In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

KERESZTURY DEZSŐ

Az új magyar irodalom útjai

[…] „A fehér ember kultúrája csődbe jutott”, jajgatta a háborúban és békében meggyalázott Európa. De Európa messze volt, s itthon mind égetőbb bizonyossággá vált a szabad félszázad magyar nemzeti elképzeléseinek csődje. Izgatottan reménykedők kezdtek perlekedni lélektelenül zokogó halottvirrasztókkal, hősi tiszta kezdeményezések önző marakodásba fulladtak. Egyesek számonkértek, mások tagadtak; különös fantaszták Turánba indultak „Attila urunkhoz”, mások „a népek szolidaritásához” fellebbeztek. A tiszta és mélyről jött magyar feljajdulásokat túlharsogták a korszerű hazafias költészet puffogó dobjai, a határokon túl bujdosva énekelt az „álorcás költő”, a hallgató jobbak elmaradtak, s a gyűlölködések és fantasztikumok e roppant válságokkal telt világa felett „üszkös csóvaként” világolt a magyar tragédia. Az összeomlás letörte a századvég magyar optimizmusának illúzióit, s az új nemzedék, melyet külső és belső Mohács ért, szükségképpen a másik végletbe fordult: a nemzethalál látomásaiból ismét kibontakozik a tragikus magyar: „testvértelen ága nemének”. Az új magyar költő regényes gyásszal, különös, zaklatott hősiességgel veszi körül ez alakot, öngyötrő kedvvel hosszan színezi balsorsát, újra és újra feltépi sebeit, hogy jobban fájjanak. Valami alaktalan, tisztulatlan pátosz jellemzi e lázas, túlfűtött irodalmat, melyben a magyar hagyományok: a kurucság, Vörösmarty, Petőfi, Arany művészi világa elkeveredik a régi hazafias retorika zengő szavaival, egy új magyar hősi mitológiával s Ady profetikus látomásaival. Ez ihlet mindent elsodró erejére jellemző az a kísérteties hasonlóság, mellyel a magyar irodalmi élet két legellentétesebb pólusán: a háborús Ady és Vargha Gyula verseiben jelentkezik.

A kor Ady nevét írta zászlójára. Tépett, tragikus magyarságában önmagára ismert. Sorsában az elzuhant magyarság példáját látta. Lázas vízióiban legmélyebb szimbólumait érezte meg. Egységes, osztályok és világnézetek határait elmosó magyar világképében egy új magyar egység csíráit sejtette. De Ady minden prófétai nagyarányúsága mellett is „Istenhez hanyatló árnyék”, nemzetvíziója csupán egy végső összeomlás apokaliptikája. Életműve egy kivételes egyéniség roppant torzója, melynek árnyéka végignyúlik ugyan a következő koron, hatása azonban inkább csak forradalmában s nevének szimbolikus jelentőségében rejlik: Adynak az irodalomban csak sallangosai támadtak, s a fiatalság, mely az ő nevével indult harcba, nem tőle kapott kérdéseire feleletet.

Pedig tikkadt, sürgető szomjúsággal keresett. Ízlésen, társadalmon, politikán túl kultúránk legvégső alapjai, egész embervoltunk, a teljes magyar humanitás kétségessé vált. Itt nem segített a Szépség, a Formák, a Szabad Egyéniség irodalma: e tépett, vajúdó évek a költő legősibb formájához hajoltak vissza: próféták szavát áhították. S valóban, e lázas kor irodalmából mind pattanóbb feszültséggel válik ki a magyarságban működő legmélyebb erők küzdelme. Keleti s nyugati magyarság: magyar öncélúság áll szemben a nemzetek feletti értékek világával, a természet örök erőibe kapcsolódó pogányság a vak ösztönt legyőző szellem fensőbbségével, a lázasan fel-felívelő, de roppant vágyképeit kitölteni nem tudó képzelet az elgondolásait zarándoki hűséggel megvalósító erkölcsi akarattal. A kereső idősebbek s az ifjúság Szabó Dezső előadásairól Prohászka Ottokár konferenciáira sietnek, s asztalukon egymás mellé kerül Az elsodort falu s a Diadalmas világnézet.

Kezdetben úgy látszott: az új próféta, Szabó Dezső is csupán Ady lírai sikoltását bontja epikai méretűvé. Az Adytól örökölt gesztusok mögött azonban csakhamar feltetszettek egy szenvedélyes magyar aktivizmus körvonalai. A már érintett európai „hitteljes új művészet” szabadítja fel Szabó Dezsőben az új mitológiát termő szenvedélyeket: „hitet kell adni a világnak, mely égő fanatizmusban olvassza új egységbe a beteg kor terméketlen egyéneit”. E világteremtő hit a magyarság szolgálatába akar állni: Az elsodort falu elhanyatló világa fölé odarajzolódik a „magyar dolgozók, az erős igenek és nemek embereinek” új, harcos közössége. Ez az újra születő világ új irodalmat kíván, mely az ösztönember, az egyetemes embersors új mitológiáját énekli. Egyetlen szemnyitásban akarja roppant boltozatba foglalni az élet rohanó tohuvabohuját. A realizmussal szemben egy magasabb rendű, dinamikus ábrázolásmód igazságát hirdeti: a mindenlevővel, az élet millió titkával együtt élő zseni korlátlan líraiságát.

Szabó Dezső a tömeghatást, teremtő szenvedélyei diktatúráját akarta, s ha lázas fantáziája új irodalmunk legszuggerálóbb új magyar világképét vázolta is fel, megváltó szeretete lassanként demagógiába, harcos következetessége megalomániás marakodásokba, gazdagon áradó, merész nyelve egy féktelen temperamentum üresen puffogó férfiaskodásába fulladt. S midőn a kor roppant feszültségének egyik pólusán ez a vad és féktelen láng magát emésztve egyre inkább hamvadt, a másik póluson mind tisztább fénnyel izzott fel a fehérvári püspök szelleme.

A fiatal Prohászka apostoli lelkesedése szintén a beteg Európa fuldokló embere számára kereste a „diadalmas világnézetet”, de ezt nem a minden kultúra romjain áthullámzó vak természeti erők sodrában, a hús és vér, a csók és kacagás, a végtelen élet mitológiájában találta meg, hanem európai kultúránk legmélyebb forrásában, a kereszténység világteremtő erkölcsi intuícióiban. S midőn a háború és az összeomlás kataklizmáiban Prohászka mind mélyebbre gyökerezik a magyar talajba: az akarat, a fegyelem, az intelligencia, a szociális felelősség és lelki épség hősét állítja a káoszból újraalakuló magyarság mintaképéül. S amint nemzeti és erkölcsi elgondolásai egyre tisztább s mélyebb formát öltöttek, úgy fejlődött minden embert átölelő kozmopolitizmusa harcos magyar szociális öntudattá, gyengéd hajlékonysága kemény következetességgé, latinos-barokk pátosza egy tisztán patakzó szimbolizmus nagyarányú magyar változatává.

Szabó Dezső Erdélyt idézte, a Feketeügy tájait s a „halhatatlan lázadókat”; Prohászka Dunántúlt s a Pilisen bimbózó clairveaux-i szellemet, s a köztük levő kiegyenlíthetetlen ellentétnek végső megoldása után, az út Prohászkától a keresett, megváltó, nemes emberiség felé haladt. Ennek szolgálatába állít mindent: az írót s az irodalmat, mely „él ugyan a tiszta irodalom eszközeivel, de célja nem az irodalom, hanem a lélek”. Felszabadítja azt az erőt, mely átformálni készül az új magyar irodalmat. De ez a munka már a völgyekben folyik. Itt, a céhbeli irodalom körében kisebb a láthatár, s összetettebbnek, ellentmondóbbnak látszik az új erők nehéz és szívós munkája. […]

A nemzeti ihletű új magyar irodalom területén alapvető átalakulásokat okoz az új idő. Történelmi értékeit átértékeli. A szétomlott nemzetállam helyébe a Részeket s a kulturális nemzetet állítja. A régi középosztály helyett a faj és a nép erőire mutat. E kavargó, hadakozó szellem világában új hivatást nyer az irodalom is: az új magyar lélek keresését és kijelentését. Íróinak derékhada nem a magas kultúra világából, hanem a külső életből került a céhbe. Derékig áll az élet valóságaiban, tollát a szépíró mellett a publicista vezeti. Nem új kor prófétája, a valóságokhoz akar visszatérni, téglát s gerendákat gyűjteni a jövő épületéhez. Őrzi a lángot, hogy azon „a születő lángelme meggyújthassa szövétnekét”. Egyenetlen irodalom ez. Tele holt anyaggal: a szimbolizmus kalandos jelképeivel, a „művészi érték”, a naturalizmus nyers valóságaival, a társadalmi reform kallódó maradékaival, vágyaival és indulataival. S tele tiszta ércekkel: régi és népi magyar ízekkel, új emberi mondanivalók őszinte nyíltságával, friss természetlátással, a magyar tájak szép színeivel. S ha az új nemzeti gondolat irodalma élére Szabó és Prohászka távoli csillagokra mutató gesztusát állítottuk szimbólumul, ez a lassú munkával követ repesztő irodalom Móricz Zsigmond szívós és egyenetlen alkotásában lelheti meg jelképét. Minden motívuma összefut itt: új történelmi, táji és társadalmi szemlélete: Bethlen Gábor régies ékesszólása, a nép mókás és tömör ízei, a városi polgár csevegő könnyűsége. Nincs nagy teremtő koncepciója, de szilárdan áll a magyar talajon. Nincsenek hősi, messze mutató példaadásai, de csüggedhetetlen munkás. Ha Európát emlegeti is, a debreceni kollégiumot látja. […]

Magyar Szemle, 1931. XIII. 3. (51.) szám

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 189-192. o.)