In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

FÁBIÁN ERNŐ

Szabó Dezső nemzetállama

[…] Szabó Dezső is, mint európai kortársai, nemzetállamban gondolkodott – azzal a lényeges megszorítással, hogy soha nem került a hatalom közelébe, és csak mint ellenzéki mondhatta fergeteges erejű bírálatait, senkit sem kímélve, ahogy azt egykor a protestáns prédikátorok tették. Az első világháború után a nemzet és az állam olyan entitásként került a politikai és az életproblémák előterébe, amelyet megkerülni nem lehetett. Ha valaki mégis megkísérelte ilyen vagy olyan meggondolásból, a közélet perifériájára került.

Azok a nemzetek, melyek győztesként végezték be a háborút helyezkedés vagy aktív részvétel útján – a homogén nemzetállam megalkotásához láttak. S tették ezt olyan vehemenciával, hogy az új helyzethez képest a szétrombolt Osztrák-Magyar Monarchia a jog és tisztesség szigetére emlékeztetett. A nemzetállami nacionalizmusok nem ismertek könyörületet, jogot és igazságot, mindent a nemzeti céloknak rendeltek alá, és ezzel az ellenzék is egyetértett. (Néhány kelet-európai kormány és ellenzékeik egyetértése e kérdésben 1989 után sem változott.) A veszteseknél a vereség okainak keresése került előtérbe. Mi okozta a Mohácsnál is nagyobb tragédiákat? A különböző válaszok mindegyike a nemzeti fejlődés zavaraiban talált magyarázatot a szétszaggatás okaira. Mindenki érezte, hogy a magyarság valahol utat tévesztett. A válaszkeresést leginkább előtérbe állító alkotás Szekfű Gyula Három nemzedéke. „Munkaerőmet – írta Szekfű a könyv előszavában – és munkakedvemet fel nem találhatom, míg le nem számolok a hanyatlással, melynek végén ilyen katasztrófákat kellett megérnünk, míg szemébe nem nézünk azon erőknek, melyek az egészséges fejlődés sorából kivették nemzetemet.” Szabó Dezső ideológiai válasza az egész időszakra vonatkozóan meghatározó jellegű, és Szabó Dezső hatása kortársaira sokkal jelentősebb, mint a Szekfű Gyuláé.

Sajnálatos, hogy Szabó Dezső elemzése nem idolumokat rombolt, hanem újakat épített. A történelmi zsákutcának nem a valóságos társadalmi és politikai okait tárta fel, hanem ehelyett az idegeneket (zsidókat, németeket) tette mindenért felelőssé. Eszerint az egyház, az iskola, a hadsereg, a közgazdaság, az adminisztráció, az egész politikai állam vezetése olyanok kezébe került, akik neveltetésük során nem magyar lelket kaptak. Ezért tőlük a magyar nemzeti érdekek teljesen idegenek, azokkal nem tudnak azonosulni. A magyarság saját hazájában olyan kisebbség, mely kisebbségi jogokkal sem rendelkezik, s csak úgy képviselheti érdekeit, ha az idegenek érdekeibe ideológiailag, frazeológiailag beépül. Erre csak azt mondhatjuk, amit Bibó István oly szabatosan megfogalmazott: a torzulásoknak a kiegyezés után „nincs szerves köze az asszimiláció folyamatához és az asszimiláltak térfoglalásához, mert az asszimiláltak a magyar közéletnek alapvető hamisságait már készen találták”. Mindig az „asszimiláló közösség belső zsákutcája a döntő, az okozó momentum” (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem).

Az elmondottak azért fontosak, mert ezen összefüggések nélkül nem érthetők Szabó Dezsőnek a kisebbségi kérdésről kifejtett elképzelései. A katasztrófa okait kereső magyar politikusok és ideológusok a győztesek oldalán ideologizálókkal teljesen egyetértettek abban, hogy a modern állam nem lehet más, mint sub specie aeternitatis megszervezett Nemzet. Az állam pedig a nemzet egyetemes életformája, ezért minden államban csak egyetlen nemzet (politikai szubjektivitás) képzelhető el. Minden állampolgár, függetlenül nemzetiségétől, ennek az oszthatatlan kollektívumnak a tagja, és e kollektívum kifelé szuverenitásának legkisebb részét sem idegenítheti el, aminthogy befelé sem engedhet szuverenitásából semmilyen résznek vagy töredéknek.

Szabó Dezső történeti érvekkel is alátámasztotta véleményét. Deák és Eötvös natio politicája nem kevésbé magyar nemzet, mint a rendi natio hungarica. Lényegében nem ellentétről van szó, hanem a nemzet fogalmának továbbfejlesztéséről, kibővüléséről. A nemzet lényegére és értelmére – Szabó Dezső szerint – Széchenyi mutatott rá, mondván, hogy alapformájában nyelvében él a nemzet. S ebből mindjárt azt a következtetést vonta le, hogy a magyar nemzet a magyarországi összes népek történelmi egységét jelenti, a „magyar nyelv, magyar lélek, magyar kultúra és magyar történelmi célok közösségében”. De mint aki a bajt érzi, mindjárt megjegyzi, hogy ez nem azt jelenti, hogy a nem magyarvérűek ne istápolhatnák nyelvüket és kultúrájukat „egyéni életük keretében” (Ede megevé ebédem). E sorokat bármelyik mai nacionalista is leírhatná. (Viszont ne tegye, mert a visszamenő hivatkozással végzett igazolás nem meggyőző. A múltat azért idézzük, hogy megismerjük a reánk leselkedő veszedelmeket. Az ismétlő mindig vétkesebb, mert tudhatná, hogy mit tehet és mit nem.)

Ezek után nem kerül nagyobb erőfeszítésbe kitalálni, hogy mi járhat azoknak a nemzeti kisebbségeknek, melyek az államszervezet részeként, nem együttesen, hanem külön, egyenként részesülhetnek a jogokból. Az antiliberális Szabó Dezső egyáltalán nem volt tekintettel arra, hogy a liberálisok is hasonlóan gondolkodtak az egyénenkénti részesülésről. Tételesen meg is fogalmazta, hogy a nemzeti kisebbségek jogos kívánságait úgy kell teljesíteni, hogy az a magyar történelmi életnek organikus termése legyen.

A gondolkodó Szabó Dezső fejlett történelmi érzékkel bizonyítja, hogy nem általánosít, ahogy azt a primitív nacionalista ideológusok teszik – minden nemzetiség egyforma-, hanem különbséget tesz a történelmi és a modern hódítás folyamán kisebbségi sorba kerültek között - „hódított kisebbség”. (Ilyen hódított kisebbség az erdélyi magyarság.) A történelmi kisebbség olyan népcsoport, mely évszázadokon át része volt a honfoglaló nemzetnek. A hódított kisebbségeket azok a népelemek alkotják, melyeket fegyveres hódítás, háborús nyereség tép ki földdel együtt a történelmi nemzet testéből. E kisebbségek évszázadokon át a történelmi nemzet szerves részét alkották. E kétfajta kisebbségnek a helyzete egymástól eltérő, ezért más és más eljárást kíván dolgaik intézése. Bármennyire is helyénvaló a különbségtétel, a Szabó Dezső-i közösségi, nemzeti elv szerint a történelmi kisebbségeknek nem lehet olyan joguk, mely az állam szuverenitását, a nemzet egységét, az állambirtokos faj nemzetformáló munkáját, a magyar kultúra, politika és gazdasági élet egységét a legkevésbé is veszélyeztetné.

Az egyéni elv alapján minden történelmi kisebbségnek megvan a joga, hogy az államtól megkapja, ami szükséges ahhoz, hogy saját nyelvében, kultúrájában és lelkiségében élhessen. A történelmi kisebbség tehát részesül a teljes polgári egyenlőségben. De nincs joga arra, hogy autonómiát, önkormányzatot kapjon, mert ez azt jelentené, hogy a kisebbség tagjai politikai, gazdasági, kulturális, szociális életüket tetszésük szerint intézhetik, teljesen függetlenül az államtól. Szabó Dezső kereken kimondja, amit napjaink szemérmes, de álnok nacionalistái haboznak kimondani: egyszerre nem lehet asszimilációs nemzeti és autonómiára építő kisebbségi politikát folytatni (A magyar jövő alapproblémái). Mindebből logikusan következik, hogy az állampolgároknak elsőrendű kötelessége az államnyelv – a közügyek intézésének egyedüli nyelve – anyanyelvi szintű elsajátítása.

Az egyéni elv alkalmazásával nem sok marad a kisebbségeknek, függetlenül attól, hogy hódított vagy történelmi kisebbségek. Ezen jussokat Szabó Dezső több írásban is összefoglalta, hogy a nemzetiségi probléma megoldása egyik szerves kiegészítője lehessen annak az „egyetemes politikai elvnek, mely a magyar élet formáit az élet minden terén megszabja” (Haláltánc a kisebbségi kérdéssel). Az individuális és kollektív elv egyeztetése alapján, miközben tagadjuk a kisebbségek politikai alanyiságát, olyan népiskolai rendszer létesíthető, melynek segítségével elérhető az alapvető cél: az államnyelv tökéletes megtanítása. Minden közjellegű tevékenység gyakorlása során (törvényhozás, közhivatalok, hadsereg, rendőrség, bíróság) csak az államnyelvet lehet használni. A kisebbségek által lakott vidékeken – a nemzetállami princípium erősítéséért – a „közösséget képviselő közegek” (főispán, alispán, főszolgabíró, jegyző, orvos, hatósági mérnök) magyarok. Bármely természetű (nemcsak állami) állást, amely középiskolai vagy főiskolai végzettséget kíván, csak olyan tölthet be, aki magyar középiskolát vagy főiskolát végzett.

Szabó Dezső nem akarta a kisebbségeket az összes közösségi életlehetőségtől megfosztani. Kívánatosnak tartotta, hogy sajátos kultúrájuk ápolására társadalmi, kulturális egyesületeket létesítsenek, természetesen az állam felügyelete mellett. Minden olyan közösségben, ahol az idegen ajkú lakosság száma legalább ötven percent, de a hetvenet nem éri el, az állam engedélyezhette volna, hogy az illető kisebbség saját költségén iskolát tartson fenn. Az olyan községekben viszont, ahol az idegen ajkú lakosok száma meghaladja a hetven percentet, az állam köteles lett volna az illető kisebbség számára iskolát fenntartani. Minden idegen ajkú iskolában a magyar nyelv kötelező tanításán kívül annyi tantárgyat kellett volna magyar nyelven tanítani, amennyi biztosíthatta volna a magyar nyelv teljes elsajátítását.

Szabó Dezső kötelező parancsolatként irányozta elő a nemzeti princípium érvényesítését az élet minden területén. „Azt a magyar apát és anyát, aki gyermekét idegen nyelvű óvodába vagy iskolába íratja: nyilvános helyen hóhérral kell megkorbácsoltatni” (A magyar nyelv védelme és a kisebbségek). A három nagy európai nyelv (francia, angol, olasz) tanítását nem gyakorlati szempontból, hanem egyetemes értékű művek megértése végett ajánlotta, de a németet a „szellemi higiénia szempontjából” a középiskolából éppúgy, mint a népiskolából száműzte volna. Arra is figyelmeztetett, hogy az idegen nyelv tanítása csak olyan mértékű lehet, hogy az ne teremtsen „nyelv-Bábelt”, ne veszélyeztesse a magyar nyelv tisztaságát, ne akadályozza fejlődését és ne zavarja egyetemes uralmát.

Természetesen Szabó Dezsőt is foglalkoztatta a trianoni békediktátum által elszakított magyarság helyzete. A hivatalos kormányzat által képviselt politikát elutasította, ehelyett olyan „védő külpolitikai viszony” megteremtésére gondolt, mely nagyobb életlehetőségeket tud biztosítani a kisebbségi sorba kényszerített magyaroknak. A megmaradást szerinte három tényező biztosíthatja: a külpolitikai viszony alakulása mellett „a kisebbségi magyarság életereje, nyelve, kultúrája, gazdasági érdekei védelmének megszervezése és annak a kulturális áramlatnak az ereje, melyet a magyar kultúrpolitika meg tud teremteni a magyarországi és az idegenben élő magyarság közt” (A magyar nyelv védelme és a kisebbségek).

Arra nem gondolt, hogy a megcsonkított ország határain belüli, erőszakolt nemzetállami politika egyáltalán nem szolgálja a kisebbségi magyarság érdekeit. A kisebbségi kérdés példaszerű rendezése nélkül Magyarország nem léphet fel határozottan az elszakított magyarság egyéni és kollektív jogainak védelmében.

A Szabó Dezső által előirányzott nemzetpolitikai teendők egyértelműen az asszimilációs politika bizonylatai, hiszen teljes nyelvi és kulturális asszimilációt kívánnak azoktól, akik a natio politicához tartoznak. Egyik írásában elismeri, hogy az asszimiláció nem az akarat, hanem az egyénre ható összes fizikai és pszichikai tényező eredménye, és ijesztgetéssel vagy ajándékozással ezen a területen nem érhető el eredmény. „Ha egy németet főispánsággal vagy az Akadémia elnökségével kecsegtetnek, ez csak annyi változást tesz, hogy most méltóságos vagy kegyelmes németté lesz.” Olyan politikai, kulturális és szociális életet kell teremteni, hogy az „idegenvérű” azt érezze, hogy „életelőnyt, több lehetőséget, szabadabb szellemi termést jelent magyarrá lenni”. Mindennek előfeltétele a teljes beolvadás a politikai nemzet testébe és akaratába. Szabó Dezső nem tudta, hogy a nemzeti kisebbségek helyzetét – magát a kisebbségi kérdést – csak az „egyetemes algebra” szabályai szerint lehet megoldani, az alkalmazható alapelvek és célkitűzések – kollektív jogok, önkormányzat – lényegileg nem különbözhetnek egymástól. A legfontosabb tanulság: a nemzetállam oldaláról a kisebbségeket csak diszkriminálni lehet; még pontosabban, a nemzetállamban erre a kérdésre nincs megoldás.

Az első világháborút követően az újrarendezett – jobban mondva a teljesen félrerendezett – Kelet-Közép-Európában az ideológusokat és politikusokat élénken foglalkoztatta a krízis hangulatát nem kis mértékben kifejező német történelemfilozófia (Spengler, Keuserling). A fő kérdés az volt, hogy milyen jövőjük lehet a kis népeknek, kultúráknak. Gondoljunk arra, hogy a párizsi békék egy kiterjedt gazdasági és politikai egységet törtek olyan részekre, melyeknek legfőbb gondja igazi önmaguk megtalálása lett a politikában, a kultúrában, a gazdálkodásban. Szabó Dezső sem kerülhette meg e sajátos sorsproblémát. A megmaradás és az előbbre jutás a nemzetek versenyében szerinte az eredetiség és önállóság megtalálásának útján lehetséges, vagyis ha a nemzet minél szabadabban és gazdagabban fejlődik a maga „időtlen egyéniségében”. E feladatot a magyarság csak saját független államában valósíthatja meg, ezért elítélte az olyan próbálkozásokat, amelyek a szétszaggatott Monarchia visszaállítására irányultak. Véleménye szerint az „új konkubinátus” a magyarságra nézve végzetes lenne. A tőle megszokott elfogult profetikus lendülettel forgatta ki jelentéséből a Jászi Oszkár-féle keleti Svájc-gondolatot is, mint olyan gyökértelen „szalonradikalizmust”, melynek nincs szerves kapcsolata a magyarsággal, és mely tisztán racionális, logikai elgondolás révén akarja megoldani a „szerves történelmi közösségek” problémáit. De Jászinak még inkább felrovandó, hogy meg akarja szüntetni a magyar nemzetállamot, s ezzel lényegileg megsemmisítené a magyarság különös, sajátos arcú „történelmi műhelyét”, ezer év erőfeszítéseinek akaratát. Dicséretére legyen mondva, Szabó Dezső törhetetlen hittel és lendülettel bírálta a szélsőjobboldal összehordott zagyvaságait a „Hungária Egyesület Földekről”, az „ősföldekről” és a „gyepűkről”.

Szabó Dezső a XIX. századi nemzetállam felépítését írta politikai programjába. Soha nem tagadta, hogy a magyarságnak joga van az elszakított területekhez, de belátta, hogy az irredenta szenvedély megöli a visszaszerző akaratot. A meddő és konfliktusokat keltő irredentizmus helyett a közép-európai összefogást hirdette, a szomszéd népekkel kötendő Treuga Deit, anélkül, hogy valamilyen integráció keretében egyik nemzet is feladná politikai és kulturális önállóságát.

A meghatározó, közös vonásokat kereste a kelet-közép-európai történelemben. Aki keres, ha nagyon akar, talál is. E népek egyaránt részesei voltak a török birodalom elleni küzdelmeknek, közös sorsukhoz tartozik az is, hogy a polgári elemek és a városi élet csak a legújabb időkben kezdett fejlődni náluk, ezért a polgárosult középosztály idegen (német, zsidó, szláv) elemekkel telített, és legfőképpen: ezen országok mindegyikében az „ősi lelki arculat” letéteményese a parasztság. E népek történelmi egyéniségének kifejlesztése csak úgy lehetséges, ha a parasztságból középosztály nő ki. E vonások Szabó Dezső szerint bátran összegezhetők a kelet-európai ember neve alatt. Ha létezik ilyen tudatos és tudattalan „lelki közösség”, akkor a külpolitikát is ehhez kell igazítani. […]

Alföld, 1993. 3. sz.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 375-381. o.)