- POGÁNY Ö. GÁBOR -

„AZ EGÉSZ LÁTÓHATÁR”

A magyar irodalom múltja megtanított arra, hogy legigazabb, legőszintébb alkotásaiban szolgálatot lássunk. Az irodalmi nyilatkozatok mértéke szinte évszázadok óta nemzeti szempontból a kötelességteljesítés, amellyel a közösséget, népünk érdekeit szolgálják mestereink. Ez a sorsvállalás jellemezte a magyar írót, a hazáért remegő aggódás zaklatta írásra költőinket, így vált irodalmunk általános nemzeti feladattá, legnagyszerűbb műveiben a magyarság létkérdésévé. Mert literatúránk nem tetszetős kiállítási tárgyak szórakoztató látványa, hanem legnemesebb hangjaiban a néppel vállalt együttérzés építő szándéka, birokra kelés a komor végzettel, szellemi mozgósítás a szellem érdekében. Kitűnő művészeink egyúttal elszánt magyarok is voltak, milliók vágya, szenvedése, öröme és küzdelme a lelkiismeretükön, maradéktalan megtestesítői egy történelmi közösségnek, féltésük és tervezgetésük az egész magyar egyetemesség arányaira tágult. Jobbjaink önmagukban hordták a nemzeti élet problémáit, és tehetségükkel szakadatlanul munkálkodtak népünk jobb sorsán. Magyar nép és magyar irodalom egy halhatatlan szövetség a történelem viszontagságai között.

Mindig rendkívüli körülmények között éltünk, ostromállapotban, két sorscsapás között vagy éppen nyögve a balszerencse nyomása alatt. A veszélyes helyzetekben nemigen értünk rá virágoskertté nevelgetni irodaslmunkat, dísznövények helyett sáncokat kellett fejleszteni az írásokból. Képességeinket mégis az bizonyítja, hogy a keserű szorongatottságban tiltakozásaink és vádirataink, figyelmeztetőink és védőbeszédeink esztétikai rangot is jelentettek, hogy a fájdalom kiáltása, a remény vigasztalása művészi formában tört ajkunkra. Ma már tudjuk, hogy ami hatás volt, elsősorban művészi értékek következménye, s megfogyva bár, sőt megtörve is, megmaradásunkat ezeknek a szépséges szellemi tüntetéseknek köszönhetjük. A veszély a készenlét érzékenységét növeli, a jó ösztön már előre jelzi a rémeket s mert a magyarságnak az irodalom volt a jó ösztöne, nemzeti bajaink és a természetes védekezés módjai a könyvekben jelentkeztek először. Íróink így „hivatásos” politikusokat helyettesítettek, mert tehetségük jóval előbb felelt a történelem fenyegetéseire, mint a hivatásosak „szakértelmének” a kényelme, felelősségük pedig sokkal élőbb volt, őszintébb és riadtabb, mert a népet, bölcsőjüket és létfeltételüket féltették. A tehetség megadta a művésznek a lehetőséget, hogy a magyar sorskérdésekkel foglalkozzék, szakszerű politikai számítgatások, helyi érdekek és pillanatnyi célszerűségek helyett nemzeti életünk egészére figyeljen, költői tekintete századok vonalába tudja beállítani a magyarság tennivalóit, milliókban számoljon, ha méltó akar lenni feladata végzetes komolyságához, csak magában bízzon, ha áldozatot kell hozni. Ihletett látomásra, művelt értelemre, európai értékekre volt annak szüksége, aki a nép és történelem távlataihoz akarta szabni nemzetmentő fölszólalásait, hiszen sebekkel borított múltunk beteg következményein helyi érzéstelenítéssel segíteni nem lehet. Az elemi létezés kérdőjele meredezett gondolkodóink elé, feleletet erre csak lángelmék adhattak, időtlen igénnyel és kötetlen biztonsággal, függetlenül csoportok és nemzedékek közelebb fekvő céljaitól, kizárólag egyetemes magyar érdek szerint. A fojtott történelmi légkörben a politika átváltott az irodalomra, lángelmét elsősorban literatúránk küldött a porondra, vagy ha másutt próbálkozott is eleinte, közöny és ellenség visszaszorította őt a könyvek közé. A nyomtatott oldalak fedezéke mögül eredményesebbnek ígérkezett az építő kezdeményezés, labanc erőszak és úri zsoldosok ellen a lelkek meggyőzése inkább segít. Mestereinket a mostoha történelmi fordulatok az arcvonalba vezényelték és századok óta honvédelmi szolgálatra kötelezték. Századok óta egymásnak adják át az őrséget, tollukkal vonnak zárótüzet a fenyegetett magyarság megrongált bástyái közé, századok óta igyekeznek pótolni az államférfiak tetteit és szinte egyedül képviselték a ravasz törvénycikkek és főúri cselszövények között népi, azaz többségi értékeket. Ez rajzolja ki „a magyar irodalom sajátos arcát”, amely országos erőket sejtet, a mindennapok sokoldalúságával változatos, de amelynek vonásai az aggódó féltéstől árnyékosak.

A művész az elvont széptani elvek szerint tulajdonképpen befelé él, önmagába tekint, az élet dolgait lelke rezdülésein keresztül nézi, szerencsésebb tájakon ezért beszélnek öncélú irodalomról. Magyar szerző is szemlélődni jött a világra és nemes formában elmélkedni a tapasztalatokon. Csakhogy a látvány, amit a nemzeti környezet nyújtott, földúlta kedélyét, kétségbeejtette és fogadkozásokat robbantott ki belőle, s így önkéntelenül is harcossá lőn. A nyugalmas költészettani időtöltés helyett a magyar élet szüntelen viharai kivételes állapotokhoz szoktatták mestereinket, veszélyben fokozott tájékozottságra van szükség, csak a mindenre kiterjedő figyelem képes hivatást teljesíteni vészterhes időkben. Minél átfogóbb érdeklődéssel vigyáznak íróink és költőink a magyarság útjára, annál eredményesebben tudják betölteni történelemadta szerepüket, amellyel fajtájuk védelmét szolgálják. A közösségi felelősség fokán magyar művész rangjának a tehetség mellett másik feltétele a látókör. A magyar életproblémák egyeteméből mennyit tud hasznosan megmunkálni, meddig érnek képeségei a veszélyeztetett területeken? Értelmi rugalmasságtól, vérmérséklettől függ, s attól a mértéken felüli szellemi sokoldalúságtól, ami a zseni csodája. Gondos körültekintés javít csak a történelmi bajokon, a több nézetből készült felvételek vezetnek megváltó igazságokhoz, termékeny vizsgálódásoknak általános szempontokat kell követnie. Az egyetemes feladatok nehézsége még a kitűnőket és őszintéket is osztályozza a szellemi teherbírás mértéke szerint, ki mennyire bírja fáradtsággal a szélrózsa minden irányában átkutatni az egész magyar látóhatárt? Prédikátoraink és a kurucok bírták, Petőfi is, Ady is. De akik kiállottak, sokszor csak keserűséget arattak, Bessenyei fiókja számára készítette nemzetmentő terveit, Csokonait végtelen ölelkezése a néppel még szinte az ennivalótól is elütötte, Berzsenyi „sziklatömbű melle” csak ércmívű sorok segítségével bírta a terhet, a szabadságharc bukásával egy egész nemzedék tébollyal tett pontot merészsége után. S nem sorsunk tébolya-e Arany engedelmes klasszicitásba hátrált lángelméje, Vajda János elvadult csömöre? Micsoda makacsság, dac, kemény kitartás kell ahhoz, hogy a magyar ember újból és újból nekilásson rendbe szedni az összezavart nemzeti problémákat, mindet, egységes látás, történelmi-közösségi meggondolások szerint! Az író körülnéz és nem enged, a vészjelek között új világért dolgozik, szellemi szabadságért, népi egyenjogúságért. Ez irodalmunk legnemesebb értelemben veendő monomániája, hogy mindig fölmutat valakit, aki autonóm (nem önző) magyar szempontok szerint nyilatkozik az élet jelenségeiről és feltételeiről. Ebből mindenre kitekintő általános körképet szerkeszteni, egyetemes magyar munkatervet készíteni fáradságos teljesítmény, csak konok, rajongó és elszánt teherbíróinknak sikerült, legjobban talán Zrínyinek. És, ha háromszáz év természetes változásait követve megkeressük új eposzainkat, a magyar mindennapok hősies látomásait, s a Zrínyinek a nemzethez intézett figyelmeztető-feddő prózai munkái nyomán korunk megváltást hirdető „politikai” tanulmányait, Szabó Dezsőhöz jutunk. A feladat nem változott a két pogány közt, csak a jelkép minősült át kissé.

Szabó Dezső tanulmányainak egy része mostanában együttesen is megjelent a Magyar Élet gondozásában s bár a háromkötetes monumentum még a Füzetek anyagát sem gyűjti egybe hiánytalanul, nemhogy az elmúlt évtizedek valamennyi szabódezsői fölszólalását összefoglalná, mégis, ha hézagosan is, a műből elénk tárul az a hatalmas elképzelés, amely a magyarság jövőjét egészséges, öntörvényű alapokra helyezi. Irodalmunk legsújosabb örökségét folytatja Szabó Dezső, amikor heves érdeklődéssel és nagyszerű ösztönnel nemzeti világunk egész szervezetét áttekinti s átfogó kikerülhetetlen tervet készít megerősítéséhez. Évszázadok folyamán csak néhányaknak adatott meg az a kivételes képesség, hogy maradéktalan teljességgel tárgyalják népünk életének minden elintézetlen ügyét és azokat egy közös nagy organizmuskívánalmai szerint rendezzék (ha csak elméletileg is, vagy csakis elméletileg). Szabó Dezső a modern idők arányaihoz, megnövekedett teendőihez méltóan kapta ölre a nemzeti problémákat és egy elodázhatatlan, életképes lehetőséget teremtett belőlük. Ezért e tanulmányok összessége „Az egész látóhatár”, de ehhez mérhető Szabó Dezső emberi-írói magatartása is, régebbi műveiben és regényeiben is. Az időben és térben helyet foglaló magyarság valóságos viszonylatainak szerves együttese ez, leírva: a népi létezés örök összefüggéseinek észlelése. Balogh Edgár szavai szerint „Szabó Dezső irodalmi megnyilatkozásai a magyar lét történelmi szükségességeinek józan megítélésében horgonyoznak”. Innen a vérbő sokoldalúság, általános érvényű gondolatokat csak valamennyi szempont ellenpróbája után kockáztathat meg az, aki tizenhárommillió embernek tartozik felelősséggel (s kicsit egy egész földrésznek). Hogy sokoldalúságát néha nem tudják követni és hitetlenül csóválják fejüket, az nem Szabó Dezső hibája, a többletmunka, a féltő nemzeti szolgálat még nem az irodalom elárulása. Talán vannak sorai, amelyek nem is nekünk készültek, hanem a következő nemzedékeknek, fölhívásai, amelyekre most értetlenül bámulunk, de amelyeket évek múltán egy váratlan történelmi fordulat életre-halálra megmagyaráz. De hiszen a „közvélemény” még ma sem tart ott, ahol ő elkezdte: kié hát a mulasztás? Esztétikailag vétkezett volna nemzetet javító írásainak gyakorlati vonatkozásaival? De népünk létkérdése nem a legelsőbb, legméltóbb „téma”-e a számunkra? Igaz, az ő látóhatárának csak egy kisebb szegmentuma az irodalom, de éppen ezért teljesen és igazán magyar író, mert nemzetbölcselet, államelmélet, honvédelem, közgazdaság, a magyarság lét- és nemlétének e sarokpontjai a kultúrával együtt alkotják nemzeti szemléletét; amellett, hogy minden tettének alapanyaga mégis irodalom, de széptanilag lemérhető gazdag áradása a nyelvnek, eszméi nem mennek a művészi minőség rovására, nem merevítik értekező prózává stílusát, hanem változatlanul a közvetlen, beszédes, kifejező, erőteljes szabódezsői színvonalon tartják a szöveget. Ezek szerint nem vehető szemrehányásnak a megállapítás: „Szabó Dezső politikus az irodalomban, író a politikában”, ahogy Németh László írta, mert még a magyar viszonyok nem rendeződnek el az anyagi és szellemi demokrácia szabályai szerint, addig írónak még esztétikai értelemben is joga van sírni édes hazája sorsa felett. A „magyar lét történelmi szükségességei” méltán mozgósítják az írót, magyarságának és tehetségének a mértéke még jobban összehangolja az élet és irodalom kapcsolatát. Mit árthat ez azon kívül, hogy a közösségért érző igaz emberré keseredik a szerző? Mint ahogy senki se tagadja Szabó Dezső nagy iramú esztétikai értékeit, és nincs népét féltő magyar, aki kikerülhette volna halaszthatatlan politikai igazságait (ha valaki minden szájat kielégít, hogyne feküdné meg egyesek gyomrát). Esztétika és valóság nem is olyan veszélyes ellentét a mi tájainkon, politikus-szemmel vagy művész-szemmel néz az író, szinte mindegy. Magyarul nézzen, s ha eleget lát, lesz ereje az irodalmi ranghoz.

1940

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 87-90.o.]