In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

SZABÓ ZOLTÁN

Szabó Dezső: Karácsony Kolozsvárt

„Mert, aki ott ül már a deltánál és hallja már az örökre elvivő habok zúgását, aki hallotta már sírni az emberi szenvedés minden Stradivariusát és látta az emberi nyomorúság minden arcát: az összetöri tükrét. Mert olyan tükörben látja magát, melyet lehelet meg nem ver, hazug szemünk hazuggá nem tehet.”

1932. És már régi-régi ideje pengetik a katasztrófák árnyéka alatt giccses, kicsi zenéiket aligembernyi művészkék a slágerré lett zenében, a filléressé ócskásodott irodalomban, pici hangú cimbalmokon, nyöszörgő verkliken, néha fölébredő rémületek és fázások vacogásával a szívük alján. És jó, hogy ilyenkor megállhat egyszer az ember az ölelő sírású világ orgonája alatt, hogy Szabó Dezső ezt a zenét is tudja... „az emberi szenvedések Stradivariusára”, Az elsodort falu nagyharangjai és a Csodálatos életben a kenyérből emberré váló anyag körbeforgásának csudálatos, majdnem lelki materializmusából fakadt boldog kiáltása után. Hogy megszületett egy nagyszerű írás 1932-ben, mely első igazán csak sírása ennek a művésznek, sírás maradék nélkül, a nyomor végtelen bomlott szomorúságával, a társadalomba betegedett embernek valami tépett és föltépett fájdalma, amit csak éltek a szegény Villon balladáitól Szabó Dezsőig.

Tulajdonképpen „csak” egyszerű kis koldustörténet ez a regényke, melynél szomorúbb eposzt nemigen termett az élet. Tulajdonképpen csak egy kínlódó gyaloglás Pesttől Kolozsvárig, a temetőig. Egy lebukott fejű, őszült ember kifelévándorlása az életből, egy apró faluban az esett zseni, az esett paraszt kocsmai összeborulása. És dermedt karácsony... Kolozsvárt, a tízéves szegény kicsi Fityfirity halálánál. Szenvedés, szenvedés, csodálatos szenvedés. Milyen nagyon-nagyon sokat sírhatott, aki hallotta sírni az emberi szenvedések minden Stradivariusait... milyen nagyon boldog és szomorú lehetett a jobb lator sírása, ahogy ránézett a Názáretire. A megfeszített ember a megfeszített Krisztusra.

1932. Talán lassan már tizedik éve lesz, hogy minden megtörténik Szabó Dezső felejtésére és elfelejtésére. És a sírás azért örök marad és hangos marad, és aki akarja, hogy szíven markolják az ember szép és végtelen jóságú, szomorú dolgai, olvassa, azaz nem is jól mondom, élje át ezt a könyvet. És mindig emlékezik majd, hogy találkozott a szegény Szűcs Barnabás társtalan és folytatástalan életével, az édes kis Fityfirity lehervadó gyerekségével. Eldobott, megtiport emberek elömlő szerelmes szeretetével, édes és jó bánatával. Önmagával és Istennel.

Szabó Dezső könyvein pedig szeretném látni pecsétnek, mottónak és ajánlásnak, igaz és igazolódó büszkeségnek Ady Endre mondását: „Ifjú szívekben élek.”

1932

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 197-198. o.)