In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

SZABÓ ZOLTÁN

„Az egész látóhatár”

Szabó Dezső könyve

Szabó Dezsőnek az elmúlt esztendőben ünnepelték hatvanadik születésnapját. S a hatvanadik születésnap után néhány hónappal az író oly könyvet tesz közzé, mely az ifjúi erő teljével vág bele a magyar életnek szinte minden problémájába, mely maga a lendület és a hadakozás, maga az ifjúi pátosz és a gúny együttese, mely a maga egészében egyetlen roppant erőgyakorlat. Hogy Szabó Dezső hatvanéves lett, tudtuk, de szinte nem hittük el. Sem erői nem gyöngültek, sem bátorsága nem lett kisebb. Ez a három kötet azt igazolja, hogy akkor volt igazunk, amikor nem hittük, hogy az évek nyomot hagynak Szabó Dezső munkáján és szellemén. Ma is az, ami Az elsodort faluban volt: erő, mely elsodor. Olyan elemi erő, mely mint a nagy és sebes folyamok, rengeteg mindent ránt magával. De közben malmot hajt, gátat rombol, földet termékenyít, hajókat hord, búzát szállít.

Szóval cselekszik folyton és megállíthatatlanul.

„Az igazi politikus életvallása mindig heroikus... az lehet politikus, az szólhat bele formálón és alkotón a Nemzet életébe, akinek ilyen lelkialkata van” - írja a három zömök kötet előszavában. Alkotón és formálón beleszólni a nemzet életébe – aligha tévedünk, ha azt hisszük, ez az az eszme, mely Szabó Dezsőt mindenben vezette, ha regényt írt, ha pamfletet, ha ódát próza formájában, ha lírát minden műformában. Szabó Dezső tulajdonképpen nem ír, hanem – hirdet. Egész stílusa mintha ebből a református szóból szakadt volna: igehirdetés, egész szemlélete a formálás, a nevelés, az oktatás körül összpontosul, és ereje: lendítőerő. Bizonyos, hogy nem mindenkit lendített jóra, bizonyos, hogy nem értették meg többen, mint amennyien félreértették, bizonyos, hogy hatása oly nagy volt, hogy végül is könnyen sodort egymás mellé és maga köré embereket, híveket, kik között mindig magányos maradt. Ha új könyvét kezünkbe vesszük, az első érzés megint a régi csodálat az erőnek e teljessége iránt, az elemi erőnek e nyers vadsága és ifjúi lendülete iránt, a nagy dolgokban és elsősorban és legtöbbször csak a nagy dolgokban való ítélkezés hallatlan biztonsága iránt. A könyv előszavában a politikus arcképét rajzolja meg, természetesen nem a szó közönséges értelmében „politikus” politikusét, hanem társadalmát, népét, nemzetét tartósan formálni akaró politikusét. S a szoborban, amit nagy vonásokban fölvázol, nem nehéz önmagára ismernünk. „És mindenekfölött – írja – a politikusnak minden percben éber, minden tényében döntő erejű felelősségérzete van.”

Volt idő – s ez a három kötet erről az időről is tanúságot tesz -, mikor az egész magyar fiatalság hallgatott, mikor úgy látszott, hogy egészen elvesztettük önmagunkat, s mikor – Szabó Dezső egyéniségének egész konok nagyságában és ifjúi bátorságában megmutatkozott. Mikor szinte hónapról hónapra tanújelét adta annak a felelősségérzetnek, mely szinte minden politikusunkból hiányzott, mikor kedvvel és magyar bravúrra való hajlandósággal kereste a legveszélyesebb pontokat, s állt ki a legveszélyesebb ellenfelek ellen. Olvasd végig e három nagy kötetet, s nemcsak Szabó Dezső bátorságának „monumentumát” leled meg benne, hanem ez idők társadalmának minden gyávaságáról, minden hunyászkodásáról, minden megalkuvásáról dokumentumot kapsz.

Volt idő, amikor szinte alig volt más az országban, ki megfogadta volna a kuruc dal intelmét arról, hogy „ne mutasd szívednek semmi röttenését”, csak ő. Mindig felismerte az igazi veszélyt és mindig az igazi veszély ellen állott ki, s ha rendszere bizonyos módosulásokon ment át, azért volt, mert nem vállalhatta az aljasságokat, melyeknek elkövetésénél rá is akartak hivatkozni. Írásai nagyjából úgy reagáltak a nemzet veszélyeire, ahogyan az egészségesebb ember karja rándul először a legerősebb támadó ellen. Ha találunk félelem nélkül való egyéniséget korunk napjaiban, ez némely hónapokban az ő érdeme. Ő mutat rá konokul az álarcos veszélyekre, és a helytállás dicsőségét, melyet oly kevesen kívántak elérni az elmúlt években, még legkonokabb ellenségei sem vitathatják el tőle. S legrajongóbb hívei sem állíthatják, hogy reményei a húszévesekben, az évtizedenként újra és újra jövő és aztán újra és újra korai gyávaságra felnövő húszévesekben nem végződtek többnyire csalódással. Ha Szabó Dezső ma körültekint az „egész látóhatáron”, bizony találhat sok olyan lélekre is, akire leginkább ő mondaná ki a „bánom, hogy teremtettem”-et.

Válogatott tanulmányainak e három hatalmas kötetéről nehéz lenne ismertetést írni, bírálatot írni még kevésbé. A magyar paraszttól Európáig, a választójogtól a kisebbség kérdéséig, a református öntudattól az antijudaizmus bírálatáig, a hungarizmus véres kigúnyolásától az ellenforradalom természetrajzáig, a magyar kultúra kérdéseitől a nőproblémáig, a magyarságnak a dalban való megszervezésétől a kis nemzetek soráig, szinte korunk magyarságának minden kérdése fölmerül ebben a könyvben. Ismertetni ezeket az írásokat – nincs értelme. Értelme az elolvasásuknak van. Aki figyelemmel és gondolkodva olvassa őket, az körülbelül rá is jön arra, hogy mit kell keresnie és mit kell megtalálnia Szabó Dezsőben. Rá kell jönnie arra, hogy a reagálás helyességét és biztonságát kell megtanulnia tőle, a veszélyekre és bajokra való felfigyelés módját. Szabó Dezső többnyire olyanformán tűnhetik fel, mint erő, amely semmilyen megnyilvánulást, semmilyen fegyvert nem vet meg, s a villámlás éppúgy keze ügyében van, mint a penge, a bunkó éppúgy, mint a konyhakés. Úgy tűnhetik fel, mint olyan erő, mely tud dönteni és tud szúrni is.

Azt hiszem, hogy Szabó Dezsőnek az az igazi, erejéhez legméltóbb megnyilvánulása – mikor dönt. És nem az, mikor szúr. Ott mutatkozik meg, ahol magának való nagy erőkkel találja szemben magát. Ott, ahol a gazságnak és gonoszságnak kemény bástyáival találja magát szemben. Ott, ahol a nemzeti lét alapkérdéseit vizsgálja. Ott, ahol valóban nagy hadakkal, idegen támadásokkal, roppant erőkkel száll szembe. Annak, aki személyi harcaiban talán nem is vall vele egy nézetet, ezekben a harcaiban, ezekben a nagyobb bátorságot és igazibb erőt mutató harcaiban vele kell lennie. S aki igazán érteni akarja, annak ezt a harcot, ezt a bátorságot, az ebben való gyors készséget és kész gyorsaságot kell megértenie, és követendő például maga elé állítania. Mert ha valamiben, a nagy dolgokra való válaszadásban pontos a Szabó Dezső-i helyzetérzés. Elég szomorú, hogy inkább stílussajátságainak és céltudatos stíluskülönlegességeinek vannak hívei, mint annak, amit tulajdonképpen mondani akar. Éppen annak vannak hívei, mivel minél többekhez akar eljutni, mivel minél többek nyelvén akar szólni, s nem annak, amiért ezt teszi, nem annak, amit mondani akar.

Ki merne vagy akarna még ma is kételkedni abban, hogy tételei – a függetlenség mint mindennek föltétele, a parasztság mint ennek a jövőnek záloga, a demokrácia mint a fejlődés egyedül egészséges kerete, a kis nemzetek szoladiritásának megszervezése, mint a belső fejlődés egyetlen biztosítéka – olyan tételek, melyeknek sem jóhiszemű, sem jóakaratú ember, ha magyar, ellene nem mondhat. Szabó Dezső politikai művének épületében a cirádák és díszítések a mellékesek, és a színek néha olyanok, hogy lehet helyteleníteni őket. De az alappillérek szilárdul állnak, a szerkezet biztos és mértani pontossággal megépített, az arányok szép latin tisztaságban és világosságban tűnnek elő. S ha lehet valami mondanivalója az embernek „az egész látóhatár” három kötete mellé, mely talán nem lesz fölösleges, akkor ez ennyi: erre figyeljenek és ezt próbálják megérteni a hívek és az olvasók: a szerkesztés egyensúlyát, a pillérek nagy és biztonságos nyugalmát. S abban próbálják követni, ami férfiúi feladat, a nagy hadviseléseiben a vesztünkre törő erők és hatalmak ellen, a nagy hadjárataiban a magyar bűnök és ostobaságok ellen. S ne kis portyázásaiban, melyeket a maga kedvére végez. Hogy e szándék tőle magától sem idegen, azt maga ez a kötet is mutatja, melyben túlnyomórészt azok a tanulmányok foglalnak helyet, melyek a legfontosabb problémákat akarják megoldani, melyek a legerősebb ellenségekkel szállnak szembe.

A reagálás biztonságát tanulják meg tőle, azt, hogy mint kell magyarul válaszolni a világ dolgaira, azt, hogy mint kell megóvni magunkat a számunkra veszélyes erők látványától való megrészegedéstől. Olvassák el a tanulmányok alatt a dátumokat is, és értsék meg azt is, hogy írójuk milyen gyorsan és mily ifjúi erőben, mily késedelem s mily önáltatás nélkül állt ki olyan erőkkel szemben is, melyektől egész Európa rettegett. Olvassuk el nagyon figyelmesen azt a levelet, melyet a magyar miniszterelnökökhöz címzett, és öntudatot, magyar öntudatot, magyar forróságot követelt – pár héttel az Anschluss után. Ma már tudjuk, hogy arra a történeti eseményre ez volt az egyedüli jó magyar válaszadás. Ha e választ nemcsak Szabó Dezső adta volna meg, hanem a magyar társadalom is, ma biztonságosabban és szilárdabban nézhetnénk a jövő elébe. Ezeket tanulják meg Szabó Dezsőből, az ifjúi elszántságot és férfibátorságot, a semmire nem tekintést az elhitt igazság kimondásában. Ne csak a stílusába feledkezzenek, ne a gúnyos fordulatokon álmélkodjanak! Tanuljanak tőle olyan gondolkodást, mely mindig a nemzet fennmaradása és jobb léte körül forog, és ne erőteljes kifejezéseket tanuljanak, melyek az ő pallérozottabb elméjük és tudatlanabb szájuk által ismételve – óh, szomorú paradoxon – annyiszor válnak Kraftausdruckokká.

A harmadik kötet utolsó cikke a húszévesekhez szól. 1935-ben íródott. Ezt a mondatot ajánlom megfontolásra: „Világnézet, eszme, program, koráramlat: minden csak eszköz és árucikk a bandaérdekek kielégítésére.” Ha a mostaninak ugyanolyan siker nélkül mondja mindezeket, mint az eddigieknek, ha a mostani sem azt fogja felfogni és követni Szabó Dezsőből, ami benne magyar helytállás, magyar helyzet és magyar érdek elismerése, akkor ez a három kötet megint csak arra lesz dokumentum, hogy voltak, akik láttak, de nem voltak, akik e látás igazi értelmét felfogván – cselekedjenek.

Magyar Nemzet, 1940. január 14.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 240-243. o.)