In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

 

 

KODOLÁNYI JÁNOS

 

Szabó Dezső

 

 

 

 

Igaza van Schopenhauernek, amikor azt mondja, hogy egy író vagy költő munkásságát nem szabad egyes, elkülönített alkotásaiból megítélni, hanem azok összességéből kell véleményünket levonnunk, mert hiszen a művek nem valamennyien egyenlő körülmények között keletkeztek, némelyik jobb, némelyik szerencsétlenebb órában született, az energiák kisebb feszültsége s az eszközök ügyetlenebb felhasználása pillanatában. Mindazonáltal, ha óvatosak tudunk maradni és ki tudjuk válogatni azokat a jellemző sajátságokat, amelyek egy író arcképét különböző művekben megrajzolják, gyakran célra vezethet az egy mű tanulmányozása is, főként ha ismerjük az író egész oeuvre-jét és többé-kevésbé a magánéletét is. Ezért kísérelem meg, hogy legutóbb megjelent regénye, a Segítség! felhasználásával mutassak rá Szabó Dezső egy-két olyan jellemző vonására, amely minden művén átvonul, és megadja azt az egyéni arculatát, amely mindenki mástól megkülönbözteti.

 

De teszem ezt a Segítség!-gel kapcsolatban azért is, mert ez az a műve, amellyel láthatólag be akarja tetőzni mindazt, amit a forradalom kitörése, illetve a történelmi Magyarország összeomlása óta alkotott. Mindazt, amit az utóbbi évek során eredmény- avagy vélt eredményként félretett, legbelsőbb trezorjaiban megőrzött, ebben a műben halmozta össze. S ezért is alkalmas a Segítség! arra, hogy belőle mintegy koordináta-rendszert vonjunk Szabó Dezső alakja köré.

 

 

 

1

 

 

Szabó Dezső regénynek nevezi. De már ahogy a címe beleront az olvasóba, már az sem epikus, nem regényszerű. Líra az, aminthogy líra volt ennek az írónak minden megnyilatkozása, tanulmányaitól kezdve politikai szerepléseiig, a törvényszéken tartott védőbeszédéig s nemzetgazdasági és társadalompolitikai kérdéseket tárgyaló értekezéseiig. Soha, sehol nyoma sem volt benne az epikusnak, hiába nevezte és nevezi két-három kötetes könyveit regényeknek. Az attitűd, amellyel szembehelyezkedik az őt körülhullámzó élettel, lírai és drámai. Semmi harmónia, semmi lehiggadás, ámbár jó néhány esztendeje látjuk ennek a javakorát már elért művésznek minden mozdulását, életének minden etapját, annál inkább, mert nem igyekszik magát Flaubert-ként szemérmesen és büszkén elrejteni a tömeg elől. Ma is olyan hisztérikus dühvel ront neki a világnak s rajongja körül önmagát, mint valamikor, a legelején. A szenvedések, amelyek érték, az árvaság, amelybe sikerült verekedő agyaraival beletépni magát, a hajszák, melyeket ellene folytattak, a csalódások, melyek ebben a kicsiny és kicsinyes országban érték, semmit, semmit nem köszörültek le éleiből, nem csillapították nyugalomba, nem pólyázták bele a szelíd rezignáció, pesszimizmus és fölény hűvös vásznaiba. Megkísérli tovább is a lehetetlent: hogy meghallgassák, megértsék és higgyenek neki a szerinte süketek, értelmetlenek és cinikusok.

 

Ez a legutolsó műve monumentális lehetne... Lehetne, ha írója el tudta volna különíteni a két különnemű masszát, amelyből összeállott. Mert ebben a művében még inkább, mint az előzőkben, két egymástól tökéletesen eltérő, lényegében, belső anyagában más összetevő mutatkozik. Szinte késsel lehetne elválasztani egymástól, annyira nem szervesen, nem gyökeresen vannak egymásba belegyúrva. Nem tudja Szabó Dezső összekeverni azt a kétféle anyagot, amelyet pedig minden erejéből gyúr és őröl egymásba: a szatírát és az érzelmességet. Pedig mindent megkísérel, hogy a vegyítés sikerüljön, az utóbbit, a szívelemeket még fel is melegíti, hogy a szatíra olaját hozzákényszerítse, s evvel a keverékkel kísérelje meg a tulajdonképpeni belső cél megvalósítását: önmaga gigászi szobrának megmintázását. De az anyag nem enged Szabó Dezsőnek. Az eredmény: formátlan, súlyos, megmarkolhatatlan tömkeleg, amelyből itt-ott mint a gyémántok ragyognak ki az író kemény kincsei: jelzői, igéi, gyilkoló élességű, mint a tőr suhanó mondatai.

 

De ne beszéljünk képekben!

 

Noha az író az előszóban tiltakozik az ellen, hogy művéhez az „esztétika nyálazásával”, a „széplélek csámcsogásával” közeledjünk, noha nyomatékosan tiltakozik – szokása szerint – az ellen, hogy részekre bontva vizsgáljuk, s kimondja nyíltan a véleményét a regényről, amely, szerinte, szigorú rendbe, kérlelhetetlen egységbe kovácsolt vasboltozat, mégis kénytelenek vagyunk művét a fent már jelzett két különálló összetevőre bontani.

 

Szabó Dezső élesen elhatárolja magát minden rajta kívül levőtől, s a bőrén belül csak annyira él, amennyire a bőre fáj neki. Ezt a kiszakítottságot szimbolizálja regényének két eleme is. Mihelyt a bőrén túl levő dolgokról nyilatkozik, mihelyt a környezetére reagál, azonnal megjelenik, mint megnyilvánulási forma: a szatíra. A dühös szatíra. Mihelyt azonban visszahúzódik a bőre mögé, dédelgető szeretet, imádat, szentimentális cirógatás duruzsol belőle. Amikor önmagát kivetíti a külvilágba, azonnal megszólal ez a duruzsoló szentimentalizmus, a legbanálisabb, legelviselhetetlenebb jóságömlengések, szeretetdagályok indulnak el belőle, hogy önmagába térjenek vissza, reszkető ölelést mímel és hisztérikus zokogást. Ezekben a mondataiban minduntalan visszafojtott könnyek sós tengere duzzad az író sötétmély szemében, minduntalan megvonaglik, sziklamelle reng és boltozott homloka felhőzik. (Ezek az író összeválogatott jelzői.) Minduntalan megrázza haját, mint „ős rengetegek sűrűjét”, s a jóság úgy dagadozik benne, mint egy kollektivista alanyi költő verseiben. Regényében Boór Bálint szobrász, író, politikus, forradalmár, társadalompolitikus, keresztapa s minden, amit akar a nyájas olvasó, hordja az írónak ezt a maszkját. Azokon a lapokon, amelyeken megjelenik Boór Bálint fent vázolt alakja, dühöngenek a magyar nyelv legtermészetellenesebb lágyságai, simogatásai, hízelgései. Ez az alak az író bőrén belül van, csak kilátta magából, kivetítette a külvilágba, hogy jobban körülrajonghassa és körülimádhassa. Ezek azok a lapok, amelyek élvezhetetlenek. Azaz: rossz szót használok, hiszen az élvezet nem lehet kritériuma a mű nívójának. Nem, ezek a lapok olvashatatlanok, kibírhatatlanok. Nem tartalmaznak egyebet, mint Szabó Dezső véleményeit önmagáról, önmaga nagyságáról; kiáltó megnyilatkozásai egy kivert vadember hiúságának, aki mindent önmagába koncentrált s most végtelen tartalmasságának ezt a remek edényét a szavak és színek kábító és kábult tömjéntömegével lóbálja körül.

 

Boór Bálint és mindaz, ami vagy aki e körül az alak körül mint szervesen hozzátartozó uszály elvonul, a szentimentalizmusnak és hiú ömlengésnek ebben az áradatában úszik. Boór Bálint nagy ember, nagy szobrász, ezer éve nem látott zseni, nagy író is; jól van. De engedje meg nekem Szabó Dezső, hogy ezt én állapítsam meg s én ítéljek felette, ne pedig ő. Szabó Dezső nagy ember, nagy szobrász, ezer éve nem látott magyar író s minden, amit a nyájas olvasó akar, de ne mondja. Hadd mondjam én. Ő ne járjon előttem a háromkötetes regény vakító transzparensével s ne világítsa meg önmagát, elannyira, hogy belevakuljak. Ne füstölje magát körül úgy, hogy köhögési görcsöt kapjak a tömjéntől. Nem arról beszélek, hogy szép-e vagy nem szép az emberi hiúság, nem is az ízlésről, a magyar ember veleszületett szemérmességéről van itt szó. De egy bizonyos: ez a jelenség ekkora mértékben és ekkora, frenetikus, eltipró agresszivitásban ijesztő, elrettentő, borzalmas, felfoghatatlan, átélhetetlen, s így akármilyen jóindulattal is iparkodjunk magunkévá tenni, nem sikerül. A műnek ez a része teljesen hiába íródott s nem lehet egyéb eredménye, mint bizonyos pszichózisok levezetése az írás csatornáin. Az olvasóra, a külvilágra nézve elveszett. Nem indít el senkit semmiféle irányban. Nem szuggerál, nem hat. Élettelen, fölösleges hulla Boór Bálint figurája ebben a nagy műben. S ez a hulla feloszlik, felpuffad s megmérgezi az egész regényt, lerázhatatlanul tapad rá, eltemethetetlenül és menthetetlenül.

 

Ez a dolog egyik része.

 

A másik: minden, ami az író bőrén kívül van, tehát: a mai politikai, irodalmi, gazdasági, egyházi élet mozgatói és keverői, a kis tanárok, heccpapok, az ellenforradalom pillérei és patkányai, a Szabó Dezső által „görénykurzus”-nak nevezett politikai és társadalmi torzalakzat minden jellemző figurája, világtörténelemben úszó vénkisasszony írók, romantikus turáni germánok, a sajtó, ez az érdekcsatorna, a magyar élet legszomorúbb pocsétái és szúnyogai, mérhetetlen zabálások, pezsgőzések és tósztozások a nyomorgó tüdővészesek hekatombái fölött... Szóval: itt Szabó Dezső megmutatja a lehetetlent bátorságban is, igazmondásban is, fajszeretetben is, de megmutatja erőben és koncepcióban is.

 

Ahogy ő jellemez, ahogy ő megfog, megmarkol, legbelsejéig kifacsar, vad kéjjel kitipor mindenkit, akihez a gúny, harag, lázadás, röhögés eszközeivel lehet nyúlni, s ahogy fokozni tudja a kipellengérezés legmagasabb fokozatait is, ahogyan azután félrehajítja a nyomorult, kiszapult emberpéldányt, az valóban grandiózus és elismerésre méltó. Itt vannak elhelyezve – nem! -, elszórva, pazarul, két marokkal a legszikrázóbb meglátások. Itt él, tombol, ragyog, gyújt és sistereg a páratlan magyar nyelv minden ereje, tömörsége, bárdcsapáshoz hasonlatos egyenessége, minden becsületessége, világossága. Ebben a nyelvben benne lázad minden magyar elnyomatás, minden magyar düh és káromkodás. Itt van elemében Szabó Dezső. Itt nagy és utolérhetetlen, összehasonlíthatatlan. Néha költő, hogy a következő percben mészáros legyen. Szabó Dezső művének ez a része a legszebb, legnagyobb teljesítmények egyike magyar nyelven, mert olyant produkál, amilyent csak művész produkálhat, s az erő, amely itt megnyilvánul, a meggyőződés tisztasága főhajtásra kell hogy kényszerítsen mindenkit, aki magyarnak érzi magát s tudja, hogy ez mit jelent.

 

 

 

2

 

 

Itt érkezünk el Szabó Dezső reformeszméihez, vagy amint ő mondja: forradalmi gondolatához. Rendszerezzük úgy, ahogy ebből a regényből, amely kétségkívül legjellemzőbb és legvilágosabb műve az írónak, kibontakozik. A mi társadalmunk csak átmeneti forma az arisztokratikus feudális társadalomból a munkás társadalomba. Ez az oka annak, hogy nálunk nem lehet olyan homogén, kialakult középosztály, mint akármelyik nyugati kapitalista államban, főként Angliában és Franciaországban, hanem viseli az átmenetiség és felemásság minden átkát és bűnét. Ennek a középosztálynak Szabó Dezső szerint meg kell halnia, ki kell pusztulnia. De ki kell pusztulnia a felsőnek is, egyszerűen azért, mert az életforma, amelyet megvalósít és fenntart s amelyhez minden érdekével és szívósságával ragaszkodik, történelmi anakronizmus. […]

 

 

 

3

 

 

 

Szeretnék azonban rámutatni néhány költői részletre, amelyek azt bizonyítják, hogy több önismerettel és több mérséklettel messze fejleszthetők és művészi forma kialakítására alkalmasak lehetnének. Ilyen a prostituáltak kirándulását leíró rész; Baczó Mózes megérkezése Kolozsvárra, útja a csendes városon át anyja házába, találkozása öreg szüléjével, a gyermekkori bútorokkal; Baczó Mózes öngyilkossága stb. Ezekben a részekben a tiszta művészet mámorító illata, nyugodt levegője csap meg, ezekben nincsenek kicsinyes gyűlölködések, politikai üvöltések, nincs bennük irigység, rosszindulat, hatalmaskodás. Béke ez, a művészet abszolút békéje, túl jón és rosszon, mint ahogy a művésznek túl kell lennie jón és rosszon egyaránt. Ezek azok a részek, amelyek a pamfletet messze maguk alatt hagyva tisztasággá, abszolút emberivé és egyetemessé magasodnak. Ezekben csak a vágy szólal meg a tisztaság, ártatlanság, nyugalom, szeretet és béke után, a kivert csavargó ember könyörgése az istenekhez álom és család után, a kivert csavargó ember könyörgése az istenekhez álom és család után, menekülés a régi tűzhelyhez és az emlékekhez, amikor még gyermekek voltunk s mégis azok, tisztábban és őszintébben azok, akik ma vagyunk. Ezek méltók Szabó Dezső ama műveihez, amelyek itt-ott legjobb óráiban szülemlettek. Nincs bennük harag az élet iránt, sem gúny, sem lázadás, csak nagy egyszerűség (amely annál egyszerűbb és igazabb, mert nem mondja, hogy ő most egyszerű), szelídség, rezignáló szomorúság és a reménytelen életből való elkívánkozás. Márványba vésett részletek ezek, a szüleit és gyermekségét halálukban szerető vén gyermek mélabúja. Ezek a részletek mutatják, hogy mivé fejlődhetett volna Szabó Dezső, ha fejlődésképes lett volna, s ezek mutatják ki nem bontakozott művészi nagyságát és páratlanságát.

 

 

*

 

 

Aki most megmondtam Szabó Dezsőről mindazt, amit megértéséhez szükségesnek tartottam, nem kerülök-e én is az általa ebben a könyvében halhatatlanná martak hosszú sorába? Szeretném szeretni ezt az önmagát vadonba űző, önmaga társtalanságát dédelgető írót annak ellenére, hogy bíráltam. Ő azonban tovább rója magányos hiperboláit a sötét égboltozaton, mert végzete az, hogy mindenkit eltaszítson, aki szereti, s csak azt tudja magába élni, magába fogadni, akit és amit meggyűlöl. A gyűlöletben él, s azokat viszi magával üstökös uszályaként, akiket gúnnyal, haraggal, utálattal belecsóvázott műveibe. Ez a szomorú lidércnép az ő uszályos kísérete.

 

S ebben ott van mindenki, aki valaha az asztala mellett ült.

 

 

1934

 

 

 

 

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 209-215. o.)