In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)

(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

SZABÓ DEZSŐ

A Karácsony Kolozsvárt előszava

[…] Amint átmentem napjaim egyik gyümölcstelen pusztáján: találkoztam egy magányos sírással. Ránéztem, és mintha már az én sírásom lett volna. A mindig új és mindig azonos századok egy örök testvérarcát hozta belém.

És akkor ezt a feladatot adtam fel magamnak: Beteszem ezt a sírást egy teljesen képtelen mesébe, melyben egytől-egyig létezhetetlenül lehetetlen alakok szerepelnek, melynek minden eseménye, képe, mozdulata soha meg nem történt, soha sehol fel nem található képzelés. Vajon ezek a lehetetlen és valószínűtlen képzeletcirádák át tudják-e muzsikálni más anya gyermekeibe ezt a nagyon emberi, mély gyökerű, időtlenül örök sírást?

Sikerült-e, ítéljék meg mások. Mert én már nem ítélek, nem állítok és nem tagadok. Letettem az akarat hősi vértjét és felvettem az alázatosok köntösét. Életem, fájdalom, megszámlálható hátralévő napjait szerénységi dömpinggel töltöm, s már e művecske mottóiban inflációt adtam belőle.

Mert aki ott ül már a deltánál és hallja már az örökre elvivő habok zúgását, aki hallotta már sírni az emberi szenvedés minden Stradivariusát és látta az emberi nyomorúság minden arcát: az összetöri a tükrét. Mert olyan tükörben látja magát, melyet lehelet meg nem ver, hazug szemünk hazuggá nem tehet.

Íme, most megverem mellem s behavazom fejemet, ha a mai devizaviszonyok közt csak hazai szén hamvával tehetem is. Hiszen ez ha szemetesebb is, de jóval bővebb. Szemét... hamu, szemét... hamu: ez a mi megfúlt époszaink halálrefrénje.

Bűnös vagyok, tévedtem. Életem üres volt, mint a falu bolondjának a kacagása és hiábavaló, mint az üszökvert kalász. A legnagyobb bűn: valószínűtlenség voltam.

Szegény anyám époszt csókolt belém. Én aztán megindultam, mentem, mentem. Mentem síkságok nagy biztatásán, hegyek roppant lendítésein, folyók végtelen suhanásai fölött. Ittam a napot, ittam az anyag sugárzó jóságait és a tér háromféle mámorát. Dagadtak az izmaim, dagadt a szívem, s a hétszázadik ősapám sarkantyúi is a lelkem sarkain pengtek. Roppant csülökre világ!-os fene nagy legény voltam.

De senki sem akart époszkodni velem. Jaj, sok disznócsordát néztem kereszteshadnak, hogy ne legyen homokba öntött bor az életem. Óh, hogy legyőztem volna a fegyverek haragját! De a röfögés mindig megfutamított.

Aztán egy árva síkságra értem. Sivár volt ez a táj s a föld magot fojtó, gyilkos szik volt. Tövis volt a virágja és csalán a gabonája.

A tövisek és csalánok közt egy döglött szamár feküdt. Olyan döglött volt szegényke, mintha ötven évig professzor lett volna valamelyik vidéki egyetemünk döglési tanszékén. Pedig olyan fiatal volt az árva jószág. Hogy tudta ilyen rövid idő alatt ilyen alaposan megtanulni a halált?!

Néztem a döglött szamarat. Néztem édes, szelíd fejét, mely olyan végtelen rimánkodó félrehajlásba meredt, mintha valami nagy irgalmat látna a kegyetlen rögök között. Néztem elnyúlt testét, melynek szörnyű megindulásain már paraziták milliói toroztak. Néztem árva farkát, mely olyan konyult volt, mintha kultúrfölény lett volna valamelyik keresztény kurzus ádázságában. Néztem négy mozdulatlan lábát, melyekben oly hidegen hallgatott a halál, mint a sötétség a kioltott tűzhelyen.

És akkor belémrivalt a világtörténelem minden kürtje, s meztelenre vetkőzve odaragyogtattam izmaim a puszta töviseinek. És époszt slukkoló nagy-nagy tüdődomborítással kiáltottam: - Csülökre, Halál! Meglátjuk, ki lesz az erősebb!

Mellettem egy szalmaszál volt a földön. Felragadtam és mondtam neki: - Te Lehel kürtje vagy, a Lehelé meg a Rolandé, bizonyisten az vagy, mert másképp megszakadok.

A szalmaszál egyik végét bedugtam a döglött szamár egy igen alkalmas nyílásába, melynek neve azonban az erkölcsi világrend nagyobbik szótárából is hiányzik. Pedig igen-igen kimeríti a nélkülözhetetlenség ismérvét. A másik végét számba vettem, s elkezdtem fújni rettentő Lehel-kürtömön:

- Döglött csacsi, te nem vagy döglött szamár! Kelj fel és járj, és rázd le magadról a halál undok kuktáit! Döglött csacsi, te élő és fiatal vagy, várnak a végtelen tér vigassáagai. Döglött csacsi, te élő fiatal oroszlán vagy, becsületatyaúristenemre!

Fújtam reggel, fújtam délelőtt. Fújtam délután s az este hunyásában. Ezt csináltam az éjszaka suhanásában. Hetek, hónapok, évek tömérdekjében fújtam az époszomat.

Az évek pedig mentek, sokan és sietősen. Aztán a téli évek jöttek és behavazták fejemet, és eltéresült bennem a temető. Aztán felcsillant a bezúzhatatlan tükör és mutatott.

Irtózatos bűz fojtogatta mellemet. Hát látom: a szegény állat már csak szétfolyt hús lucskától sáros csontok hulladéka. A szétheverő cafatok közt részeg bogarak táncolták nászukat. És én rettentő Lehel-kürtömet az üres levegőben tartottam. Ki vesz egy célja-hullott szalmaszálat?

Íme vallok és tördel belőlem a töredelem: Bűnösen eltékozoltam a belémcsókolt életet. Ha pékinasnak mentem volna, most piros kenyereim rengetegje volna folytatódó élet az emberrengetegben. Ha kéményseprőnek mentem volna, most ezer, tőlem lélegzetet kapott tűzhelyen melegítené vidám láng a fázó szíveket. Így meddő voltam, mint egy hetéra-ágyék és hiábavaló, mint egy parlament.

Csatárkadűlő, 1931. november. Halottak napján

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 195-197. o.)