In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

RÓNAY GYÖRGY

Szabó Dezső

„Születtem Kolozsvárt, 1879. június 10-én. Tragikus volt a család, melyben születtem. Ős kálvinistaság, ős ellenzékiség rajongása izzott a lelkekben. Zabolátlan testben, féktelen lobogású lélekben örökölt végzet árnyéka súlyosodott a szomorú ház fölött. De anyám a bölcsőm fölé hajolt és ezt mondta: Te fogod megtörni a kígyó fejét. És ő lett az én megváltó egészségem, a kivezető út, a megmutatott hivatás... 1899 júniusában tettem érettségit s ez év augusztusában jöttem Budapestre. A következő év szeptemberében bejutottam az Eötvös-kollégiumba...” Finnugor nyelvészeti tanulmányok, párizsi út, a hivatásra eszmélés megdöbbenése, szakítás a nyelvészettel, vidéki tanárévek, a Nyugat, cikkek és harcok, regények és tanulmányok, népszerűség és népszerűtlenség, minden végletesen, majd az önkéntes és dacos száműzetés, művek helyett füzetek, melyekben, vad oldalvágások között, egy nagy elme és nagy lélek mondja el véleményeit, tanácsait, fájdalmait és hitvallását... Alakjából jelkép, nevéből zászló lett. Ezt a jelképet sokan mutogatták, ezt a zászlót sokan lobogtatták. Egyik sem ő volt. Több, nagyobb, problematikusabb volt annál, aminek látták, akár hívei, akár ellenfelei. Nem őstehetség volt: az ősi természet, tele a természet roppant, zsúfolt és okos energiáival. Igazi szerepe az lett volna, hogy tanítómester legyen, egy egész nemzeté. Az ő vérmérséklete a hibás, hogy mégsem lett az? Azt hisszük, inkább a nemzet, a nép, a társadalom. Akart tanítani. Végül is egyetlen, szarkasztikus nevetés lett. Alighanem ráeszmélt, hogy itt nem lehet tanítani. Mit tehetett egyebet? Nevetett. Harsogva és keserűen; s egyre csöndesebben és egyre keserűbben.

Az ostrom alatt halt meg. Tragikusan: ez a nagy habzsoló – azt mondják – éhenhalt. Min tűnődhetett ő, a megtestesült erő, amint legyöngülten kuporgott a karosszékben; min tűnődhetett a féktelen Szabadság egy sivár bunkerba zárva? Eszébe jutottak-e Juhász Gyula halk és csüggedt tercinái: „Mi marad itt meg végső menedékül / Az élet elfáradt Robinzonának, / Ha a vihartól minden álma szétdűl? // - Egy jó szivar tán s egy szép, büszke bánat?”

Műveiben egy egész kortárs Európa visszhangja hallik; egy magyarrá értelmezett korszerű Európa termékeny ösztönzései sugallják, az átélt hagyománnyal s a mély ösztönnel egybeforrva, a helyesebb magyarságot, vagy azt, amit ő helyesebb magyarságnak vall. Voltak tévedései és túlzásai; temperamentuma vitte rá; érdekből nem túlzott, és érdek félre nem vezett. Fölkészültsége és hangjának hitvitázó élessége egyaránt meglepő. Meg soha nem alkudott, magával legkevésbé, és ha kellett, tudott ítéletet mondani régi ítéletei fölött is.

A hevesség, amellyel igazát hirdette s azokat támadta, akik nem értették vagy szembeszálltak vele, híveket is, ellenségeket is szerzett neki. S amennyire hatásos volt, annyira vált sokszor kárára a hirdetett eszmének is, a hirdetőnek is. Állandó időszerűségét gyakran homályosította el a harci gőz, s az a mítosz, amelyet pátoszán fölbuzdult rajongói kerítettek köréje. Pedig ő maga mítoszok helyett a közéletben tisztánlátást követelt, hangulatok bizonytalan széljárása helyett szilárd és okos közvéleményt, romantika helyett gyakorlati szembenézést a tényekkel. Ha higgadtabb, bizonyára mélyebbre hat, s éppen azokra a jobbakra, akiket indulatosságával riasztott el magától. Eszméin nemzedékek nevelkedtek, s eszméit nemzedékek értették félre. Mohóm itták a mítoszt, ahelyett, hogy a lényegeset ragadnák meg. Tanítása már-már elmerült abban a hullámverésben, amelyet tanításának viharos előadásával idézett föl. Lényében is, szerepében is van valami paradox. Volt idő, amikor azok hivatkoztak rá legtöbbet, azok vallották ősüknek, akik leginkább kacérkodtak a fasizmussal. Ha lett volna kedve hozzá – kedve és módja -, a tulajdon szobrával kellett volna harcba szállnia.

Paradox és tragikus jelenség. Akkor szólhatott legkevésbé, amikor legjobban volt divatban. Regényeinek mámoros, sűrű légkörében lassankint föloldódtak igazi vonásai. Az elsodort falu roppant kiáltásai elnyomták a tanulmányok higgadt tanácsait. Azok az „ifjú szívek”, akikben élni akart, túlságosan is engedelmeskedtek neki: túl kevéssé voltak filológusok ahhoz, hogy művét egészében lássák és fogadják el.

Amit Adyról írt, rá is áll – sok minden, amit másról írt, elsősorban őrá áll, mert mindig elsősorban önmagáról írt -; azért tévedett, mert nagyon szeretett. Vagy mert nagyon gyűlölt? „A padra tett kezűek szomorú országában” Ady mellett ő volt az élet leghangosabb szava: „Merjetek magatok lenni, egész életet élni!” Műve, élete egyetlen bátor, túlzásaiban, érzékenykedéseiben is férfias, sokszor sebzetten férfias hódolat ennek az „életnek” a parancsa előtt. Ebből az egyetemes, kozmikus „életfogalomból” sarjad minden munkája, minden állásfoglalása, egész stílusa; és minden csapása azoknak szól – akár írók, akár politikusok, akár tudósok -, akikben nem találja meg az életnek a lüktetését.

*

Mi ez az „élet”? Nem szimbólum, nem ködös, bizonytalan fogalom, nem csak mítosz. Parancsoló valóság. Nemcsak a dús vérmérséklet vitalitása, hanem a fegyelmezett elme okossága is. Ez a túláradó temperamentum, aki mindig a valóság teljességét akarta megragadni; aki azért bontotta föl a formákat, hogy az újakba minden beleférjen; aki a művészi teremtésben a kiválasztással szemben mindig a roppant szintézist tartotta fontosnak: ez az író az érzékelés ormain, az alkotás diadalérzésében is tudott tiszta fővel gondolkodni. Műveit olvasva sokszor Rabelais jut eszünkbe; egyik legönvallomásszerűbb esszéjében, a futurizmusról írt első tanulmányában ilyen rabelais-i haragos-gunyoros halmozással hökkent meg: „Christianiculo-pantheistico-naturalistico-atheistico-liberarbitralistico-determinaticulo-fölvilágosult vallástudomány”. S ki ne emlékeznék számtalan szarkasztikus szótornájára, ellenfelei nevéből gyúrt ócsárló jelzőire és igéire? De ha a tekintet átsiklik e vadhajtásokon, melyekben egy sűrű, vérbő alkat tombolja ki magát: világos és tiszta gondolatmeneteken haladhat végig. Gondolatmeneteken, melyek a lét minden formájában, az irodalomban, a tudományban, a vallásban, a társadalomban, a politikában, mindenütt az „élet” evangéliumát hirdetik és igazolják. Szeme előtt a mindenség egyetlen nagyarányú „élet”; ennek része, legmagasabb megnyilatkozása a művészet. „A nagy történelmi élet magaslatán mellékessé törpülnek az irányok korlátai. Innen az egész művészet egy nagy szintézis: az egymásba tépő, ölelkező emberiség egy fontos ráhulló impressziózáport sír és nevet művészetté.”

Ebben az életben a legnagyobb élmény, Szabó Dezső mindennél döntőbb élménye, az erő. „Ember nem volt inkább férfi, mint ő, s nem élte szükségszerűbben az erő mámorát” - írta Berzsenyiről, s Berzsenyit jellemezve önmagáról. Ő is „a nagyszerű életküzdelem” írója. S ez is éppúgy talál rá, mint Berzsenyire: „Mikor az erő ily féktelen érzetére van szüksége életünknek: mitológiává látjuk a világot.” Egyik fiatalkori tanulmányában mondja: a XIX. században egy világ halt meg; helyén egy új világnak, egy új világ mítoszának kell megszületnie. E kozmikus születés óriási díszletei alatt Szabó Dezső ott látja önmagát is, műveinek izommutatványaival, férfiassága mitológiát formáló erejével, visszhangos erőszavaival, ösztönei romlatlanságával – minden hősében ő maga rohan e születő mítosz gomolygásában a jövő felé. A jövő felé, melyet a gondolkodó Szabó Dezső erőteljes vonásokkal vázol maga elé – a jövő felé, mely már nem mítosz, hanem pozitív valóság.

Mítosz és bölcsesség: már-már ez is paradoxon. De abban a világban, amely a Szabó Dezsőé, megszűnik paradoxon lenni. Aki meglátta, megismerte az igazságot, az embert megmentő és fölemelő életet, az nem tétovázhat többé: annak rohannia kell a cél felé, maga után ragadva egész nemzetét, sőt az egész embervilágot – rohannia, mint egy mítoszi hősnek.

*

Mi ez a „jövő”? Új szociális rend. S mit jelent, hogy „szociális”? Az egész emberiségre kiható, a roppant részvétből táplálkozó ölelő mozdulatot, teljes anyagi-szellemi-erkölcsi megváltást. (Ez az, amit a Szabó Dezsőre hivatkozó, Szabó Dezsőt kisajátítani igyekvő „jobboldal” vagy nem értett meg, vagy nem akart megérteni, többek között, benne.) S e „szociális” gondolat él minden irodalmi alkotásának mélyén is: az irodalom – mondja – a legnemesebb szociális funkció. Átélni és átéletni mindent, az emberiséget az „élet” részesévé, tagjává tenni: ez az irodalom föladata. Másképp: „emberré szenvedni a világot”.

Az új társadalmi rend kialakításához szükséges „szociális hit” fejlesztője és fönntartója az irodalom. „Az élet mindenféleségének látszatával” áthatja az egész embert és a „legintenzívebb életbe: a művészi együttélésbe sodor”. A művészre roppant föladat vár: irányító kézzel bele kell kapnia a szociális élet kerekébe.

*

Mit alkotott ez az elmélet? Méltó tudott-e lenni a művész műveiben ahhoz, amit a művésztől követelt?

Regényeiben megdöbbentő arányú torzókat lök elénk. Tanulmányaiban érdekes eszméket vet föl és fogas kérdéseket old meg. De a nagy, a tehetségéhez valóban méltó remekkel adós maradt. Regényeiből inkább maradnak meg látomások, mint egységes folyamatok emlékei. A regény műfaji sablonjai nem illenek rájuk. Nem az az új bennük, hogy nincs főhősük, hanem az, hogy fölbontják a hagyományos kereteket – a maga frontján a századeleji formabontók rokona. A regény nála, cselekményével együtt, ürügye lesz a lírai vallomásnak. A regény „belső igazsága” Szabó Dezső önmaga. Nemcsak erőszavai vannak, hanem erőjelenetei is; az egész alkotás voltaképpen nem egyéb, mint kísérlet az „élet” teljes megragadására, átélésére s a líra hevével másokba való „átéletésére”. Annak a „szimpatikus képzeletnek” az alkotása, melyről gyakran ír tanulmányaiban: amely magába tudja fogadni az egész mindenséget, magába éli a teljes életet, úgy, hogy ez az élet másban: az olvasóban is hasonló hitelű és hőfokú ösztönző életté legyen. Hogy e „mindent magába élő végtelen emberi szimpátia” erős – bár modorosságra hajló – kifejező erővel, túlzásaiban is nagy, saját nyelvet és stílust teremtő tehetséggel találkozott, azt Az elsodort falu mutatja.

„Minden népnek életbevágó szüksége van arra, hogy irodalmában meglegyen küzdelmeinek, problémáinak folytonossága.” Szabó Dezső, aki Eötvös Józseffel kapcsolatban írta le ezt a mondatot, mint regényíró ezt a föladatot vállalta. De a föladat vállalásával egyúttal korlátot is emelt: beleágyazta magát s művét az egykorú időbe. Korszerű volt; ma már írói módszerében is, stílusában is, magatartásában is sok az elavult. Dinamizmus, vitalizmus, vagy ha tetszik, expresszionizmus magyar változata – magyar, s mert magyar, bizonyos fokig eltorzult, megcsomósodott, félresiklott.

Ne értsük félre: nem minden eleve eltorzult, ami magyar. De Szabó Dezsőt helyzete is, alkata is, meg a társadalom is, melyben élt, szinte predesztinálta erre az eltorzulásra. A dinamizmus egyike a legszociálisabb irodalmi törekvéseknek. Prohászka a maga dinamizmusával föl tudott oldódni a katolikum egyetemességében. Kassák is a munkás kollektívumban; Harsányi Kálmán viszont már ugyanolyan nyomait mutatja e torzulásnak, mint Szabó Dezső. Nekik a magyar viszonyok szomorú sajátosságai folytán nem volt kollektívumuk, nem volt fölöttük megfelelően tágas égboltozat; vad szélmalomharcra kényszerültek. Mennyivel boldogabb kultúrégalj kell hozzá, mennyivel szabadabb és egészségesebb világ, hogy megélhessen egy Vildrac meleg humanizmusa vagy egy Valéry Larbaud kozmopolitizmusa!

Egy helyütt azt írta: a halál az egyetlen szociális lehetőség. Hogy mást nem látott s nem talált, abban hibás volt a társadalom is. Mint ahogyan hibás volt a körülötte burjánzó hamis romantika létrejöttében is. Nem, Szabó Dezső nem volt és nem lehet a magyarság egyetlen prófétája – ahogyan rajongói vallották. De annál is sokkal több, aminek ócsárlói festették. Talán már itt is az idő, hogy újra és tárgyilagosan elolvassuk, s elválasszuk művében azt, ami az irodalomtörténetre tartozik, attól, ami a jövőben „nyugodt kinccsé lehet s örök haszonná”.

Magyarok, 1945. július

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 271-276. o.)