In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

LUKÁCS GYÖRGY

Népi írók a mérlegen

[…] A népi írói mozgalom kezdetén Szabó Dezső áll. Skolasztikus kérdés volna: mennyiben igazán népi író Szabó Dezső? A szó szoros értelmében kétségkívül nem. Mert maga az igazi mozgalom a forradalmak és az ellenforradalom csalódásainak terméke, Szabó Dezső pedig, csakúgy, mint a tőle minden más tekintetben mélyen különböző Móricz Zsigmond, még a háború előtti időből, a Nyugat irodalmi forradalmából nőtt ki. Sőt Móricz művészi iránya hasonlíthatatlanul közelebb áll a népi irodalomhoz, mint Szabó Dezsőé. Ezért lehetett közöttük termékeny és erős kölcsönhatás. Móricz utolsó korszaka kétségkívül a népi mozgalomba torkollik bele (Rózsa Sándor). Egészen más Szabó Dezső irodalmi helyzete. Művészi kifejezésmódja, mely igen közel áll az első világháború és az azt követő évek expresszionizmusához, elvont alakrajzolása, szenvedélyes retorikája stb. szöges ellentéte a népi irodalom főirányainak. Ez a művészi – és az azt meghatározó társadalmi és világnézeti – magatartása okozza, hogy őt irodalmilag nem termékenyítette meg a népi mozgalom fellendülése. Ellentétben Móricz Zsigmonddal, a fellendülés idején is megmaradt magányos bölénynek. És mégis alig van író, akinek olyan mély hatása lett volna a népi irodalom – főleg ideológiai – fejlődésére, mint neki. Mégpedig jóban és rosszban, sőt nemegyszer inkább rosszban, mint jóban.

Ezért ezt az összefüggést itt, röviden érinteni kell. Különösen azért, mert a későbbi fejtegetéseinkben mindinkább kibontakozó, alapvető kérdés: a parasztsors tükröződésének problematikája az új, részben paraszti értelmiség gondolat- és érzésvilágban nála ritka élességgel látható. Ennek oka abban keresendő, hogy Szabó Dezső kapcsolata a parasztsághoz sokkal elvontabb, sokkal inkább csak vágy, csak álom, csak követelés és elhatározás, mint a későbbi – részben – magából a parasztságból származott íróké.

„Népért síró, bús, bocskoros nemes”-nek mondja magát Ady. Őnála nemcsak magasabb rendű és átfogóbb egyetemessége miatt kap tisztább formát ez a problematika, hanem azért is, mert Ady lírikus. A líra ugyanis megengedi, sőt megköveteli, hogy éppen ezek a – nagyon problematikus – helyzetek, érzések, gondolatok teljes intenzitásukban és egyoldalúságukban kifejezésre jussanak, s ha szubjektíve őszinték, ha teljes becsületességgel feltárják a problematikus helyzetet, ha komolyan hangot adnak a belőle kinövő lelki kétségeknek, esetleg teljes tanácstalanságnak: mint líra teljesítették hivatásukat, művészileg tökéletesek lehetnek. Ha azonban valamely így adódó konfliktus tragédiává mélyül vagy epikává szélesedik, akkor nem elég a helyzet pusztán belső, szubjektív dialektikájának mégoly őszinte átélése, akkor a konfliktus objektív mozgatóerőinek művészi általánosítása, emberi cselekvésekbe és szenvedélyekbe való helyes transzpozíciója, a társadalmi valóság lényegének, lényeges fejlődési útjának költőileg helyes felismerése szükséges. Mivel az egész népi irodalom fejlődése idején ez a problematika – tükrözött valóság és tükröző költői alany között – szakadatlanul fennáll, mivel a népi irodalom folyton kényszerül felvetni a kérdést, hogy kinek a hangja szólal meg benne, hogy csakugyan a parasztság szenvedése beszél-e belőlük, vagy pedig csak valamiféle szűk költői szubjektivitás, nem véletlen, hogy ennek az irodalomnak a legőszintébb és legmélyebb, művészileg legkevésbé problematikus megnyilvánulásai ilyen lírai formát öltenek. […]

De bármennyire érzik is a népi írók ezt a problematikát, azt, hogy nem magától értetődő, hogy az osztály ideológusa ne önmagát, ne szubjektív vágyódását, ne az elszakadt értelmiség belső kérdését fejezze ki, hanem igazán a népnek, a parasztságnak igyekezzék hangot adni – még legjobb műveikben is a legtöbbször csak a kérdésfelvetésig (a lírai helyzetig) tudnak eljutni. A legtöbbször azt ábrázolják, hogy a nép hangja egyáltalában megszólal; annak igazán konkrét tartalmai sokkal kevésbé jutnak érvényre. Ezt mutatják A puszták népe és a Magyarok önéletrajzi részei, ezt Darvas Szakadék című drámája stb.

Szabó Dezső ereje és gyengesége e tekintetben abban nyilvánul meg, hogy itt – a maga számára – nem is lát problémát. Ebből formai lendület tekintetében az erő forrása lesz; ennek azonban a végső tartalmak elvontsága és szegénysége felel meg. Így az ő Böjthe Jánosa (Az elsodort falu) így beszél magáról: „Néha úgy érzem, hogy a falu gerince és izma vagyok s csak ki kell nyújtóznom egy merész nagyot, és nem lesz éhes táj, nyomorúságos család és vézna test. Az ő életük az én morálom.” Persze ha a valóságos regényábrázolást és nem Szabó Dezső vágyképét nézzük, ebből a patetikusan hirdetett egységből alig látható valami. Legfeljebb a regény vége, a parasztlánnyal kötött házasság, az is azonban egészen elvontan, mint valósággá, programmá erőszakolt vágylíra. A hős azt mondja a regény végén, amikor erről a házasságról beszél: „A parasztba építem magam, mint egy bevehetetlen várba. Mert a parasztban van a magyarság, az egyetlen menedék, az egyetlen jövő.”

Mégis: az a tény, hogy Szabó Dezső itt látja az egyedüli kiutat, történelmi tett a magyar irodalom fejlődésében, sőt túlmutat az irodalmon is. Ady költészete a 67-es kompromisszum felmondását jelentette. Robbantotta annak a szűk korlátok közé szabott reformmunkának kereteit is, amelyre a Nyugat irodalmi forradalma törekedett: a városi polgári irodalom létjogosultságának kivívását a hivatalos dzsentri és dzsentrit utánzó irodalomé mellett, Ady a jövendő forradalom viharmadara volt. Szabó Dezső már megszűkíti és elgörbíti a problémát. Élesen rávilágít azokra a tényezőkre, amelyek az 1918-19-es forradalmi megmozdulásokat gyökértelenekké tették a magyar népben, és így végső fokon bukásukhoz vezettek. Elsősorban rámutat a parasztság elhanyagolására, igazi követeléseinek nem ismerésére; másodsorban pedig, de nem mellékesen, a magyar értelmiség állásfoglalására a magyar valóság problematikájához.

Szabó Dezső felismeri, hogy nincs igazi magyar polgárság. Felismeri, hogy ez 67 következménye. Felismeri, hogy az a hivatalos magyar kultúra, amely 67 talaján nőtt, se nem kultúra, se nem magyar, se nem nemzeti. Ez a felismerés állítja őt szembe minden uralkodó irányzattal: Tiszától a forradalmakon keresztül Bethlenig és Gömbösig. Innen indul ki éles szembefordulása a 67 utáni magyar irodalommal, baloldalival és jobboldalival egyaránt. Ebben a tekintetben komoly érdeme, hogy mindkét oldalon kíméletlenül bírálja az uralkodó osztályok kiszolgálására létrejött „nagyipari” jellegű irodalmat: mind Molnár Ferencet, mind Herczeg Ferencet.

De ez a küzdelem nála összeszűkül. Ady csakugyan Dózsa unokája volt, minden forradalmi, minden haladó, megújító irány szövetségese. Szabó Dezső, bár látja a társadalmi megújhodás szükségességét, ezt összeszűkíti egy igen zavaros magyar faji megújhodás kérdésévé. Nála elsősorban már nem a magyar dolgozók felszabadulásáról van szó a hűbéri és nagytőkés iga alól, hanem a magyarok szabadságharcáról a zsidók, a szlávok, a németek ellen. Ezért nála összeszűkül és eltorzul Ady radikális, demokrata, forradalmár vonala. Ezért állítja be úgy Ady szövetségét a haladás összes erőivel, mint szövetséget a zsidósággal, amelyet ő felmond.

Ennek a megszűkítésnek és eltorzulásnak megvannak a maga társadalmi okai: a magyar fejlődés beteg oldalai, amelyek nem engedték meg, hogy a munkásságból és a parasztságból a magyar kultúrát továbbképző új értelmiség fejlődjék ki. De ezáltal, hogy Szabó Dezső az okozatot összetévesztette az okkal, hogy elsősorban az okozat ellen harcolt, nemcsak politikailag vált – ideiglenesen – az ellenforradalom szövetségesévé, hanem olyan ideológiát is termelt ki, amely – paraszti célkitűzései ellenére – legmélyebb gyökereiben az európai dekadenciával függött össze, amely ezért, Szabó Dezső akarata ellenére, szakadatlan érintkezésbe került kora reakciós világfelfogásaival.

Szabó Dezsőt megszűkített kérdésfelvetése így sodorta a „történelmi osztályok”, sőt a kapitalista polgárság felbomló ideológiájának közvetlen szomszédságába, mély hatása alá. Az utolsó évtizedek tapasztalatai számtalan esetben igazolják, hogy a kapitalista kultúra ellentmondásainak igaz átérzése, a kapitalista kultúra embertelen vonásainak izzó gyűlölete, sőt egyes jelenségeinek mégoly találó kritikája egy gondolkodót sem mentesített reakciós tendenciáktól, ha ezekkel a negatív, kritikai felismerésekkel karöltve nem látta meg a haladás, a demokratikus felszabadulás következetes útját. Ahogy az olyan romantikus antikapitalisták, mint Sorel, eltévelyedtek, úgy a romantikus antikapitalista Szabó Dezső is.

A társadalmi valóság helyes felismerésének előfeltétele mindenekelőtt az objektív valóság tudomásulvétele és tiszteletben tartása. Szabó Dezső az objektív megismerést elvileg tagadja. Az ő szemében, mint az egész európai dekadencia számára, a történelem merő szubjektivitás, „líra”: „történelmi szükség, hogy a történetírás-lírát az idegen kizsákmányoló osztályok érdek-lírájává tegyük”. Vagyis nem az igazságot állítja szembe a hazugsággal, a történelemhamisítással, hanem az egyik „lírát” a másikkal.

A társadalom helyes felismerésének további előfeltétele az emberiség felszabadulásához vezető útnak, a haladás útjának helyes meglátása. Tagadhatatlan, hogy a haladást az utolsó évtizedekben külföldön is, Magyarországon is igen sokszor laposan, apologéta módon fogalmazták meg. Ennek a haladásfogalomnak bírálata fontos, hasznos és célravezető. Ámde Szabó Dezső itt sem új igazságot állít szembe az elavult hazugsággal, nem az igazság újonnan feltárt mélységeit az ellaposítással, hanem a pesszimizmus állítólag magasabb rendű líráját játssza ki az optimizmus alacsonyrendű lírája ellen, az irracionalizmus líráját a lapos racionalizmus lírája ellen. „Meglátjuk: a halál folytonos ébersége előtt, a kozmikus erők embertelen rohamában, az embertömegek irracionális kavargásában őrület a tevés és vevés, a csók és a csalás, a védelem és a gyűlölet. Őrület minden akarat, maga az egész emberi akarat, őrület minden cél, maga az emberi cél.”

Ennek a beállításnak szükségképpen az a következménye, hogy Szabó Dezső romantikus antikapitalista társadalomszemlélete beletorkollik a reakciós világtendenciák áramlatába. A nagy németgyűlölő Szabó Dezső, aki évtizedeken át harcolt a német befolyás ellen, szinte szó szerint a német fasizmus „világnézeti”álláspontjára helyezkedett: „Az én világlátásom minden gyökerében, egész lényegében tragikus. Pesszimista: de ez a pesszimizmus derült és heroikus.” Heroikus pesszimizmusnak nevezik Bäumler és Rosenberg a hitlerizmus „világnézetét” is.

Ez a világnézeti beállítottság írja aztán elő Szabó Dezső számára összes konkrét helytelen perspektíváit. Itt csak egyet emelhetek ki, azt, hogy ő a német és az olasz fasizmusban látja a francia forradalom igazi folytatását, és ezzel akaratlanul segítségére siet a fasizmus álforradalmi szociális demagógiájának.

Ezeket a kérdéseket azért kellett olyan világosan az előtérbe állítani, mert Szabó Dezső hatása, sajnos, éppen ezen a vonalon meglehetősen nagy volt és nagy visszhangra lelt a népi irodalom egyes vezető ideológusainál. Elsősorban Németh Lászlóról kell beszélni, aki igen sok ponton találkozik Szabó Dezső ilyenféle veszélyes és reakciós felfogásaival. Így Németh László – csakúgy, mint Szabó Dezső – részt vesz a modern polgári gondolkodók haladásellenes polémiájában. „A haladásgondolatban épp annyi volt a tájékozatlanság, mint a magabiztosság... A frobeniusi gondolat, hogy a primitív népek kultúrája sok tekintetben igazibb kultúra, mint a mienk, merő értelmetlenségszámba ment volna... A haladás elmélete szerint nemzedék rakja rá művét nemzedék művére, és így emelkedik egyre magasabbra a >>szellem piramisa<<. Nem látták, hogy az élet nem rak piramist. Az életben mindig az első aktus a döntő. A kultúrák sorsát az első jellegteremtő kor szabja meg... Az egyenletes haladás, egyenletes kihűlés. Az új szellem nem ismer haladást.” Itt világosan látható, hogy Németh László, polemizálván a haladás vulgárisan egyenes vonalú felfogásával, a reakciós és dekadens polgári gondolkodás haladásellenes tendenciáinak befolyása alá került. Olyannyira, hogy olyan történelemelméletet fejteget, mely döntő pontjain messzemenően egyezik Rosenbergével.

Csakúgy, mint Szabó Dezsőből, a haladás tagadása reménytelenül pesszimisztikus hangulatokat, életfelfogást vált ki Németh Lászlóból is. […]

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 280-285. o.)