- VÁRKONYI NÁNDOR -

SZABÓ DEZSŐ EMLÉKEZETE

Alig múlt két esztendeje, hogy Szabó Dezső holttestét megtalálták a budapesti Rákóczi tér csupasz bokrai között. Az ostrom minden borzalma tombolt még a városban, s a hatalmas aggastyán teteme megdöbbentő szimbólumként feküdt az elpusztult ország ravatalán. Amitől a legjobban rettegett, valósággá vált, s ennek a valósággá lett rettenetnek a látványa kísérte el utolsó útjára. Egy világhatalmi harc istenítélete tiport végig az országon, s a magyarság vonagló teste ott hevert az Apokalipszis lovasainak patái alatt. Valóban Szabó Dezső roppant képzeletéhez, tragikus próféciáihoz, egész egyéniségének túlzott arányaihoz illő látomás. A lángbaborult ország máglyáján hamvadt el a teste, s ezzel belépett ő is a nagy történelmi jelkép-alakjaink sorába.

Három titán járt előtte: Petőfi, Széchenyi és Ady. Ma már tudjuk, hogy nem hiába hullottak el, s hogy haláluk termékenyebb volt minden megalkuvás múló sikereinél, mert intő jellé és tanulsággá lett az utódok számára. Tőlük tanultuk meg, hogy a legmagasabb emberi eszmény: a szabadság felé vezető út minden fordulóját nagy halottak sírköve jelzi. A hasonlóság mégis megdöbbentő: Petőfi a szabadságharc utolsó döntő csatájában veszett el; Széchenyi öngyilkossága a kiegyezés előestéjén mintegy drámai intelem volt, hogy rátértünk az útra, amely az újabb bukáshoz vezetett, s Ady koporsója aztán ennek a bukásnak lett a szimbólumává.

Most már Szabó Dezső is közéjük tartozik s alakja belenőtt a történelem nagy távlataiba. Rendszerében, amelyet megalkotott, nem az a legfontosabb, hogy változatlanul kiállja-e a megvalósítás próbatételét, hanem az, hogy az új honfoglalás szuggesztióját a puszta eszméből eleven hatóerővé tudta átvarázsolni. Nem a közösségi ember mintaképe volt, aki alulról ered el útjára, magával hozva a tömegsors élményeit s a hiányok és megoldások gyakorlatát, hanem teremtő szellem, aki ősibb, elemibb közösségben él a néppel, aki ugyanazon anyagból alkottatott, de akiben ez az anyag öntudatra ébred és fölismeri saját törvényeit. Mint teremtő szellemhez illik, az alkotó ösztönök, indulatok elemi erővel élnek benne, a megnyilvánulásuk is hasonló a természet jelenségeihez: olyanok, mint a napfény, a vihar, az árvíz, a tűzhányókitörés. Tulajdonképpen csak kétféle érzést ismert: a szeretetet és a gyűlöletet, s ezzel árasztotta el valaminő felsőbbrendű félistenként teremtményeit, a magyarságot. Józan bírálói romantikusnak bélyegzik, s valóban az is a javából; romantikus, mint a táltosok, titánok, demiurgoszok, a sárkánytestből és angyalarcból alkotott, ősrégi szörnyistenek, akik magukban hordozzák a természet ellentétes, de alkotó erőit. Ahogy a természet nem magyarázkodik, hanem csak megnyilatkozik az áldásthozó napfény, vagy a pusztító vihar, a termékeny eső, vagy a sorvasztó aszály, az árvíz, a földrengés alakjában, azaz ahogyan a természet revelválja önmagát, akként Szabó Dezső is csak revelvált, megnyilatkozott zsenijének törvényei szerint. Ezért nem voltak tanítványai, akik eszméit tovább fejlesztették, rendszerré dolgozták volna ki, hanem csak hívei és rajongói. Mindig közvetlenül a közönséghez szólott, korcsmaszobákban, előadótermekben, válogatás nélkül mindenkihez, akit a véletlen, a kíváncsiság vagy a rajongás hozott oda. Folyóiratokban nem dolgozott, közös munkát nem vállalt senkivel, klikkek nem csoportosultak köréje, lapjait, röpiratait egymaga írta és maga adta ki. És mégis: senkinek sem volt oly nagy, közvetlen hatása, mint neki, mert mágikus erőket hordozott magában, amelyekkel elbűvölte a tömegeket: a szeretet és a gyűlölet egyenlőképpen erős, elemi mágiáját sugározta magából. Bátran szólhatunk gyűlöletről is, egyéniségének és művészetének minden fogyatkozásáról, mert a mérték, amit reá alkalmaznunk kell, nem az átlagember arányaihoz szabott. Aki nagyon szeret, joga van gyűlölnie is. Szeretni csak a fajtáját és önmagát szerette, de gyűlölni azokat gyűlölte, elsősorban, akiket a magyarságra ártalmasoknak tartott. Ez a gyűlölet tehát a szeretetnek egyik formája-, bizonyára nem az evangéliumi szeretet, hanem a kentauré, a félig ember, félig állatistené, aki varázstudományával gyógyít és orvosol, de patájával kígyókat tapos. Ezt az ősi, mitológiai erejű indulatot érezte meg benne a magyarság, s ezért gyűlt köréje bírálat nélkül, de tömegestül.

Igen, valljuk meg, a szeretett fajról neki csak álomképe volt, a magyar ember az ő szemében az Isten jókedvéből termett pogány, herkulesi tűz erőtől duzzadó, a lánglelkű naivitás csodája, tűzeszű, puszta játékból kultúrákat szülő, gazdagságából örökké bőven adakozó, szent gyermek, kihasznált, de soha ki nem fosztható kincsesháza ezer emberi szépségnek és értéknek. Íme, Szabó Dezső múzsája és teremtménye. Csodálatos szeretet szülte meg, s a magyar embert így még nem látta senki. Mindegy, hogy ezt az embert nem találjuk meg a valóságban, mert hiszen mindnyájan érezzük, hogy a hízelgés vágya szülte a képét, s nem a kép, hanem a szeretet ejt meg minket, amely sugallta, s amelynek fontosabb műve az, hogy csodálatos éleslátással világította meg a sorsát és nem kisebb leleménnyel fedezte fel a veszélyeket, amelyek életét fenyegetik.

Ezért viseljük el művészetének minden egyenetlenségét, fogyatkozását is. Szépségei magukkal ragadnak, gyarlóságai lesújtanak -, de szépség és gyarlóság egyaránt hatása alatt tart és éppen arányainál fogva vonz. Képzelete, mint valami óriási szökkenő madár, föl-fölível egyenetlen csapásokkal, de nem tud megmaradni röpülése csúcsán, vagy akár valamely középmagasságon. Tehetsége arra hívná, hogy korának eposzát írja meg, de fegyelmezetlensége, lírai szenvedélye óriási torzókat hajigál ki ihletének kráteréből. Olyan emberi és költői távlatai vannak, aminők a legnagyobb romantikusoknál villannak meg, s a nagy hullámfutású képzelete egyre-másra görgeti az élettenger hegyeit és völgyeit. Tárgya nagyszerű: a magyar élet, nem vázlatosan szerkesztett képbe foglalva, hanem humánusan megérzett, eleven drámaisággal -, és tehetsége meg is tudná valósítani, méltó formába önthetné ezt a hevesen átélt képet, ha nem volna ihletének vegyi alkatában valaminő bontó fermentum, amely az összhang vágya helyett a lázadás vadságát gerjeszti föl benne. Sohasem tud egyenletes lélekkel írni, mindig a szenvedély szaggatott lendületei mozgatták a tollát, a szenvedély itatja át minden porcikáját, s a szenvedélye csak a szeretet öleléseit és a gyűlölet rúgásait ismeri. A köznapi, reális élet ábrázolása s az ábrázolat esztétikai szervessége hiányzik művéből; hol a csepegős érzelgés kenőcsébe lépünk, hol robusztusan dús és igaz élet ragad magával, hol a vadság és az epétől fölmart képzelet savát nyeljük. Aránytalan, vagy inkább végletes arányú lélek, óriási magasságokban és mélységekben csapkod, mint a madár, amely elvesztette kormányzó tollait. De ha kiárasztja tehetsége élő forrásait, tiszta emberpéldányokat teremt, regényeinek virágos tisztásain az embert, jót-rosszat átélő és szerető költészet illata száll, nagy látomásokat szülő képzelete pedig arra az irodalmunkban példátlan kísérletre sarkallja, hogy korunk zűrzavarát oldja föl éposszá: képpé és tanítássá.

Műveinek sorát most ne bontsuk elemeire; ha magunk elé idézzük írásait, legtöbbjének már a címében megcsap a tragikum lehelete: Nincs menekvés, Az elsodort falu, Jaj!, Panasz, Segítség!, Ölj!, Tenger és temető. De bármi legyen a cím, összes művének mind csak egyetlen tárgya van, a legtragikusabb tárgy: a magyarság létének, fennmaradásának kérdése. S az ihlet is egyetlen, amely ezeket a műveket élteti: a magyar fajnak dühös, mindig védelmező és mindig támadó, de gazdagon átélt szeretete. A népet, amely vérével egy országot táplált ezer éven át, a történelem örökké póruljárt balekjét új honfoglalásra akarja vinni. Ezt várta a forradalomtól, és csalódással fordult el tőle; ezt várta az ellenforradalomtól, s ezért fordult ismét vele szembe, a megalázó csalódásoktól egyre fokozódó szenvedéllyel. S amikor meghalt, a nép még mindig ott állt, nem mozdult el a rögtől, amelynek rabszolgája volt. Szabó minden műve kilátótorony, amelyről körülnéz, seregszemlét tart a nép urain s aztán lesújtó ítéletet mond róluk: a politikusokról, tudósokról, írókról, a közöttünk élő másfajtájúakról, mindenkiről, akikben az idők lelkének és a magyarság életigényeinek kellene megszólalnia, de akik nem tudnak bekapcsolódni az ezeréves test vérkeringésébe, akik önös érdekeiket hajszolva, megzavarják természetes funkcióit és akik a zűrzavar közepette a börtön merevségében látják a rendet. Époszi képekben festi a háború nép-pusztítását, amelyben a magyarság ismét idegen hatalmasságok ágyútöltelékévé válik; féktelen gúnnyal szól a sorvadó középosztályról, a nép hamislelkű vezetőiről. Röpirataiban megtámadja az egyházakat, amelyek a vallás örvén idegen lelkiséget akarnak erőszakolni a népre; a főnemességet, mely vérében, lelkében teljes idegenné vált már; a polgárságot, amely habarék-nációktól telítetten kiszívja a magyar föld és nép erejét, s csak éhes törtetőket tud kiválasztani magából. - Bármi történjék, soha semmi sem változik: a törtetők tovább törtetnek, legfeljebb új jelszavakkal a szájukon, az eszmék megint csak idegen érdekeket szolgálnak, s a régi zsákmányolók is mind a helyükön vannak. -

Nagy, új igazságok és ősi szenvedélyek, álomképek és valóságok, ragyogó értékek és gyarlóságok forronganak, gomolyognak együtt munkáiban, de életművének erkölcsi tőkéjéül örökre megmarad az a sebzett hangú kiáltás, amellyel az elsodort magyar népnek és veszendő értékeinek megmentésére inti a mai és a jövendő nemzedékek lelkiismeretét. Így műveinek igazi jelentősége nem is abban van, hogy olvasmányt adott, hanem hogy magatartásra tanított velük. Olyan erőket szabadított fel, amelyek egy rothadó korban az egészséges jövendő csíráit óvták; gyötrelmes, szinte ördögi képzelő erővel fedte föl a magyarság testén kiütköző hullafoltokat, de jótékony varázslatával keringésbe hozta a testet feltámasztó életnedveket is. A szeretet és a gyűlölet, a védelem és a támadás szakadatlan, dialektikus küzdelmével olyan példát adott, amely a magyarság leendő és követendő életformáját állítja elénk. Magatartásra tanított, s ez több minden irodalmi teljesítménynél, mert bennünk élő örökség és cselekvő hagyomány.

1947

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 95-97.o.]