In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

KERESZTURY DEZSŐ

SZABÓ DEZSŐ

Adyn kívül nincs a magyar irodalomnak még egy alakja, aki olyan heves viták, mozgalmak és harcok középpontjában állott volna, mint Szabó Dezső. Helyzetükben s művükben első látszatra egyébként is sok a hasonlóság; nemegyszer úgy tetszik, a regényíró csak más eszközökkel bontotta fel széles epikai freskóra azt a látomást, amely a lírikus tömörebb képeiben a magyarságról s az életről feltetszett. Hiba lenne azonban, mint ahogy szokásos, kettőjük alakját és művét a huszadik század állandó, mert meg nem oldott válságmozgalmainak ikerjelenségeként odaállítani. Rokonságuk legfeljebb a légköré, a történelmi s társadalmi helyzeté s a különbségek, melyek elválasztják őket egymástól, nagyobbak, mintsem első látásra hinnők. Különbözik magatartásuk is a körülöttük örvénylő botrányok közepette. Ady, ha nem is idegenkedett a nagy nyilvánosságtól, nem szerette a lármát, Szabó Dezső kereste a harcot, a támadást, a nyilvános birkózást: harc közben érezte s élvezte erői játékát s ha nem is a tapsot, a tömeg zúgását, az „életfrenézis embereken átviharzó Niagaráját” állandóan ott szerette érezni maga körül, hogy égető magányát feloldhassa e személytelen sokaságban. Ahol feltűnt, lárma támadt, amihez hozzászólt, abból parázs vita kerekedett s mikor már senki sem szállt vele vitába, akkor híveit horzsolta-kavarta fel valami érthetetlen, bár előre látható támadással. A világgal s önmagával csak pillanatokra kötött békét, akkor, amikor szabadon engedte eláradni erősen érzelmes s romantikus részvétét a szegények, a nép, a nyomorultak s az elnyomott tömegek fantomjai iránt. Sokan támadták pálfordulásai miatt: ma már, egész pályájának látványa előtt nem vitás, hogy önmagához s vezető eszméihez, meg alapvető indulataihoz mindvégig hű maradt. Az egyesekkel nem tudott összeférni s az emberi, politikai s társadalmi rendszerekkel; semmiféle rendszerrel, amikor az már megvalósult. Sokszor szemére vetették roppant roppant belső ellentmondásait. Akik szeretnek egy-egy írói egyéniséget s művet ellentétpárok feszültségében megmutatni, könnyű munkát találnak az ő esetében. A legtágasabbra méretezett szolidaritás a legféktelenebb énkultusz mellett, az embertestvériség határtalansága a legszélsőségesebb, mert fajilag determinált nacionalizmus szomszédságában, az irodalom s az író szabadságának s függetlenségének cézári önérzete a cél-irodalom rabszolgaságával párosítva, beláthatatlan tágasságú európai magas műveltség s a „nagy banalitások” meglehetősen primitív kultusza, az egészséges ember ösztön- s reflexvilágának felmagasztalása az eltaszított ész minden eszközének segítségével – a felsorolást tetszés szerint folytathatnók.

Távol áll tőlünk, hogy Szabó Dezső sokrétű érzés- és eszmevilágát pár otrombán egyszerű formulával akarjuk megmagyarázni, bizonyos azonban, hogy nem tartozik a bonyolult s nehezen áttekinthető képletek közé. Annak a típusnak képviselője ő is – minden önistenítő mániája ellenére, sőt éppen azért is-, amelyik elégedetlenül s kibékíthetetlen ellentétben a valósággal, eszményi, mitikus világot teremt a dolgok igazi léte fölé s abban lel otthont. Szabó Dezső a valóságban meglehetősen félénk, robusztus termete ellenére is gyenge, erősen a könyvekben s a könyvekből élő s elsősorban reproduktív tehetségű ember volt. Rendkívül heves fogékonyságánál, széles körű érdeklődésénél, remek emlékezőtehetségénél csak indulata s képzelőtehetsége volt nagyobb. Páratlan munkabírása mellett is hiányzik adottságaiból a gondos türelem, a fegyelmezett munka erkölcse s a valóság, a megmunkált anyag iránti tisztelet. „Nem stiláris szempontból tör a nyavalya”: ebben a megjegyzésében sokkal több van a „kis stílus-eunuchok” elítélésénél: minden igazi nagy alkotás előfeltétele, a műgond s hadd mondjuk ki annyiszor megcsúfolt nevét: a szorgalom lenézése és elutasítása van benne. Ezért tudta „koncepcióinak csak az arányait elképzelni”, ahogy egyik bírálója találóan megjegyezte. De éppen azért, mert ilyen volt, tornyosított maga felé egy mitikus ént: az őserő zsenijét, a roppant erő izomtömbjét, a teremtő spontaneitás ösztönös, ihletett költőjét, a faji sub specie aeternitatis kifejező prófétát, a kollektivitást magába záró s magát a kollektívumban feloldó végtelen szeretet hősét ünnepelte magában s az emberekkel, a valóságosakkal, csak akkor tudott együtt lenni, ha előadást tartott nekik, különben percek alatt elviselhetetlennek találta őket s elviselhetetlen lett.

Hasonló erőjáték alakította ki helyzetét a magyar társadalomban is. Kispolgári környezetből származott s életvitelében mindvégig megmaradt bizonyos bohém színekkel átszőtt kispolgári formák mellett. Városi ember volt világéletében, pontosabban: olyan kisvárosi ember, aki nem fér el a körülötte levő világban s a falura meg a nagyvilágba vágyódva, azt nagyítja, azt mitologizálja. Szabó Dezső a magyar valóság teljes ábrázolójának hitte s hirdette magát, holott a kép, amit a magyarságról adott, mindennek mondható: nagyarányúnak, leleplezőnek, szuggesztívnek, tragikusnak vagy aminek tetszik, csak reálisnak és hitelesnek nem. Parasztjai egy, a Jókaiénál sokkal rikítóbb s valótlanabb plakátmitológia angyalai vagy ördögei, főurai, főpapjai olyanok, mintha egy tragikusra hangolt Borsszem Jankóból lépnének elő; semmi közük a valósághoz. Legtöbb tárgyilagos mondanivalója s igaz képe még a kispolgárokról van, akiket azonban szintén inkább érzelmes felületükön, mint sötétebb s emberibb jellemükben ábrázol s az úgynevezett középosztályról, amellyel életében is legtöbb személyes kapcsolata volt s amelyet ezért is fest olyan gyilkosan karikírozó kedvvel, mint előtte s utána is alig valaki. Mítoszai nem voltak egészen költői elképzelések: a valóság elemeiből tevődtek össze s legfőképpen: a valóság szuggesztiójával hatottak. S éppen ezért volt hatásuk sok ponton oly zavart keltő, sőt kártékony. Mert ma már legszélsőségesebb hívei is látni kényszerültek néhány kedvenc tételének, többek közt például a faji gondolatnak gyilkos magvetését. Hatása óriási volt s ma sem szűnt meg teljesen. Egyformán közrejátszott ebben rendkívüli írói tehetsége, a kor szelleme s a magyarság társadalmi rétegződése. Mint író, az aktivista stílusnak legjellegzetesebb képviselője nálunk: ő hajtotta végre ennek a századfordulótól kezdve Európa-szerte kibontakozó erősen romantikus s agitatív írásmódnak magyarrá asszimilálását; eredetisége ezen a területen sem annyira a kitalálóé, mint inkább a nagy temperamentummal átitatóé és diadalra vivőé. A húszas évek fiatal írói, különösen a közírói hajlamúak, teljességgel elképzelhetetlenek nélküle; egyes fordulatai, amelyekre messzire kiáltóan ráütötte egyéniségének bélyegét, még ellenfeleinél is gyakran kísértenek. Talán azért is, mert dúsnak s páratlanul bővérűnek hirdetett stílusa alapjában véve rendkívül egyszerű, fogásai könnyen eltanulhatók, akkor él csak igazán, ha valóban csupán edénye egy nagy indulatnak. De e komoly elmélyedés nélkül is súlyosnak látszó, igazi gazdagság híján is mutatós, rikítóan egyéni s hatásosságában a tág kollektív visszhang illúzióját keltő stílus igen megfelelt különösen a húszas évek zűrzavaros indulatoktól s illúzióktól felkavart eszmevilágának s erősen parvenü ízlésének. Lázas kamaszkorszak volt ez, kitolódott pubertás, erőltetett s kényszerített fiatalság ideje, amelyben a szent öregek lassú restaurációja életük delén álló férfiakat kezelt süvölvényekként, amelyben fejlődésük szerves menetében megakasztott vagy hirtelen hormoninjekciókkal koraéretté tett osztályok torlódtak egymásba áttekinthetetlenül, zavarosan, önmaguk helyét sem találva a sarkaiból kifordult világban. Azt az „úri Magyarországot”, amely az elmúlt két évtized alatt végrehajtotta a maga restaurációját, Szabó Dezső szívből utálta s ösztönével és elméjével egyaránt félte: mindent elkövetett lejáratására. Sehol másutt azonban, egyetlen valóságos társadalmi erőt jelentő társadalmi közösségben sem sikerült gyökeret vernie; éppolyan szélsodorta, hagyománytalan, létében bizonytalan volt, mint azok a rétegek, amelyek e hagyományos, ha úgy tetszik, „keresztény-nemzeti” uralkodó réteg ellenzékévé válltak ugyan, de harci erejük még teljességgel szétforgácsolódott, belső összetartó kapcsaik legfeljebb alakulóban voltak s amelyek még napjainkban is keresik inkább, mint birtokolják és kifejezik a „magyar dolgozók nagy szolidaritásának” életformáit. Ezeknek a rétegeknek forrongó kamaszkorát fejezte ki, termékenyítette meg s forradalmasította Szabó Dezső s ezért volt sok tekintetben úttörője az új Magyarországnak.

Ha életének és művének összefoglaló értékelését akarjuk majd egyszer elvégezni, innen kell kiindulnunk. Olyan író volt, akinek nem műve, hanem annak hatása a fontos. Ezért szükségképpen igazságtalanok lennénk, ha írásait valamilyen objektív esztétikai mértékkel mérnénk. A mozgalom, vagy pontosabban: az örvénylés, amelyet támasztottak s tápláltak, jelentékenyebb, érdekesebb s a történelemnek inkább tárgya, mint maguk a művek. Szabó Dezső valóban történelmi jelenség; egy évtizeden át azok közé tartozott, akik a magyar élet leglényegesebb s legjellemzőbb mondanivalóinak kifejezést adtak. Nincs mód és hely itt s most egész gondolatvilágának felidézésére és kritikájára. S talán szükség sincs rá. Gondolatainak nagy része közismert; beletartoznak napjaink vitáinak anyagába. Ami bennük termékenyítő elem volt, hatott már vagy ha még hatni fog, erősen megváltozott alakban, a valósággal sokkal erősebb kapcsolatban fog megmutatkozni. Ami neki nem sikerült, azt akarja elérni azok serege, akik nyomába lépnek: a felelős vezetők, az írók és gondolkodók valóságos kapcsolatát a tömegekkel, a mítosz helyén a valóság világának újjáépítését. A kamaszkor lázai, örök nyugtalansága, rikító ízlése után a férfikor nyugodt munkáját, nehéz felelősségét, tárgyilagosabb s kiforrottabb ízlését. Hogy mit köszönnek Szabó Dezsőnek, nem feledhetik, az élet azonban más kötelességeket ró rájuk: az álom helyett a valóság meghódítását.

Embernevelés, 1945. 1-2. sz.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 267-271. o.)