In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

GRÓH GÁSPÁR

Ellentmondásos tűnődések

Szabó Dezsőről

Képzeljük el a jelenetet: valamikor a kiegyezés és a millennium közötti időszak kétharmadán őfelsége I. Ferenc József császár és király Kolozsvárra érkezik. Amikor a Bánffy-palotához ér, a Fő tér ünneplő közönségének felviharzó Éljen a király! Kiáltásába éles hangú elsős elemisták tiltakozása vegyül. Egy szőke fiúcska kiabál: Le a zsarnokkal! Hét elbúsult társa egyszerre visítja: Abcug! Abcug! Majd ismét a szőke: Éljen az aradi tizenhárom!

A szőke „pacalista”: Szabó Dezső. Az Életeimben írja le ezt a történetet. Így történt, vagy mindez csak kitaláció? Mindegy, de miért ne lett volna így? Mert a magatartásforma kísértetiesen Szabó Dezső-s. Később a „Le vele!” kiáltás megrögzött szokásává vált, és ha nem volt kéznél király, jó volt a királyi miniszterelnök is. Vagy egy államtitkár. Vagy bárki, akinek hatalma volt, és máshogyan használta, mint ahogy azt előbb Dezsőke, később Dezső úrfi, s legvégül a „Mester” jónak látta. Mert ennek a széteső, az egyes gondolati korszakai közötti kapcsolatot alig elhitető egyéniségnek voltak olyan rögeszméi, amelyeket sohasem felejtett el. Az egyik az volt, hogy minden hatalom abcug. Mondhatnánk, hogy demokrata volt. És volt az is. De az is igaz, hogy a hatalmasok elleni dühét nemcsak a plebejus dac szította. Mert nem pusztán a zsarnokság dühítette, hanem az is, hogy egyedül önmagát tartotta volna méltó uralkodónak, mindenki más csak bitorló lehetett, ez azonban már a személyiség egyik sajátos vonása. De csak őt jellemezte volna ilyesféle monománia? Vagy valami mélyebb társadalmi összefüggésrendszerben is értelmezhetők ezek a – mit szépítsük – családi terheltség következményeként különös erejű, már-már patologikus elfogultságok? [...]

Ebből az indíttatásból származik a jellegzetes Szabó Dezső-i karakter talán legjellemzőbb és legkockázatosabb vonása, amikor az agitatív funkció már a valóság fölé nő. Mindez ugyanis nemcsak esztétika: az egyéniség sajátos vonásaival összeadódva nő igazán meghökkentő és a mai olvasók egy része számára alig elviselhető mértékűvé. Minden megnyilvánulásában teljes személyiségét mozgósította fél szívvel, latolgatva-fontolgatva sohasem írt. Nem is taktikázott, még a szó jó értelmében sem, csakhogy így stratégiája sem lehetett. Életművéhez már csak azért sem lehet harag és elfogultság vagy apologetikus szándék nélkül nyúlni, mert szenvedélyei máig élnek a körülötte zajló nyilvános vagy a háttérben folyó vitákban. S amilyen mértékig kiéleződnek ezek a konfliktusok, olyan mértékben váltják valóra Szabó Dezső eredeti szándékát. Mert a Szabó Dezsőért folyó harc tartalmában alig különböztethető meg a Szabó Dezső ellen folytatott harctól. Amit az is híven példáz, hogy két monográfusa, Gombos Gyula és Nagy Péter élesen szemben álló könyveikben lényegében hasonló képet rajzolnak meg róla, csak – pártállásuknak megfelelően – értékelésében térnek el egymástól.

Szabó Dezső szenvedélyessége azonban jellegzetesen a filozopteré, a könyvek között élő emberé. Paradox módon éppen a mindennapi életben helyét nem találó Szabó Dezső nő ki igazán a magyar társadalom hétköznapjainak valóságából. Az a tanáros naivság, amely éppen a napi tapasztalatokat nélkülöző, a realitásokat nem ismerő szellemi beállítottságú embereket teszi a mindennapi élet kiszolgáltatottjaivá, szintén a legfontosabb vonásai közé tartozik. Valóságonkívülisége tette különösen érzékennyé a valóság olyan tényei iránt is, amikkel a realistább látásmódú társak már egyáltalán nem törődtek. És ez a különös érzékenység okozta, hogy a kihívásokra szélsőségesen reagált. Az iskolai éveit kollégiumokban töltő, majd tanárként iskoláról iskolára hányódó Szabó Dezső a valóságos társadalmi folyamatoktól bizonyos mértékig mindig távol élt, és a szellemi életet is egy gigászi önképzőkörhöz hasonlóan szemlélte, ennek a közelítésmódnak minden pozitív és negatív következményével: diákos daccal, függetlenséggel, szellemi bátorsággal és nem kevés felelőtlenséggel. Egyén és társadalom bonyolult viszonyrendszerét sajátos zsenitanában oldotta fel. Személyes elfogultságait, napi fájdalmait sohasem a maguk egyediségében értelmezte, hanem a legszélesebb közösség iránti felelősségérzet jegyében fokozta egyetemes jelentőségűvé. Hogy önmagát zseninek tartotta, azt egyetlen pillanatig sem titkolta. De szerinte a zseni nem a közösséggel szemben álló egyéniség, hanem annak legáltalánosabb kifejezője: „egy időben és térben milliókat összefoglaló szintézis”. Ebből következően „meglátója” és „megérzője” a múlt és a jelen egyetemes összefüggéseinek, és ebből adódóan „legtisztább képletű, legegyetemesebb életakarata a közösségnek”, vagyis annak „legegyetemesebb történelmi funkciója”. Ezért aztán a zseni a legkevésbé egyén, a legkevésbé önmaga: a közösséggel szemben nem jogai, hanem eleve elrendeltetett kötelezettségei vannak. A zseni azonban szélsőség. A róla alkotott elképzelés azonban mégis közelíthető a mindennapi élet dimenzióihoz. Szabó Dezső zsenitana a nagyobb tehetség, magasabb tanultság, fontosabb társadalmi pozíció kiváltságosainak kötelezettségeit is megfogalmazó modell: a szolgálaté. Ennek jegyében vívta nekikeseredett csatáit vélt és valóságos ellenfelekkel, az általa éppen a közösség, a magyarság, a magyar faj ellenségeinek vélt csoportok vagy személyek ellen. Ennek jegyében adta fel sokszor észrevehetetlenül a minőség elvét, nemcsak művészi, hanem erkölcsi téren is. És ennek értelmében vált a nemzeti sorskérdések legérzékenyebb kifejezőjévé, a társadalom mélyében forrongó nagy történelmi átalakulás előfutárává és indulatainak kifejezőjévé úgy, hogy eközben nem kapcsolódott a megújulás létező társadalmi erőihez, nem fogalmazott meg reális programot, s indulatai tragikus ideológiai zsákutcába sodorták.

Támadott minden irányban: az arisztokrácia, a keresztyén és keresztény klérus, a stréber hivatalnoki réteg, cinikus, önjelölt, törtető politikusok, tartását vesztett középosztály, nyilvános és titkos szövetségek, a hatalom kiszolgálásában önnön értékeit elvesztegető értelmiség, az asszimilánsok magyarkodása, a gazdaság vezető pozícióit betöltő zsidó nagytőke (az Ady által is emlegetett „gazdagult zsidóság”), az ezzel oly jellegzetesen hamis tudati alapon közös nevezőre hozott zsidó értelmiség szellemi befolyása és az ezt lehetővé tevő dzsentroid tunyaság ellen. De a rövidlátó és brutális erőszaktól sem visszariadó, még feudális módon konzervatív hatalmi elit is a tollára került, és kevesektől kapott az övénél élesebb szavú, átfogóbb igényű és szellemesebb bírálatot. Ez a szenvedély vezette aránytévesztéseiben, eltévelyedéseiben. Megtámadta Babitsot, mert más volt, mint ő, és Tamásit, mert túlságosan hasonlónak találta. Kiábrándító afférba keveredett Kosztolányival, és vitájukban alul is maradt, de az Ady-kérdésben – és ez kulcskérdés volt! - ő állt a helyes oldalon. És lehetne még sorolni a hasonló példákat, amelyek azt bizonyítják, hogy a legkülönbözőbb értékek egyvelegét előlávázó Szabó Dezső, a – Király István szavával élve – jellegzetesen adialektikus ideológus a legközelebb a jó és a rossz szintézisének megteremtéséhez jutott...

Nézzük meg például világképének meghatározó vonulatát: a faji szemléletet. Szabó Dezső esetében ez a kifejezés – a kor szellemi életében meglehetősen ritka módon – nem egyszerűen az antiszemitizmus eufemisztikus megjelölése. Szabó Dezső a történelmet egyebek közt a fajok közötti harcként is értelmezi, a faj fogalmán a szellemtörténeti iskola nemzetkarakterológiai szemléletével párhuzamosan nemzetet értve. Szabó Dezső számára mindez egy sajátos védekező alapállásban, illetve fenyegetettségtudatban áll össze rendszerré, és eleve kétirányú. Egyrészt külpolitikailag németellenes (vagyis Király István megnevezésével élve: antiimperialista), a magyar történelem és társadalom belső fejlődését nézve, belpolitikailag döntően asszimiláció- és asszimilánsellenes, dacára annak, hogy el tud fogadni olyan teljes azonosulást eredményező asszimilációt, melyben – mint írja - „A beolvadás régen történt, s a magyar elem teljesen asszimilálta az idegen képletet”. De ez az asszimiláció évszázadok spontán folyamata által ment végbe, jórészt még feudális keretek között. A modern asszimiláció viszont más, felszínes, csak nyelvi jellegű, nem a magyar néphez, hanem a hatalmi körökhöz hasonulást jelent. Azokhoz a hatalmi körökhöz, melyek ugyancsak nem magyar eredetűek, s érdekeik a magyar nép tömegeivel ellentétesek. A magyar társadalomfejlődés egy Szabó Dezső által is ismert sajátossága, hogy a polgári átalakulás bázisa, illetve a magyarországi polgárság zömében idegen etnikai csoportokból állt. Az is jól ismert tény, hogy az asszimiláció szorosan összefügg a polgáriasodással, s ebből következik, hogy ez az újabb keletű, a kiegyezés utáni időszakban bekövetkezett és egyre gyorsuló folyamat ezeknek az idegen etnikumoknak a magyar társadalom keretei közé való gyors behatolását is jelentette. Mindebből Szabó Dezső (és nemcsak az ő!) számára könnyen kialakulhatott az az elképzelés, ely szerint a polgári fejlődés egészében idegen a magyarságtól, ebből adódóan az „idegenek” (a nem magyar etnikumúak) a magyar faj ellen harcolnak, sőt, ha a magyarság a polgári fejlődésben részt kíván venni, az asszimilánsokhoz kell asszimilálódnia. [...]

Szabó Dezső ellentmondásos eszmerendszere minden torz, az egész életműre sötét árnyat vető gesztusa, személyisége jó néhány visszataszító vonása ellenére negatívumainál messzebbre mutató pozitív szerepet is betöltött. Ezt nem csupán az életmű mérlegét megvonva kell belátnunk, hanem a kortársak, a bal- és jobboldali pályatársak értékrendszere is bizonyítja. Az „ellenforradalom írócégérének” nevezi őt egy helyütt Király István. Hiba lenne ezt a részigazságot a pályakép egészére kivetíteni. Kétségtelen: 1919 ősze az ellenforradalom táborában találta, ennek a korszakának súlyosan negatív mérlegét nemigen menti semmi, bár a kép árnyalható még ezt az időszakot, pályaszakaszt illetően is. De a továbbiakban a szakítás igencsak éles, a Segítség! társadalombírálata olyan erős volt, hogy hamarosan lefordították cseh és román nyelvre is azzal a szándékkal, hogy a Horthy-rendszer elleni propagandában hasznosítsák. A társadalombírálat kivételes ereje miatt a baloldal urbánus szárnyán is voltak méltatói, a Király István által is említett Fejtő Ferencen kívül Komlós Aladár is, sőt később Lukács György, akinek véleménye korántsem olyan lesújtó, mint ahogy Király tanulmányából kitűnik. Lukács számára ugyanis a filozófiai elemzés megmarad annak, ami. Vagyis nem fordítja át ideológiai értékeléssé, és még kevésbé azonosítja a Szabó Dezső-életművet annak filozófiai interpretációjával. „Kiváló író”-nak nevezi, aki „tragikus izoláltságban él, mind jobb felé, mind bal felé”. Lukács nem kételkedik Szabó Dezső plebejus érzelmeiben, ellentmondásosságát pontosan érzékelve elsősorban azért kárhoztatja, mert nem volt képes a „régi dzsentri-Magyarországról való radikális leszakadásra”. De a parasztiságnak Az elsodort faluban meghirdetett programját korszakos jelentőségű, pozitív fejleménynek tekinti: „az a tény, hogy Szabó Dezső itt látja az egyedüli kiutat, történelmi tett a magyar irodalom fejlődésében” - írja. Máshol pedig odáig jut, hogy „Szabó Dezső kétségkívül a legkiválóbb a magyar irodalomnak abban a szakaszában, amelyet egyfelől Ady halála, másfelől József Attila, majd a népi írók fellépése határól”. De szerepét rendkívül fontosnak tartja abban a küzdelemben is, ami a felszínes álirodalom privilegizált, hivatalos értékeivel folyt. „Szabó Dezsőnek teljesen igaza volt, amikor az igazi nagy magyar irodalomból Molnár Ferenc és Herczeg Ferenc irányait mint puszta ügyes mesteremberséget ki akarta tessékelni.” 1947-ben pedig Zsolt Bélával vitázva így utasítja el annak Molnár Ferenc-apológiáját: „Egy író történelmi értékelését végső fokon mégis összpályája határozza meg, nem gondolja-e Zsolt Béla, hogy Szabó Dezső pályafutásában is lehetne némi tárgyilagossággal legalább ilyen [vagyis Molnár Ferencéhez mérhető] jelentőségű fénypontokat találni?” [...]

Az, hogy a Szabó Dezső-kérdés máig lezáratlan, és hogy még egy részértékek elismerése mellett egészében bíráló jellegű tanulmány is perújrafelvételnek számít, voltaképpen az 1948-49-et követő évek történelemszemléletének következménye. Nem azért, mintha Szabó Dezső súlyos eltévelyedéseinek ostorozására túlságosan nagy erőket szentelt volna a magyar szellemi élet évtizedeken át, hanem azért, mert Szabó Dezső életműve egy olyan normatív történelemszemlélet jegyében ítéletett el, amelyik makacs következetességgel tekinti axiómának és viszonyítási-megméretési alapnak olyan sohasem volt konstrukciókat, mint az a baloldali egység, amelynek megbontása még Király István írásában is Szabó Dezső egyik főbűne. A baloldali egység voltaképpen 1919-ben bomlott fel, azután összeállni sohasem tudott. Kétségtelen, hogy Szabó Dezső munkálkodása sem hatott egy ilyen egység létrejöttének irányában. De hol vannak azok az egységtörekvések, amelyeket ő bomlasztott fel? És egyáltalán komolyan vehető egy (tegyük fel, létező) olyan baloldali egység, amelyet Szabó Dezső fel tud bomlasztani? A folyamat inkább fordított volt: hogy Szabó Dezső világképe, pályafutása, ideológiája úgy alakult, ahogyan ma látjuk, annak elsősorban a baloldali egység hiánya volt az oka. Mert nem volt az adott időszak Magyarországán egy olyan széles sodrású demokratikus mozgalom sem az irodalomban, sem a politikában, amelyik valós tájékozódási lehetőséget adott volna, amelyhez úgy csatlakozhatott volna a maga ellentmondásos, agresszív személyiségével, önmagának formát adni nem tudó, szétfolyó és viharos áradású ideológiájával, mint 1918-19-ig a „második reformnemzedék”. S hogy mennyire ez az oldal a meghatározó, azt a kor politikatörténete is pontosan bizonyítja – hiányaival. Mert a nemzet sorsát és az osztályelnyomást, a szociális kérdést egyetlen baloldali politikai mozgalom sem tudta összekapcsolni, még a legközelebb ehhez azok jutottak, akik többé-kevésbé éppen a Szabó Dezső-i elképzelések nyomán eszmélkedtek. És ettől a hatástól élesen el kell határolni a különböző szélsőjobboldali áramlatokat, amelyeknek a húszas évek első harmadából egyik legkövetkezetesebb bírálója mindig Szabó Dezső volt. De már korábban is elválasztotta ezektől részben a szociális követelések komolyan vétele, részben következetes németellenessége és – bármily meglepően is hangzik – az antiszemitizmusban eltérő álláspontja. Nincs mód arra, hogy ezt a két háború közötti magyar ideológiai életben oly súlyos tehertételt jelentő áramlatot egészében elemezzük. Egyre azonban mindenképpen utalni kell: az antiszemitizmus kategória gyűjtőfogalom voltára, vagyis rendkívüli összetettségére. Tudomásul véve és megértve, hogy a fenyegetettség, üldöztetés és végül a holokauszt után a kérdést erkölcsi szempontból elfogulatlanul vizsgálni nem lehet, mégsem lenne helyes, ha az elfogulatlan történelmi elemzés fontosságának tudomásulvételéről és lehetőségéről egyszer és mindenkorra lemondanánk. Azt hiszem, lassanként ennek is elérkezik az ideje. Egy gondos és sokoldalú elemzés elejét veheti jó néhány, a félismeretek és előítéletek alapján újratermelődő elképzelésnek, s a kérdéskör sajátos fantomizálódásának.

Szabó Dezső elképzeléseinek, írásainak visszatérő mozzanata a faji jellegű alapállás. De ez nem azonos azzal az antiszemitizmussal, ami ugyancsak végigkíséri pályaképét, és olykor éppenséggel filoszemitizmus formájában jelenik meg. Egyet azonban figyelembe kell vennünk még akkor, ha az antiszemitizmus egyes árnyalatai között differenciálásra nem is vállalkozhatunk: hogy igazán szélsőségesen ez a vonás csak az 1919 őszét követő rövid időszakban jelent meg Szabó Dezső írásaiban. De nem hiszem, hogy ez a szakasz alkalmas arra, hogy egész életművét ennek jegyében ítéljük meg, azaz: el. Ugyanúgy nem lehet ez a néhány év az értékelés sarokköve, mint ahogyan jó néhány példamutató életművű alkotónk esetében az 1949 és 1953 közötti időszak sem lehet az, vagy hogy még közelebbi példát mondjak, az 1956-os művek. Senkit nem akarok gyanúsítgatni, csupán arra szeretnék példát hozni, hogy Szabó Dezsőnek is meg kellene adni a tévedésnek azt a jogát, ami másoknak kijutott.

Azt sem árt ehhez figyelembe venni, hogy termékenyebb lenne történelmünket, irodalmunkat toleránsabban szemlélni, már csak azért is, mert mindig fontosabb múltunkból azokat az értékeket megkeresni és megismerni, amik korszakokat, eszmeáramlatokat kötnek össze, mint azokat a vonásokat kiemelni, amik elválasztanak. Feltéve persze, hogy ez a múltvizsgálat szellemi, és nem politikai célzatú.

Nem lehet eszmerendszereket, alkotókat egészükben kárhoztatni, vagy a mennyekbe emelni. Emberek, életművek más korokban sem ilyenek vagy olyanok – általában. (Még Jókai hősei sem mindig.) Mindenkinek akadnak jobb és gyöngébb korszakai, pozitív és negatív jelentőségű elképzelései, cselekedetei. Mindez egy gyakran szinte követhetetlenül gyorsan változó korban fokozottan érvényes, amikor „nincs szabadjegy jól haladni a korral”, amikor lehet, hogy „az iszkol, aki űz”, és hogy „a hős: pribék”.

A nagyvonalú ítélkezésekkel egyébként is érdemes csínján bánni. Király István tanulmányában az értékelés bázisa némely esetben olyan fikció, amelyet valóságnak tekint, s ennek megfelelően mint axiómára hivatkozik. Elítélően idézi például a semlegességet az egyetlen magyar kötelességnek hirdető Szabó Dezsőt, mondván, „nem tudott elbújni azonban a történelem elől”. Eltekintve attól, hogy az adott időszakban a „Ne politizálj, építs!” jelszót hirdető Móricz Zsigmonddal szemben már régóta nem vád ez a program, kérdés, hogy milyen más, reálisabb alternatívát kellett volna Szabó Dezsőnek ahhoz hirdetnie, hogy a történelem menete másként alakuljon. Mihez képest elhibázott tehát ez a helyzetértékelés? Csapatokat kellett volna küldeni a harcoló – a keleti és nyugati határán egyaránt védekező – Lengyelország megsegítésére 1939 szeptemberében? Avagy hadat üzenni Németországnak? Avagy arra bíztatni a fogantatásának pillanatától az antibolsevizmus misszióját legszentebb ideájának tartó, Horthy fémjelezte hatalmi elitet, hogy kössön megnemtámadási szerződést a Szovjetunióval? Azzal a Szovjetunióval, amely Magyarországtól – figyelembe véve annak geopolitikai helyzetét – nem is várt többet, mint – legjobb lehetőséget – a semlegességet.

A Szabó Dezső-pörben való méltányos ítélkezésig még nagyon sok vizsgálódásra, elemzésre-bizonyításra van szükség. Szabó Dezső példája egyebek közt azt is bizonyítja, hogy hosszú távon nem az eszmék és politikai programok közt válogatva sorolódik be az ember a történelmi értékek rendszerébe, hanem ennél sokkal köznapibb módon: embersége által. [...]

Alföld, 1987. 5. sz.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 363-370. o.)