- SÉRTŐ KÁLMÁN -

SZABÓ DEZSŐ

 

 

Hatvan éves az Óriás,

A csillagokig glóriás,

Törpék között a Gulliver,

Még mennydörög, villáma ver.

Ő a trombitás, harsonás,

A mély sírás, a zokogás,

A bú, a kérdés, a vád, a jaj,

Gyémántszökőkút, könnytalaj.

Beszélhet nékem Hatvany,

Hogy ő nem prózai Ady,

Azt én érzem itt, a magyar,

Hogy ki mekkora, mily magyar.

Falu, a falu elsodort,

Engem is a szél elsodort,

Sokakat taposni sodort,

Pár embert emelni sodort.

Szabó Dezső egy nagy magyar,

Ő itt a legnagyobb magyar,

Még nem volt ekkora magyar,

Ily alig elférő magyar.

Habár lábával völgyben áll,

Égig ér, mint te, napsugár,

Ég a kalapja, csillagos,

Nagy Szabó Dezső oly magos.

Ő nem mesél, mint Jókai,

Ő igazat szok szólani,

Ő nem furcsa Herczeg Ferenc,

Egy tálban édestej, eszenc.

Nagy baj van, ha Ő szót emel,

Nagyobb, ha szóra nem felel,

Mindenki sírhatna, ha sír,

Hogy előttünk tátong a sír.

Nagy szívtemplom Ő, Lángoló,

Kigyulladt felhőkarcoló,

Ő a Zengzés, a Harci Hang,

A Szent Magyar, a Nagyharang.

Ő nem nád, Ő Tölgy, nem hajol,

Ha szél mindent el nem sodor.

Míg szednek itt ólombetűt,

Idézik nagy Szabó Dezsőt.

Akárhány század elszalad,

Ő annál erősebb marad,

Mert Ő a viharnyi Erő,

A százvagonnyi Agyvelő.

Ő a nagy Tengermormolás,

A mennydörögve zokogás,

A Hömpölygés, a Zuhatag,

A Nagy Zene, a Szent Harang.

Ha embert móresre tanít,

Azt palacsintává lapít,

Ha Ő valakit fölemel,

Isten lócáról éri el.

Mert Ő a Szent Bor, Tentavér,

Megtöretett Test, Szent Kenyér,

Írók királya, ha papírra hajol,

Szent a Keze, és szent a Toll.

Szobrot nem kaphat akkorát,

Hogy kifejezze Nagyságát,

Se mauzóleumgúla

Hirdetheti, hogy ki vala.

Majd őrzik Őt a századok,

Míg leszünk, szívdobbanások,

A Zokogás, a Gondolat,

Nagy Szabó Dezső megmarad.

Ő nem mesél, mint Jókai,

Ő igazat szok szólani,

Ő nem furcsa Herczeg Ferenc,

Egy tálban édestej, eszenc.

Szabó Dezső, a Nagy Magyar,

Ha Szentírást írni akar,

Ha megír egy új Bibliát,

A mélyból sírja fel Magát.

Ha ragad Szent Fegyverzetet,

Tollal védi a Nemzetet,

A Hont, a Hazát, a Magyart.

Körülhordozott Véres Kard.

Ő a Csillag, a Nagyvezér,

Vihart támadó Ellenszél.

Ha papírra hajol, ha ír,

Benne egy nemzet lelke sír.

Valóság gyökeréig nyúl,

A hajszálgyökerekig nyúl,

Magyar bánatba úgy lenyúl,

Hogy egész Nemzet könnye hull.

Hatvan éves az Óriás,

Záporozza a csókolás

Lábnyomát, míg élve él,

Mert azután csak holtan él,

Holtan is mindörökre él,

Ki élve is az égig ér,

Lehajol, bánatunkba nyúl,

Hogy az embernek könnye hull...

 

 

1939 

 

 

(Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 85-87. o.)