In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

 

 

KIRÁLY ISTVÁN

 

Az ellentmondások írója

 

 

Az irracionalizmus társadalomképe: a faji gondolat

 

 

 

 

[…] Egy téveszme születése: irracionális közösségkeresés. Minden irracionalizmus, az ész minden tagadása idegenkedik a racionális – érdek s belátás diktálta – emberi kapcsolatoktól, azokkal szemben az ösztön parancsain nyugvó, nem reflektált, pusztán az érzelem szintjén megmaradó kapcsolatoknak biztosít előnyt. A modern szociológia műszavával szólva: az intim, a primer csoportok állnak így közelebb hozzá, s nem a szekunderek; Tönnies terminológiájában: a Gemeinschaft, a „közösség” a Gesellschaftnál, a „társadalomnál” előbbre kerül. S így volt ez Szabó Dezső esetében is. A szabadversenyes kapitalizmus – az ő kultúrkritikai ihletettségű szóhasználatában -: az „individualizmus csődjét” megélve, attól menekülve a közösségkeresésnek nem racionális, de irracionális útjait járta. Az ész által teremtett, megegyezésen, vállaláson nyugvó közösségi formákkal szemben, velük vitázva (főleg az internacionalizmust és az osztálygondolatot tagadni akarva) a tradíciókon alapuló, szerves, patriarchális jellegű közösségeket kezdte igenelni. Nemcsak faluromantikájában, Az elsodort falu, a Csodálatos élet parasztmítoszában tükröződött ez, de mindenekelőtt a „családias”, „vérségi” együttélési formák igenlésében. Abban, hogy az ösztönös, irracionális kötődések legésszerűtlenebb formája, az etnocentrizmus legszélsőbb válfaja: a faji gondolat lett társadalomszemléletében meghatározó.

 

Ennek a gondolatnak forrását keresve elsősorban a családi miliőt, a dzsentroid indítást kell számba venni. Nem véletlenül támaszkodott Verhovay és Istóczy pártja, ez az antiszemita újkonzervativizmus a kuruckodó, provinciális beállítottságú volt középnemességre: átjárta a faji eszmekör a századvégi dzsentrit s a hozzá kötődő értelmiséget. A romantikus antikapitalizmus diktálta önsajnálat gondolata volt ez. Magyar végzetté stilizálva át mint faji problémát nézte ez a réteg a saját hulló sorsát. S a fiatal Szabó Dezsőt szükségszerűen befolyásolta ez az eszmekör.

 

Mert hiába volt apja, Szabó József, a hóstáti ácsmester fia plebejus eredetű, csak középiskolát végzett kishivatalnok, törvényszéki írnok, mégis a nagyajtai és bögözi előnévvel büszkélkedett folyvást. Mint Szabó Dezső életregényéből, az Életeimből Huszár Sándor kielemezte, maradéktalanul dzsentri értékrenddel, eszmevilággal s ambíciókkal élt a Szabó család. A fiatal Szabó Dezsőnél ez a szellemiség jelentette az első eszmei irányítót. Mint önmaga írta: „a család ellenzéki rajongásán szoptatott diáknak” a 48-as eszmét a liberalizmustól eloldó s azt a dzsentri konzervativizmussal s antiszemitizmussal egybeötvöző Bartha Miklós volt valaha a „házi prófétája”. S nem lett semmivé később sem ez a korai szellemi hatás. Felnőttként is nemegyszer ennek az eldzsentriesített negyvennyolcasságnak szellemében gondolkodott tovább. Nem végezte el a dzsentri világképpel a teljes szakítást.

 

Nem mintha nem bélyegezte volna meg gyakorta később Szabó Dezső „az elrothadt, kártyás, alkoholos, hitvány magyar dzsentrit”, annak „kötekedő, szájas, kérkedő és pénzsóvár” alkatát s „idegent gyűlölő, baromi patriotizmusát”. De minden kritika ellenére is, valahol a mélyben, imponált neki ez a társadalmi osztály. A régi kisurak utódját látta ott a hulló nemességben: magyarságpusztulás volt az ő szemében is a dzsentri hanyatlás. Nem véletlen, hogy oly kedves hőseit, mint Böjthe János, Farkas Miklós avagy Boór Bálint, ennek az osztálynak tagjaiból vette. Elég elemezni ezeket a hőseit, vagy a Tisza Istvánhoz kötő ellentmondásos Hass-Liebe- [gyűlölet és szeretet] viszonyát, vagy egy oly jelenetet, mint mikor például a Megered az esőben egy „régi, nemesi családból” való, „úrnak született”, előkelő tartású ember felpofoz egy, az elvesztett területekről cinikusan szóló intellektuelt, hogy világossá váljék: az ész által tagadottan is az érzelem igenelt. Vonzott a tartás. Nem számolta fel maradéktalanul Szabó Dezső önmagában a magyar szellemet oly mélyen, tartósan – és oly sokat ártón – befolyásoló dzsentri romantikát. S nem utolsósorban ez vitte téves irányba a gondolkodását.

 

Mert joggal tette Lukács György a XX. századi magyar szellemi fejlődés kulcskérdésévé a dzsentrihez és a dzsentroid Magyarországhoz való viszony problémáját. Nem lehetett a haladásigenlés következetes, ha hiányzott az antidzsentroid beállítottság. Ady példája mutatja: csak ehhez az osztályhoz való maradéktalan kritikai állásfoglaláson át volt tovább vihető még olyan, a magyar múltból jövő, átörökítendő, értékes tradíció is, mint a szabadságharcos-kurucos hagyomány. Szegénylegényes, antidzsentroid tartásként lehetett ez csak pozitív erő. Szabó Dezsőnek azonban – Adyval ellentétben – nem volt soha a dzsentrivel radikálisan szembeforduló, „darabont” korszaka. Még a szocializmussal kacérkodva sem jutott el egy következetes, a belső értékrendet, érzelmi beállítottságot is átalakító dzsentribírálatig. A hagyományos magyar, kurucos-szabadságharcos patriotizmus eltorzult így nála. Az ebben a tradícióban eleve ott rejlő ellentmondásokat nem oldotta fel, inkább kiélezte. Annak etnocentrikus, xenofóbiás vonásait előtérbe hozva nemzettudata nem kis mértékben irracionalizálódott, a fajiságtól befolyásolttá vált.

 

Annál is inkább megtörténhetett ez, mert nemcsak a korai családi, iskolai miliőben kapott dzsentroid, negyvennyolcas oltás, de a fajiság gondolatát erősítette benne két más tényező is: egyrészt az akkori tudományos tudat, annak biológiai preferenciája, másrészt pedig az elitista, rasszista egyenlőtlenségelv, az imperializmusnak ez az önigazoló ideológiája. A tudománytörténetet nézve a biológia előretörésének volt az időszaka a fiatal Szabó Dezső kora. Mint Taine miliőelmélete vagy Zola naturalizmusteóriája egyaránt mutatta, a társadalomtudományos gondolkodásban is megemelődött ennek a diszciplínának rangja, tekintélye. S Szabó Dezsőt a családi kórnak vélt idegbetegségtől, az átörökléstől való félelem ehhez a tudományhoz külön is vonzotta.

 

S vitte efelé a kor uralkodó politikai, eszmei törekvése is: az imperializmust igazolni vágyó elitista, faji gondolkodás. Hódított ekkor egy biológiailag megalapozott társadalomlátás. Nemcsak oly szélsőségesen retrográd gondolkodók életművében játszott ez szerepet, mint amilyen például Gobineau, Chamberlain, Josiah Strong, Barrès, de Lapouge avagy Kipling volt: az emberek egyenlőtlenségébe vetett felvilágosodás kori hitet rombolni akarva a szociáldarwinizmus társadalomelmélete is hangsúlyozta a fajok közötti különbségeket. Azt erősítgette, hogy a történelemben is érvényesül a kiválasztás elve, s vannak tehetségesebb, és így hódításra, uralkodásra elhivatott népek. A gyarmatok szerzésére törő kapitalizmus a faji eszmekört, mint az emberi fejlődést magyarázó elvet, mint legitimációs ideológiát, előtérbe tolta. Szabó Dezső a maga faji irányú tájékozódását így a kor uralkodó eszmei tendenciái felől nézve is igazoltnak vélte.

 

„A nagy történelmi közösségek tehát: a fajok... Az öröm és a szenvedés, a védekezés és az alkotás roppant szolidaritásai ezek... Az emberre fodított világ csudálatos dialektusai” - hirdette számos változatban a maga önálló világképét megalkotó író. „Az ős állati ösztönösség gazdagságát” magában hordó, a fajiság jegyében élő ember lett számára eszmény. Történetfilozófiáját is meghatározta ez a gondolat: a fajok harcává alakult át az emberi fejlődés. „Az emberiség fejlődése … fajokban történik” - ismételte folyvást. Az imperializmus korának nemzeti ideológiáját általános érvényűvé téve: „az erős és mohó fajok szilaj versenye” lett a világtörténelem. Ezt tudva, a „számos alattomos, hódító faji politikát” maga körül látva követelt „egy új magyar politikát, melyet a nagy faji szempontok irányítanak”. „A magyar faj új honfoglalásának megvalósítása” volt számára a cél. Egy „tisztán faji szervezkedést” sürgetett, „mely a legjobb indulatú idegent is kizárja”. Politikai bölcseletében a faji gondolat lett az egyik lényegi eszmei szervező. S önmagát úgy könyvelte el, mint ennek a faji politikának exponensét. „Ma én vagyok a magyar életakarat történelmi felkiáltása”, „a nemzeti életösztön és életérdek” megszólaltatója, „az örök magyarság szava”, „az Európába tévedt magyar lélek őspogány visszaemlékezése” - hangzott számtalan változatban a fajiság bűvkörében megalkotott önstilizáció.

 

Igaz: szembekerülve a német fasizmus magyarságot is fenyegető faji propagandájával, megkísérelte elválasztani attól Szabó Dezső a maga fajkoncepcióját, megpróbálta kiemelni azt az ésszerűtlenből. Valószínűleg az Ágoston Pétertől megalkotott „szellemi faj” fogalom mintájára, különböztetni kívánt a vérségi és a történelmi, a biológiai és a kulturális faji gondolat közt. „A faj itt történelmi fogalom, történelmi eredmény” - írta. Bírálta azokat, akik „a faj szó természetrajzi értelmét összevétik, felcserélik vagy egybekeverik a szó történelmi értelmével”. Hiszen – hangoztatta – a „természetrajzival” ellentétben „a történelmi faj mégis főképpen pszichikum, lelki folyamtok azonossága”, „lelki egység”. Ez a distinkció azonban a fogalomban ott ható biológiai rendeltséget nem oldotta fel. Önmagának ellentmondón – fajról beszélve – mégis újból meg újból megjelent írásaiban a származás, a vér: a kizárólagos biológiai megfelelés. „A magyarság nyelvében és vérében van”, „vér, nyelv, lélek, múlt” - írta. S mint ellentét ott álltak vele szemben „az idegen vér, idegen ágy, idegen életérdek” parancsai. Az idegen vér – saját vér határozta meg a bináris oppozíciót.

 

S megmutatkozott ez a biológiai determináltság a sorsszerűség hangsúlyozásában is. Ady – A tavalyi cselédekhez című költeménye bizonyság reá – lehetőnek tartotta a nemzetválasztást, az értelem döntését a nemzet kérdésében. Szabó Dezső szerint ez lehetetlen volt. „A zsidó … természetrajzi egyszerűséggel zsidó. Amint magyar a magyar, almafa az almafa” - írta például. Az affektivitás döntött, nem az intellektus; a vér és nem az ész. Nemcsak a harmincmillió magyarról álmodó, Új földesur-as magyarosodási illúziókat utasította el: reménytelennek tartotta általában is az asszimilációt. „Természetrajzi csalásnak” tekintette azt. Meggyőződése volt: a természet adta határokon senki sem léphet át. Tagadott mindenfajta nyitott nemzettudatot. Alkalmas volt az így elmisztifikáló, determináló erővé tett faj-fogalom arra, hogy egy leegyszerűsített, dichotomikus világmagyarázat kulcsszavává váljék. Az irracionalizmust kiteljesítve, annak legszélsőbb formájaként, minden ésszerűséget tagadva a kérdések elrasszizálása lett reá jellemző. A faji szemlélet kereteibe, idegen s magyar ellentétpárjába préselődött be minden történelmi és társadalmi kérdés. Mint az ész rendező elvét elvető, érzelmi beállítottságú életeknél oly igen gyakran: az idegen lett nála is a nagy kiközösítő. Az anatéma szó.

 

Elrasszizált történelem és társadalomszemlélet. A magyar történelem lázadó vonala állt közel mindvégig Szabó Dezsőhöz: Koppány, Dózsa György, kurucok, 48. De nagyon gyakran nem a tiborci, hanem peturi szellemben értelmezte ezt az eszmei sort. Kizsákmányoló és kizsákmányolt ellentéte helyett idegen-nem idegen dimenzióiba helyeződött át minden egyes kérdés. A negyvennyolcas pártok leegyszerűsítő történelemszemléletét folytatva tovább: a magyar történelem nem osztályok, de idegenek és magyarok harci területévé vált.

 

Már Szent István korában elkezdődött szerinte ez az idegenekkel vívott örök küzdelem. Ahogy a Segítség! Boór Bálintja a fiatalon meghalt Baczó Dénesnek* a sírjánál szertedörögte – a honalapító királyhoz címezve – szavait: „Te tűzzel és vassal idegen istenhez verted át nyájadat. És azóta idegen ordasok prédája a nyáj. Te kiölted az ősi lélek védő testvériségét a magyarból.” Majd a megkezdett idegenelvű sort kiteljesítve jöttek a Habsburgok. Ahogyan írta: „Idegen érdekű uraink ránk hozták a Habsburg-dinasztiát, a magyarság idegen célú kizsákmányolása mintegy végérvényes hivatalos formát kapott.” S ez a fejlődés végül is a kiegyezésbe torkollott. A történelmi tragédia véleménye szerint ekkor tetőződött. „1867-tel kezdődik a magyar történelem leggyilkosabb, legvégzetesebb tévedése – fejtegette többször. - A Tisza-kormány idegenek kezébe juttatta a magyar élet minden stratégiai pontját”, „azoknak az idegeneknek, akik a Habsburg Tisza-politikát mindenen keresztül támogatták”. Egy valóságos probléma, a felülről kibomló magyar polgári fejlődés okozta torzulás, a parasztság félig jobbágysorban való megrekedése s így az alulról nem érkező, hiányzó polgárság, polgári értelmiség német és zsidó asszimilánsokkal való pótlása: valóságos kontextusából kiszakítva elmitizálódott, faji kérdéssé változott.

 

Ennek az idegen-magyar ellentét jegyében szemlélt történelmi fejlődésnek természetszerű következményeképp uralkodó lett Szabó Dezső szerint a magyar életben – épp a legfontosabb időszakban, az új, polgári Magyarország kialakulásakor, a modernizáció idején – a maradéktalan idegenelvűség. „Idegen vérű, idegen látású, idegen életérdekű emberek kezébe került a nemzet irányítása”, s „a duzzogó, ellenzékieskedő vagy legalábbis nem törtető magyar politikailag megbízhatatlan, nemkívánatos elem lett a saját országában”. A politika – amint többször írta - „1867 óta fokozatosan elhazátlanította hazájában a magyarságot”. Megfogalmazódott (részben a paraszti visszaszorítottságot tükrözve vissza, de ugyanakkor s nem utolsó sorban a hajdani középnemességnek, a dzsentrinek mind szembeötlőbb korból kiesését, státusvesztését is jelezve, azt nemzeti tragédiává mitizálva át) a majd később Németh Lászlónál kiteljesedő gondolat, a kisebbségben-eszme, amely szerint az igazi magyarság, a „magyar magyarság” a faji érdekek s a faji szolidaritás feladása következtében saját hazájában védtelen helyzetbe, kisebbségbe szorult. „A magyarság ma Magyarországon csak számarányában többség. Politikai, gazdasági, szociális súlyában kisebbség. Kisebbség kisebbségi jogok nélkül” - fejtegette számos változatban ezt a mindenféle provinciális korlátoltságot, osztálysértettséget, kortól lemaradást igazoló tételt.

 

Ennek az elrasszizált történelemszemléletnek logikus következményeképp elrasszizálódtak az egykorú magyar társadalom problémái is. Faji kérdéssé alakult át minden szociális feszítő erő. A kettő közötti azonosság – mint önmaga hangoztatta - „Szabó Dezső egyik alaptétele” volt. Nem véve figyelembe az osztályok törvényét s az osztályelnyomásban kulcsszerepet játszó „fajmagyar” dzsentrit: egyjelentésű volt szóhasználatában a „szociális igazságtalanság” és a „magyar veszély”.

 

Faji kérdés volt innen szemlélve a népelnyomás. Ahogy hangoztatta: a magyar paraszt, a magyar munkás, a „magyar magyarság” „ügyes mások”, „idegen érdekű uralkodó osztályok” által kisemmiződött. Faji problémának tűnt az egykorú magyar élet két nagy rákfenéje: a nagytőke és a nagybirtok. Úgy jelent meg ez, mint német, illetve mint zsidó veszély. S szembefordult ez az idegen-nem idegen ellentétben gondolkodó retrográd látás a haladás adott, tényleges erőivel is: a faji szemlélet meghamisító, torzító prizmáját visszatükrözőn a munkásmozgalom is csak idegen erők eszközének tűnt. S mindenekelőtt a kommunizmus jelent meg ilyképp. Egyfelől a racionális emberi kapcsolatok elsődlegességének, az osztályharc gondolatának hirdetését rótta fel neki, másfelől pedig az egységes emberiségre néző XX. századi gondolkodást: az internacionalizmust. „Ha a magyar szocialista vagy kommunista lesz, örökre elvész a magyar faj számára” - elevenítette fel változott formában, de a lényeget nézve mit sem változtatón a „hazátlan bitangok” reakciós bismarcki tételét. Még hajdani híveit, a Sarló fiataljait is megrótta azért, hogy errefelé kerestek kiutat, s mint „a harmadik internacionálé legújabb taktikáját”, bélyegezte meg már 1936-ban a népfrontgondolatot. Világképének elrasszizáló korlátoltsága, provincializmusa a szociális gondolat legkövetkezetesebb formájának elvetésében – a kommunizmusellenességében – teljesedett ki.

 

Az etnocentrizmus két szélsőséges jegyét: a xenofóbiát s a faji gondolatot központi elvvé emelve azzal a meggyőződéssel élt Szabó Dezső, hogy „idegen akaratú, idegen vérű, idegen célú közösségek építették meg a maguk hatalmát” Magyarországon, s kisebbségbe lökték a „magyar magyarságot”, mindenekelőtt a magyar parasztságot. Mert ebben a nagy idegenségben az igazi magyarság letéteményesét elsősorban a parasztságban látta. A Szabó Dezső-i parasztmítosz nem utolsó sorban faji mítosz is volt. „A sub specie aeternitatis [az örökkévalóság értelmében] magyarság a magyar paraszt”, ő „a magyar faj minden védelme, minden jövő ígérete” - hangoztatta többször. Minden magyar probléma elrasszizálódott; tévutakra került. […]

 

Az elsodort falu. A kitágult világ volt Az elsodort falu színtere. Mint az expresszionista epikában többnyire: szimbólumok voltak itt az egyes konkrétumok. Nem az egyedi: az általános volt lényeges bennük. Nemcsak a hősök: a jelkép szerepét töltötték be még a térképzetek is. A város úgy jelent meg például, mint a falu ellentéte: a szűkkel, otthonossal, a meghittel szemben a tágasság híreit hozta. S főleg azt hozták a háború képei. Látszott a XX. század fenyegető, kitágult, idegen világa. S benne egy felkészületlen gyermeknépnek sorsa: a magyar népi sors.

 

Mert népről beszélve a felkészületlenség volt itt hangsúlyozva mindenekelőtt. Erről tanúskodott az ismétlődő motívumok sokasága, az expresszionista regényre oly igen jellemző zenei szerkesztés. Úgy volt emlegetve a regényben mindvégig a nép, mint „gyermek”, „nagy gyermek”, „óriás, vak gyermek”, avagy kegyetlenebbül, kiélezőbben: mint tehetetlen barom. „Nagy rácsos kocsikból barmok bámultak ki – idézte meg például egy háborús szerelvény képét a regény. - Ezek sem tudták, hová viszi őket, miért, és mi vár rájuk.” S többször visszatért a műben ez a nép-barom egybevetés. Látszott „a fiatal magyar marha”, „a nép-szelindek”, „az évezredeken át fegyelmezett állat”, „az évezredeken át istennel itatott emberbarom”. Megjelenítődött a népi-emberi felkészületlenség.

 

S azt hozták hírül más motívumok is. A felkészületlenség tükrözője volt egy-egy olyan erősen funkcionált jelenet, mint például a nyitó Ilona-nap. A falusi értelmiségnek ezt a nagy, jelképes, mulató estjét a regény folyamán többször emlegették. A nép magára hagyatottsága, hivatott vezetőitől való megfosztottsága volt érzékelhető rajta keresztül. S ezt tükrözni vágyva kapott oly kiemelt szerepet a kávéház a műben. A valóságtól messze szakajtó, külön törvényű világnak látszott az: a nép és a reprezentálásra hivatott szellem messze esése, idegensége érződött. Azok, „akiknek mint lobogó fáklyáknak kellett volna világítaniuk a vak gyermek elé, vakon néztek az ismeretlen nép felé” - panaszolta egy helyütt a regény. S nem tekinthető véletlennek az sem, hogy az est, az éj kísérte itt végig a népet, mint jellegzetes, korrelatív időmotívum. Ekkor játszódtak oly – a Germinal Zoláját idéző – nagy népi tömegjelenetek, mint például a tivornyába fúló temetés, a képviselő-választással kapcsolatos parasztverekedés avagy a háború hírének megérkezése. „A vak éjszakában egyedül állott a szerencsétlen gyermek, mely csak teremni s vért adni tud”: ez volt a népábrázolás szempontjából tipikus szituáció. Mint az ungvári utcán a katonák: az éjben, a sötétben vonult itt állandóan a nép. Felkészületlenség, eltévedtség, elhagyatottság járt együtt vele. „Örök balek nép” volt. S így szükségszerűen botladozott, pusztult.

 

Mert nemcsak a kitágult világ és felkészületlenség, de mindenekelőtt a pusztulás regénye volt Az elsodort falu. Már a cím ezt idézte: az elsodortság látszott. S erről tudósított mind a lineáris, mind pedig a zenei szerkesztés. Az előbbit nézve: a pusztulás felé vitt a cselekmény menete: az előtérben álló hősöknek a sorsa. Ahogy az egyetlen menekvő – a kitágult világból a társadalomkívüliségbe, az „örök faluba” visszahúzódó Böjthe János – a mű végén felmérte: vesztek mind a hősök. A „hol van az én népem” kiáltása hallott. „Elpusztultak a faluk, elpusztul a népünk” - szólt a keserűség. S nemcsak a metonimikus: a metaforikus szerkesztés is erről hozott hírt. A halál volt a regényben a szimbolikus főhős. A maga számszerűségében is feltűnő volt ennek gyakorisága. Az emberhalál kísértett folyton. Modern haláltánc volt szinte a regény. S többször megjelent a halál mint látomás: a kozmosszá táguló végtelenségben vonult, aratott.

 

A halál szomorúságát, a pusztulás tragédiáját kiteljesítőn nyilvánvalóvá tette azt is a regény: nem akármi, de az érték veszett itt. Az egyes hősök szimbólumszerepe innen volt érthető: az értékek felől. Veszett a szépség Farczády Juditban, veszett a tehetség Farkas Miklósban, s a szépség, fiatalság, tehetség s emberi becsület pusztult a megjelenített paraszthősökben is. „Ez az okos faj minden tehetségével és erejével csak zülleni, csak tönkremenni tud” - hangzott különböző formában újból meg újból megismétlődőn. S erről az értékpusztulásról hoztak hírt a végigkísérő mesei képek is. Nemcsak mint barom, nemcsak mint gyerek, nemcsak mint „sírba futó faj”, mint „rablott balek” jelent meg itt a nép, de ugyanakkor úgy is, mint mesebeli hős, mint nagy „valótlanság”, mint „álmokra, túlzásokra, bravúrokra született”, „ezeregyéjszakából idetévedt királyfi”. Ezekben a mesei képekben is szüntelen érződött a regény központi mondandója: az érték, mely egy néki idegen világban élve magában hordja a pusztulás veszélyét.

 

Lényegre utaló szimbólumnak volt tekinthető Az elsodort faluban egy visszatérő kép: a falu határában álló (Juhász Gyula „tápai Krisztus”-át mintegy előző) Krisztus-kereszté, mely előtt egy vak koldusasszony, „egy összetépett emberrongy” kuporgott folyton, s adott artikulálatlan, zokogó hangokat. Ez a feszület s ez a zokogás volt a regény legfőbb üzenete. Mintha csak a mű tervének fogantatása idején közölt Ady-versnek, A legoktalanabb szerelemnek sorai éltek volna itt prózában tovább:

 

 

Mikor most szinte minden nemzet temet,

Sirathassam meg mégis csudálatos,

Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.

 

 

Miképp ez a vers: rekviem egy népért volt ez a regény is; epikába sűrűsödő nemzeti fájdalom. Antiimperialista – kvázi-antiimperialista – patriótaérzés hatott ott benne. S innentől kezdve elsősorban ez határozta meg a Szabó Dezső-művek belső világát. Egy az imperializmus korát tükröző élmény – a kitágult világ s a magyar népi felkészületlenség megérzése – jelentette az életmű fő szervezőelvét. Egy végig meglévő eszmei-tartalmi motívum is tanúskodott erről: a német imperializmus elleni vétó. Az imperializmus korának egyik lényegi, mindmáig ható ellentéte konkretizálódott ezen keresztül: a fejlett s a fejletlen országok közti kérdő feszültség. […]

 

 

Hangsúlyváltások, ellentmondások. A német imperializmus árnyékában élve, az ellen tiltakozva nőtt fel, alakult ki a sajátos Szabó Dezső-i gondolatrendszer. Antiimperialista ideológia volt ez mindenekelőtt. Jellegzetes hangsúlyváltásai s ellentmondásai – a Szabó Dezsőre oly igen jellemző „korszerűtlenségek”, „ellenmozgások” nem utolsósorban innen érthetők.

 

Hozzátartozott például mindvégig ehhez az életműhöz az antiszemitizmus. Táplálta azt benne előítélet, xenofóbia, családi örökség, s táplálta a reá jellemző szubjektivitás, üldözési mánia, vádoló sértettség; thalamus-emberség. De más nyomatékot kapott ez a rontó, kártékony érzés a háborús években, Az elsodort falu írása idején, mikor (mint Ágoston Péter feljegyezte) a monarciha szétesésétől s az annak romjain megszülető új, nemzeti államok lehetséges antiszemitizmusától félve erőteljesen volt jelen a magyar zsidóságban – legalábbis annak polgári részében – a monarchikus s így a német kötöttség. Háttérbe tolódott viszont Szabó Dezsőnél rögvest az antiszemita beállítottság, mikor a német imperializmus számára jelentett ez már manipuláló, érzelmi erőt. Az „antijudaizmus bírálatát” írta már ekkor. S ha nem is világnézeti alapon, s így ha nem is következetesen, de mint a német imperializmus egyik legfőbb szálláscsinálójától óvott ettől a szellemi mételytől.

 

Ugyanez a hangsúlyváltás figyelhető meg az életmű egy másik jellegzetes motívumával, a felvilágosodás értékrendszeréhez való viszonyával kapcsolatban is. Mint a kapitalizmus legtöbb romantikus, kultúrkritikai jellegű bírálatában, vádlottak padjára kerültek nála is a francia forradalom hozta értékek, a XIX. század uralkodó eszméi: így például a demokrácia s a liberalizmus. De mikor a XIX. századnak ez a kritikája a német fasizmus érvrendszerének is egyik legfőbb eszméjévé lett, megváltozott a viszonya hozzá: a polgári forradalmak hozta értékekért, ezekért az „elkergetett istenekért” emelt már ekkor szót. Az európai felvilágosult tradícióból eredeztetett kommunizmusra is másképpen ítélt, hiszen nyilvánvalóvá lett számára, hogy „Hitler... a bolsevizmus elleni küzdelem álarcát kapcsolta a germán imperializmus rettentő arcára”. Antiimperializmusa kommunizmusellenességénél jóval erősebb volt.

 

S nemcsak az életmű hangsúlyváltásait, ellenmozgásait, de jelezve mintegy a struktúrameghatározó jelleget, ez a német hódító szándéktól kiváltott imperializmusellenesség érteti elsősorban a jellegzetes Szabó Dezső-s ellentmondásokat is. A nem marxista jellegű antiimperialista gondolatok – a gandhizmus éppúgy idézhető erre példaként, mint a nasszerizmus, a fanonizmus, az indianizmo, az iszlám avagy a negritűd – mindig hurcolnak magukban nehezen feloldható ellentmondásokat: progresszív és retrográd nézetek sajátos módon elegyednek bennük. Hisz az antiimperializmus ideológiái voltak ezek, így korszerű társadalmi tartalmak tapadtak hozzájuk. De a történelem valós összefüggéseit nem látva, szocializmus-kapitalizmus központi, világtörténeti ellentététől elválva, sőt: attól nemegyszer messze szakadva idegen-nem idegen tévesztett dimenzióiban nézték a világot. Magukban hordták így a nacionalizmus, a xenofóbia provinciáló világnézeti elemeit is. Fundamentalizmusuk nemcsak antiimperialista radikalizmus, de gyakorta egyben kispolgári sovinizmus, nem gondolkodó, vak fanatizmus is volt. S tele volt ily típusú, innen eredő ellentmondásokkal Szabó Dezső életműve is. Mégpedig nemcsak részletekben, de az alapszerkezetet, a belső világnézeti struktúrát nézve is. Khiasztikus felépítésű volt mintegy az életmű: tükörképszerűen feszültek egymásnak ellentmondásai.

 

A nemzeti öncélúság, a nacionalista módra színezett harmadik út s az innen eredő elzárkózó tehetetlenség – az attentizmus – ideológiája volt a Szabó Dezső-i világkép? Igaz. De ugyanakkor úgy is értékelhető ez a nacionalista módra színezett harmadikutas ideológia, mint a nemzeti identitástudat jegyében való, öntörvényű, autochton nemzeti fejlődés útjának keresése: védte önmagát egy nemzetszemélyiség. A faji gondolat volt a világkép egyik lényegi meghatározója? Igaz. De más oldalról nézve a szociális felelősségérzésnek volt ez egyben, eltorzult módon bár, a kifejezője. A faj-, fajtaszeretet, éppúgy, mint Adynál, a dolgozó néphez való hűség szava is volt. Irracionalizmus, antiintellektualizmus jellemezte a Szabó Dezső-i gondolatrendszert? Igaz. De az elidegenedés elleni lázadás is ott munkált a racionalizmus általa adott kritikájában. Óvta önmagát az individuálszemélyiség: a teljességigény. Egybevegyült itt a jó és a rossz, az igen és a nem, a pozitívum és a negatívum. Ami retrográd volt: egy – igaz: romantikus, de még ebben a formában is forradalmasító – antiimperialista világképbe is beletartozott. Így lehetett ez az életmű, a befogadók felől szemlélve, nemcsak vakvágány, de ugyanakkor lázadásra késztető, erjesztő erő is. Nem pusztán irracionalizmust, fajbölcseletet, harmadikutas illúziókat lehetett felszedni s továbbvinni innét, de antiimperialista indításokat is: a nemzeti identitásőrzés, a nép iránti felelősségérzés s az elidegenedés minden formája elleni tiltakozás kötelességét. […]

 

 

A történelem mint nemzetszemélyiségek létezési tere. A nemzeti identitás megőrzésének gondolata alakította Szabó Dezső történelemszemléletét. Így került előtérbe benne a magyar múlt lázadó vonala: Koppány, Dózsa György, Erdély s főleg „a tűzzel, vérrel és dallal nagyszerű kurucok” és 1848 mítosza. Polémia feszült ebben a történelemkoncepcióban: polémia a hivatalos történetírással. Sok volt így benne a vita indulataitól eltúlzott, már-már mitizáló elem. Innen érthető például Koppány alakjának megemelése. Arra volt ez hivatott, hogy tagadja az ellenforradalmi korszaknak a magyar irredentát, a nagybirtok uralmát, a német-magyar sorsközösséget, a nyugati orientációt s a Kelet-ellenességet igazolni vágyó Szent István-kultuszát. Nem a valóságos Koppány jelent meg így az írásaiban, de egy történelmi stilizáció: az ún. „Szent István-i gondolat” ellenszimbóluma: „a véres, sárba taposott őspogányság” példaalakja. Azt a parancsot véste be ő a maga néma üzenetében az utódok szívébe: „Én nem akarok úgy tovább élni, hogy széthaljak idegen lélekbe, idegen nyelvbe, idegen istenbe. Én mint én akarok megmaradni.”

 

A Szabó Dezső-i történelemszemlélet alapgondolatát sűrítette magába ez a Koppány-stilizálás: az autochton fejlődés igényét. Azok ellen polemizált ez a szemlélet, akik alkotó, teremtő náció helyett pusztán másoló népnek látták a magyart, s mint Szekfű Gyula – Szabó Dezső knockoutoló, zsurnalisztikus, ízléstelen, bántó megnevezésével -, „a magyar öntudatnak e gonosz kis patkánya” „hangoskodó politikának, politikai szószátyárságnak mondják a magyar öncélúság, a magyar függetlenség hangoztatását”. A stílus joggal bírálható itt. A Szabó Dezső-i indulatemberség a minőségérzéket, mint oly igen gyakran, itt is megsértette, de a gondolat tartalmát a torzító indulat nem befolyásolja: a magyar öntörvényűségért, önmegteremtésért pörölt ez a történelemlátás. Tagadni kívánta az egykorú magyar histográfia Habsburg-párti, legitimista, Nyugat-eszményítő – a Szekfű Gyula nevével fémjelezhető – antiplebejus vonulatát. Azt a fajta egyoldalúságot (s érdekelvű-ökonomizáló történetírás vitájában az értékelvű-etizálóval szemben mindmáig kísért ez), amely csak „rendi-nemzeti erőfeszítésnek” értékeli a magyar múlt szabadságharcait, s „kezdetlegesnek”, „hitelt nem érdemlőnek”, „tudománytalannak”, „provinciális kuruckodásnak” bélyegez minden Habsburg-ellenes történetlátást.

 

Semmibe veszi ez a fajta történetírás a magyar irodalom tanúságtételét: az abban mindvégig ott ható antihabsburgiánus, kurucos-szabadságharcos beállítottságot. Feledi, hogy a civilizált lakáj s a parlagi barbár, a külföldieskedő Szélháziak és a provinciális Mokány Bercik között létezik s létezett mindig egy tertium datur: a „nádkunyhóban lakó kozmopolita” típusú csokonais tartás, a „Nyugat ellen Nyugatot hozz” - -féle adys örökség. Az a látásmód, amely – Leninnek a Habsburg Monarchia avíttságával, reakciós voltával kapcsolatban mondott, 1916. júliusi savait idézve - „nemcsak azt veszi számításba, ami gazdasági jellegű, hanem azt is, ami sajátosan politikai jellegű”, és így sosem feledi az alapigazságot, hogy a haladásban végső soron mindig az ember a mérce, s mit sem ér egy mégoly sikeres modernizáció sem, ha nem nő egyben vele az emberméltóság, a népi önbecsülés.

 

 

Magyar műhely és példanemzet. Nemcsak a múlt felismerését: az identitásőrzés gondolata határozta meg Szabó Dezsőnél a jelen szemléletét is. Németh László „magyar műhely”-eszméjét előzőn „az emberiség egyik sajátos arcát megvalósító, önálló magyar történelmi műhely” felépítése, „a magyarság külön, sajátos arcú történelmi műhelyének” megalkotása volt számára a cél. Még Trianon fájdalmát is enyhítette benne, hogy megszüntette a kiegyezés monarchikus, német befolyásoltságú, elidegenítő államalakulatát, s – ahogyan írta - „nagy történelmi ajándékot kaptunk... önállóságot, történeti műhelyünk független különállását”. Lehetőséget arra – amiképp vallotta -, „hogy egyéni fejlődésünket, egyéni arcunkat megvalósíthassuk”, hogy „egy külön sajátosan egyéni történelmi műhely formájában” bontakozzék ki „az emberi szolidaritás teljessége”. Mert ha a polemizáló indulat többnyire feledtette s háttérbe tolta is az összemberi látást, s provincializálón, a világtörténelmi összefüggésektől elszakítottan, mint nemzeti öncélúság, mint a harmadik út igénye jelent meg az identitásvágy: a torzult formában ott rejlő, helyes törekvést a nagyobb csoportérdek földrengése olykor mégiscsak jelezte. Kiváltképp így volt ez a jövő terveiben. „Az új saját életakaratú történelmi építés” igényéhez a jövő felől nézve a példanemzet gondolata társult. Ezen keresztül fűzte be magát a nagyobb egészbe, az emberiségbe a nemzetegyéniség.

 

„Higgyetek a termő emberiség egységében. A részlethazák fölött van az egyetemes Haza, ahol minden alkotó gondolat, minden alkotott szépség, minden morális érték honfitársa egymásnak” - üzente Szabó Dezső egyik 1935-ös cikkében a „húszéveseknek”. Nem tagadta az emberi egység parancsát, távlatát. A sajátos antiimperialista patriotizmus épp antiimperialista jellege folytán, ha nem is ellentmondások nélkül, ha túlzottan messzi perspektívába tolva is el az internacionalizálódást, de törvényszerűnek vélve annak eljöttét, túl tudott emelkedni a szűk, szemellenzős, provincializáló nacionalizmuson. S ennek a túlemelkedésnek volt bizonysága a nyitottság az emberiség felé: a nemzeti hivatás ilyen jellegű megfogalmazása: a példanemzet-igény.

 

A különböző nemzetszemélyiségekből összeálló, majdani egységes emberiség külön színeként akarta Szabó Dezső őrizni a magyart. Nem pusztán öncél, de egyben emberiségre nézés volt számára az identitásőrzés. Program, amely arra kötelezett – amint többször írta -, „hogy a magyarság járjon az emberi barázda elején, a magyarság jelentse a legemberibb szabadságot”, „a legtöbb emberséget, a legnagyobb szociális igazságot, a legszervezettebb jólétet s a legösztönösebb kulturális haladást”. Ahogy magára adó individuum képtelen élni, ha nem érzi valamely nagyobb, értelmes egészbe beszőve magát, ha nem érzi valamilyen érték létrehozójának, s így értéktelítettnek egyéni létét: nem tud élni e nélkül a tudat nélkül egy nemzetszemélyiség sem. S érezte ezt a magyarság problémáin elgondolkodó Szabó Dezső is. Ezért keresett nemzete számára célt, hitet, küldetést; feladatot az emberi egész, a történelem felől. S ez határozta meg a benne ott ható külpolitikai koncepciót is: a keletre nézést. […]

 

 

Társadalmi program. Hogy a Szabó Dezső-i életműben mennyire a népre nézés volt meghatározó, elsősorban jövőterveiben tükröződött vissza: mindenekelőtt szociális intézkedéseket sürgetett, akart, s önmaga életútján is elítélte 1919 utáni, átmeneti megtévedését: a faji kérdésnek a társadalmi problémák elé helyezését. „Minden fajvédelem, mely nem jelent gazdasági, kulturális, politikai fejlődést és élethódítást a magyar parasztnak: a legjobb esetben hóbortos önképzőkörösködés, de legtöbb esetben gaz célzatú szemfényvesztés” - írta például egyik 1923-as cikkében. Egyértelműen a népre nézés, a társadalmiság primátusát hirdette már ekkor. Ahogy Rokamból-romantika című tanulmányában megfogalmazta: „Ha egyszer megvalósítjuk ...a magyar demokráciát, ha egyszer lehetetlenné teszünk intézményeinkkel minden kizsákmányolást, akkor a zsidókérdés és minden faji kérdés önmagától elesik. Mert akkor sem a zsidó, sem más faj nem zsákmányolhatja ki a magyar dolgozók millióit: nem, még a magyar zsiványok sem.” S később, a harmincas évek végén, a zsidótörvények idején is hangsúlyozta: „A leszorított magyarság egyenlősítését, szükségszerű új honfoglalását, államalkotó jogai visszaszerzését nem is numerus claususok, nem ad hoc részmegoldások sorozataival, hanem egy új, minden szabadságában, minden egyenlőségében intézményesen biztosított demokrácia megépítésével fogjuk elérni.” A lényeget jelezve: demokratikus programban tematizálódott a sajátos Szabó Dezső-i népiség. Az egykorú népi élet alapkérdéseit foglalták magukban reformtervei.

 

Mint antiimperialista indíttatású politikai-társadalmi programok esetében oly igen sokszor: polgári demokratikus és szocialista követelések vegyültek egybe az ő elképzeléseiben is. Egy oly koncepció bontakozott ki írásaiból, melynek – mint egyik 1941-es tanulmányában írta – legfőbb célja volt „a nemzeti munka egyetemes tömegét fölemelni a nemzet egységébe, az egyenlően kötelező jog védelmébe, a szociális igazságtétel egészségébe”. „A politikai és gazdasági rendszer gyökeres megváltoztatása” révén idézett egy oly társadalmi rendszert, „mely az emberi lehetőségig kizár minden zsákmánylehetőséget”, mindenfajta kizsákmányolást.

 

Első helyen állt ebben a tervben (az antiimperialista világnézetek parasztközpontúságának megfelelően) mint legfőbb gazdasági követelés, a földreform kérdése: „az ötszáz holdon felüli bármely nagybirtok megszüntetése”. „A magyar parasztság lábai alá kell biztosítani a magyar földet” - hangoztatta folyvást. „Az életből kiszorított, saját hazájában hontalanná tett magyarság új honfoglalását” akarta ezzel lehetővé tenni.

 

A magántulajdon anarchizmusának egy szövetkezeti terv megvalósításával, „a mai bank, ipar és kereskedelem munkakörének” szövetkezetekre történő átvitelével kívánt véget vetni. A „szövetkezetek egyetemes rendszere”, „az egyes foglalkozási ágak szövetkezeteinek egy nagy egységbe rendezendő sorozata”, valamifajta „társasgazdaság” lett volna hivatott arra, hogy a „szabadzsákmány”, a kizsákmányolás lehetetlenné váljék.

 

Politikai téren a formális demokratizmus bírálata s egy tényleges, nemcsak politikai, de gazdasági egyenlőségen nyugvó, nem közvetett, de közvetlen – face to face – demokrácia igénye munkált ott benne. A demokrácia gondolatát elválasztotta a liberalizmusétól. Nem liberális, de szociális – az ő terminológiájában: nem individuális, de társadalmi demokrácia állt előtte célként. Egy oly politikai berendezkedés, „mely az államot kizárólag az egyenjogú dolgozók alkotó és védő gépezetévé teszi, s mely a konzervatív érdekszövetségek elhárításával letöri az individuális szabadverseny immorális erőit”. A diktatúrát legföljebb „átmeneti eszközként, egy új történelmi életrendszer, egy új jogrend beidegzésére” tudta elfogadni. A lényeget nézve nem kevesebb, de „szélesebb és biztosabb demokráciát” akart. Oly államformát, mely „a magyar falu, a magyar munkás s az új életből fakadó középosztály hármas pillérén épül”, „az egyetemes magyarságnak, a nemzeti munka egyetemes tömegeinek jelent érvényesülést, sorsa kezében tartását”, s ugyanakkor biztosítja „az egyéni szabadság dús lehetőségeit”.

 

A demokrácia követelésének komolyan vételét jelezve minden politikai demokrácia kulcskérdése: a népkéviselet problémája kapott írásaiban különös nagy hangsúlyt. Ennek oly formája állt előtte célként, „mely állandó történelmi nevelést jelent arra, hogy a nemzet egész tömege állammá, az ország egész teste parlamentté legyen”, melyben a helyi és a szakmai csoportérdekek maradéktalanul tudnak érvényesülni. Oly parlamentet sürgetett, melyben a képviselő „organikus, szerves kifejezője a vidék viszonyainak, életének, népének, ahol a mandátumot kapta”, hol nem fordulhat elő, miként a formális demokrácia keretei között oly gyakran megtörtént, hogy az absztrakt pártérdek szempontjai szerint kijelölt képviselőnek „fogalma sem volt kerülete gazdasági, szociális, kulturális, higiéniai viszonyairól... És nem is volt kíváncsi rájuk.” „A nemzet nem fog ezután két csoportra oszlani – írta-, a milliós tömegekre, akik szavaznak s azután négy, öt vagy több évre mehetnek a fenébe. És képviselőkre, akik ezek alatt az évek alatt viselhetik azt a képet, amelyet kedvük tartja... szabadon vadászhatnak a politikai és gazdasági élet kövérebb zsákmányaira.”

 

Szociálpolitikai téren a létbizonytalanság megszüntetése volt számára a cél. Így mindenekelőtt a munkanélküliség felszámolása, a családfenntartó létminimum biztosítása már a pálya kezdetén, egyetemes nyugdíj, betegsegélyezés, ingyenes egészségügyi tanácsadás és orvosi ellátás, egyetemes kórházrendszer stb. Kultúrpolitikai elképzeléseiben a kulturális demokratizmus követelménye és a nemzeti identitás őrzése szabott neki törvényt. Alapkövetelményként hangoztatta, hogy „a műveltség mind nagyobb mértékben mindenki birtokává legyen”. Oly közművelődést kívánt kibontakoztatni, mely „népkertet” létesít „népházakkal”, ahol is könyvtár, előadóterem, több népművészeti műhelyszoba, színpad, tánchely található. Úgy képzelte el, hogy ezek a „népotthonok... egyetemes nevelői lesznek a magyarság lelkének”, s „a népi művelő-szórakoztató helyekre beviszik a magyar dal, magyar zene, magyar táncok diadalát”. S az értelmiségi önkritikát visszatükrözőn különös hangsúlyt kapott egy új, az alapvető osztályokkal egybeforrt értelmiség felnevelésének a szükségessége. Egy, a tehetségek gondozására szolgáló Collegium Hungaricum-rendszer kiépítése által intézményes biztosítékát akarta annak, hogy a középosztály a parasztság és a munkásság gyermekeivel állandóan felfrissüljön, hogy a nép egy belőle érkező, néki elkötelezett, új értelmiség révén magához illő, új tudatot kapjon.

 

Igaz: mindezen kérdéseknek az etnikai gondolattal való egybejátszása, a különválasztás elmulasztása egyben irrealizált is. Utópiává tett minden merész tervet. Átugorta az átugorhatatlant: az adott hatalmi struktúra radikális megváltoztatásának szükségességét, a semmiféle etnikai szempontra nem néző, attól nem béklyózott, következetes osztályharc kérdését. De ebben az ellentmondásos formában is a jövőre nyitott az így tematizált, konkrét népiség. Valós problémák számbavételére késztetett. Nem utolsósorban ez a gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális élet egészét átölelő program adott Szabó Dezső írásainak a harmincas évek fiataljai előtt különös vonzerőt. Annál is inkább, mert nemcsak a feléledt társadalmi lelkiismeret, a középosztályi bűntudat – a társadalometika – hajtott egy ilyen természetű népiség vállalása felé, de a személyiségetika, az egyéni élet megváltásvágya is: az individuum megérzett válsága: az elidegenedés. Annak fájdalmaira is orvoslást ígért a sajátos antiimperialista fogantatású Szabó Dezső-i népiség. […]

 

 

 

 

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 339-355. o.)