In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

 

 

NAGY PÉTER

 

„A pamflet Michelangelója”

 

 

 

 

Jellemző módon egy regény: a Segítség! kritikája kapcsán írta le ezt a találó jelzős szerkezetet Kállay Miklós, az író és műfordító a húszas évek végén, Szabó Dezsőről szólván. Való igaz az, hogy Szabó Dezső, bármilyen műfajban futtassa is a tollát, szinte kivétel nélkül a pamflet eszközeivel él – vagy végül is a pamflet megoldási módozataihoz fordul. Nem ma kell felfedezni, a fenti példa is bizonyítja, hogy már a kortársak tudták: igazán a pamflet műfajában nagy ő; nem ritkán hasonlították Magyari Istvánhoz, Pázmány Péterhez, a reformáció és ellenreformáció szenvedélyes és nyelvileg erőteljes, képeikben változatos és elveikben szilárd vitaíróihoz.

 

Mint ahogy a reformáció és az ellenreformáció idején a vallás volt a politika és a filozófia korhoz illő öltözete, úgy a pamflet is születése óta – s itt mindegy, hogy az antikvitásig megyünk-e vissza vagy beérjük a reneszánsz zseniális és venális pamfletírójával, Aretinóval mint őssel – politikai fegyver irodalmi formában. Gúnyirat: de sosem csak a gúnyolódásért, hanem mindig valami ezen túl mutató célért; általában a politikai ellenfél lejáratása, kigúnyolása, hangulati-erkölcsi megsemmisítése érdekében; s ennek szolgálatában valóban semmitől sem riad vissza, nincs az a vaskos bunkó vagy finom toledói penge a stílus eszköztárában, amelyet átallana kézbe venni, ha úgy gondolja, azzal biztosabban semmisítheti meg az ellenfelet – mint embert, mint gondolkodót, mint politikust. A pamflet nem a latolgatás, az érvelés, a minden-szempontúság irodalmi megnyilatkozása, hanem az (akár elvakult) meggyőződésé, a minden mást lehengerlő egy-szempontúságé, a vita álruháját felöltő igehirdetésé.

 

És éppen ezért lehetett Szabó Dezsőnek igazán testhez illő műfaja. Mint ahogy a műfaj irodalmi köntösben megjelenő politikum, úgy Szabó Dezső maga is irodalmi köntöst öltő politikus volt egész életén át. Vallott is erről: szerencsésebb társadalomban, mondotta, sosem lett volna belőle író, hanem hivatásos politikus. A magyar társadalomnak sajátossága – és nem az egészségét bizonyító sajátossága-, hogy évszázadokon át a politikum irodalmi köntösben jelent meg, kellett hogy megjelenjék; és valójában ez a sajátosság lökte Szabó Dezsőt is az irodalomba; de azon belül ez húzta őt szinte ellenállhatatlanul a pamflet műfaja felé.

 

Műfaj és alkat ilyen találkozása az alkotónak egyszerre volt áldás és átok: mert az írót valójában megölte Szabó Dezsőben, az érzékeny naturalistának induló novellistát ellökte a fekete-fehér ábrázolás, a patetikus-romantikus tablók, a túlhajtott és cerebrális víziók irányába; de ugyanakkor, éppen ezáltal, a pamfletet, amely ha élt, addig az irodalmon kívül létezett, beemelte az irodalomba. S ezáltal a politikát, a politikumot közvetlenül irodalmi terrénummá tette.

 

Úgy is fogalmazhatnánk: a pamflet lényegében harc az igazságért az igazságtalanság eszközével. Vagy úgy: a pamflet a rész-igazság abszolutizálása, egy magasabb igazság bizonyítása érdekében. S ez talán a műfaj legnagyobb csapdája, az a sikamlós pont, amelyen minden a visszájára fordulhat, amely végül az író szándéka ellen fordíthatja saját eszközeit. Mert egyfelől az elfogultságra való – nemcsak jogot, kötelességet is magában foglalja; ám a műfaj maga az elfogultságot, sőt elvakultságot nem igazolhatja, csak a cél, amelynek érdekében használják. S itt a csapda, a sikamlós pont: amennyiben a megsemmisítés eszköz helyett céllá válik, önmaga ellen fordul, mert hitelességét veszíti; s éppígy éle csorbul, ha nem valami objektíve pozitív célért, hanem csak a szubjektív elfogultság kiéléséért csillog és villog. S ha Szabó Dezső működését egészében a pamflet széles kategóriája alá soroljuk, akkor ezen belül minderre bőven találhatunk példát: vagdalkozásaiban legalább annyiszor sodorta célján túl az elszabadult személyes indulat, mint amennyiszer jó célért harcolt eredményesen.

 

 

*

 

 

Első irodalmi lépései óta jellemző a pamfletíró szemlélete Szabó Dezsőre. Úgy is fogalmazhatnók: szemlélete természetesen találta meg önmaga kifejezési formáját a pamfletben. Már első, nagy sikerű Nyugat-beli cikke, a Tisza Istvánnak adott válasz, amelyet a progresszív magyar tanárság szócsöveként fogalmaz meg, a pamfletszemlélet, a pamfletstílus minden lényeges jegyét felmutatja. De az első előtti művek: a maga idején hírhedett, azóta mélységesen elfeledett szenvedélyes antiszemita cikksorozata, amelyet székesfehérvári tanársága alatt még egy helyi lapban jelentetett meg, éppúgy a pamfletírót mutatják teljes fegyverzetében: szenvedélyes elfogultságában, a tények tendenciózus csoportosítására való rendkívüli képességében, nyelvi találékonyságában, vizionárius és a groteszk-patetikusba hajló képalkotásában.

 

Részben életrajzi, részben alkat-lélektani kérdés – nem itt kell tárgyalnunk -, hogyan lehetett az: hogy az „ősi református” Szabó család fia, aki maga is mélyen vallásos református nevelést kapott, akinek felmenői között is, testvérei között is papok-prédikátorok voltak, átállott a katolikus reakció pamfletistájává, majd újra átcsapott – a szabadgondolkodó liberalizmus táborába.

 

Mindenesetre ez utóbbi pozícióban: a Nyugat, a Huszadik Század táborában éri őt először az országos hír, a sikeres feltűnés. Ennek a legszembetűnőbb példája a magyar protestantizmusról írott, nagy tanulmány formájába öltöztetett vitairata, mely a progresszióval való azonosulás hevében vallási lényegéből szeretné kikövetkeztetni a magyar kálvinizmust.

 

Az első világháború alatt pályáján újabb fordulat érlelődik, amely a kommün alatt s különösen utána nyilatkozik meg: ekkor az újra dühös antiszemita korábbi önmagára talál, s egy rövid ideig – az ellenforradalom konszolidáció előtti szakaszában – agitátor és néptribun, az egyetemista karhatalmi alakulatok üdvöskéje és „lelki” atyja, minden atrocitás elméleti jogosítója.

 

Az ellenforradalom konszolidációja mélységes csalódás forrása lett Szabó Dezsőnek: ekkor, a húszas évek második felétől kezdve fordul élesen szembe a berendezkedő és magát védelmező „úri világgal”; folyamatosan csökken agitációjának antiszemita éle s ezzel egyenes arányban nő a német veszély elleni figyelmeztetése, az „idegen vérű” uralkodó osztályok elleni szenvedélye. Magatartását – bizonyos aktualitások kiváltotta hangsúlyeltolódásokkal – végül is egészen haláláig ez jellemzi; agitációja és vitriolos támadásai ezen a vonalon mozognak.

 

Szabó Dezső a magyar szellemi fejlődés szempontjából jelentős – de az európai szellem fejlődésében korántsem egyedüli vagy páratlan – esete és példája a XX. század eleji neokonzervativizmus eszmei hullámának. Valamennyiüket – s őt különösképpen – jól jellemezte a progresszív és reakciós gondolatok sajátos amalgámja.

 

A XIX. században Európa-szerte folyik az eszme küzdőterein a progresszió és a reakció, a liberalizmus és a konzervativizmus harca – néha, helyileg, fegyver- és köpönyegcseréje. A század utolsó harmadában, amikor a klasszikus liberalizmus már mindinkább csődöt mond, nem képes adekvát válaszokat adni a kor kérdéseire, sőt amikor maga a liberalizmus is egyre inkább konzerváló erővé válik, a progresszió új irányokba tájékozódik, és keresi önmaga eszmei és akcióbeli kifejezési formáit. Szocializmus, nietzscheanizmus, tolsztojanizmus – és még jó néhány irányzat, áramlat és kísérlet bukkan fel, arat átmeneti vagy tartós diadalt és hanyatlik le az első világháború előtti évtizedekben a szellem s a politika küzdőterein; de maga a konzervativizmus sem marad meg a régi keretek között. Megújul, új eszméket, erőket szív magába; a klasszikus liberalizmusból is sok mindent átvesz és magába olvaszt, mint ahogy sokat megőriz hajdani erős ultramontanizmusából és rojalizmusából is; de különösen az osztályharc egyre inkább tért hódító elméletével szemben dolgozza ki a „faji forradalom” mindenütt más és mégis mindenütt ugyanolyan elveit, amely a saját „faj” felmagasztalásából, a többi faj lenézéséből és különösen a zsidóság elutasításából keletkezik.

 

Nem itt kell elmondani az antiszemitizmus európai történetének történelmi-társadalmi gyökereit és históriáját; de itt is fontos megemlíteni, hogy ez az antiszemitizmus – bár hivatkozott elődeként a középkorira s annak továbbélésére – lényegében új jelenség volt a XX. század elején; s az csak az ország és a mérkőző társadalmi erők belső viszonyait jellemezte, hogy az egyikben Dreyfus-pörként csattant ki, a másikban Tiszaeszlárként.

 

Idestova egy századnyi távolból nézve ezeket a folyamatokat, eléggé világosan kirajzolódik, hogy az európai társadalmak az imperializmus fázisába lépve jelentős szellemi változáson is keresztülmennek: nemcsak a munkásosztály számára nem válasz és örökös megcsalattatás forrása a liberalizmus, hanem magának az azt kitermelő-hordozó polgári-kispolgári rétegnek is; ugyanakkor ez utóbbiak számára a születő munkásmozgalom s különösen a francia Kommün megriasztó és elijesztő, amellyel szemben más megoldást kell görcsösen keresniök. Ez a riadalom a kimunkálója a lassan formát és jellegzetességet öltő fasizmusnak és a fasizmus különböző előkészítő és beteljesítő elméleteinek; de ugyanez a forrása azoknak a polgári szellemi áramlatoknak is, amelyek sem a régi ideálokat fenntartani, sem az új eszméket elfogadni nem tudták s így a szkepticizmus különböző váraiba menekültek, látszólag védelmezve, valójában aláásva saját régi ideáljaikat is. Igen változatos formákat, eszméket, megoldásokat hordoz ez az eszmei hullám, de valamennyi variánsának közös nevezője az osztályharc, az osztályellentét elutasítása, e helyett más magyarázó elv keresése; s nem ritka Európa-szerte az a megoldás, amely az „idegen életösztön”, „idegen életformák” elleni harcot választja, amelyben az „idegen” éppúgy lehet a zsidó, mint a német, az örmény, mint a szláv, a magyar, mint a cigány. Ennek a szellemi irányzatnak jellegzetes és jellemző képviselője Szabó Dezső. S nem annyira őrá, mint a körülvevő-tápláló visonyokra jellemző, hogy akciója, agitációja és elméletei még annyira sem képesek behatolni a magyar társadalom szélesebb rétegeibe, mint Franciaországban egy Maurrasé vagy Romániában egy Iorgáé; s hogy amikor valóban tömegméretű kezd lenni a hatása, akkor ő maga kénytelen azt megtagadni, mert „gyermekeiben nem ismer magára az atya”.

 

 

*

 

 

Mint mondottuk, a pamfletíró szemléletének lényege: harc az igazságért, részigazságtalanságok felhasználásával, a nagyobb hatáskeltés kedvéért. A pamfletben az igazságtalanságot a szenvedély, a meggyőződés heve jogosítja; s igazán az valorizálja vagy értékteleníti, hogy miért, milyen célból használják fel.

 

Ha Szabó Dezső ebbe a látás- és alkotásmódba szinte természetes-ösztönösen beleigazodott első alkotó mozdulataitól kezdve, ez később az előadónak s a tanulmány-vitairatírónak nagy erőssége lehetett, de a szépírónak mindvégig buktatója. Azonban a tanulmány- vagy pamfletírónak sem mindig erénye; sokszor csapdája is. Ugyanis a „részigazságtalanság-totális igazság” kapcsolat rendkívül veszélyes, könnyen billenő egyensúlyt teremt; csak egy kávéskanálnyival legyen több az elfogultság a toll mögött, s máris az egész a részigazság-totális igazságtalanság felé billen. És Szabóra különösen jellemző – elsősorban az irodalmi-kulturális-pamfletekben, de korántsem csak ott – a viszonyrendszernek ez az indulat diktálta megfordítása: amikor a részigazságok több-kevesebb sikerrel elfedik az egész alapvető igazságtalanságát. Erre szinte példát sem kell idézni, annyi van: ha csak a Horváth János – Pintér Jenő elleni ikerpamfletet nézzük: mennyivel nagyobb emfázissal rohan neki Horváth Petőfi-könyvének, mint Pintér irodalomtörténetének! Pedig neki is éreznie, tudnia kellett, hogy itt más minőségről van szó az egyik esetében, mint a másikban, hogy az egyik mű rész-hibái (amelyekre sok esetben helyesen mutat rá) nem semmisíthetik meg annak alapvető erényeit, hogy az egyik a magyar irodalomfilológia (hellyel-közzel túlméretezett) nagy teljesítménye, míg a másik csak a felpuffasztott semmitmondás momentuma. Vagy vegyük Tamási Áron esetét, akit első regényírói fellépése pillanatában igyekezett nevetségessé tenni, megsemmisíteni; ha ezt szembeállítjuk azzal, hogy Ambrus József számára (de ki emlékszik erre a névre?) csak cirógató szavai voltak ugyanakkor, az alapvető igazságtalanság nyilvánvaló, akárhány részletkérdésben legyen is jogos és helyes a Tamási-kritikája.

 

Vagy hogy a példát ne az irodalom teréről vegyük: az annak idején nagy visszhangot vert – és formai megoldásaiban példaszerűen kitűnő Ede megevé ebédem című Szekfű-ellenes pamflet rengeteg részletigazsága ellenére alapvetően igazságtalan. Nemcsak Szekfűvel szemben, aki a pángermán törekvések láttán a maga konzervatív álláspontjáról lényegében ekkor s ezzel a tanulmányával mozdul ki – de magával a Schittenhelm Ede című, Magyar Szemle-beli tanulmánnyal szemben is, amely pontosan az ellenkezőjéről szól, mint amit Szabó Dezső imputál neki: Szekfű ebben – ám engedjük meg: érzelmes kiinduló képpel – az akkor már veszélyes méreteket öltő német öntudatra ébredés ellen agitál, s a múlt pozitív példájával igyekszik hatni a német származású magyar középosztálybeliekre, hogy továbbra is vállalják a magyarsággal való sorsközösséget.

 

Persze volt abban valami megejtő, hogy Szabó Dezső a legnagyobb hévvel a legnagyobb nevek ellen fordult: Babitsot és Szekfűt, Horváthot és Gömböst tűzte a tolla hegyére. S ebben a tőle elfordult, az ő útját nem vállaló hajdani kollégista társak (Horváth és Szekfű) vagy a kezdődő ellenforradalom boszorkánykonyhájára vele együtt aprófát hordó szövetséges (Gömbös) elleni személyes indulat éppúgy benne van, mint a szellemi vezér féltékenysége minden más vezéri szereppel szemben – legyen bár az akár olyan éterikus is, mint a Babitsé a húszas évek végén.

 

Ez ugyanis a pamfletíró Szabó Dezső kiapadhatatlan energiájú motorja: a szellemi vezér elhivatottsága vagy póza. Rövid, kezdeti flörtjeitől eltekintve, amelyet a klerikális katolikus reakcióval és a szabadgondolkodó progresszióval folytatott, Szabó Dezső gondolati útja egyenes vonalúnak mondható: változó viszonyokon át, változó ellenfelek ellen folytatva (sokszor donkihótei) harcot, ő mindvégig a „magyar út” heroldja és bajnoka volt, kívánt lenni. Ez a „magyar út” természetesen a harmadik út: az, amely sem a forradalmi baloldallal, sem a mereven konzervatív jobboldallal nem vállal közösséget. Ennek konzekvens eredménye volt, hogy a „magyar út” nem lehetett sem a forradalmi osztályharc útja, sem a társadalmi helyzet mindenáron való konzerválásáé: a „forradalom” igénye, amely elutasítja az osztályalapú szemléletet és szervezkedést, menthetetlenül „faji forradalomhoz” kellett hogy vezessen.

 

A „faji forradalom”, mint sajnos tudjuk, a két világháború közötti Európában szomorú karriert futott be. Ennek a gondolatkörnek az egyik legkorábbi – de korántsem előzmény vagy minták nélküli – gondolkodója Szabó Dezső. S különös módon faji elméleteinek, programjainak, proklamációinak és támadó pamfletjeinek egyik legvonzóbb tulajdonsága volt a faj fogalmának meghatározatlansága, mindvégig ködös verbalizmusban tartása. Valójában, mint jól tudjuk, a „faj” meghatározhatatlan – tudományos alapon bizonyosan, de még praktikusan is – egy olyan nép esetében, mint a magyar, mely nemcsak Európába érkezése óta keveredett mindenféle néppel, amely körülvette, amelyet meghódított vagy amely meghódította (ez a többinél is így van) -, de még eredetében, származásában sem határozható meg világosan. A „mi a magyar?” kérdése – kérdés, amely különösen a két világháború között izgatta nálunk az értelmiségi közvéleményt, s amelynek a feszegetője-fejtegetője elsősorban és igen parancsoló elszántsággal Szabó Dezső volt – tudományosan nem megválaszolható, csak praktikusan s az időhöz kötötten: amit tudunk róla, is azt bizonyítja, hogy az időben változó. Szabó Dezső e változékonyságot a maga élete történészi szemmel rövid idejében is végigjátszotta: az ő felfogásában vagy előadásában a „faj” hol vérségi kapocs, hol osztálytulajdonság, hol kulturális örökség, hol nemzetiség, hol e kritériumok egyik-másikának a laza és időleges szövetsége. De ez a meghatározatlanság és meghatározhatatlanság ennek az elméletnek ugyan halálos betegsége, de Szabó Dezső igehirdetésének egyik legnagyobb vonzóereje: korszakonként sőt egyénenként modulálható, mindenki a neki éppen legkényelmesebbet érti alatta – akár azért, hogy magát is belefoglalja, akár hogy a neki nem tetszőket kirekessze.

 

Szabó Dezső nemzetvíziója igen egyszerű – mondhatnám úgy is: primitív. Elemei már a korábbi művekben, fejtegetésekben is tetten érhetők, de rendszerszerűen összeállva először Az elsodort faluban nyilatkoztak meg. Eszerint a magyar rendkívül nemes és nagylelkű, de éppen e nemessége és nagylelkűsége miatt nem a modern világ versenyére termett faj: a többi, életképesebb fajok megnyergelik, kihasználják. Az elsodort falu támadása elsősorban a zsidóság ellen irányult, mint amely – a németséggel szövetségben – a magyarság pusztulására tör, saját uralma érdekében.

 

Fontos tudni, hogy ebből az „elméleti” meggyőződésből, pontosabban mondva: katasztrófavízióból Szabó Dezső soha semmit vissza nem vett; nézeteit nem „revideálta”. Pusztán a változó viszonyokhoz alkalmazta azokat: a húszas évek közepétől kezdve egyre inkább s a nácizmus uralomrajutásától kezdve szinte kizárólagosan a német terjeszkedéstől, a német világuralmi tervektől féltette a magyarságot. Kritikája elsősorban és döntően az ún. „középosztály” ellen szólt: a húszas évek elejétől kezdve főként a magyar középosztály (s az ebből ekkor kinövő-berendezkedő új vagy legalább részben megújult uralkodó osztály) gyökértelensége, „idegen fajiság” ellen; hogy a magyar nép fiai helyett „svábok és tótok” foglalják el a vezető posztokat. Ez vált át a harmincas évek elejétől kezdve egyre inkább és egyre élesebb Kasszandra-sikollyá: hogy a jelentős részében német eredetű középosztály a Kelet felé terjeszkedő német imperializmus természetes és tudatos szálláscsinálója. Ez a meggyőződés – ha úgy tetszik: akkor még katasztrófavízió – adja az Ede megevé ebédem emfázisát, belső lendítő erejét is, s ettől kezdve minden megszólalásának, mondhatni, ez a vezérmotívuma, egészen az oly leleplező s annyi részigazságot nyíltan kimondó Mélymagyarig.

 

S ez adja Szabó Dezső egész életútjának, eszméinek és művei hatásának kettősségét – s végül tragédiáját. A tízes évektől kezdve haláláig az volt az alapgondolata, amelyet különböző formákban hirdetni mindvégig nem fáradt el, hogy a „zsidó” forradalom és a „sváb” ellenforradalom után jönnie kell a „magyar faji” forradalomnak, amelynek ő a prófétája s majdan hivatott vezére. Hogy mit ért ez alatt, azt rengeteg szóval, s egy emberi élet terjedelmét nézve hosszú időn át sem tudta világosan megfogalmazni. És mialatt újságcikkei és előadásai, tanulmányai és regényei, pamfletjei és bökversei fáradhatatlanul ezt hirdették, a fiatalság meg-megújuló nemzedékeinek lassan szélesedő köreit vonzották magukhoz. Előadásainak meghallgatása a két háború között felnövekedett értelmiségi fiatalság számára, mondhatni, kötelező penzum volt. Mellette kevesen tartottak ki mindvégig; a legtöbben továbbléptek – vagy a faji eszme irányába, vagy a plebejus demokrácia felé. Nemcsak a történelem fintora: Szabó Dezső nézeteinek, elméleteinek a legjobb - mert gyakorlati, tehát legélesebb – kritikája az, hogy amikor alapvető eszméi látszólag kormányprogrammá lesznek, és minden fórumon harsognak – 1942-től kezdve Antal István nemzetvédelmi propagandaminisztersége alatt -, akkor válik ő a legkeserűbbé és jut el már-már saját eszméi megtagadásáig az eszmék gyarló követői s ez eszmék társadalmi hatásának láttán.

 

Mintha itt is a pamfletírói alkat fordulna a visszájára: az alapvető igazságtalanság – a faji gondolat s mindaz, ami ebből következik – akadályozza meg jó szándékú elgondolásainak pozitív hatását: pedig téveszméi harsogása közben rengeteg hasznos és hasznosítható részletjavaslatot is megfogalmaz, számos olyan gondolatot, amelyek egy valódi demokratikus kibontakozás lehetőségeit keresik. Ez azonban őt sem akadályozta meg – s éppen mert gondolkodásának „fajvédelmi” alapjaitól nem tudott elszakadni – abban, hogy ezzel egy időben, ezzel párhuzamosan, ezzel szinte szétválaszthatatlanul egybefonódva ne fogalmazzon meg olyan gondolatokat, elméleteket, és gyakorlati tanácsokat, amelyek a „magyar faj” szupremáciáját az összes többi „idegen faj” korlátozásával, sőt elnyomásával véli megvalósíthatónak. S ezzel nemcsak a saját hatékonyságát semmisíti meg, de ugyanakkor akaratlanul, ám annál hatékonyabban mutatja meg: milyen veszélyes lejtőre vezet az osztályszempontú társadalomszemlélettől való elszakadás, mindenféle – akár legjobb indulatú – faji gőzökbe burkolózás.

 

 

*

 

 

Szabó Dezső eszméinek, nemzetmegváltó elképzeléseinek voltak – s minden bizonnyal akadnak még ma is – szenvedélyes, elvakult hívei. De aki ezekre az eszmékre idegenül vagy idegenkedve néz, annak is el kell ismernie: a magyar nyelv egyik ritka, robusztus mestere. Ma már többé-kevésbé közhely azt mondani rá: a magyar expresszionista próza nagyja. Mint minden közhely, ez is túlegyszerűsített: prózája (mint az eszmék, amelyeket e próza hordoz) tulajdonképpen különös amalgám: stíluseszközeiben az impresszionista és az expresszionista próza fogásai és tulajdonságai majdnem azonos erővel vannak jelen – különösen társulásban a református prédikátori stílus érzelmességével, pátoszával. De éppen ez a különös egyveleg adja Szabó stílusának originalitását – s széles körű vonzerejét is. Mivel heterogén elemeket, látszólag összeegyezhetetlen eszközöket társít, nemcsak egyedi, de sokféleképpen vonzó is: impresszionizmusa a Nyugat körét, expresszionizmusa Kassákékat sodorta ideig-óráig vonzásába, míg pátosza és érzelmessége, numerozitása és szentenciózussága olyan olvasókat is vonzott, akik az előbbi tulajdonságoktól konzervatív ízlésformálódásuk okán menekültek volna, mint ördögök a tömjénfüsttől.

 

Korábban szóltunk arról, hogy Szabó Dezső ösztönös pamfletista: minden, más műfajúnak szánt műve is tele van pamfletelemekkel. Ez egyben erénye és gyöngéje is: tanulmányai vonzásához és népszerűségéhez nem kis mértékben járultak hozzá ezek a pamflet- (és botrány-) elemek, mint ahogy valóban pamfletnek szánt dolgozataiban is sokszor a tanulmányíró látszatobjektivitásának tógája mögül villan ki a penge, hogy annál fájóbban szúrhasson. Egész szemlélete a pamfletíróé: elsősorban elfogultsága, az ellenfél (legalább morális vagy intellektuális) elpusztítására irányuló korlátlan indulata. De e területen nyelvi találékonysága is páratlan: nem véletlen, hogy néhány leírt mondata, elmondott hasonlata szállóigeként volt széles körben ismert egy-két nemzedéken át.

 

Ha közelebbről megnézzük nyelvi eszközeit, úgy találjuk, hogy szinte fellépésétől kezdve mindvégig azonos módszerekkel dolgozik – bár e módszerek kidolgozottsága, élessége sokat változik. Így például a „figura etymologicá”-nak nevezett alakzat, mely frappánsságával könnyen telibe talál, a Válasz Tiszánakban éppúgy jelen van („Az a pár szó, amellyel engem elintéz, agyonintéz...”, mint a Gömbös elleni támadásban – bár itt olyan formulát lel, amely sok értelmű meglepetésében a figura klasszikus tökélyű változatának nevezhető. („Egyáltalán, egész szolnoki beszéde úgy dübörög, mint egy alagúton át rohanó üres tehervonat. Üres és teher.” Március mérlegén.)

 

Igazi és kifogyhatatlan meglepetésű eszköze a váratlan asszociáció. Itt is az első pillanattól kezdve teljes fegyverzetében lép elő („Lehet valaki valóságos leydeni palackja az idealizmusnak, ha nem eszik, meghal...” Válasz Tiszának), és mindvégig ki nem fogy a meglepő – és meglepetésével találó – asszociációkból. (Pintér Jenővel kapcsolatban: „Nem veszed észre, nyájas olvasó, hogy Csokonai kezd olyan lenni, mint egy hadi őzfilé...” Szellemi életünk tragédiája. Ugyanitt: „...a műfaj szerinti tárgyalás hogyanja teljesen megfelel annak a rengeteg tanárságnak, mely tintába csordult szerzőnkből.” - Vagy A mélymagyarhozban, amikor eljátszik a szóval: „...íme most az óvóhelyek stílusában mint Mélymagyar állsz a gyönyörűségtől elpilledt Nemzet előtt. És én most az öreg Madách bőre szabott pátosz-havelokjába burkolózva zengem feléd: Mit állsz, tátongó Mélység, lábaimnál? Ne hidd, hogy mélyed engem elriaszt!”)

 

Ezzel teljesen rokon a szavak jelentéstartományának teljes kihasználása, a velük folytatott, ezek közötti játék. („Ne szégyelljük magunkra öltözni a népet, mikor a múltban oly sokszor nem szégyelltük a ruhát lehúzni róla.” A parasztprobléma és az irodalom. - Vagy az egyik legmeglepőbb, s ezért a legmélyebbre szúró: „Igen, a Miniszterelnök Úr ...a vőlegény forró suttogásával ígérte meg, hogy még van raktáron – nem emlékszem pontosan – háromszáz vagy háromezer nemzeti pontja. Így lett a Miniszterelnök Úr történelmünk s talán a naprendszer legfontosabb kormányelnöke.” Március mérlegén.) S e téren egyáltalán nem válogatós: a vaskos diákhumor eszközeit éppoly szívesen használja (A Szűzmáriás királyfi egyik jelenetéről: „Szerencsére úgy jóllaknak, hogy nem tudnak többé sületlenkedni, s az Arany János tücske helyett átveszi a fuszujka nem éppen csendes birodalmát.” Sületlenség), mint a szándékos ízléstelenséget. („Német fajisága érett furunkulus, mely minden bántásra a németországi sajtóig csurgó folyásra fakad.” Ede megevé ebédem), s ha dühe lendületbe jön, szinte nincs határa az átoknak és fertelemnek, amelyet kipécézett áldozatára halmoz. („Ez a könyv a meddőség, a tehetetlenség, a nagyképűség apokaliptikus monstre hangversenye. Ez a könyv a magyar cerebrális onánia grundrissze.” Szellemi életünk tragédiája.)

 

Még hosszan idézhetnénk kifogyhatatlan nyelvi eszköztárából (pl. az igekötő meglepő felhasználása: „A sok jó között, amivel a kurzus beszanált a szegény magyarságnak...” Lélekhausse), mindenekelőtt asszociációs gazdagságából. Utolsó példának talán azt, amely éppen sokoldalúságával, minden szókötésében rejlő gondolatugratásában a legjellemzőbb, s egyben sajátos politikai látását és magatartását is a legvilágosabban jellemzi: „A reform-impotensek, a szociális selyemfiúk, a nemzetvédelmi gunmanek, a radikális gengszterek, a jobboldali Rocambole-ok és a baloldali Matuskák versenyt rikoltanak nagy piac tébolyult ajánlkozásaiban. Mohó és ravasz széthunyorgatással lesik, hogy a nép-légy milyen maszlagra döglik, milyen gondolat-dakszlik tudják legbiztosabban kikergetni a szavazó paliból a voks-ürgét, milyen jelszó kongatása csalja előfizetésre az olvasó palit: és árulnak mindent, ami kell...” (Haláltánc a kisebbségi kérdéssel)

 

Szabó Dezső nyelve, nyelvi eszközeinek gazdagsága joggal lehet tanulmány, sőt tanulmányok tárgya. Ezek azonban mind csak azoknak a gondolatoknak a hordozói, sikeres vagy sikertelen érvényre juttatói, amelyeket szerzőjük is igazán lényegeseknek tartott; mert bár nyelvi és asszociációs találékonyságát sokszor ő maga is tetszelegve használta, mi sem állott távolabb tőle, mint hogy ezeknek engedje át a promátust a gondolat előtt.

 

S ha a húszas években úgyszólván nem indult író, aki át ne esett volna egy heveny stiláris Szabó Dezső-fertőzésen, úgy furcsa módon ez a hatás gyorsan s majdnem nyomtalanul elenyészett; csak itt-ott bukkan föl átmenetileg újra, anélkül, hogy valaha is iskolát lett volna képes teremteni. Ez valószínűleg éppen a gondolat elsőbbségének tudható be: nyelvi eszközei is akkor hatottak a leginkább, amikor gondolatai, s az utóbbiak elhervadása az előbbieknek a megfakulását is okozta.

 

Nem kétséges, hogy Szabó Dezső ma már a XX. századi magyar irodalom történetébe tartozik. S aligha vitatható, hogy ott éppen legsajátosabb műfajában, a pamfletben illeti meg őt kiemelkedő szerep: valóban úgy tetszik, hogy a tizenhetedik század óta hozzá fogható erejű, verbalitású és lendületű pamfletírónk nem nagyon volt. S ha mint pamfletíró maradandó lesz, mindenekelőtt azért, mert pusztító kritikáját életpályája java részén át a magyar társadalom és politika legsúlyosabb betegsége: a két világháború közötti ellenforradalmi korszak káros szellemi és politikai jelenségei ellen fordította; maró kritikájával nem kis mértékben járult hozzá, hogy a Horthy-korszak nimbusza fényét veszítse az újabb meg újabb, igazságra áhító fiatal értelmiségi nemzedék előtt.

 

 

 

 

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 313-324. o.)