In memoriam
Szabó Dezső

AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(III.) A MÉRLEGEN

 

 

BORBÁNDI GYULA

 

Szabó Dezső és a nyugati emigráció

 

Néhány adat és adalék

 

 

 

 

Szabó Dezsőt illetően is helytállónak látszik az a felismerés, hogy a nyugatra került magyarok a múlt és a hagyományok dolgában emlékeikkel és érzelmeikkel törődtek, kevésbé a múlt feltárásával és a hagyományoknak alkotó munkával történő ápolásával. Szabó Dezsőről is több volt az ékesszólás és a publicisztika, mint az elmélyült kutatás és tudományos feldolgozás. Az íróról az elmúlt négy és fél évtized alatt sok méltató cikk és emlékezés látott napvilágot, de csak kevés maradandó értékű és érdemi mondanivalót tartalmazó értekezés. Még kevesebb gond fordíttatott az író műveinek megjelentetésére, munkáinak a fiatal nemzedékkel való megismertetésére.

 

Ennek tulajdonítható, hogy az iránta való érdeklődés, figyelem és megbecsülés elsősorban az idősebb évjáratú magyarokra korlátozódott, nemigen érte el azokat, akik gyermekkorban kerültek idegenbe vagy már nyugaton születtek. Kabdebó Tamásnak egy 1978 elején Mit olvas a magyar emigráció címmel közzétett felmérésében sem a legolvasottabb művek, sem a legolvasottabb szerzők között nem fordul elő. E közvélemény-kutatás kérdéseire jóllehet csak 420-an válaszoltak, tehát az eredmény csak fenntartással tekinthető reprezentatívnak, mégis elgondolkoztató, hogy a megemlített harminc mű és ugyanannyi szerző között nem találkozunk Szabó Dezső nevével. Pedig jelent meg néhány munkája és róla is írtak értelmező, méltató, igényes tanulmányokat és könyveket.

 

Ezek sorában első helyen kell megemlítenünk Gombos Gyula alapvető monográfiáját, amely mindmáig a Szabó Dezsőről megjelent legátfogóbb és legtárgyilagosabb munka. Az Auróra Könyvek sorozatában jelent meg 1966-ban Münchenben 421 lap terjedelemben, Molnár József nyomdája első jelentősebb kiadványai egyikeként. Az érdeklődés kielégítő volt. Az első kiadás hamar elfogyott, úgyhogy 1969-ben megjelenhetett a második változatlan kiadás. Püski Sándor 1975-ben New Yorkban ugyancsak változatlan utánnyomásban megjelentette a harmadik kiadást. A könyv kritikai fogadtatása meglepetést és csalódást keltett. Nem az volt, amit sokan vártunk. Csak szórványosan jelentek meg rövid ismertetések és semmitmondó kommentárok, lényegi kritika is kevés. Ahol e művet elsősorban méltatni kellett volna, az Új Látóhatárban, ugyancsak várni kellett az érdemi mondanivalóra. Erről mint szerkesztő csak keserűséggel számolhatok be. Nyugati szellemi életünk legnagyobb teljesítményeinek egyike nem kapta meg az illő és gyors elismerést. Két éven át csak lemondó válaszok érkeztek az általam felkért kritikusoktól. A művel való foglalkozás elhárítását a legtöbb azzal indokolta, hogy nem járatos a témában, Szabó Dezsőt nem ismeri alaposan, nincs érdemi mondanivalója. A lemondó levelekből az is kivehető volt, hogy a mű imponáló adatgazdagsága a lefegyverző elemzés és érvelés, valamint a szöveg mindvégig magas művészi színvonala sokakat visszariasztott, nem érezvén képességet hasonló teljesítmény nyújtására és a műhöz méltó reakcióra.

 

Az Új Látóhatár nagy örömére végül Czigány Lóránt vállalkozott kritikai véleményének megírására, ami megmentett minket attól a szégyentől, hogy Gombos Gyula könyve említés nélkül marad. Czigány elismeréssel illette a szerző szakértelmét és írói munkáját, de azt is kifejezésre juttatta, hogy Szabó Dezső az ő nemzedékének nem mond semmit. „Ne áltassuk magunkat tovább – írta – s mondjuk ki hát a kimondhatatlant, itt, a legilletékesebb helyen, az Új Látóhatár hasábjain: Szabó Dezső örökre és végérvényesen meghalt.” A legilletékesebb hely címét az Új Látóhatár azzal érdemelte ki, hogy mindig elismeréssel és megbecsüléssel nyilatkozott Szabó Dezsőről és éppen e folyóiratban jelentek meg Gombos Gyula tanulmányai. Arról nem is szólva, hogy a folyóirat egy hajdani belső válságát átvészelő rövid időre Szabó Dezső emlékét felidézve, mint Egész Látóhatár jelent meg. Czigány Lóránt ítélete jó ideig megválaszolatlan maradt, csak 1981-ben, a fiatalabb nemzedék egy tagja mondott ellent neki, megállapítva, hogy ha Szabó Dezső mást nem is írt volna is, csak a miniszterelnökökről szóló és hozzájuk intézett bátor hangú cikkeit, „akkor is századokig maradna fenn a neve”. E tanúvallomás írója, aki Szabó Dezső halála után két évvel született és Budapesten élt, hozzátette, hogy „Szabó Dezső él! Legalábbis Magyarországon. Munkáit keresik, a híres füzeteit fiatalok másolják, idéznek belőlük.”

 

Szabó Dezsőről természetesen mindenki a maga hagyományai, olvasmányai, élményei alapján ítél és nem meglepő, ha az emberek az író gondolataira és műveire egymástól eltérő módon reagálnak. A vélemények kétségtelenül megoszlanak róla, mint majd minden íróról, de gondolkodásának eredetisége, személyes bátorsága (mivel mindig a mindenkori hatalommal szemben állt és csendháborítónak számított, bárki kormányozta is az országot) és legtöbb munkájának magas művészi színvonala vitathatatlan. És halottnak sem tekinthető, hiszen ha az lenne, ma ugyanolyan csend venné körül, mint sok más írót, olykor méltatlanul és igazságtalanul elfelejtetteket is.

 

Gombos Gyula könyvének némely fejezetei egyébként a monográfia kiadása előtt önálló tanulmányokként is megjelentek az Új Látóhatárban. Egyik-másik téma érdekes adatokkal bővült. Így például a Szabó Dezső utolsó napjai című rész, amely több hozzászólást sugallt. Nyeste Zoltán visszaemlékezett az 1945 eleji temetésre, Horváth János felelevenítette a Gellért-hegyi tervezett sír ügyét és a Kisgazdapárt ezzel kapcsolatos álláspontját, Háhn Sándor volt fővárosi tanácsnok pedig elmondta, hogy az írót az érvényben levő szabályrendelet alapján nem lehetett a Gellért-hegy oldalában eltemetni. Részt vett a vitában Cs. Szabó László is, aki – mint írta – nem tartozott azok közé, akik Szabó Dezsőt a Gellért-hegyen akarták elhelyezni. Ő megjegyezte, hogy „régóta szokás ritka kivételeket tenni, akárhogy szól a helyi vagy az országos szabályrendelet. Dante és Petrarca példája persze túl messze esik. Van közelebb eső is. Chateaubriand sírja, kívánsága szerint, egy tengerszirten áll a bretagne-i Saint Malóban, Kazantzákisz, újgörög költő a krétai Iraklion várhegyén s Gárdonyi Gézáé az egri várban. Gárdonyi is, Kazantzákisz is akkor halt meg, amikor már világszerte érvényben voltak az elhantolásra vonatkozó egészségügyi szabályrendeletek.”

 

Cs. Szabó egyébként Gombos A senki földjén című tanulmányához is hozzászólt egy helyesbítéssel és két adattal. Írása végén Gombosnak arra a megjegyzésére reagált, hogy „idegen földön ő (mármint Szabó Dezső) is csak tanyázni és kalandozni tudott, élni nem”. Cs. Szabó ezzel szemben úgy vélte, hogy „Magyar írónak lenni az ország mai állapotában nehéz, de nem lehetetlen. Külföldön magyar íróként élni még nehezebb, de szintén nem lehetetlen. A száműzetés is lehet életforma, szolgálat, hivatás, csak meg kell találni tragikus értelmét. S ebben nem segít se egyesület, se szövetség, se párt, se fórum, se kiáltvány, csak szívünk sugallata.”

 

A Szabó Dezső monográfiát ért bírálatokra – köztük Ignotus Pál és Fenyő Miksa régi ellenérzéseiket felújító észrevételeire – Molnár József válaszolt, nem kis keserűséggel állapítva meg, mily sok a Szabó Dezső körüli értetlenség és tanácstalanság, nyomában pedig az elfogultság és indulat. Elszomorító – írta szó szerint Molnár -, hogy idekint nem akadt a könyvnek egyetlen kritikusa sem, aki felismerte volna a lényeget, amit Németh Lászlónak kellett kimondania a Híd című jugoszláviai magyar folyóiratban: „Gombos Gyula … beleérzése és kritikája, úgy hiszem, eltalálta a helyes mértéket a méltatlanul elfeledettel szemben.”

 

A Szabó Dezsővel foglalkozó nyugati magyar írók és kritikusok sorában, az említetteken kívül, hivatkozhatunk még a bolognai Várady Imrére, Kovách Aladárra és Kardos Talbot Bélára. Az utóbbi a cikkek és tanulmányok egész sorát írta róla és az ő nevéhez fűződik az Amerikában működött Szabó Dezső Társaság létrehozása és tevékenységének irányítása. Ennek bemutatása és méltatása túlfeszítené e rövid beszámoló kereteit, de egyszer erre is érdemes lesz kitérni. Kovách Aladár is többször írt Szabó Dezsőről, sőt az általa alapított „őrszigeti Művész Műhely” munkássága nagyrészt Szabó Dezső tiszteletének szolgálatában állt. Itt készült a Kovách Aladár által elindított Sziget Könyvek sorozatában megjelent Az elsodort falu című regény hasonmás, kis alakú, zsebben elhelyezhető kiadása, valamint az író életében készült egyetlen hiteles mellszobor kicsinyített mása.

 

Az íróra való emlékezést szolgálta A tarisznya című elbeszélésének 1971-ben a Szabó Dezső Társaság által füzet formában való megjelentetése, az Egész látóhatár 1. kötetének hasonmás újranyomása, amelyet 1975-ben, halála harmincadik évfordulóján a New Yorkban működő Kaláka Kiadó jelentetett meg 800 példányban. Az előszót Gombos Gyula írta, az Egész Látóhatárról megállapítva, hogy „nemcsak a gondolkodás erejénél fogva monumentum, de az az emberi helytállás kimagasló példája révén is. S a hatalom – bármely hatalom bármilyen korban – állíthatja az ilyen monumentumokról, hogy nem léteznek, nem-létezővé mégsem tudja őket tenni. Mert a hatalom sok mindent lerombolhat, eltüntethet, sőt meg is ölhet, csak egyet nem: amit szellem és erkölcs alkotott.”

 

Gombos Gyula nevéhez fűződik a Szabó Dezső és a magyar miniszterelnökök című kötet szerkesztése, összeállítása is. Ezt a washingtoni Occidental Press (Csicsery-Rónay István vállalata) adta ki 1975-ben. Szabó Dezső a miniszterelnökökről írott cikkei és hozzájuk intézett nyílt levelei rendkívül jelentős dokumentumok, amelyek nemcsak azt bizonyítják, hogy írójuk mily éles szemmel figyelte meg a kormányok magatartását és viselkedését a magyar néppel szemben, hanem azt is, hogy mily meggyőző érvekkel és erkölcsi kiállással szállt szembe vétkeikkel, bűneikkel, a magyarságra ártalmas intézkedéseikkel. Sem a parlamentben, sem a sajtóban ilyen határozott és éles hangon nem beszéltek magyar kormányfőkkel. A Tisza Istvántól Teleki Pálig majd minden kormányfőt ostorozó írásokról találóan állapítja meg Gombos, hogy Szabó Dezső politikai gondolkozását tükrözik, de „egy sorsunkat megpecsételő kor lényeglátó kommentárjaként” is olvashatók. S abban is igaza van, hogy „ma talán így tanulságosabb olvasni” e kötetet.

 

E rövid visszapillantásból is kiderül talán, hogy ami Szabó Dezső emlékének ápolását illeti – az egy Gombos Gyula kivételével – a nyugati magyarok részéről aligha remélhetők újabb impulzusok, de talán a magyarországi érdeklődés növekedése átsugárzik a mi térfelünkre is és az itteni fiatalok is megismerik századunk e jeles alkotóját.

 

1989

 

 

 

 

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 381-385. o.)