In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

 

 

BÓKA LÁSZLÓ

 

Nemzedékünk tanítómesterei

 

 

Szabó Dezső

 

 

 

 

„Magyarországon a konzervatív erő is a magyarság legyen, de az elégülteknek örök forradalmát is a magyarok csinálják és irányítsák, mert így tartjuk a jövőt a kezünkben.” Ezt a mondatot egy más nemzet fia saját hazájára és honfitársaira vonatkoztatva sohasem írhatta s írta volna le, mert a világ minden táján felesleges közhelynek számított volna. Amikor Szabó Dezső leírta, akkor az akkori idők divatos szóhasználata „fehérterrort” sziszegett érte felé – ha ma írná le, senki sem moshatná le róla a hitleristaság barna bélyegét. A gyanú s az ellenérzés, amit kiváltott s kivált egy ilyen mondata, azt mutatják, hogy mondatai elevenre tapintanak, tehát szükség volt arra, hogy kimondja. Szabó Dezső azzal érdemelte meg egy nemzedék tanítómesterének súlyos címét, hogy vállalta e „felesleges közhelyek” kimondását. Mert ne feledjük: felesleges közhely az is, hogy „Magyarország székesfővárosa Budapest”, de nagyfontosságú újdonság is egyben, ha a tanító mondja földrajzórán. Ám azt se felejtsük, hogy mindezt nem pedagógusi nagyképpel, az unalom ostyájába csomagolva adagolta nemzedékünk számára, hanem olyan művészi magyarsággal, mely Berzsenyi eruptív erejével sodorta Jókai bőségét, hogy tüze leperzselte tanításáról a konvenció üledékét, hogy szenvedélyével adta meg igazságainak a szükséges aktualitást.

 

Idézhettem volna bármely mondatát. Ezt, mégis szándékosan idéztem elsőnek. Mert felhánytorgatták Szabó Dezsőnek nem egyszer, hogy igazságai néha egymásba torlanak, hogy amit ma épít, azt holnap földig rontja. Így van. De az idéztem mondat tükrében ez nem köpönyegforgatás, hanem a mindenkori tanítók tragikus kötelességének betöltése: gyakorlati pedagógia, személyes példaadás, egyszóval nevelés. Ő egymaga vállalta, hogy megtartó és romboló magyar lesz – olyan vállalkozás ez, melyhez nem elég egy ember ereje. Siessünk hozzátenni: még így is több a sikere, mint a sikertelensége, s ha vállalkozásában van valami a nagyramenendő emberi szándékok reménytelenségéből, akkor is több tiszteletet és megbecsülést igényel, mint amennyit hálátlanságunk valaha is juttatott neki. Hogy vállalta, hogy még ma is nyugtalanító üzeneteket robbant magányából felénk, az nagyságának bizonyítéka s tragédiájának magyarázata.

 

 

1

 

 

Egyik kötetének előszavában felpanaszolta, hogy bármit mondott is, mindig a stílusáról beszéltek. „Pedig szederjes bőr, remegő hús, megöklözött agy és megcsiklandott emberi szív volt az.” A panasz nem is egészen indokolatlan s nem is testvértelen a magyar szellem történetében. Jókainak is stílusát dicsérték azok, akik elutasították életlátását, Vajda Jánosnak is stílusán fintorogtak, míg intéseit meg sem hallották. Mégis, minden filologizáló szándék nélkül is, de hatását nem magyarázhatjuk nélküle.

 

Szabó Dezső stílusa nem alkalmas iskolás elemzésekre, mert írásmodorának mozgatóereje nem a klasszicitás kiegyensúlyozódása felé sodorja, hanem valóban mozgató erő, formabontó, keretfeszítő dinamizmus. Stílusának jellegzetessége s az őáltala legtöbbre tartott erénye, az „igésítés”, nyelvünk nominális természetéről vallott tudásunkat cáfolta meg. Még a jelzői is igék, főneveihez igeképzőket forraszt, könyvei lapjain ezer meg ezer izgékony ige görgeti nehézkes fogalmainak holttá merevedett főneveit. A nyelvújítás szótárunkat változtatta meg, szerezte meg új szavakkal, Szabó Dezső nyelvünk dinamikáját s jelentéstanát gyorsította, illetve bővítette. Ez a mozgékony nyelv szünetlen kapacitál, ezek az igék izgékonyan ágálnak, ennek a dinamikának magával ragadó sodra van. Ezzel a nyelvvel kifejezve új fényt, új jelentést kapnak a fogalmak. Verbalizmusa mégsem válik indogermánná, mert az anyaga ízig-vérig magyar. Mondatainak sodra olyan erős, hogy nyelvünk iszapba fúlt, feledett kincseit is felszínre sodorja.

 

Hiába bányássza majd ki egy majdani Tömb Szilárd Szabó Dezső jeles értekezését a vogul szóképzésről, hiába mutogatják ki olasz, francia, spanyol és angol olvasó-élményeit: tudatosan nem lehet olyan mélyre nyúlni egy nyelv szellemébe, még gyönyörködve sem lehet annyit tanulni Rabelais-tól, hogy abból egy ilyen stílus kerekedjen. Elemi erő, autonóm nyelvi fantázia szülhet ilyen stílust, s ennek geneziséről még nem tudunk semmit.

 

Szabó Dezsőnek nagy szándékaihoz nagy eszköz adatott: nyelvének robusztus ereje.

 

 

2

 

 

„Micsoda szűk magánzárka, milyen szomorú kényszerzubbony, milyen szegényes mosatlan, egyetlen fekete ing ez a név: >>író<>íróvá<< kényszerzubbonyozta őket.” Furcsa lenne szó szerint értelmezni Szabó Dezső sorait, ám nem is lehet, mert szavai nem az írók ellen szólnak, hanem azokat az emberszörnyetegeket ostorozzák, kikben az „íróság” hipnózisa elsorvasztja az emberi tulajdonságokat, kik nem élnek, csak élményeket hajhásznak, kik témának látják az élet gyönyörűségeit és borzalmait. Szabó Dezső kedvenc írói az élet és irodalom szerves egységét példázzák, Cervantes, Swift, Berzsenyi nemcsak papíron, hanem életükben is epikát és lírát csináltak.

 

Rontó s teremtő szándékai, művészi s egyben agitatív nyelve, emberi s írói alkata egyaránt erre a felfogásra predesztinálják. Valahogy úgy érezzük: ez a kor magyar parancsa is. Ady, ki nagy mélységekbe szédítette s nagy távlatokra növelte Szabó Dezsőt, maga is azt vallotta: „Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem... Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga...” A századforduló nem Rilkét, nem Stefan Georgét, nem Valéryt állította az élre, hanem Adynkat, ki az élet teljességét vállalta akkor, mikor az egész élet, az élet forgott veszélyben.

 

Mindnyájunk kifürkészhetetlen végzetének szálait bogozzuk, mikor nyomon követjük Szabó Dezsőt emberi útján. Ismétlem: elhamarkodott s illetlen volna ma még minden ítélet. De szándékai, tettei, írott művei részben már következményeikben élnek bennünk, sikerei és sikertelenségei mérlegét a mai magyar közélet tántorgásában is megsejthetjük, kortársai lassan a történelemből magasodnak szoborrá. Majd húszesztendős magányából ő még mindig toboroz, lázít, üzenget. Valami bizonyára nem sikerült sem neki, sem nekünk. Miért?

 

 

3

 

 

„Egész pályám egyetlen tanítása – és e tanulmányok is fel-felkiáltják e tanítást -: a magyarságot a legszélesebb szociális politika s a legmélyebb és legintenzívebb kultúra juttatja az őt megillető helyhez” - írta Szabó Dezső egy tanulmánykötetének már idézett invokációjában. A magyarság ebben a mondatban a magyar fajt jelenti. Mi ez a magyar faj? Pozitíve: „Mi az idegenné romlott arisztokrácia és középosztály mellett: a magyar parasztban – számáért és lelki tartalmáért egyaránt – látjuk az ősi magyar lélek letéteményesét, az igazi és egyetlen magyarságot, minden megújhodásunk, sajátos kulturális fejlődésünk egyetlen biztos alapját.” Negatíve viszont: „semmi politikai célért nem tudom elkövetni azt a buta természetrajzi csalást, hogy magyarnak mondjam a németet, a szlávot, a zsidót”. A „legszélesebb szociális politika” nem akarja ugyan kizárni utóbbiakat a magyar állampolgárságból, de azt kívánja tőlük, hogy kisebbségeknek nyilvánítsák magukat, s bizonyos intézkedésekkel meg akarja akadályozni, hogy tovább folytathassák „vak önzésű” faji politikájukat. „Őrült öngyilkosság tovább folytatni a régi vak liberalizmusú asszimilációs politikát” - tanítja. A zsidóság „ama részének, mely ezernyolcszáznegyvennyolc után került országunkba: felmondjuk a vendégjogot”.

 

A magyar faj részére „jogrendi visszaállítást, igazságtételt” követel, s „e nagy szociális igazságtétel érdekében a magyarság nagy forradalmának első szakaszában túl kell tennünk magunkat bizonyos látszatos, de lényegükben jogtalan >>magánjogokon<<. Így a föld és a nemzeti vagyon méltányosabb történelmi termést és teljesebb szociális igazságot jelentő új elosztásánál, az ipar, a kereskedelem, a sajtó birtokbavételénél, az egyház, közoktatás, bürokrácia, hadsereg, városi hatóságok stb. irányító helyeinek szükségszerű felváltásánál, Budapest környékének, a Dunántúlnak és a határ menti részeknek magyar telepítéseinél stb.” Mindehhez két dolog kell: idő s egy végrehajtó eszköz. Időnyerés végett „egy bizonyos számú évre valamilyen modus vivendit” kell megvalósítani a szomszéd államokkal. A végrehajtó eszköz munkáját „az összefogott magyar erők hatalmi ténye által” hatalmi „birtokbavétel” útján végzi el.

 

A „legmélyebb és legintenzívebb kultúra” juttatásához szükséges megtalálni a magyarság „életakaratának, alkotásának ősileg determinált” irányát. Ezt úgy találhatjuk meg, ha megkeressük, miben tudott nagyot alkotni a magyar parasztban megőrzött psziché. „Mert egy percre sem szabad felednünk: mi abban tudunk nagyok lenni, az elpusztíthatatlan erőnk, amit keletről, Ázsiából hoztunk. Európa csak a trágya lehet, az őstalaj Ázsia.” Nagyot – Szabó Dezső hét pontba szedve vallja – a magyarság a népművészetben és népköltészetben, a lírában és regényben, az irodalmi magyar nyelvben, a festészetben, a nyelvészetben, az etnográfiában, a történelmi kutatások terén alkotott. Ebben az irányban kell, ezen az alapon kell kultúrpolitikánkat fejleszteni. Bocskay, Bethlen, Rákóczi nevek „lelkes fel-felgargarizálása” helytelen, az európai magyarság „három roppant szimbóluma: Vazul, Koppány, Dózsa György”. A múlt, csak a paraszt, az ősi alkotmányt „visszahozhatatlanul múlttá” kell tenni. Ez kultúrpolitikánk, nemzetpolitikánk történetszemlélete.

 

Ahhoz azonban, hogy a magyar fajnak igazság szolgáltassék, hogy a magyar erők a hatalmi birtokbavételre összefogódjanak, kell egy valaki is, aki ezt az összefogást elvégezze. Egy diktátor. Mert a diktatúra „mindig csak átmeneti” ugyan, de esedékes akkor, „amikor egy új történelmi életrendszert, egy új jogrendet kell beidegezni egy közösségbe”. De ki az, aki erre önzetlenül vállalkozni merne? Szabó Dezső azt üzeni: „Magyar anyák gyermekei, egy végzet, egyetlen örök szeretet testvérei: jöjjetek hozzám. Higyjétek el, higyjétek minden látásotokkal, egész akaratotokkal, egész életetekkel: hogy a magyarság számára ma én mutatom az élet, a megújhodás és a jövő egyetlen útját, hogy nálam van a megtartó hit és a megvalósító gondolat. Dolgozzatok tovább a magatok kereteiben, végezzétek a szervezés, az agitálás, a toborzás, a részletfeladatok, a fegyelmezés teendőit: de az irányító gondolatot s az építő programot tőlem vegyétek.”

 

Az idéztem mondatok egy alig egy esztendeje megjelent cikkből valók, melynek az volt a címe: Toborzó. Ne képzeljük el, mi lett volna, ha e toborzó nem marad hatástalan, ha megvalósul ez „igazságtétel”. Csak vegyük tudomásul, hogy hatástalan maradt. Hogy Szabó Dezső azóta is süket magányból toboroz lankadatlanul, hogy legfeljebb a Zeneakadémia nagytermét vagy egy törvényszéki tárgyalótermet tud megtölteni közönséggel. Ő – akinek szava, nincs miért eltagadni, valamikor tömegeket, többet mondok: gondolkozó főket mozgatott meg.

 

Takarjuk el szemünket, keressük elő régi tanulmányait, olvassuk újra el régi novelláit, mikkel valóban nemzedékünk tanítómestere volt. Azokat úgyis elfeledték. Mi is elfeledtük néha. Mert Szabó Dezső hűtlen tanítómester: megcsalja, kifigurázza tanítványait, sőt – és ez a nagyobb vétek! - igazságaihoz sem tud hű maradni. Mert Coriolanus keserűsége sem elegendő mentség arra a szégyenteljes kalandra, mikor Szabó Dezső, magyarságunk titkainak e felelőtlen Midásza a világsajtó locsi-fecsi nádasába áruló híreket suttogva megtagadta Kolozsvárt Bukarestért. Ha el is hisszük, hogy nem reklámért, akkor sem lehet megbocsátani neki, hogy megtette: Erdélyt bántotta. (Szívünket sebezte...) Elfeledtük, mert az európai kultúrát tapodta meg, mikor farkasfogú önzést, imperializmust tanított, faji mítoszt hirdetett. A diktatúra, ha „átmeneti” is, csak diktatúra marad, mit malomalji összeesküvők hirdethetnek, de nem az, ki a nyugati kultúrák óborát itta, de nem az, kiben politikai érettség s felelősség van! S tajtékzó haragja, személyek iránt habot túró gyűlölködése, önzése s kapzsi harcai feledtették velünk a régi Szabó Dezsőt, ki valamikor olyan átfogó szeretetet hirdetett, mely nem rejtett gyilkot Krisztus köpenye alá. Magatartása kereszténységünket botránkoztatta.

 

És meg van írva, hogy a Szentlélek ellen nem lehet büntetlenül vitézkedni. Mert elfeledték a húszas évek előtti Szabó Dezsőt azok is, kik tudva-tudatlan ma is őt követik. Végleteivel hatott. Kultúrája helyett féktelen ösztönei, hazaszeretete helyett faji önzése, humanizmusa helyett diktátori rövidlátása csinált iskolát. Országépítő Szent István helyett maradi Koppányokat termelt, kikből hiányzik az ő nagy ereje, csak a kultúra iránti iszony lobog bennük. Nem borzong-e meg, ha politikai botrányperek hőseinek szavában a saját hangjára ismer? Nem félemlíti-e meg őt a sok hamis szó, mely ideát farag a magyar parasztból, ahelyett, hogy megmenteni igyekezne? Nem szégyenül-e meg, ha politikai rikkancsok garasért árulják súlyos szavait? Mikor elsőnek figyelt fel ma is ható európai megmozdulásoknak előszelére, mikor felérzett a magyarság rejtett vágyaira, egy nemzet érzékenyen érző ütőere volt. Ma hol tartja kezét? Idegen eszmék bódultjainak, politikai fregoliknak, diktatúráról álmodóknak ütőerén?

 

Takarjuk el szemünket e sivár kép előtt. Keressük a régi Szabó Dezsőt, ki más utakra indított valaha egy nemzedéket.

 

 

4

 

 

Szabó Dezső olvasását nem szabad Az elsodort faluval kezdeni. (Közbe legyen mondva: nem szabad a Segítség!-gel folytatni sem, hanem igenis „közbe” kell olvasni a Csodálatos életet.) Talán el kéne utazni Erdélybe és a Múltba először. Mert Szabó Dezső Erdélyből jött s nagy történelmi hagyományok dübörögnek mondataiban. A magyar múlt legőrzöttebben a végeken él, a Duna–Tisza köze nem őrzött meg mást, csak a keleti és nyugati sikeres támadások emlékeit, a tanyai szétszórtságot, a vért izzadó, életváltságot fizető, másnak termelő munkás szegénységet s az embert, ki átvészelte a gyilkos századokat. Történetét nem őrzik kövek, legitimációja Katona József és a tébécé országos statisztikája. Csakhogy a nyugati vég, az áldott Dunántúl Pozsonytól Pécsig európai támadásokat kapott s nyugati illemmel védekezett: aulikus és katolikus volt; aulikus hűséges hálából, katolikus pedig egészséges életösztönből, elhódítva nyugatnak legnemesebb fegyverét. A keleti vég, Transzszilvánia barbár ellenséget, keleti kegyetlenséget s nem szellemi természetű ravaszságot kapott a nyakába: lázadó és protestáns lett. Lázadó, magárahagyatottságában s egy kicsit cselből is a török szeme-kápráztatására, s protestáns egy olyan történelmi helyzetben, mely percenkénti megújhodást követelt. A dunántúli diák átszekerezhetett Bécsbe, tengeri szelek sós ízét ízlelhette, míg Horácát olvasta, s olykor egy-egy mágnás helybe hozott neki egy Béccsel összefüggő Európát. Az erdélyi diák évekig tartó útra kelt Londonba, Hollandiába, egyszóval nagyon messze utazott, s ott mohó munkával s azzal a bánatos felelősségérzettel nyelte a kultúrát, hogy egy életre szóló adagot kell hazavinnie. Minden új ismerkedés a nyugati lélek szépségeivel egyben fájdalmas búcsúzás volt számára, úgy hajolt fóliánsai fölé, mintha háta mögött állna egy janicsár s handzsárját megpöccintve várná, hogy kikérdezhesse: mit tanultál olyat, hogy életben maradhass?

 

Nyugat aranyát fényesebbé tette a keleti szegénység, értékét megnövelte a szükség, ha az erdélyi világjáró tarsolyába tette. Szabó Dezső ilyen erdélyi szemmel indult útnak s messzebbre utazott, mint Utrecht vagy London – a pesti Eötvös-kollégiumba jött. Mintha a holdba utazott volna – egy germanofil Magyarországból egy olyan házba, ahol a francia nyelv és francia szellem virágzott. Ott nyitott könyvespolcon állt az Enciklopédia, ottlaktában zsongott Kodály Zoltán fülébe Debussy, ott edzette francia klasszikusokkal lelkét Kuncz Aladár arra, hogy majdan ne legyen hűtlen rossz káplárok miatt hozzájuk. Szabó Dezső ott is „Don Kisott” (így franciásan s nem Don Quijote, mert bizonyára a felejthetetlen Doré-illusztrációkkal olvasta), magános és szertelen Don Kisott lett belőle: Erdélyből jött, nagyobb elszántsággal, nagyobb mohósággal s más értékskálával tanult, mint alföldi, dunántúli barátai.

 

Nagy élvezettől fosztom meg magam, mikor lemondok arról, hogy francia irodalmi tanulmányait idézzem. De éppenséggel a magyarokat kell felemlegetnem, hogy lássuk: mivé érett benne a nyugati magvetés. Francia arányérzék, mondhatnám, ha olvasom, amit Keményről ír: „...lehull pályáján, mielőtt megszületne az a remek, minek sejtelme fel-felcsillan elszórt mesteri vonásokban.” Latin kompozíció, ujjonghatnék Eötvösről írt sorain: „Eötvös nem születés, nem vér szerinti romantikus. Igazi énje a XVIII. század érzelmes >>széplelkei<< közé tartozik. A romanticizmus benne a felgyűlő elkeseredés, az igazság haragja. De nem a látásnak, az érzésnek, a képzeletnek született formája.” Petőfi epikájának rehabilitálása („A Salgó egy hatalmas Delacroix-kép, oly nyelvvel, mely Vörösmartyt alkotása legszebb perceire emlékeztetheti.”) pedig csak teljes európai távlatra nyitott szemmel magyarázható, melynek van horizontja, hogy együvé lássa mindazt a filológusi bárgyúságot, mely Lamartine felejthetetlen Jocelynjétől végigostorozta a világirodalmat a Tündérálomig. És mindez Beöthy Zsolt árnyékában!...

 

Francia, latin, európai – hiába tágítanám a kereteket, hamis lenne a kép. Francián művelt, latinul nevelt, Európa távlatain tágult erdélyi szem, a régi tógátus diák szeme, ki „haza” tanul. Victor Hugo mindig csak példa, az egész beszéd az irodalomról csak János vitéz-i – mese, Európa csak olyan, mint a csillagos ég, geometriai tanulságokkal szolgál. A magyar földről s a magyar népről szólnak Szabó Dezső tanulmányai s a közeledő fekete végzet elébe dobnak botlató követ, alkalmat akarván szolgáltatni egy utolsó menekedésre. Azért firtatja Berzsenyi torzóját s Vörösmarty sikerét, mert népünk erejét próbálja rajtuk, azért veti össze Petőfit Adyval, hogy az egyaránt lázadó hangokból kihallja: milyen mélyéről múltunknak buzog az elevenebb ér. Nem filológia ez! Életösztön! Mégpedig biztos életösztön, mely mindig elevenre tapint. Abban a korban, mely a tanárból irodalompolitikai primadonnát vagy élclapfigurát torzított, ő a magyar tanárság pszichéjét ébreszti ostorral. („Pedig talán soha nem volt Magyarország történelmében a XVI. század óta korszak, amelynek problémaadó nyitja annyira pedagógiai természetű lett volna, mint a mi emberöltőnk” - írja jó tízegynéhány évvel Szabó Dezső után egyik legkiválóbb pedagógusunk.) Felismeri a katolicizmus nagy morális értékeit s spirituális erejét, s a protestantizmustól belső reformot, negatív programjának pozitívra való váltását követeli. Átérzi, mert átélte a nagy nyugati demokráciák erejét, de látja annak a nemzetgyilkos demokráciának veszedelmeit, ami a magyarság részére készül: ő nem operál csalfa jelszavakkal „népünk éretlenségéről”, hanem a középosztály lelkiismeretét akarja petyhüdtségéből életre kiáltani, az egyházakat s a tanárságot akarja hivatásaik magasára emelni, hogy védjék meg valóban készületlen népünket idegen aspirációk hódító önzésétől. Európa javában fuvolázza még a liberalizmus nemes szavait, Szabó Dezső már akkor látja a faji kérdés jövőjét, s felemeli intő szavát, hogy ne legyünk Európa balekjei. Adyn kívül kevesen látták olyan élesen, mint Szabó Dezső, hogy mit jelent az, hogy népünk zöme agrárius – s akik látták, azoknak sem volt szívügyünk. (Hogy ez így van, azt mutatják a háború előtti potemkin-szakszervezetek, melyek Budapest számára készültek.)

 

A problémák, amiket elkiáltott, korszerűek voltak. Még ma is élnek – és nem csak megoldatlanságuk tartja őket életben. Szabó Dezső valóban tanítómestere volt egy nemzedéknek; hogy germanofil kultúrszemléletünk ma európai távlatok teljességét keresi, hogy magyarságunk autonóm értékeit tudni merjük, hogy a magyar parasztság kérdéseit létkérdésünknek tartjuk, abban neki eminens jelentőségű szerepe van. Tanítómesterünk – volt. Ma hálásan nyugtázhatjuk ezt. De népe „vezére” sohasem volt és sohasem lehetett volna. […]

 

 

Az ország útja, 1937. 12. sz.

 

 

 

 

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 218-226. o.)