In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

GOMBOS GYULA

A senki földjén

[…] Élete mélypontján, 1931-32-ben írja legjobb szépirodalmi darabjait, a szatírákat.

Így érthető meg, hogy annyi kudarc, megalázás és nyomor után még mindig volt ereje utolsó nagy vállalkozása, a Füzetek megindításához. Az első szám 1934 szeptemberében jelent meg. Talán mondanunk sem kell, hogy ebben is egy híve segítette. Most Samu János, Teleki Pál egyik kedvenc tanítványa s ez idő tájt a Külkereskedelmi Hivatal tisztviselője volt a szegény, de mindenes mecénás. Nem tudni, hogy csak a maga megtakarított pénzét adta-e oda a vállalkozáshoz vagy másoktól is gyűjtött hozzá, de tény, hogy az első számok kinyomtatását ő tette lehetővé. Később, mint az általában történni szokott, Szabó Dezső valamiért megneheztelt rá, s felelős kiadóként feltüntetett neve lekerült a lapról. Ettől kezdve Szabó Dezső, híveinek több-kevesebb segítségével bár, de maga intézte a folyóirat kiadásának minden anyagi és technikai részletét is. Ehhez természetesen az kellett, hogy a vállalkozás úgy-ahogy meg tudjon állni a maga lábán. Az első két szám, mely a Feltámadás Makucskán kivételével a jobb szatírákat adta közre, nagy siker volt. Annyira, hogy az első számból, A kötél legendájából 1934 őszén második kiadást kellett csinálnia. S erre írója talán nem is számított. Nehéz elképzelni, hogy két bukás után túlzottan optimista lett volna, amikor nekivágott harmadik folyóiratának. Így a váratlanul jött siker szemlátomást nagyot pezsdített életkedvén. Szinte gyermekes lelkendezéssel árulja ezt el a harmadik szám mottójának megtett, saját gyártmányú versike:

Koporsómban kedvre kapok:

Uccu, megint feltámadok!

Szalonnával, jó hagymával,

Kibabrálok a halállal.

Ihajja, itt a régi kedvem!

Csuhajja, megint legény lettem.

S e jókedv nem volt egészen elhamarkodott. Ha írója még jó ideig krajcáros gondokkal küzdött is, a tollat többé nem tudták kiütni a kezéből: a Füzetek megállt a saját lábán. S nem volt véletlen, hogy aminek egy évtizeddel előbb szinte törvényszerűen buknia kellett, most, jóllehet szerény formában, de meg tudott kapaszkodni. Mert nem Szabó Dezső változott meg, hanem – ha viszonylag szűk körön belül is – a szellemi égalj kezdett változni. Az országban egy új eszmélet hulláma volt emelkedőben. Németh László Tanúja ekkor már második esztendejében volt; a Füzetekkel majdnem egy időben indul a Válasz, mely körül a század második írónemzedékének java áll össze önálló szellemi táborrá. S még néhány év, s Szabó Pálék Biharban megalapítják a Kelet Népét. Az évtized derekától kezdve a Nyugat tekintélye, bármily veretes, szemlátomást hanyatlik, s az új folyóiratoké nő. S közben a harmadik nemzedék is ütögeti fel már itt-ott a fejét. A MEFHOSZ lapjaként megjelenik a Híd, melynek szerkesztői közt ott van már Kovács Imre; indul a Magyar Út, egyelőre erősen felekezeti – kálvinista – jelleggel; a falvakban megjelennek a falukutatók; s néhány év múlva zászlót bont a Márciusi Front. Mindehhez Szabó Dezsőnek sok köze volt, ha nem is mindig közvetlen vagy kizárólagos köze. Az új eszmélet, mely itt annyi változatban s árnyalattal nyomakodott fölfelé, nemcsak Szabó Dezsőből merített: de ami benne politikum volt, végső hangsúlyában megegyezett az övével. S ez: a parasztság társadalmi és politikai elsőszülöttségének az igénye volt, melyet ő fogalmazott meg először teljes érvénnyel s állított minden magyar reformtörekvés tengelyébe még a húszas évek elején. De azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy e bontakozó új eszmélet sohasem nyert bebocsátást a magyar politikai porondra egész a második világháború végéig. A benne érlelődő törekvések mindvégig az ország tényleges közélete alatt szorultak meg, s ebben az értelemben bízvást nevezhetjük földalattinak.

Így az, hogy a Füzetek megélt, nem változtatott semmit Szabó Dezső száműzött állapotán. Ő továbbra is ott maradt a jobb- és baloldal közé kiszorítva; a senki földjén. A különbség csak az volt, hogy innen most rendszeresen szólni tudott. De ez változatlanul a kenyér és szalonna életszintjét jelentette. A Füzetek példányszáma sohasem haladta meg az ezret. Ennek körülbelül egyharmada ment ki az előfizetők címére; a többi példányonként kelt el, ha elkelt egyáltalán. Árát számonként 1 pengőben szabta meg, később ezt a papír drágulásával fölemelte 2 pengőre. Terjedelmén azonban az időnként felgyülemlő anyagi nehézségek ellenére sem változtatott: egy-egy szám átlagban hetven oldalból állt, s évente tízszer jelent meg. Néha, ha körülményei kényszerítették, összevont számot adott ki, de ilyenkor lelkiismeretesen többnyire az oldalszámot is megduplázta. Pusztán mennyiségileg nézve is hatalmas teljesítmény volt ez az évi hat-hétszáz oldal nyolc esztendőn át. Még akkor is, ha tudjuk, hogy majdnem minden számba fölvett egy-egy régebbi, de könyv alakban meg nem jelent cikket vagy tanulmányt, arra törekedve, hogy újabb írásaival együtt egy helyre gyűjtse s ezzel az elkallódástól megmentse minden fontosabbnak vélt mondanivalóját

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 206-208. o.)