In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

KASSÁK LAJOS

A Szabó Dezső-ügy és egyebek

[…] Már úgy indult el, mint akit megbántottak. Nem az alkotásra kijelöltség örömével, hanem a bosszúálló harc fölpaprikázottságával. Pedig akkor úgy látszott, új fejlődési lehetőségek előtt áll ez az ország. Tisza István állt a kormány élén, de minden haladó szellem hihette, a reakciós erölködések hiábavalóak itt, az örök „Kompország” belekapaszkodott a kulturált Nyugat uszályába, s így belekerültünk a határtalan lehetőségek sodrába. A fiatalság tódult ki Németországba és még többen Párizsba, s akármilyen romantikus ábrándok hajtották is ezeket a fiatalokat, új hittel és letörhetetlen bizakodással jöttek vissza ezekre a parlagi tájakra. Ady Endre romantikus Párizs-látása szétvilágított, mint valami óriás reflektor, és csodalátásra sereglett a fiatalság, és Szabó Dezső is látta Párizst, látta és elhozta magával, hogy felmutassa itt lázításnak és elérendő mintaképnek. […]

Majdnem két évtizeddel ezelőtt ismerkedtem meg Szabó Dezső írásaival. Kávéházalji kezdő irodalmár voltam, faltam a kezem ügyébe került betűhalmazt, és eközben akadtam rá Szabó Dezső Tisza Istvánról írott cikkére. Szinte megdöbbentő volt a hatása. Mint a világosság forrása világított elém, mint megtermékenyítő eső, megtermékenyítette erőimet. Bátor és öntudatos hang volt ez fiatal tanártól a magyar pusztaságban. Olyan élményemmé vált ez a cikk, mint jóval később Walt Whitman versei. Ez után a hatás után Szabó Dezsőt még sokáig Whitman mellé képzeltem el magamnak, s csak első regényének megjelenése ébresztett fel ebből a vakságba ejtő rajongásomból. A Nincs menekvés című regény elolvasása után egyszerre megláttam, hogy a két ember között összemoshatatlanok a különbségek. Az egyik monumentális egyszerűség, a másik csupa dekoráció és szenvelgő póz. Szabó Dezső mintegy trombitaszóval hirdette: „Lejárt az analizáló szentimentalizmus romanticizmusa: az örökös önmagát-siratás, rapszodikus önvallomások, cinikus konfessziók, teátrális hajtépések.” S a Nincs menekvésben egyszerre leleplezte magát. A nagy szavak mögött jámbor szentimentalizmus folydogált, s valóban nem volt ez a könyv egyéb az önmagával tehetetlen ember „cinikus konfesszióinál és teátrális hajtépéseinél”. Hosszú cikkben véleményt írtam a könyvről, s ma, hogy ezt a régi írásomat átfutottam, azt találtam benne, amit most is elmondhatok a hajtépő és örökösen önmagát sirató Szabó Dezsőről. Már akkor is valami kezdeti betegségnek a tünete volt az említett regény, s ma láthatjuk, hogy ez a betegség ijesztő méretekben és többé félreismerhetetlenül virágzott ki későbbi írásaiban. A Napló és elbeszélések gyűjtemény egyetlen kötete Szabó Dezsőnek, amely a komolyan megbecsülendő írók sorába emeli a különben igen problematikus értékű szerzőt. Ebben a könyvben Szabó Dezső az örökös destruktor, az antiszociális individuum teljességében reprezentálta magát. Olyannak mutatkozott be, amilyennek később személy szerint is megismertem. Hisztérikusnak, gátlás nélküli szájaskodónak és mégis állandóan kétségbeesettnek. Régóta levelezésben voltunk, de csak a Károlyi-forradalom vége felé találkoztam vele személyesen. […]

Óh, micsoda orra lehetett ennek az embernek! A tüntető csoportban annak idején megérezte a szegényemberek szagát, a zsidó templomban a zsidók speciális szagát, s most, éppen eléggé idejében, megérezte a forradalom hullaszagát is. Mi még dolgoztunk, s ő már, a nagy Szélkakas forgott a széllel. Hóna alatt már szorongatta Az elsodort falu című regényének kéziratát, ami később a magasba emelte, s aminek a sikerétől teljesen beleveszett a mániákba, amik rácsábították őt mai életének ingoványaira.

Közepes értékű, túlzottan nagyhangú, papírmatricákból összeállított díszítőművészeti munka volt ez a regény, de mint politikum jött ki a piacra, s Szabó Dezső írói pályáját máról holnapra átformálta nagyon is kétes értékű, könnyen és joggal elítélhető politikai pályává. Nem mintha a magyar kritikának a legkisebb jelentőséget is tulajdoníthatnánk, mégis azt kell mondanunk, ha Az elsodort falu valamivel a forradalmak előtt vagy akárha mostanában jelent volna meg, a napilapok firkászai s a politizáló spíszbürgerek s a közhivatalokban ülő fajvédők bizonyára az örök homályban felejtették volna. A kurzus homlokterébe emelték ezt a könyvet, Szabó Dezső elérkezett a siker csúcsáig, s az ő részére ez volt az igazi tűzkeresztség. Amíg innen is, onnan is kergették, amíg futnia kellett az elismerés felé, addig mint megrögződött baloldali tartani tudta a tempót, de a sikertől megrészegedett, mint valami kábító italtól, s ha eddig a baloldalon vicsorgott, most egyszerre a jobboldalon lehetett látni, és hallani lehetett a szörnyű hangját, hallani lehetett, amint égig magasztalja régi ellenfeleit, s tirannikusan ítélkezik a baloldal felé elevenek és holtak fölött. Nem múlhatik el az emlékezetünkből, hogy Szabó Dezső volt az ellenforradalmi „népítéletek” és egyéb „ellenőrizhetetlen kilengések” leghangosabb szóvivője. A vörös írói direktórium tagjából egyszerre a fehér írói egyesület elnöke lett. Friedrich István mellett megkoszorúzott hőse és „jogforrása” a kurzusnak. De nem elégedett meg a politikai sikereivel, mint valami papírmaséárugyár gyártotta az álmonumentális történeteit, a magyar szellemi élet korcsszülötteit. Ő, a nyugati kultúrájú intellektus nem látta meg, hogy a kurzus, mint a reakciós múltak képviselője, nem szülheti meg és nem táplálhatja föl magából az új magyar művészgenerációt. Nem látta meg, hogy csupa elvetélt nagyságok burjánoznak föl körülötte, s hogy ő maga is hogyan kényszerül napról napra összébb húzódni, környezetével és így önmagával is meghasonlani. Tíz év alatt egyetlen reprezentatív írót nem tudott kitermelni a kurzus, s akik mégis valami értéket hoztak ebben az inficiált légkörben, azok sokkal közelebb állnak valami nemzeti-faji-paraszti „bolsevizmushoz”, mint az úgynevezett nagy tradíciókkal rendelkező „nemes konzervativizmushoz”. Szabó Dezsőt megrészegítette a hirtelen jött siker, s ahogyan ennek a sikernek az anyagi eredményei lecsökkentek, úgy undorodott meg ő az isteni sikertől, s az egésznek csak az a rossz szájíze s valami bolondulásig fájdalmas gyomorbajossága maradt vissza benne. […]

Megtagadta mindenki, és aztán ő is megtagadott mindenkit.

Mégiscsak tragédia ez a komédia. A komédiázó Szabó Dezső történelmi tükröződése a magyar szociális tragédiának.

Egy ember, aki marsallbottal a táskájában indult el, s mikor megjárta a pályát, üres táskával kiáll a nyilvánosság elé, megtagadja ideáljait, és meggyalázza önmagát roppant emberi szegénységében.

Úgy jött-ment közöttünk, mint egy rettenthetetlen, vidám birkózó, s íme, az első sötét utcában gyámoltalanul sírva fakadt, akár valami vérszegény, gyámoltalan anyóka.

Segítsetek rajta. Sok mindent vállalt ő magára helyettetek is, adjatok neki érte langyos tejet és fehér kenyeret.

Századunk, 1930. 3. sz.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 186-189. o.)