- KARÁCSONY SÁNDOR -
SZABÓ DEZSŐ

 

 

I.

 

Kultúránk ifjúkorában nincs külön művészet, tudomány és vallás, egységes a néplélek és papok az egyfajta szellemi kincsek örizői. Egészen ködbe borult kezdetek kezdetein pedig egyetlen prófétában fut össze a legszélesebb alapú gúla is. Ezért aztán a próféta mindig isteni kijelentés aranyos felhőjébe vész, mindig egyszerű és elemezhetetlenül egy, mint az ősatom.

 

Nagyon különös volna, például Luther Mártonról, mint nyelvújítóról, vagy mint lírai költőről, vagy esetleg mint parasztlázadást előidéző társadalmi tényezőről beszélni. Pedig Luther Márton bibliafordításával az újfelnémet nyelv apja, az Ein feste Burg ist unser Gott és hasonló igen derekas lírai költemények szerzője és valóban szülő oka egy nagy társadalmi bomlásnak, elannyira, hogy a kapitalizmustól a kommunizmusig minden huszadik század eleji társadalmi megmozdulás hozzáig gyökerezteti családfáját, ha akarja. És mégis, az ő prófétai alakjában sem a nyelvzseninek, sem a költőnek, sem az országháborítónak nincs külön-külön értelme.

 

 

II.

 

Szabó Dezső próféta, mert sikerült azt az illúziót maga köré aranyosfelhőznie, hogy összeomlott a világ és elölről kell kezdeni mindent. Csakugyan mindent elölről kezd, ha egy kicsit Robinzon módjára is: egész kis hajórakományt átmentve kezdetnek a roncsról a puszta szigetre. Legyünk igazságosak e Robinzonok illúzióival szemben: érezni minden egyes deszkadartabon és csákányon, hogy nemcsak helyzetük változott, hanem jelentőségük és szerepük is; másrészt, másképpen csákány és deszka mind a kettő a szigeten, mint a hajón volt.

 

Szabó Dezső prófétai elölről kezdése is hagyományon épül. Olyan ez a vonás rajta a próféta-illúzió számára, mint a levegő, vagy a mindennapi kenyér. Ezért tiltakozik a protestantizmus például eleve az ellen, hogy az új hit gyanújába keverjék, nem, nem új hit, hanem megtisztított vallás. Szabó Dezső sem a semmiből teremti meg újszerűségét: ő a mindenkori magyarság örök ellenzéke, az ős Koppány vallását hirdeti.

 

Ebből a szempontból igenis összeomlott minden, elölről kell kezdeni mindent. A keresztyén kultúra örve alatt valami zsibbasztó germán keresztyénség áporítja szerinte a magyar lelket s teszi még passzívabbá keletről hozott átok-tunyaságát. Idegenek, akik ezt a kórt ráhozták, alapos vámot szednek ebből a számukra hegyen-völgyön lakodalom helyzetből. A kór méghozzá annyira elharapózott, hogy a magyar Géniusz, félig önkívületben ma már nem is hallja legjobbjainak kétségbeesett segélykiáltásait, életösztöne önmaga ellen fordult, zsenijeit halálba kergeti s tántorog tovább régen megásott nyitott sírja felé.

 

A prófétai parancs tehát ennek a kezdeti állapotnak megfelelően ez: a magyar néplélek minden gyümölcse mérgezett gyümölcs. Aki amilyen mértékben evett belőle, hacsak ki nem hányta azonbnal, olyan arányban betege lett. Legbetegebb a magyar vezető osztály, relatíve egészséges a paraszt. A népléleknek csak a legösztönösebb reflexmozgásai megbízhatók ma már. Tagadjuk meg az idegen vezetőket, az egész mai magyar szellemi életet, hallgassuk meg a próféta szavát és engedelmeskedjünk neki.

 

Az ítélet irtózatos, de nagyon felületes vizsgálat elég hozzá, megszegnünk a fejünket s halkan magunk elé mormolnunk, hogy tagadhatatlan. Koppány, Dózsa György, a gályarabok, Zrínyi Miklós, Rákóczi, Csokonai, Kossuth hosszú sora mutatja a történelem folyamán az elegyítetlen magyar lélek tragikus sorsát. Az is bizonyos, hogy jelenleg is mélységes a szakadék a magyar néplélek és a magyar kultúra között. Hiszen csak, hogy az általam annyira-amennyire áttekinthető részéből kiragadjak néhány példát, a magyar néplélek patriarchális királyt tud a trónon, a magyar alkotmány népképviseletit; a magyar paraszt ma is jobbágy, a magyar alkotmány szavazati joggal ruházza fel. A magyar népdalon, népballadán, népmesén megteljesedett klasszikus irodalmat a magyar vezető osztály inkább csak emlegeti, de nagyon töredékesen ismeri; a magyar népdalt most ássák kifelé az elfeledésből, nem csuda, ha nem rajta épült műzenénk elől eldugul a világ füle. A magyar iskola nem történelmmi folytatása a magyar múlt és magyar föld kitermelte partikuláris iskolarendszernek, nem is tudta meghódítani a színmagyar falu és tanyavilág millióit mai napig sem. S végül furcsa természetrajzú a magyar paraszt úrgyűlölete, mely végzetes egyoldalúsággal fordul a maga vére ellen s sok mindent elnéz a másfelőlről jötteknek. A magyar paraszt Kossuth kultusza, mely babonás imádattal ragaszkodik az egyetlenhez, aki magyar népközjogát a névtelen szívekbe kodifikálta, csak misztikus gesztusokban élő vallásossága, mely őrzi, de ethnikummá tenni átallja azt, ami nem vált vérévé, szintén azt sejtetik, hogy a Szabó Dezső prófétai jajkiáltása nagyon a néplélek lelkéből leledzik.

 

Azt, hogy arisztokráciánk túlnyomórészt idegen származású, hogy iskoláink városlakókkal, tehát nem rég asszimilálódott elemek gyermekeivel telvék, vezető állásokban jórészt idegenből lett magyarok ülnek, a római katholikus főpapi kar nem fajmagyar, bizonyítani sem kell, annyira köztudomású tények. Legföljebb azon lehetne vitatkozni, igaza van-e a mélyről fájó sírásnak, mikor ezt tragikusnak érzi és kiáltja világgá. De ez sem lehet itt vitatárgy, ahol aprófétai kezdet illúziója szempontjából vizsgáltuk meg. Népközjogi, folklorisztikus vitális érzések szempontjából a kizárólagos birtoklás ténye amúgy is vitássá lett, mihelyt az első jogosult igény reátábláztatott.

 

 

Szabó Dezső tehát prófétai egyéniség, mert a Koppány-kérdést újbóll aktuálissá tette s különösen a magyar egyetemi ifjúság, de általában a fiatalabb generáció egyhangú lelkesedésétől kísérve, valóságos Hadúr-kultuszt teremtett. Ez a Hadúr az ő fogalmazásában nem pogány Isten, hanem maga az örökkévaló, de germán-szláv vonásaitól megtisztítottan, magyar kiadásban. Még Fia is van: a megfeszített és szegényekért élő szegény Jézus; szenvedő próféta, de nem feltámadott Istenfiú. Szent Lelke is van: a zsenik teremtő kedve és ereje.

 

Minden írásában ez a prófétai állásfoglalás az értelmet adó kulcsa. De megszépítő és megnagyító velejárója is ez.

 

A szó, a próféta szava zuhatagos erejű és tisztaságú. A magyar elbeszélő próza későbben lett klasszikusan magyarrá, mint a magyar vers, de már magyarnak találta a huszadik század kelő napja is. Magyar értekező prózát, világost, okosat Gyulai Pál testált reánk. Magyar szónoki prózánk nem volt eddig. Az igehirdetés Arany Jánosa mai napig sem adatott meg nékünk. Ám Szabó Dezsőben szónokol az igehirdetés Csokonai Vitéz Mihállya, akiben az ösztön spontaneitását a tanulmány tudatossága csak ízesebbé és kristályosabbá hűti, de nem zavarja zagyvalékká. Megint a prófétai lélek szolgáljon magyarázatul, amely eklektikusan csak azt tanulja meg, ami szent egyoldalúságát igazolja vagy segíti kialakulni.

 

Sokszor zavaros és dadog ez a nyelv, mindig olyankor, mikor meglehetősen egyéni meggazdagodottságában is Prokrusztesz-ágynak bizonyult. Ilyenkor áttöri a szokványosság korlátait, mert nem ér rá megkeresni az évszázados bozótban minden bizonnyal ott rejtőző egyetlen helyénvaló kifejezést. Nem, nem volna igazunk, ha szálára szedett egyéniségének egyik érdeméül vagy egyik hibájául felemlegetnénk nyelvi sajátosságát. Nem irodalom, amit ad, hanem az élet maga, in statu nascendi, emlékekben és víziókban mindig csak a mostani élet, a jelen világ, az egyedüli realitás. Nagyszerű Istenarc, de tele májfoltokkal, mérges pattanásokkal, nyaka táján kidagadt erekkel. Adottság, nem hiba. Adottság, nem érdem. Ha Szabó Dezső csak ezt a nyelvet adta a magyarságnak, akkor ez a nyelv néhány évtized múlva a Vajda Péter és Kuthy Lajos nyelvének a sorsára jut.

 

A mondanivalója, a próféta mondanivalója az osztatlan, nem elemzett, gyökerében érzett élet egyeteme. Azt jelenti ez közönséges nyelven, hogy zsúfolt és trágár. Annyira zsúfolt, hogy mindvégig tagolatlan képzet marad, a képzetkapcsolatok logikai viszonya nem bomlik szét, legtöbbször egyáltalában nem, de sohasem a képzeletünk szeme láttára, füle hallatára, orra szaglására. Például. Szó esik Boór Bálint mindennél nagyszerűbb szobrászművészetéről ezer lapon keresztül. Ezer lapon keresztül eszik, iszik, szeret, barátkozik, érintkezik, sír, hat, szenved, él és hal Boór Bálint, de soha szobrot nem csinál. A szobrok megvannak vagy szeretnének meglenni, széjjeltörnek, de nem születnek soha. A „Nincs menekvés”-ben is halálvágy kezdi és végzi a történetet; de 141 lapon keresztül változatlan ez a halálvágy, nem látunk belé, sőt mögéje sem. A magyarság riadója egy hatalmas életmű minden kötetén át sikoltva jajveszékel, de bajos volna megrajzolni, micsoda vízió szolgálatában. Zsúfolt ez a prófétai program s meg kell adnunk, tragikus elmúlásunk, reménytelen küzdelmeink víziója sokkal elevenebb részletekkel meg van már rajzolva Herczeg Ferenc Élet kapujában, Pogányokjában, Ocskayjában, Bizáncában, Hídjában, mint újabb ezer évünk tündérálma sivár helyzetképén, kétségbeesetten-víg csatadalán túl a Szabó Dezső oeuvre-jében.

 

Ez a zsúfolt, tagolatlan képzet életszerűségében ilyen zsúfolt, tehát természetesen trágár is. Az élet alapigazságairól beszél, parasztnyelven. Szeretném azoknak a megbotránkozását, akik a nemi élet goromba-őszintén emlegetéseiért neheztelnek, még alaposan megtetézni valamivel, amit bizonyosan nem emlegetnek annyit. Szabó Dezsőnél nemcsak sokat és brutálisan szeretnek, hanem sokat és brutálisan esznek is. Az étel szétmegy a Szabó Dezső embereibenb s a halhatatlan lélek jókedvet, energiát, életet habzsol a vályúból. Ez talán még hamarább és alapvetőbben állati élet, mint a másik. Mintha bizony nem egyforma vétek volna egy szerzetesnek akár a szüzességi, akár a szegénységi fogadalmát szegnie meg, bár a világ ágyának tisztaságát nagyobb szigorúsággal kéri számon, mint a pecsenyés táljáét.

 

Nem vétke és nem is érdeme tehát Szabó Dezső oeuvre-jének a trágárság, hanem csak tünete. Hiszen nemcsak az élet, asztal és ágy kérdéseiben trágár, hanem élet-halál kérdéseiben is. Felelőtlenül születnek és felelőtlenül halnak bele a világba az emberei s ez csakugyan nincs is különben, ha a gondviselést kiradírozzuk az élet teljességéből. Szabó Dezső megkísérti ugyan: kozmikus jelentőséget ad az emberparánynak s fejest ugrat vele a világegyetembe vagy belemasíroztatja a világegyetemet az ember öt-hat érzékszervén keresztül az egyéniségbe – prófétai lénye sokkal határozottabb, semhogy ez titáni tehetetlen fájdalmán kívül más egységet biztosíthasson világérzésének. Nem, ha Szabó Dezső csak ezt a zsúfolt, trágár, értelmetlen életet adja a magyarságnak, ez a mozifilmtekercs a Bessenyei, Kölcsey, Komjáthy Jenő fotográfiáinak a sorsára jut.

 

Mese kellene még, amibe megformálódjék ez a nyugtalan behemót élet-álom és e próféta meséi igen érdekesek, mert érdekes emberek érdekes sorsa mindenik. Különösen azért érdekesek, mert egy síkra vetítve, azokat a geometriai figurákat juttatják eszünkbe, amik gyermekkorunkban bennünk felejtkeztek: mindeniknek a sarkában oda volt rajzolva egy szem, abból sugarak mentek széjjel és mindent annak a mindig ugyanazon szemnek a távlatából mutattak meg.

 

Tévedés volna erre azt mondani, hogy lírai látásmód. Azt is, hogy szubjektív költői stílus. Azt is, hogy impresszionizmus, hogy egyéni, hogy kulcs-költészet. Általában nagy tévedés ezt a nagy költői erővel mozgásba hozott világot költészet vagy szépirodalom, rabtartó szavak pórázán tartani nyilván. Mert akkor aztán nagyon könnyű vicceketgyártani rá, hogy azt mondja, az első regény címe: Én, a másodiké: Énn, a harmadiké: Énnn. Fölöttébb egyszerű megállapítani az alakokról, hogy nem élnek, hogy papirosfigurák, dróton rángatott marionettek, mindig egy szólamot, a maguk kis egyszövésű élettartalmát hajtogatják. Nagyon kényelmes olyasféle igazságokat is gyártani körüle, amilyenekkel szegény Jókait keverték rossz hírbe, hogy novellái közül sok finom, értékes, erős írás akadt, de regényeit mind elrontja.

 

 

III.

 

Nagyobb van itt” ezeknél.

 

Szabó Dezsőre sokáig szó szerint ráillett a bibliai népvezér szimbóluma. Mózes ő, aki haragosan sújtja meg a meddő sziklát s mikor a nem Istentől való csapásra nem történik csoda, egyszerre veszíti el Istenbe vetett hitét és saját népében való bizodalmát.

 

Szabó Dezső a pusztai vándorlás éveiben elvétette az időt s csak legújabban érezte meg, hogy a negyven esztendőből kifele botorkálunk már s növekedőben a pusztában született fiak ígéretföldéhes emberöltője. Másoknak beszél ma már, mint ezerkilencszázegynehányban, mikor először hallatta szavát.

 

Kezdi látni, hogy meséinek tündérkertje és kristálypalotája azért szoborszerűen mozdulatlan, azért halálosan történéstelen, mert hiányzik valakinek a megváltó csókja belőle, úgy, ahogy ezt már a mese régóta meséli.

 

Végre felrémlett neki, hogy abból a nagyszerű életből, amelyből ezek a mesék formálódtak, nem szabad hiányoznia a második ezer esztendő ígéretének. Annyi sok szenvedés után az ő lelkes fiatal gárdája ezt akarja hallani, a bizonyosságtevés elhitető szuggesztiójával.

 

A „Füzetek” sejtetik már, hogy a magyar bajok őserdejéből se lefelé, se oldalvást nem vezet ösvény. Soha még ilyen betű szerint Isten választott népe nem voltunk, mint a jelenvaló időben.

 

Szabó Dezsőt nemhiába örököltük a világégés előtti esztendők mocsarától. Ő ma a legőszintébb jaj a magyar sírás zűrzavarában s prófétai nyögésére felfigyel a magyar életösztön.

 

Ki tudja, a magyar életigenlés milyen pünkösdi csudája rejtőzik még ezután születő műveiben?

 

 

1928

 

 

[Szőcs Zoltán: SZABÓ DEZSŐ EMLÉKKÖNYV (1993.), 17-21.o.]