In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

VERES PÉTER

Szabó Dezsőről

1919-ig nem ismertem Szabó Dezsőnek még a nevét sem. A balmazújvárosi Földművelő Egyletnek nem volt Szabó Dezsőtől, de még Ady Endrétől és Móricz Zsigmondtól sem könyve, egyetlenegy se. De nem volt az akkori községi könyvtárnak se. Az is az előző nemzedék íróival volt tele: Jókai, Mikszáth, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc stb. A községek könyvtárait főleg az eladhatatlan könyvekkel töltötték meg, vagy amelyikből túl sok példányt nyomtak. A Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium úgy válogatta ki a könyveket, hogy lehetőleg a forradalmi gondolatokat tartalmazó művek ne kerüljenek a falusi olvasók kezébe. A Földművelő Egylet kicsiny könyvtárában azonban ott volt Rousseau, Voltaire, Tolsztoj, Zola, de megtalálhatók voltak benne a frissebb és magyar társadalomtudományi írások is. Jászi Oszkárt, Kunfi Zsigmondot, Szabó Ervint már ismertem, amikor Szabó Dezsőnek még hírét se hallottam.

Katonasorig a Népszavát és a Világot olvastam; ezek a lapok jelentették számomra a haladást, az új eszméket. Ezekben sem találkoztam Szabó Dezső nevével.

1919 után, kb. 1921-ben, a börtönben került kezembe a Nyugat egyik száma. Valamelyik rabtársam csomagjában találtuk mint burkolópapírt. Az egész emberért című cikket olvastam rajta. Ekkor figyeltem fel Szabó Dezső nevére. Például az egyik szikrázó megjegyzésére „az unokahúgom is legyen nagykövet”-forradalomról, ahogyan ő nevezte az 1918-as őszirózsás forradalmat. Nem az a kérdés, miben és mennyiben volt igaza, hanem az, hogy mint ifjú forradalmár mennyire egyetértettem vele.

Hosszabb ideig aztán nem is került könyv a kezembe, még a hazaszabadulásom után sem, mert a bevonuló királyi román csapatok az Egylet könyvtárát feltüzelték (csak az maradt meg, ami kinn volt a tagoknál olvasásra), pénzem pedig nem volt könyvre. A vasúti vagy mezei napszámból, 14-ik részért való aratásból a gyarapodó család gondjai mellett könyvre nem tellett. A Népszavát azonban az Egyletben továbbra is olvastam. Ott akkor már többször írtak Szabó Dezsőről, de mint fajvédőt és nacionalistát emlegették, azért nem is igyekeztem kutatni a könyvei után. Híressé lett könyvét, Az elsodort falut is majd csak akkor olvastam el, kb. 40 éves koromban, amikor már magam is író voltam. Nem tetszett. A temetési jelenet, amelyben a falu népe lerészegedik és még a halottat is megitatja, felháborított. Úgy éreztem, ez nem igaz, nem lehet igaz. Sok szörnyűség kitelik az emberállattól, de az író próbája, hogy mit tud belőle elhihetővé vagy jelképes történetté – költészetté – emelni. Shakespeare szörnyűségei, az emberirtó tragédiák nem olyan hihetetlenek, mint ez a jelenet.

A zavaros, naturalizmustól és retorikától gőzölgő részletek, általában az irodalmi gyengeségek miatt a politikai mondanivalóra sem figyeltem fel.

1937-38 táján ismertem meg valamennyire Szabó Dezsőt, amikor a füzetei közül egy-egy a kezembe került […] Emlékszem, egy házkutatás alkalmával a detektívek el is vitték a Virrasztó Koppány című füzetet; azt hitték, valami illegális folyóirat akadt a kezükbe.

Később elolvastam – amikor megjelenhetett – az Egész látóhatárt. Ebben a kötetben csodálatosan nagy, világos, józan, messzelátó tanulmányokat is találtam. Még ha sok írásával vitába szálltam volna is, de éreztem, hogy nagy emberrel, élesen látó – bár túlságosan önfejű, „szubjektivista” - gondolkodóval vitázom.

Személyesen csak egy alkalommal találkoztam Szabó Dezsővel, az egyik könyvnapon. Egy ismerősöm elvitt a Ludas Mátyás-sátorhoz. Bemutatkoztunk, de hosszabb, tartalmasabb beszélgetésre nem került sor. Nem is volt erre alkalom és lehetőség. A bennünket körülvevő kíváncsi fiatalok gyűrűjében ez afféle cirkuszi produkciónak hatott volna. Mert miről is beszélhettünk volna? Csakis arról, amiben nem értettünk egyet, hisz a helyesléshez nem kell sok szó.

1945 januárjában, magam is egy Bajza utcai pincében rejtőzködve, hallottam, hogy Szabó Dezső az ostrom alatt meghalt.

Az akkor megalakult Nemzeti Parasztpárt tagjainak egy része természetesen Szabó Dezső tanításán nőtt fel, gondolkozása egyben-másban azonos volt Szabó Dezsőével. Ezért aztán a Nemzeti Parasztpárt ápolta leginkább Szabó Dezső emlékét. Halálának első évfordulóján a Zeneakadémián tartott emlékesten a megjelent közönségen kívül a Parasztpárt vezetői és jugoszláv vendégek voltak jelen. Utóbbiak nyilván azért, mert a Nemzeti Parasztpárt népi forradalmiságával rokonszenveztek.

Később Szabó Dezső utolsó lakhelyén emléktáblát helyeztünk el.

Ennek leleplezésekor én mondtam beszédet. Akkor megkoszorúztuk Rákóczi téri sírját is.

Emlékszem, Kovács Imre, aki a Nemzeti Parasztpárt főtitkára volt, mint törvényhatósági bizottsági tag azt indítványozta a fővárosi törvényhatósági bizottság ülésén, hogy Szabó Dezső végakaratának megfelelően az ideiglenesen a Rákóczi téren nyugvó hamvakat a Gellérthegyre vigyék, és ott helyezzék örök nyugalomra. - Én akkor a földosztás nagy munkájával voltam elfoglalva, tudomásom szerint az indítványt a törvényhatósági bizottság nem fogadta el.

Kétszer írtam érdemben Szabó Dezsőről. Először a Kelet Népében, 1939. december 1-jén. Nyílt levelet intéztem hozzá. Ebben kértem, hogy a neve és elvei körül gyülekező értelmiségi csoportulásokat ne ugrassza szét a szokásos könyörtelen kritikával, inkább segítsen kivezetni a benne hívő embereket a cselekvésképtelen anarchiából. Sürgettem: abban segítsen, hogy a középosztály és az értelmiség a tétlen ideológiai bólogatás helyett szervezetten, a munkássággal és a dolgozó parasztsággal együtt harcoljon, amiért harcolni kell: a magyar sorskérdések megoldásáért.

Másodszor Mit ér az ember, ha magyar? Című könyvemben Szabó Dezsőt mint nem követendő példát említem a nagy magyar gondolkodók sorában, akiknek az ország dolgaiban sok jó gondolatuk és igaz érzéseik voltak, de nem volt meg a valóságérzékük és az arányérzékük.

Ha most végiggondolom, hogy a harmincas években és azóta hogyan értékeltem és értékelem Szabó Dezső műveit, tanításait, talán a következőkben összegezhetném.

Az elsodort faluról már elmondtam véleményemet […] Az Egész látóhatár már a harmincas évek végén a németellenes magyar értelmiségnek egyik ideológiai támasza volt. De mivel Szabó Dezsőnek nem volt kapcsolata a folyó történelemmel, ennek a legnagyobb erőivel, a szocialista munkásmozgalommal, de még a szegényparaszt-szervezetekkel sem, nem ismerte a szomszéd népek valóságos helyzetét, a világhelyzet fő erővonalait, a fasizálódó kapitalizmus és a szocialista munkásmozgalom világtörténelmi jelentőségű nagy összecsapásának az igazi belső rugóit: nem találta meg a helyét. Nem a történelmileg evidens igazságokat fogalmazta meg cselekvésre vezetően, hanem csak a bajba jutott magyarság panaszait és káromkodásait sírta el.

Emellett a Szabó Dezső absztrakt nacionalizmusa (így kell nevezni) a tömegeket nem hathatta volna át, már csak elvont fogalmazása és expresszív stílusa miatt sem.

Én, aki már akkor is realista voltam, Szabó Dezső mazochizmusát sem fogadhattam el. Ez sokszor bosszantott is. Mikor a füzeteit olvastam, mindig az volt a gondolatom, hogy varázslatos, nagy egyéniség, de túljátssza a kivert kutya szerepét.

Kétségtelenül nagy erénye volt, hogy gondolatot és életérzést adott a Habsburgok szellemi kosztján nevelkedett, kincstári gondolkodású magyar értelmiségnek, és Adyval együtt ő látta meg először a magyarságnál tapasztalható súlyos történelmi balgatagságot, a „hőkölést”, a mindig lemaradást.

Egyszer egy irodalomtörténeti kongresszuson Nagy Péter irodalomtörténész előadásához szólva már megmondtam: téves az a nézet, hogy mi, népi írók mindannyian Szabó Dezsőn nevelkedtünk. Én például, mint az előbb elmondottakból is látszik, éppenséggel nem tőle tanultam sem gondolkodni, sem írni. Ellenben tény, hogy magyarságszeretetet tőle, Adytól és Móricztól tanultunk elsősorban. (Mit „tanultunk”? Példaképpen vettük át!)

Külön kell beszélnem Szabó Dezső stílusáról, nyelvéről. Mindig úgy értékeltem a műveit: csodálatos mondatok, zavaros, rossz könyvek. Ezek a mondatok egyéniségének mintegy felhabzó színei, azonban ma már csak mint irodalmi emlékek maradnak meg. Sokat emlegetik stílusromantikáját: egyfajta spontán nyelvalakítással érte ezt el. De az ilyen spontán nyelvalakítás, ha nem léphet be a köznyelvbe, nem válik az élőbeszéd részévé, elszigetelődik, stíl-kuriózummá válik.

Végezetül: felmerülhet az a gondolat, hogy Szabó Dezső könyveit még a halála után, ennyi idő múltán is, miért nem adják ki. Az a véleményem, hogy elsősorban azért, mert a munkásságát még csak egyoldalúan bírálták el. Ami Szabó Dezső munkásságában tartós érték, annak a helyes értékelését majd a tárgyilagos ítéletre törekedő történelem fogja bizonyítani.

Budapest, 1965. február hava

Kritika, 1973. 3. sz.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 306-309. o.)