In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

SZEKFŰ GYULA

A nemzedékprobléma

[…] Valóban, hit és fantázia jellemzi e fiatalokat akkor is, mikor komoly képpel „szociologizálnak” és Kelet-Közép-Európa térképét újraszabdalják. A racionalizmus logikát adó diszciplínáján kevésbé mentek át, mint idősebb vagy ifjabb társaik, mert tanulóéveik a háborúra és a háború után esvén, megfelelő képzettséget köztük sokan nem szerezhettek. Innen van, hogy reformgondolataikat nem tudják s így persze nem is akarják hozzákötni a XIX. századi klasszikus magyar gondolkodókhoz, holott nemegyszer ezeknek humanisztikus magyarsága szól keblökben, anélkül, hogy maguk tudnák; s innen van, hogy nem is annyira gondolataik, mint inkább érzéseik és vágyaik vannak. Aminthogy igazi tanítómestereik is költők és regényírók voltak: líra és nemzeti sorsregények hatása alatt lettek reformerekké, Ady, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső vezette őket mint gyermekeket kézen fogva. Főként az első és az utolsó bírt döntő szereppel az egész ifjúsági mozgalom kialakulásában.

A harmadik nemzedék hivatalos nemzetfogalmát először Ady törte meg, ő hozta fel a tudat alól a népi összefüggéseket, azt, hogy az igazi nemzeti élet nem a Parlamentben és Hivatalban, hanem lenn a népben és az egyes magyar lelkében megy végbe. Verseivel szinte egy magyar népi fogalom terjedt el ez „ifjú szívekben”, akik a nagy ajándékért Adynak minden egyéni baját és tévelygését is megbocsátották és elfelejtették.

Aki tudja, hogy a harmadik nemzedék és a neobarokk mily ösztönösen húzódozik Ady költészetétől és mennyire képtelen azt akár szótárilag is megérteni, az nem csodálkozik azon, ha az ifjúsági mozgalom kezdetén úgy tűnik fel, mintha fiatalok és öregek közt tulajdonképp csak Ady Endre volna az elválasztóvonal. Azután jött Szabó Dezső, aki a népi összefüggéseket visszavitte a faji misztikumba, de egyúttal megpróbálta, hogy köréjük jegecesítsen egy egész önelvű társadalmi és kulturális rendszert. Személy szerint a szélső individualizmus képviselője, ő telítette meg a fiatalok fejét a nemzeti kollektivitás fogalmával. Tőle kapták a beteg magyar társadalom, a harmadik nemzedék, a forradalmak és az ellenforradalom bátor és tiszteletlen kritikáját, s Szabó Dezső is őelőttük, az ő kedvükért meztelenítette le a Tekintélyeket (köztük nemegyszer igazi, nagy értékeket is), és nyelte be csupasz testüket hatalmas retorikájának görgetegébe.

Így állott elő, lírából, regényből és Rabelais-szerű prózából a régi nemzeti eszmény és a neobarokk első nagy kritikai képe, melyet e fiatalok készen kaptak a neobarokk társadalom e két, holt és élő kiközösítettjétől, hogy rajta pozitivista szociológiát űzhessenek, s a valóságban tovább álmodják a szebb jövőt, a magyar nép egészségéről, kultúrájáról, vezető szerepéről a Duna völgyében. Aki nem akar tovább álmodni, az fölkél és odaáll az öregek közé, alkalmazást keresendő.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 208-209. o.)