- YRJÖ LIIPOLA -
SZABÓ DEZSŐ

1.

1919 tavaszán jelent meg Szabó Dezső regénye: Az elsodort falu, amely napfényként jött hosszú, komor felhős napok után. Ritkán keltett egy könyv ilyen nagy feltűnést. Mindenki el akarta olvasni, és hamarosan szájról szájra járt az író neve. Már régebben is írt kisebb-nagyobb műveket, de csak ez emelte őt hirtelen a többi író fölé. Ámde, mint ahogy minden ihletett és erőteljesen megírt alkotásnak, ennek a regénynek is támadtak bírálói, akik ugyan nem tudták elvitatni a műtől a nagyszerűséget, de mindenféle aprólékos kifogásokat emeltek. Hibáztatták sajátos, új nyelvhasználatát, a szókimondó részleteket és a regény felépítését, szerkezetét. Mindenkit – a bírálókat sem véve ki – annyira magával ragadott a regény, hogy senki sem tagadhatta annak nagyságát. Sokan haragudtak, mert a szereplőkben saját magukra ismertek. Szabó ugyanis az életből vette alakjait, ostorozta gyöngeségeiket, ezért sokan bosszankodtak, hogy az emberek ráismertek a kitűnően megrajzolt modellre. Stílusa egészen újszerű volt a magyar irodalomban, a regény telítve volt újtípusú fordulatokkal és képekkel, úgyhogy a könyvet csak figyelmes olvasással lehetett teljes egészében megérteni. Szabó Dezső a szépirodalmi nyelvhasználat úttörője lett, és különösen a fiatal írónemzedék próbálta utánozni gyakran az ő stílusát. Noha ez valóban új volt, mégis összhangban állt a magyar nyelvvel. Szabó Dezső már egyetemi hallgató korában elismerést szerzett, mint a magyar nyelv és a rokon nyelvek kutatója. Nyelvészeti tanulmányokat is írt. Szinnyei József professzor egy ízben kijelentette, hogy Szabó Dezső nagy nyelvész lett volna, ha nem lett volna író belőle.

A már említett regény – Az elsodort falu – a magyar irodalom legjobb alkotásai közé sorolható. Megjelenik benne az egész korabeli Magyarország: gazdagok, szegények, a felsőbb és alsóbb rétegbe tartozók. Kevés magyar író tudta olyan élethűen ábrázolni a népet és a természetet, mint Szabó Dezső. A regény az első világháború időszakában játszódik. Realista módon ábrázolja az akkori emberek hangulatát és összeütközéseit, torzsalkodásait. Irodalmi téren is. Háborús regénynek nem lehet nevezni, mert nem annyira a fronton harcolók életét, körülményeit ábrázolja, mint inkább a hátországi erkölcstelen életet és nyomorúságot. Az író nem állítja elénk hősökként a katonákat, hanem embereknek ábrázolja gyöngeségeikkel együtt. Nincs egyetlen kiemelkedő főszereplő. Több is van, és sorsuk egymás mellett halad a regény végéig. Kiemelkedő vonás a haza és a nép iránti szeretet. Valóságos jeremiád Magyarország akkori siralmas helyzete miatt és messzehangzó segélykiáltás a pusztulás fenyegette magyarságért.

Szabó Dezső harcosnak született és olyan a külseje is. Magastermetű, robusztus ember. Vastag nyakán markáns vonású fejet hordoz. Egész lényében van valami Néró-szerűség. Erő és határozottság nyilvánul meg minden mozdulatában. Nem tudott nyugodt kispolgári életet élni. Akkor van elemében, amikor ütéseket kapva, maga is ütéseket osztogat mindenfelé. A jelentéktelen szélhámosokat fáradhatatlanul ostorozta, bármilyen magas pozíciót foglaltak is el. Olyan cikkeket írogatott a folyóiratokba, amelyek korbácsként sújtottak le. Rendületlenül harcolt a magyarságért. A magyarság és a nagy nép volt az első mindenek előtt, azért aggódott, mert a vezető helyeken túlnyomórészt olyan emberek ültek, akiknek apáik és elődeik németek, szlávok, vagy más idegenek voltak, tehát nem tősgyökeres magyarok vezették az országot és a népet. Szerette a magyar népet, a magyar parasztokat, azokból szerette volna kinevelni népének vezetőit. Ő maga az erdélyi magyar középosztályból származott.

Általában nemigen fogadott el meghívásokat, nem vendégeskedett családoknál. Agglegény volt, s délutánonként a budai Filadelfia kávéházban üldögélt, ott fogadta barátait, tisztelőit. Én is ott ismertem meg őt, és rögtön magával ragadott nem mindennapi egyénisége. Kevés olyan barátja volt, akinek társaságában jól érezte magát. Nem is igen vágyódott barátok után. Egyszer meghívott, hogy látogassam meg lakásán, a budai Gellérthegy közelében. A lakás, amely egy villának egész emeleti részét foglalta el, négy nagy szobából állt. Amikor odaértem, a bejárati ajtón egy nagy darab papírt láttam kifüggesztve, hatalmas betűkkel ráírva: „Kérem barátaimat és ismerőseimet, akik látogatóba jönnek, hogy távozzanak, mielőtt becsöngetnének.” Ha nem magyarázta volna meg nekem előzőleg, hogy milyen módon kopogjak az ajtón, nem mertem volna csöngetni. A lakásban leírhatatlan rendetlenség uralkodott: kevés bútor, de minden falon könyvespolcok és könyvek, könyvek mindenütt szerteszét. A hálószoba falait is könyvek serege takarta. Az ágy a szoba közepén volt, mellette könyvekkel megrakott éjjeliszekrény. Egyik középső szoba volt a dolgozószoba, amelynek falain szintén könyvek sorakoztak. Szép számmal voltak ritkaságok is, milyeneket valaha csak gyűjtők mondhattak magukénak: régi nagy értékű, pergamentfedelű könyvek. Az íróasztal a szoba közepén állt, és arról tanúskodott, hogy itt serény munka folyik. Teleírt papírlapok hevertek mindenfelé, de írógép nem volt látható. Többször is említette, hogy nem tudja géppel kifejezni gondolatait, azoknak a keze alatt kell megformálódniuk. Csodálkoztam, hogy miért kell neki ilyen nagy lakás: egy magános embernek. „Nem akarom zavarni szomszédaimat – magyarázta Szabó Dezső -, írás közben hangosan gondolkodom, s ha valamiért el vagyok ragadtatva, kiabálok is örömömben.” Még az előszobában is könyvek árválkodtak a padlón. Szabó Dezső nem tudta pontosan megmondani, hogy hány könyve van összesen, de több mint tizenegyezerre becsülte. Szabó Dezsőnek kevés számú barátja közül az egyik, Papp Viktor zenekritikus és zeneíró gyakran járt nálunk feleségével együtt. Egyszer elhatároztuk, hogy meghívjuk hozzánk Szabó Dezsőt vacsorára, és a Papp házaspárt is. Ha ugyan el tudjuk őt mozdítani a kávéházból. Bementünk egyszer Marával oda, üdvözöltük és előhozakodtunk a meghívással. Eleinte vonakodott, mondván, hogy magánosságában már elfelejtette az összes családi és vendégségi szokást, de végül mégis megígérte, hogy eljön. Igen ritkán tett ilyen ígéretet. Valóban eljött és olyan estét rendezett, amely mindig megmarad emlékezetünkben. Rendkívül jó hangulatban volt, és megjegyezte, hogy csaknem öt évvel ezelőtt evett utoljára családi körben jó barátoknál. Nem azért, mintha nem kapott volna meghívást, hanem azért, mert nem volt kedve hozzá. Ha nem biztos benne, hogy jól fogja érezni magát, akkor inkább nem megy. Ízlett neki a jó házi koszt és a jó bor. Gyorsan szaladt az idő, és tíz óra után azt javasolta, hogy menjünk el mindnyájan a Filadelfia kávéházba, és ott szórakozzunk tovább. Mintegy két óráig iddogáltunk ott, Szabó Dezső jókedve egyre fokozódott, s azt ajánlotta, hogy menjünk el a közelben lévő lakására feketézni. A kávéházból vittünk magunkkal néhány üveg bort a zsebünkben. Szabó Dezső kettőt vitt, noha nem szokott sok szeszes italt inni. Amikor beléptünk a lakásba, a nők megdöbbenve nézték a nagy rendetlenséget, és sajnálták az agglegényt. Sebtében rendbe hozták az egyik szobát, úgyhogy legalább le tudunk ülni, majd kimentek a konyhába kávét főzni. Ott is elmondhatatlan felfordulás volt. Üres üvegek, mosatlan tányérok és kávéscsészék mindenütt.

Időbe telt, amíg sikerült elmosni a megfelelő számú kávéscsészét és egyéb szükséges holmikat. Végülis megfőtt a kávé. Jó feketét ittunk. Míg várakoztunk, Szabó Dezső megmutatta a könyvtárát. Kávé után, borozás közben, visszaemlékezett az elmúlt időkre. Ritkán hall az ember ilyen történeteket egy nagyszerű mesélőtől, aki ért hozzá, hogyan kell fűszerezni a mondanivalót. Beszélt életéről, gyermekkorától fogva, s amikor Pappné megkérdezte tőle, hogy mi tette őt nőgyűlölővé és a családi élet ellenzőjévé, azt válaszolta, hogy sohasem volt nőgyűlölő és a családi életet sem kárhoztatta. „Ellenkezőleg - mondotta – írigylem azokat a férfiakat, akik hűséges feleséget kaptak élettársul és gyermekektől körülvéve élhetnek. Nem tudják Önök elképzelni, milyen boldog vagyok, ha az utcán egy kisgyermek jön velem szemben, és megsimogathatom. Ilyenkor azon búsulok, hogy nekem nincs gyermekem, akinek fejét simogathatom, nem érezhetem testének melegét, amely az én szívemet is melengeti.”

Ezután, mintegy, bizonyítékul, hogy belőle is lehetett volna jó férj és családapa, beszélt franciaországi életéről. Fiatal korában éveket töltött Franciaországban. Sokáig élt egy tengerparti faluban, ahol megismerkedett egy lánnyal, akihez nagyon vonzódott, de a körülmények megakadályozták a házasságot.

Csaknem egész idő alatt ő beszélt egyedül, s mi úgy éreztük, hogy jólesik neki kiönteni szívét barátainak társaságában. Csak akkor vettük észre, hogy reggeledik, amikor hallottuk kívülről a madarak énekét.

Azt állították róla egyesek, hogy Szabó Dezső pesszimista, holott inkább idealistának lehetne mondani, aki aggódik és szomorkodik népének balsorsa miatt. Látta, hogy a vezető helyeken önző emberek ülnek, akik nem ismerik és nem értik a nép bajait és harcát, nem tudják újabb tettekre lelkesíteni. Egyik könyvében ezt írja:

*„ Az engem megelőző nemzedék... nemzedék pesszimizmusa megmutató és megsirató pesszimizmus volt. Az enyim a tragikus pesszimizmus, melyet a jövő megölhetetlen heroikus akarata terem. Elrendelt büntetés az embertörténet, az emberbestia gyökerében, szövetében, lényegében rossz, gyilkos étvágyak irama a világ. Egyetlen jog és igazság van: az erősebb harapás. Az egyén csak felkarmolt seb, melyben megsajog az egyetemes gyilkosság, vagy csak éhes száj, amelyben kiharap a világéhség vagy a romlás felfakadt fisztulája. De ez a sötét gyilkos rohanás mégis csak a csókon, az ölelés forró vágyán át folytatódhatik és mégis új tavaszokat, új szépségeket terem s az életet megmondó múlhatatlan zokogásokat. Mint egyén nincs értelmem, mint egyén ostoba talány vagyok, melynek megoldása a megsemmisülés. Én nem vagyok én: én egy leírhatatlan életakarat vagyok. Életakarata ennek a folyton megújuló zord harcnak, ennek a csókon át rohanó egyetemes mészárlásnak, ennek a halálokon át megújuló örök levésnek: életakarata vagyok fajomnak. Van értelme a küzdelemnek, mert bölcsőm előtt időtlen idők mélyén keletkezett. Van értelme a küzdelemnek, mert síromon túl a végtelenbe harsog. Van értelme az akaratnak, tettnek, a célnak, mert az bennem fajom életakarata s új és új halálon át erősebb akarattá, elszántabb tetté, szomjasabb céllá lesz. Tovább, tovább, egészen addig, amíg fajom az egyetemes emberiség múlhatatlan életévé valósul: mint a görög, mint a római és más hamarabb indult boldog, erős fajok.

Minél reménytelenebb az akarat, annál örökretartóbb a szépség, melyet küzdelme terem. Minél magányosabb a kiáltás, annál többen fognak rá fölfigyelni majd új reggeleken. Az én küzdelmem végén nem vár görögtűz s reményt keltő szép mondatok. Gigászi dacban a halállal: sírkövekkel, csontokkal és omlott szívekkel építek. Harcolok, mert vagyok, erőm van. Harcolok, mert harcom tízmillió magyar életakarata, akik éhesek, rosszak és ölésre élők, mint a többi ember. De az ők vágyaiból, csókjaiból, dalaiból és sírásaiból fonódott össze zengő életem csodálatos szövete...

Én akkor jöttem, amikor minden halál megmutatta az arcát. Én meztelen testtel egyszerre álltam ki minden betegséggel, minden halálos hazugsággal, minden gyilkos érdekkel szemben. Nincs más vértem, mint akaratom tisztasága, nincs más társam csak lelkiismeretem, nincs más reményem, mint kötelességem megteljesítése. Ez az egyetemes harc lesz halálom után az én több erőm s talán megtalált útja a szegény magyarnak. Addig ez az én magányosságom és tragikus végem.” *

Szabó Dezső egyre jobban kezdte kerülni az embereket. Magányosan élt, de hangja messzire hallatszott írásaiban, amelyek folyóiratokban jelentek meg. Ostorozta az önzést, az önző embereket. Ezzel egyre több és több ellenséget szerzett. Szúrásai mindig érzékeny helyekre találtak.

* Sz. D.: Panasz; 47-49.oldal.

Egyre jobban forrt benne a harci kedv, és későbbi regényei is jórészt irányregények, mert azokban a fennálló viszonyokat és a kulturális élet vezetőit kárhoztatta, akik véleménye szerint jelentéktelen

törpék és karrieristák. Nem csoda hát, hogy egyedül maradt. Mégis volt egy oka az örömre: a magyar ifjúság szerette őt. Gyakran tartott beszélgetéseket és előadásokat. Istenáldotta szónoki tehetség volt. Témáit az irodalom, a költészet, általában az esztétika területéről merítette. Mindig elmentünk őt hallgatni, s ez nagy élvezetet jelentett nekünk. Nem volt előtte semmilyen kézirat, kötetlenül beszélt. Értett hozzá, hogy logikusan és közérthetően fejtse ki mondanivalóját, és beszéd közben néha annyira föllelkesedett, hogy egészen magával ragadta hallgatóit. Ritkán láttam bárki mástól olyan lenyűgöző és színező kézmozdulatokat. Mintha szoborba formálta volna kezével azt, amit élőszóval mondott. Sokszor kezdte azzal, hogy röviden fog beszélni, de aztán úgy föllelkesült, hogy az előadás néha 3-4 óráig tartott. Senki nem vette észre az idő múlását, mindenki szívvel-lélekkel részese volt az előadásnak. Hozzávetőleg háromezer ember fért el a teremben. A hallgatók tekintélyes része fiatalokból, egyetemi hallgatókból állt, akik valamennyien meggyőződéses hívei voltak.

Egyszer olvastam a hírlapokban, hogy Szabó Dezső előadást tart a Zeneakadémia nagytermében. Az előadás témája a következő volt: Erotika a költészetben és irodalomban. - Bementem hozzá a kávéházba, és megállapodtunk, hogy együtt megyünk az előadásra. Autóval megyünk érte a kávéházhoz, és onnan visszük el a Zeneakadémiára. Marának a nővére, Lilly is jött, így hárman ültünk az autóban. A Zeneakadémia és környéke is tele volt emberekkel, akik mindnyájan lelkesen tapsoltak Szabó Dezsőnek.

„Most pedig menjünk be stílusosan – mondta Szabó Dezső -, úgy, ahogy az előadás témája megkívánja.” És a két szép hölgyet karonfogva, azok kíséretében vonult be a terembe. Ezúttal egy előadássorozatot hirdetett, amely átfogta az irodalom különböző területeit. Az előadások óriási érdeklődést keltettek, és a Zeneakadémia nagyterme minden alkalommal zsúfolásig volt közönséggel. Mivel olyan sok időt áldozott előadásokra és rövid írásokra, amelyekért csak kevés honoráriumot kapott, hosszú ideig nem tudott könyvet írni. Anyagi gondokkal küzdött és mindinkább visszahúzódott medvebarlangjába. Egyszer arrafelé sétáltunk Marával és meg akartuk látogatni. Mormogva jött ajtót nyitni, de amikor meglátott minket, földerült az arca. Lassankint feloldódott, és életéről kezdett beszélni. Ellenségekkel van körülvéve, mondta, de neki ostoroznia kell a képmutatást, mert azt nem bírja elszenvedni. Elárulta, hogy külföldre akar utazni hosszabb időre, s ha másképp nem tud pénzt szerezni, akkor eladja könyveinek felét. Le volt fogyva, sápadt volt az arca, de kék szemeiből energikus fény sugárzott.

Sajnáltuk ezt a titánt, látva, hogy milyen szűkösen él. Hazaérve telefonáltunk Papp Viktornak, és mondtuk, hogy valamit kellene tenni Szabó Dezső érdekében. Papp jól ismerte Szabó Dezső könyveinek kiadóját, s beszélt vele erről a dologról. A kiadó megértően hallgatta és nagyobb összeget küldött az írónak előlegként a legközelebbi regényére. Szabó sohasem tudta meg, hogy eljártunk ebben az ügyben, és csodálkozott a kiadó jóindulatán. Éppen a legjobbkor küldött neki pénzt, mintha sejtette volna, hogy az írónak anyagi gondjai vannak.

Néhány hónap múlva Szabó Dezső árulni kezdte könyveit. Mivel nagy számmal voltak igen ritka könyvei, amelyekért a gyűjtők szép összegeket fizettek, ezért könyveinek csak egy részét kellett eladnia, hogy kisebb vagyonra tegyen szert. A pénz birtokában elutazott Itáliába. Azt mondta, hogy most az egyszer úgy akar élni, mint a milliomosok és olvasatlanul fogja költeni a pénzt. A nyomorúságot már megtapasztalta, de a gazdagok élvezeteiben még nem volt része. Olaszországban luxushotelekben lakott, inasoktól, felszolgálóktól körülvéve, és szórta a pénzt. Úgy élt, mint egy magyar nábob, akinek soha nem fogy el a pénze. Csaknem egy évig tartózkodott külföldön, s amikor fogytán volt a pénze, ismét hazajött. Annyi haszon mindenesetre volt ebből az utazásból, hogy munkakedve visszatért.

Már akkoriban kezdtem finnre fordítani legjobb regényét, Az elsodort falut, ezt a két kötetből álló művet. Már többen megpróbálták világnyelvekre fordítani, de senki sem lett készen a munkával. Ugyanis ehhez olyan fordítóra volt szükség, aki tökéletesen bírja a magyar nyelvet, és át tudja élni a regény sajátos nyelvét, amely meglehetősen különbözik más írók nyelvezetétől.

Változatos, gazdag, tele van új szófűzésekkel és fordulatokkal, új szóalkotásokkal vagy ritkán használt szavakkal, amelyeket a nyelv hiányos ismerője nem ért meg, és nem tud átültetni saját nyelvére. Időrabló és fáradságos munka volt a regény fordítása, olyan, amiből nem lehet hasznot húzni vagy megélni. Éppen ezért tudtommal semmilyen idegen nyelven nem jelent meg. Én is néhány évtizedig dolgoztam rajta, amíg készen lettem vele. Szinte lehetetlen az ő stílusában és modorában visszaadni a mondanivalót és gondolatokat egy másik nyelven úgy, hogy a fordítás egyenértékű legyen az eredetivel. Finnországban eladtam a fordítást egy kiadónak, de noha azóta már jó néhány év elmúlt, a könyv még most sem jelent meg. Nagy kár, mert egyetlen más magyar regény sem szántotta föl olyan mélyen a nagy talajt, és senki sem ábrázolta olyan hatalmas erővel a magyar nép lelki világát.

Amikor eltávoztam Magyarországról, kapcsolatunk megszakadt és ritkán hallottam róla. Annyit tudok, hogy folyóiratokat adott ki, melyek nagy népszerűségnek örvendtek.

Aztán kitört a második világháború, melynek vége felé minden szellemi munka megbénult. Megkezdődött Budapest bombázása a levegőből és a földről egyaránt. Szabó Dezső egy légitámadáskor az utcán tartózkodott, és másokkal együtt egy nagy ház óvóhelyére ment. Mindenki azt hitte, hogy vége a légitámadásnak, és Szabó Dezső hazafelé tartott, de amikor a ház kapujához ért, oda esett egy bomba, és a nagy író itt lelte halálát.* Ideiglenesen a túloldalon lévő parkban helyezték el. Csak később helyezték örök nyugalomra, annak a földnek a kebelébe, amelyet annyira szeretett.

1956

(Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 104-109. o.)