Születésnapi beszélgetés a hatvannégyéves Szabó Dezsővel

(Csöndes, méla délutáni feketézés a körúti kávéház terraszán. A terrasz előtt taxiállomás van, néha tompán berreg a taxitelefon, nyilván rendelést akar a központ leadni, de nincs, aki felvegye a kagylót. Langyosan szemerkél az eső. Két-három percenként villamos csörömpöl el a terrasz előtt, tömötten, reménytelenül. A járókelők közül néhányan megállnak a járdán, bebámulnak a terraszra. Csenevész, mezítlábas gyerkőc oson be, gondosan kémleli, nem jön-e a pincér és minthogy pillanatnyilag tiszta a levegő, sietve kéreget az asztaloknál. A rikkancs a délutáni lapok címeit kiabálja a sarkon. Zajlik a körút élete a maga sajátos és megfellebbezhetetlen törvényei szerint.

A férfi, aki az >>Elsodort falu<<-t írta, de aki nyomban ingerültté válik, ha írónak titulálják, s aki foglalkozásának nem az írót, de a Szabó Dezsőt vallja, ezen a napon lett hatvannégy esztendős. Ülünk a terraszon, egymással szemben. Sz. D. beszél, az ujságíró sebtiben jegyzeteket készít.)

- Látja kérem, itt van ez a feketekávé... Azt mondják, húsz százalék babkávéból készült. Nekem úgy tűnik, hogy ide csak abból a nyolcvan százalékból hoztak, ami nem babkávé. De így vagyunk mindennel. A napokban elmentem vacsorázni egy divatos étterembe, még a fél gyomrom se lakott jól és mit gondol, mennyit tett ki a számla? Harminchét pengőt! Harminc-hét-pen-gőt!! Valamikor egész hónapban nem költöttem ennyit a kosztra.

(Vastag szivart vesz elő, megropogtatja, körülnyálazza, ünnepélyes szertartással rágyujt. Az ujságíró halkan olyasmit jegyez meg, hogy lám, ha ilyen jóféle szivar akad, akkor már nagy baj nem lehet.)

- De alig lehet hozzájutni a szivarhoz. Pedig csak kettőt szívok naponta, két Regália Médiát. Valamikor!... Valamikor egész nap lógott a szivar a számból! De hol van az az idő? Tudja, miért kell a szivar? Mert kitűnő orvossága a feketehusoknak. Na, nem úgy értem, hogy ami feketén szerezhető be, hanem a marha- és sertéshúsra mondják, hogy fekete hús, ellentétben például a baromfi-félével. Hej azok a jó, ízes tyúklevesek!

(Elmélázik. Az ujságíró emlékezteti legutóbbi látogatására, amikor saját kezűleg készített remek Esterházy-tyúklevest látott az asztalon párologni.)

- Hja tyúkok már nincsenek! A tyúkok elmaradtak. Ha egyszer újra béke lesz, eladom a könyvtáramat, elmegyek vidékre, veszek egy kis kastélyt, és gazdálkodni fogok. Ó, tyukok, kacsák, tehenek, birkák! …

(Hirtelen átmenettel.)

- Tudja, mennyire hasonlítanak a birkák az emberekhez? Teljesen azonos a társadalmuk: a birkáknál is mindig egy szamár a vezető...

(Most csöndes és szelíd lesz a hangja.)

- Hatvannégy év... Nagy idő... Sok jót és sok rosszat megéltem... De egy dolog határozottan vigasztaló ezen a napon: az, hogy még életem nagyobb fele előttem van. Egyébként írja meg, hogy ezen a napon új Szabó Dezső született. A régi, aki annyi hülyeséget írt le, a mai napon eltűnt. Csak a Szabó Dezső név maradt meg, de ez vadonatúj ember? Mi a célja, vágya, jövendő életében? Az, hogy ha majdan, - sok-sok évtized mulva, utolsó percében végigtekint magán, ne undorodjék...

(Az ujságíró halkan megkockáztatja, hogy vajon jó-e így egyedül, társtalanul, ízlik-e ez a Magányos Farkas szerep?)

- Most már így jó. Barátok nélkül. Egyedül. Az ember elérkezik egyszer ahhoz a ponthoz, amikor teher a társasélet. Valamikor máskép volt... Az Eötvös Kollégiumban heten is szoros barátságban voltunk, köztük Kodály Zoltán és Szekfü Gyula, Kodály igen jó pajtás volt, szerettük egymást. Egyszer megettük távollétében a hazulról kapott csomagját, a jó sültcsirkéket, azután felállítottuk a csirkék csontvázát egy tálra és cédulát tettünk rájuk ezzel a felírással: „köszönjük”. Sokat lumpoltunk – micsoda jó világ az! - egyszer az aquincumi kocsmából éjjel gyalog jöttünk haza és útközben becsengettünk minden kapun... Most már nincsenek barátok. Rajongók vannak és ellenségek vannak. Azóta, hogy a Film Színház Irodalomba dolgozom, sok lány is jön, aki kapcsolatot szimatolva a színházi világgal, erőnek erejével szavalni, sőt énekelni akar nekem. Hagyom őket, szavaljanak, énekeljenek! Rettenetes!... A legtöbb Ady-verssel jön, pedig Adyt tulajdonképpen nem is lehet szavalni. Hallottam az úgynevezett neves előadóművészeket és művésznőket kivétel nélkül mind, de egy se tudta Adyt visszaadni. Hogy is tudhatná egy ilyen kezdő csirke?

(Színészekre terelődik a szó, az ujságíró buzgón jegyez.)

- A fiatalokat nem ismerem eléggé. Én még Jászai Marinál tartok és Márkus Emiliánál. Jászai Európa legnagyobb színésznője volt a korában. Olyan nagy színésznő volt, hogy például az „Elektrá”-ban varázslatosan széppé változott. Különben is a szépség nem feltétel. A napokban egy csitrilány azzal aggodalmaskodott, hogy mert nem szép, lehet-e szinésznő? Megnyugtattam, hogy emiatt nagyon is lehet és emlékeztettem éppen Jászai Marira. A maiak? Csortos igen nagy színész. Csak az a sajnálatos, hogy akkor, amikor annyi ember van a világon, miért éppen őrá nőtt a pocak? A mozivászonnak jelentős részét elfoglalja... Nagyon nagy színész volt a korán elment Sugár Károly és tehetségesnek tartom Baló Elemért.

(Az ujságíró most az írók és költők felől érdeklődik.)

- Homeros, Shakespeare, Balzac: ezek a nagy és modern írók. Jó, ne vicceljünk, mondok tényleg olyan nevet, aki a huszadik századé: Tóth Árpád. Ő a század legnagyobb költője.

(Most a népies költő neve kerül szóba, aki az egyik hétfői lapban sorozatosan támadta Szabó Dezsőt.)

- Roppant mulatságos ember. Legutóbb egész ornitológiai támadást intézett ellenem. Ebben a madártani csipkelődésben ugyanis többek között fogatlan hollónak, özvegy varjúnak, megházasodott csókának és végül is büdös bankának nevezett el. Szegény ember... A szemetes ládámon van egy hasadás, az ilyen támadó cikkeket odagyömöszölöm. Egészen jól tartanak egy hónapig. Mindketten jól járunk: a cikk oda kerül, ahová való, nekem pedig nem ömlik ki a padlómra a szemét...

(Az eső lassan eláll, fizetünk, hazakészülünk. Közben még:)

- Csodálatos dolgot észlelek mostanában. Már régebben kezdődött, akkor, amikor egyszer megmértem magam és hat és fél kiló fogyást mutatott a mérleg. Megyek, mendegélek az utcán és egy gyenge, nyápic hangot hallok mögöttem. Hátranézek, hát egy kicsi emberke jön a nyomomban az én elvesztett hat és fél kilóm. Minthogy az anyag nem vész el, most, hogy már régi súlyomnál huszonegy kilóval vagyok kevesebb, egy huszonegy kilós Szabó Dezső is van, ennyire hízott fel az a hat és fél kilós emberke. Ha így megy, megérem, hogy felnőtt emberré cseperedik elhullajtott másom, tehát még egy Szabó Dezső lesz. Előre mosom kezeimet: ki tudja, mikre lesz képes ez a[z] ember...

(Szól és hamiskásan mosolyog. Olyan, mint egy vidámarcú ázsiai szobor. Azután felemelkedik, tankszerű kolosszus-alakjával lassan megindul a Rákóczi-tér irányába...)

Deák Zoltán

(Megjelent: FILM, SZÍNHÁZ, IRODALOM [1943.])