniségellenes teóriájának sem több, sem kevesebb értelme nincs, mint ez a tiltakozás. Az emberi közösséghez az igazi utat másképpen kereste: a saját tragédiája hűséges megszenvedésével, az emberi munka és az emberi fájdalom megértésével. Erről vallanak írásai. Az az ember, akinek ilyesmiről van mit vallania: egyéniség. (Másképpen nincs is egyéniség, csak vaksors van és még világtalanabb skolasztika.)

 

Máig sem emésztettük meg azt a leckét, amit Szabó Dezső nyelve adott fel minden magyarul beszélőnek. Könnyű ma már lemosolyogni benne a stílromantikust, még akkor is, ha előkelő mosolyunkat a beismerés fanyar ízei tarkítják, hogy egykor mi is rajongói voltunk ennek a stílusbeli romantikának. Hosszú listát lehetne összeállítani a kiürült, mag nélkül elpukkant Szabó Dezső-i frázisokból, a megigésített főnevekből, melléknevekből, a lázas látomások egészséggé hazudásán fáradozó állítmányokból, alanyokból és jelzőkből. A listának azonban egyszer mégiscsak a végére érnénk, s akkor ott áll előttünk Szabó Dezső nyelvének kartotékba nem préselhető ereje és gazdagsága. Ha ilyen mondatra emlékszünk, mint például ez: „Nagy István ekkor teste minden emlékezésével és akaratával belenagy-istvánkodott a teremtés csókjától ittas világ roppan nyújtózkodásába és most nagyon Nagy István volt” -, akkor zavarba kerülünk. Erre a mondatra – hasonlót ezrével lehet idézni Szabó Dezső szövegeiből – a mulandó stílromantika emléke is fölrémlik, de a vágy is megmozdul bennünk, hogy érdemes volna elfelejteni a rossz emléket a nyelvi alkotóerő kedvéért, amely az ilyen mondatokból is arcunkba csap, mint a fedő alól kilövellő forróság. A betegségtől föllázított életakarat torz filozófiákra kényszerítette Szabó Dezsőt, nyelve azonban teóriáinál sokkal hívebben érzi a lélek elemi erejű, vergődő mozdulatait. Hívebben, tehát leleplezőbben is. Ezért van az, hogy például egyetlen mondat az Elsodort falu Böjthe Jánosról szóló fejezeteinek bármelyikéből elég arra, hogy elénk rajzolja Böjthét a maga teljes fantom mivoltában. De ezért van az is, hogy ha például én ma csak gyűlölni tudom és minden tiltakozásommal a nemlétezés világába utasítom is ezt a fantomot: az író szavainak, stílusának, nyelvének erejét, amellyel ezt a Böjthét életre hazudta, gyűlöletem és tiltakozásom ellenére is tisztelni vagyok kénytelen. Tisztelni: ez a szó itt is távolságot és hidegséget is jelez, mint mindenkor, ha a „szeretni” helyett használjuk. A nyelv azonban egyénnek, osztálynak, társadalomnak, nemzetnek mégiscsak nélkülözhetetlen módja arra, hogy megértesse magát más egyénekkel és nemzetekkel s kifejezze szembenállását a vele ellentétes érdekű társadalmi osztályokkal. (Közbevetőleg: nincs a világnak az az eszperantója, ami helyettesíthetné az emberi szükségességet és lehetőséget, hogy a különböző nyelvű társadalmak megértsék egymást, ráismerjenek egymásra. Hogy egymást érthessék, ahhoz mindegyiknek önmagává is kell növekednie, önmaga emberi képességeit kell kifejtenie, különben nincs egymás, nincs mit megérteni, nincs mire ráismerni. A nyelv nem maga a növekedés, de ha egy társadalom valóban él és növekedni képes, arról az illető társadalom nyelve feltétlenül pontos képet ad. S ilyen képet soha semmiféle eszperantó nem adhat.) Nos, a nélkülözhetetlenség szempontjából nem sokat számít a különbség, ami a „tisztelni” és a „szeretni” között van. Nem szeretem, csak tisztelem Szabó Dezső nyelvi erejét, amikor ez az erő szörnyű hiábavalóságba torzul. Még kevésbé szeretem akkor, ha tudom, hogy a torzulás a magyar társadalom életének ismert körülményei miatt elkerülhetetlen volt. De ugyanezt az erőt szeretem, amikor Mazokay tanár urat, Farcády tiszteletest, Baczó Mózest, Ánizs Pétert, Fazekas Andrást eleveníti elém, vagy amikor utánozhatatlan könnyedséggel küldi az erkölcsi halottak árnyékvilágába Róznyák testvért, Pomp urat, Borkuty Evelint vagy azt a minisztert, aki a Feltámadás Makucskán parlamenti jelenetében így kezdi beszédét: „Tisztelt Haus!” Nem kell bizonygatni, hogy mindegyik esetben ugyanarról a nyelvi erőről van szó. Szabó Dezső, önmagáról és koráról, nyelvében tette a legőszintébb vallomást. Mondatai és mondatrészei – hol görcsbe torzult kétségbeeséssel, hol végtelenbe szabaduló oldottsággal – mindig több értelmet mondanak az ideológiai tartalomnál, mert emberi állapotot, emberi lélekben történő folyamatokat fejeznek ki.

 

A magyar nyelvnek Szabó Dezső idejében különlegesen nehéz lelki, társadalmi állapotokról s bonyolult folyamatokról kellett képet adnia. Nem véletlen, hogy az a korszak Adyval, Móriczcal, Juhász Gyulával, Babits Mihállyal, Tóth Árpáddal, Kosztolányival s nem utolsóként Szabó Dezsővel a magyar nyelv történetének talán legnagyobb forradalma, mindenesetre nyelvünk legnagyobb erőpróbája volt. Történettudomány, gazdaságtan, szociológia – valamennyi lehetséges segédtudományt igénybe véve s az eddiginél hasonlíthatatlanul hevesebb kíváncsiságtól hajtva is – majd csak bizonyos idő múltán fogja tisztázni pontosan, mi történt a magyar társadalomban 1867 és 1945 között. Nyelvünk – irodalmunkban – fölfogta és kifejezte a bonyolult történet jellemző mozzanatait. Nem tudós előrelátással megtervezett nyelvújítás volt ez, hanem kényszerűség. Mindenkinek a halál elleni összefogás bástyáit kellett keresnie, akit a magyarság életakarata kényszerített szólásra, akár osztályharcos, akár fajos, akár elefántcsonttornyos filozófiája volt. Hogy valóban az életösztön szólalt-e meg valakiben, vagy csupán valamelyik stílusbeli divat majmolása, azt az illető nyelve föllebbezhetetlenül elárulja. Az élő nyelv a divatszavakat kiveti magából, mint a láva a salakot; a valódi, a társadalomban élő ember helyzetét, belső történeteit híven kifejező szavakat, kötéseket, fordulatokat pedig magába ötvözi. Nem véletlen, hogy Adyék „nyelvújtása” az Ómagyar Mária-siralomtól Tinódin, Bornemissza Péteren, Balassin, Pázmányon, Zrínyin, Fazekas Mihályon, Csokonain, Berzsenyin, Katona Józsefen, Vörösmartyn, Petőfin, Aranyon át Tolnai Lajosig és Vajda Jánosig a magyar nyelv minden mozdulatát újraélte: ilyen emlékezés nélkül nem lehetett volna fölfogni és legalább nyelvben kifejezni a kor magyar élményeit. (A zene más világ, de ott is valami hasonló történt Bartók és Kodály muzsikájában, s ami ott történt, az rendkívüli élességgel világítja meg a nyelvet formáló erőket is.) A magyar társadalom egy korszakkal maradt el akkor a polgári Európa mögött, mégis olyan magyar nyelvet örököltünk ettől a nehéz lélegzetvételű korszakunktól, amely nélkül ma néma lábadozók lennénk a társadalmi fejlődés új áramában, vele pedig eljuthatunk minden mai emberi értelemig. A nyelv persze, önmagában nem él: csak akkor él, ha embernek, társadalomnak szüksége van rá.

 

Szabó Dezső nyelvi hagyatéka, leszámítva a prófétai burjánzás modorosságait, szerves része – Adyé, Móriczé és a többieké mellett szerves, indokolt része – az említett örökségünknek. Nyelvészek bizonyára nem érdektelen föladatot szimatolhatnak az egész örökség leltározásában, s a kincset érő vagyon számbavétele közben majd kellő figyelmet áldoznak a „Szabó Dezső” jelzésű leleteknek is. Mi most, szakmai észleletek hiányában, de azokra várva, próbáljuk meg kielégíteni laikus érdeklődésünket Szabó Dezső műveinek olvasásával.

 

 

 

7.

 

 

Végezetül néhány szót Szabó Dezső elbeszéléseinek válogatásához, amit a jelen kötetben ellenőrizhet az olvasó. Elképzelem, mit szólna ehhez a válogatáshoz Szabó Dezső, ha élne. Nem kételkedem benne, hogy az irodalomra süket világnézeti elfogultság és filozopterség vádját egyszerre vágná a fejemhez, miközben néhány megközelíthetetlenül gőgös mellékmondatban újólag tudtára adná a világnak, hogy őt sem politikai, sem esztétikai nyavalyatörés alapján szétnyálazni nem lehet, ő úgy Szabó Dezső, ahogy van, töröltesse magát a születési anyakönyvből, aki másképpen akarja őt tudomásul venni. Nem bánnám, ha mai irodalmi életünkben az effajta szubjektív kitöréseknek is polgárjoga lenne, - bizonyára edzettebbek lennénk, ha nem szoktunk volna el ilyenektől, de hát 1945 januárja óta Szabó Dezső nem jegyez meg semmit, csak a művei beszélnek. A mi dolgunk és a mi felelősségünk, hogy mit értünk meg a művek beszédéből. Ezt a felelősséget átérezve válogattam ki az itt olvasható írásokat. Hiányzik ebből a gyűjteményből például a Bors vezér megtérése című elbeszélés, hiányzanak a Tenger és temető című kötet darabjai. A kihagyott elbeszélések is jellemzik Szabó Dezsőt, de érzésem szerint a Böjthe János filozófiájának megszállottját jellemzik főképpen, nem pedig a látó embert. Ezek kihagyásával nem szépíteni akarom Szabó Dezsőt a mai olvasó és kritikus ítélőszéke előtt, hanem a lényeg megértésének mai lehetőségeit keresem. Úgy gondolom, nem fölösleges fáradozás a ma gondjai között megérteni Szabó Dezső emberi szavát.

 

 

1957. március

 

 

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 109-133. o.]