LEVÉL EGY SZÉKELY FALUBÓL
Ezt a levelet egy székely faluból, Telekfalváról, egy egyszerű fafaragó ember írta. Mi most azért adjuk itt közre, mert benne nagy bizonyítékát látjuk annak, hogy a primitív, minden kultúrmáztól mentes lélek, mindig ösztönösen megérzi és megérti az igazi tanítást. Íme a levél:
Hosszú 16 év után hozzám is eljutott egy könyv, a Szabó Dezső Elsodort Faluja. Elolvastam. Lelki szemeim előtt újra meg újra leperegnek azok az események, amelyeket Szabó Dezső a valóságos életből elém tárt.
Minden egyes mondata s minden szava a szívem legégőbb sebeibe markolt... Magamat láttam benne, véres, tüskés utakon végig rohanni. Szabó Dezsőt pedig hallottam kiáltani: Segítség, segítség! Ni, ott egy ember, véresen és kacagva rohan a végromlás felé. Magamat és az én holnapomat láttam az életet mutató tükörben és azóta nincs egy nyugodt pillanatom.
Látom a halált csont-pofájával reám vigyorogva, amint egy örvény felé rohanó fajt kaszál feltartóztathatatlanul. Látok egy szép tiszta falu-lelket, amelyet pásztorai küldenek az elkárhozás és pusztulás örvényébe. Látok egy ősi bástyát, amelyet, pató-páli gazdája elhanyagolt. Amelyet vihar és zápor tördel és rombol. Pató Pál pedig tétlenül nézi utolsó menedékének összeomlását.
De nem az fáj, hogy a sor gyérül és körülem a sírhalmok szaporodnak, hanem csak az, hogy az áldozatnak szánt oroszlán nem is védekezik. Öntudatlanul olvad és fogy a székely, mint a gyertya.
Hallottam, hogy ezért a könyvért Szabó Dezsőt üldözték. Ez természetes. Krisztus üldözőit a mai modern kor elítéli és megfeszítőit a poklokra küldi és mégis akadnak ma is, akik nagy eszmék megtestesítőit szeretnék elpusztítani. Szabó Dezső a miénk, a falué és mi hallgatni fogunk az ő szavára, mert ő megérti a mi fájdalmainkat. Szabó Dezső mindig élni fog a mi lelkünkben.
Ezt izenem én, az üldözött, az elsodort falu, az ő üldözőinek.
Büszkeség tölti el lelkemet, hogy Szabó Dezsővel egy korban élek és Szabó Dezső vezérem lehet a jövőért való nagy küzdelemben. Csak még egy kívánságom volna, hogy szemtől-szembe láthatnám, bárcsak egy szóra, egy kézszorításra.
1939
[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 84.o.]