In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

 

 

ILLÉS ENDRE

 

Legenda Lőcsén

 

Szabó Dezső

 

 

 

 

Álmatlan éjszaka.

Csak hánykolódsz az ágyon – minden mozdulattal egy emlék tüskéjébe fekszel, minden tüske felébreszt benned valamit. És egyszerre megszólal benned a vers, az éjszakáról, a megállt időben az elmúlásról.

 

 

Combien de patrons morts avec leurs équipages!

L'ouragan de leur vie a pris toutes les pages

Et d'un souffle il a tout dispersé sur les flots!

 

 

A verset Victor Hugo írta, az Oceano nox egyik strófája indul ezzel a lélegzetvétellel.

 

Tizennégy évesen mondtam utoljára ezeket a sorokat. Részegen a hangomtól, szédülve a szavaktól, a nap felé fordulva, egy: hűvös, kora nyári hajnalban.

 

A legszabálytalanabb tanár volt.

Amikor először lépett be az osztályba, megijedtünk. Óriás volt, s mint egy görög víziisten – előttünk bukkant fel a habokból, óriás fejjel s óriás tagokkal. Háromágú szigonyát felcserélte a vörös vászon tanári notesszal. Merkur elintézte, hogy hitelt kapjon valamelyik részletre dolgozó földi szabónál; polgári ruhájában előttünk termett, hogy franciára tanítson minket.

 

Semmit sem tudtunk a francia anyagból. Előző évben az öreg Jávor Gyulára bízták az osztályt, s mi annyira sem érdemesítettük az öreget, hogy felvágjuk az olvasókönyvet.

 

És most, egyévi gyanútlanság után – mint a nyilak – különböző kérdések röpködtek felénk.

 

Készségesek és tájékozatlanok voltunk.

 

Ha kívánja, megmutatjuk neki a padok tetetjén a kézállást. Vagy megtanítjuk arra, hogyan lehet óra alatt lebonyolítani levelezésekben egy sakkjátszmát. De az „avoir”-ral semmi mutatványunk nem volt.

 

Öt kínos perc után nevetni kezdett. Mi vele. Kissé félelmetes nevetés volt, mégis éreztük: barátot kaptunk.

 

Nem lett egészen az.

 

A cukornádültetvényeken hajtják úgy a rabszolgákat, ahogyan ő kergetett minket az anyag rengetegébe. De a magyar klíma nem ismeri a cukornádat. Mi is inkább csalánnak éreztük a francia rendhagyó igéket; barátkozó ismerkedés közben kegyetlenül csíptek és égettek.

 

De voltak órák, amikor csak ő beszélt. Úgy kezdődött, hogy a második héten mindannyiunkat lecsukott; büntetésből egy órával tovább kellett maradnunk az osztályban. Az utolsó pillanatban ő is velünk maradt. Mint egy kedélyes óriás, sorra cibálta pockait; azután mesélni kezdett a síró csemetéknek.

 

Különös történeteket tudott. Ízük olyan szorongással és fényességgel áradt szét, akár az ópium. Hétről hétre egyre gyakrabban maradtunk vele a tanítás után. Különösen egy aranyban, vérben és az ég kékjében pompázó történetet szerettünk, háromszor is elismételtettük vele – évek múlva jöttem rá, a Salammbôt hallottuk akkor.

 

És így vált ismerősünkké a francia irodalom roppant mitológiája. Keresztül-kasul jártuk, mint egy őserdőt, szorongtunk félelmetes csendjében, egy életre megteltünk fényességgel. Akik ott ültünk, azt hiszem, mindnyájan úgy vagyunk azóta minden francia könyvvel, mintha már olvastuk volna valamikor: a vérünkben van, mint a rég halott zene.

 

Pantagruelről is ő beszélt először, Pantagruelról, az óriás királyfiról. Kaland volt, szabadosság, vicc, vaskosság és tudomány. Éreztük gyomra korgását, és vele nyeltük a hordó borokat.

 

S egy napon ámulva ébredtünk rá: Pantagruel a katedrán ül. Ő maga volt az, Gargantua fia, Rabelais hőse. Az óriás, akinek nyelve alatt akár egy ország is elfér. A gyerekek barátja, aki ismeretlen párizsi terekre és a szomjas középkorba vitt minket labdázni.

 

Pantagruel elhajította a vörös vászon tanári noteszt. Mire is használta volna? Ő minden feleletet egyféleképpen osztályozott, s ez a számjegy nem volt se jeles, se négyes – az ő osztályzata mindig egy-egy francia vers volt. Ha jelesre felelt valaki, kitüntetésképpen megtanulhatott egy szép francia verset. Ha mukkanni sem tudott, büntetésből kellett megtanulnia egy másik verset. Vers volt a kétharmad és vers a háromnegyed is. Mint a májusi méhek, úgy szálltunk akkor zümmögve és bódultan Ronsard, Du Bellay, La Fontaine, Chénier, Hugo, Dorat versei felett, mézzel és ízekkel repültünk, a szavakat nem értettük, csak a muzsika fénylett bennünk.

 

- Édes fiam, te tanultál ma? Nesze, ezt a gyönyörű Jammes-verset kapod! - s már diktálta is.

 

Vagy:

 

- Ide a füledet, vaddisznó, gyökerestül csavarom ki! Megint nem tudsz semmit! És most lódulj, azonnal írd ezt a Samain-szonettet!

 

És másnap hajnalban a fél osztály ott szorongott a Körtér sarkán, szemben a piaccal és a városházával, a híg hajnali fényben – Pantagruel ablaka előtt. Itt kellett elszavalni a tegnap kiosztott verseket. Itt voltak a jelesek és a négyesek, mint összesodort orgonasípok, Heredia- és Casalis-strófákkal, akadozva és folyékony biztonsággal – pontosan fél hétkor valaki megkocogtatta az ablakot, mindig fél hétkor, akár ősz volt Lőcsén, akár a korai cseresznyét rakták ki a kofák. Kétszer-háromszor kellett kopogni. Pantagruel nehezen ébredt. De végre pattant a földszinti szárnyas ablak, s ő azon borzasan, éjszakai szőkeségében megjelent a kiugróban. Albérleti szobája párnázott nád karosszékébe vetette magát – mint egy uralkodó, kikönyökölt, és kegyesen intett:

 

- Kezdhetitek.

 

Ó, hiába szólt a Hugo-vers óceáni éjszakájában az Elmúlás roppant orgonája – mindig érezni fogom, milyen boldogság és fiatalság volt teli tüdővel zúgatni a szavakat, és nekicsapódni a soroknak, mint a tengeri dagály a parti zátonyoknak, a csípős reggeli fényben magasba nézni, és egyenesen a tavaszi napból venni lélegzetet – de szép volt Leconte de Lisle torkot szorító sorait mondani Az ég lámpájáról vagy Az oroszlán haláláról – idézhetetlen gyönyörűség volt a kofák, álmos tejesgyerekek és rosszkedvű rendőrök ámulatában, mint a kigyulladt magnézium, rímektől lobogni – szíveket megsebesítő, illanó valóság volt abba a kis testvériségbe tartozni, melyben a bukás is, a dicsőség is egy-egy fénylő vers, amit, Pantagruel, te nyomtál a kezünkbe, hogy még évekig éghessen!

 

Ki voltál, Pantagruel?

 

Ilyen titkot nem tud egy tizennégy éves, kamaszodó kölyök. Verhetetlen hős voltál Lőcsén? Vagy megvert Don Kisott penitencián? A mi szemeinkben óriásként éltél. S oly fénnyel lobogsz ma is, hogy álmatlan éjszakákon nem jó rád gondolni, mert fájdalmas szorítással halljuk az Hugó-vers orgonáját...

 

 

S a fénylő emlékhez egy rövid, gyanakvó epilógus tartozik.

Legalább negyedszázad porlott el, míg újra találkoztam vele. Mindketten Pestre kerültünk. Utolsó lakásán, a Rákóczi térre néző szobáiban kerestem fel; esős tavasz volt; egy jelentéktelen ügyben a segítségére siethettem, s ezt a segítséget ő levélben nyugtázta. Hívására meglátogattam.

 

Különböző történetekből minden részlet ismerős volt. A lépcsőházi ajtón a szürkéssárga, foszló csipkefüggöny. Belül a biztonsági lánc, minden sarokban a védekezés és a gyanakvás kellékei. S végig a szobákban a tengernyi könyv, a mennyezet alatt marhapörköltek kiszellőztethetetlen hideg szaga.

 

Még mindig Pantagruelt láttam benne. Az elmúlt negyedszázad csak annyit változtatott rajta, hogy most már jegesmedvére is emlékeztetett. Egy elhízott, szőrét hullató, megrokkant jegesmedvére.

 

Pöszén és színészkedve beszélt, a nagy monológokat kedvelte. Néhány politikusra acsargott, elég érdektelenül; egykori író barátai nevére csak legyintett. Később megmondtam, hogy tanítványa voltam. Azon nyomban gyanakodva s bizalmatlanul nézett rám: ugyan mit akarhatok ezzel a tanítványsággal?

 

Megnyugtattam, semmit.

 

Csak a versekért említettem, a francia versek zuhatagáért, a régi versmondásokért, ott, a lőcsei szoba ablaka alatt.

 

Elmosolyodott, bizalmasan előrehajolt.

 

-Magam is írtam akkor verseket... francia verseket... nagyon sokat!... Soha nem mutattam senkinek... De ezzel még meglepem a világot!

 

Kopott, ételfoltos háziköntösében felállt.

 

-Megvannak! Mind megvannak!... Ezek a versek is hozzátartoznak a műveimhez... Hatalmas kötet!

 

Egy ládában turkált.

 

-Felolvasok néhányat.

 

De nem találta a verseket.

 

S ahogy ott hajladozott, s közben szellentett is, egyszerre szúró gyanú nyomását éreztem: csak nem csempészte be ez a megkopott és leleplezett Pantagruel saját verseit is ifjúságunkba, néhány valódi Hugo-vers és csodálatos Samain-szonett közé?

 

-Hát a kofákra emlékszel-e?

 

Megunta a keresgélést, hirtelen lecsapta a láda tetejét. Megfordult.

 

Váratlanul ért a tegezés, nem feleltem azonnal. Nem is volt semmilyen emlékem a kofákról.

 

-Csak emlékszel a jó lőcsei kofákra? - biztatott, mintha sarkantyúzna.

 

Feltűnt előttem az alig derengő kép: a lőcsei Körtér, a piac.

 

-Ott rakodtak reggelenként a standjukon, amíg mi a francia verseket szavaltuk...

 

-De én még a szavalás előtt, a taknyos kölykök jelentkezése előtt... ó, bocsánat! De csakugyan kölykök voltatok, és néha taknyosak is!... Szóval én még előttetek, hajnalonkint, mindig becipeltem magamhoz egy kívánatos kövér kofát!... Mindig csak zöldségeskofát, és soha nem csirkéset vagy tejfölös-túrósat; mert azok... megint csak bocsánat!... azok mindig büdösek!... A karomban vittem a visongó, dagadó Dulcineát... Ó, nem... Nem Don Kisott szikkadt nemzőszervével vittem... én meglobogtattam, a fejem fölé emeltem Dulcineámat, mint egy kosár üde, ropogós salátát, mint nagy karfiolokat, még nagyobb dinnyéket, legeslegnagyobb tököket... Bevittem őket a szobámba, lecsaptam gusztusos golyótestüket a jó öreg lőcsei albérleti díványra, mely addig csak tisztes biedermeier idilleket ismert... És beléjük haraptam, a salátahúsukba, felhörpintettem őket, a dinnyelevüket, sorra megettem valamennyit, ahányan voltak!... Megettem őket reggelire!... Mert így reggeliztem én Lőcsén, a számkivetésben, egykori provinciámban...

 

Nagyot fújt, de kissé le is csendesült.

 

-És a kofák után jöttetek ti... Megmosdva, kikefélve, drukkban égve... Kicsi, ropogós, frissen sült zsemlécskék... A kofa még bent volt nálam, és ti odakint szavaltatok... Titeket is meg tudtalak volna enni!...

 

Csak néztem őt... Már nem is egy szőrét hullató, kopott jegesmedve volt, inkább egy zacskótestű, öreg pók... Szőtte-szőtte a legendáját, csillogó, tapadó pókfonalait... Szegény öreg költő, megálmodott kövér kofáival és reggelire elfogyasztott zöldséghegyeivel... Szegény, elaggott paraszt-Apolló!...

 

Most már biztosan tudtam, hogy az Hugo-versek közé a saját verseit is becsempészte.

 

Mentem lefelé a harmadik emeletről, és a sötét lépcsőházban velem jött a még sötétebb bizonyosság.

 

S ahogy az autóbusz-megállót kerestem, hepehupás járdán sorra beleléptem a fényes tavaszi tócsákba, olyan alattomosan fröccsentek rám, mint egy elmúlt szerelem szavai.

 

(1986.)

 

 

 

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 324-329. o.)