In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)
(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN
MÁRAI SÁNDOR
Napló és feljegyzés
Dehogy Coriolán, csak azt ne mondjátok, Coriolán. Általában úgy tetszik, hogy túlzott igazságtalanul, vagy túlzott szépítgetéssel ítélik meg ennek az embernek esetét, akinek bukásában nincs nagyság, ahogyan emelkedésében nem volt őszinte lendület és természetesség. Hol itt a Coriolan-komplexum? Coriolanus sértődötten a volszkusokhoz ment át Antiumba, mert gőgös patrícius volt, aki nem bírta elviselni elítéltetésének gyalázatát – valami gabonapanama és éhínség apropos-jából csak úgy egyezett bele a szenátus gabonaosztó határozatába, ha a plebejusok lemondanak a jövőben a tribunusok választási jogáról. A tribunusok bevádolták a népgyűlésnél, Coriolánt elítélték, elment dühében a volszkusokhoz, sereggel fordult Róma ellen, s a történelem feljegyzi, hogy Coriolanus büntetőexpedíciója kímélte Róma határában a patríciusok földjeit és pusztította a plebejusokét. (Még mindig nem értem, hol van itt Szabó Dezső?)
Róma kapui előtt a római nők, Coriolanus anyja és felesége, Veturia és Volumnia könyörögték félre a sértett fiatalembert, aki „Rómát megmentetted, anyám, de elvesztetted a fiadat” felkiáltással eltávozott külföldre, ahol mint ezt a hagyomány tartja, a volszkusok megölték. (Egy másik változat úgy tartja, hogy az emigrációban szakállt növesztett, és százhúsz évig élt, amikor szép temetése volt.) Még mindig nem értem, hol itt az orbánhegyi remete esetében a coriolanizmus? Egyszerűen arról van szó, hogy egy magyar író, aki úgy tetszik, izgága természetű ember, s akinek könyveit meggyőződésem szerint túlbecsülten tisztelte meg érdeklődésével a közönség, egy író, aki meglehetősen szószátyár művekben kulcsregény technikával és valami papírszagú, fegyelmezetlen, terhes magyar nyelven tücsköt-bogarat kiabált kortársaira, s megszállt önhittséggel istenítette önmagát, elasztikusan helyezkedett el vörös és fehér kurzusok kirakataiban, egy író, akit sohasem tudtam nagy írónak tartani, mert minden írásából hiányzik az a nehezen definiálható valami, ami minden nagy író írásait átfűti; a derű, a mosolygás, az igazi „humor” (amelynek a professzionista humorhoz semmi köze), szóval ez az író kétségtelenül rossz szerződést kötött a kiadójával, ami sajnálatos, de semmi esetre sem tragikus s a magyar nemzet balsorsával semmiféle összeköttetésbe nem hozható véletlen. Nevezett író mellékesen tizenöt esztendeig tanár volt (ebben az időben írta egyetlen olyan könyvét, mely meg fog maradni, a fülledt szépségű, agyondekorált, de nagylélegzetű Naplót), s utólag pénzeket reklamált a kultuszminisztériumon, egyezzünk bele, joggal. De a pénzt nem kapja meg se a kiadójától, se a kultuszminisztériumtól, mire kijelenti, hogy coriolanusi pofont ad hazájának, és elmegy a volszkusokhoz. A továbbiakban homályos, mit akar? Valószínű, hogy a volszkusok örömmel várják, ahogy valószínű, hogy csalódni fognak benne, mert az első sikertelen előlegkérésnél olyan átkokat szór a volszkusok fejére, hogy csak bámulnak majd, miféle törököt fogtak ebben a románban. Homályos, mit tervez, de ha tettének indítóokait mérlegeljük, csak egy elképzelés lehetséges: hogy a volszkusok seregeinek élén felvonul a Múzeum körútra, megostromolja a hálátlan kiadó pénztárát, hadisarcot vet ki a Kisfaludy Társaságra, foglyul ejti Klebelsberget, négyfelé vágatja és kiszögezi a testrészeket a magyar kiadók kapuira, szászokat, svábokat, szlovákokat, zsidókat rabláncra fűz (mert ezek nyomják el a magyar nemzetet, mint egy előadásában hörögte, de most már talán zavarba jön az ember, ha ezt a zavaros programot rekonstruálni akarja), aztán visszamegy Antiumba.
Fogjatok meg. Szóval rossz szerződést kötött kiadójával, s a kultuszminisztérium nem ad neki tanári végkielégítést. Ezért megy el. Nincs pénze, tehát elmegy románnak: most álljon fel minden magyar író, s tartsa fel a két ujját, aki ezzel az indoklással nem mehetne el holnap románnak vagy csehnek. Álljon fel minden magyar író, akinek nincsen éppen ennyi joga a coriolanusi pofonhoz (csak tudnám, mit akar ezzel a Coriolanusszal), aki azzal dicsekedhet, hogy jó szerződése van a kiadójával és a kultuszminisztérium tartozik neki néhány ezer pengővel? Rendkívül sajnálatos dolog, hogy egy magyar író rossz viszonyban van a kiadójával, s nem tud megnyerni egy polgári pert, de legalább száz magyar írót ismerek még személyesen, akik éppen olyan mostoha körülmények között senyvednek, mint ez a Gnaeus Marcius Dezső, éppen úgy el kellett költözniök a nagyobb lakásból szerényebb lakásba, éppen úgy kunyerálniok előleget, segélyt, nyugdíjat, kegydíjat, mint Szabó Dezsőnek, éppen úgy nem kapják meg a Baumgarten-díjat, mint ő, s amellett nem dicsekedhetnek, hogy kiadó számítana új regényükre – s mégsem jut eszükbe, hogy ezért elmenjenek demonstrálni idegenbe. S ha elmennek (a magyar nyomor elég kivándorlót ad minden esztendőben a világnak), hát akkor elmennek csendesen németnek, vagy franciának, vagy amerikainak vagy akár csehnek, vagy románnak, ahol éppen kenyeret találnak, de nem kérnek baksist egy idegen nemzettől azért, mert átköltöztek, s nem csinálnak üzletet abból, hogy nem tudnak idehaza megélni. Ez az ember, aki most anyai rokonsága címén bekéredzkedik a bukaresti bölcsőbe, ahol állítólag őseit ringatták, tíz éven át hörgött a magyar pódiumon, hogy ennek a nemzetnek meg kell szabadulnia minden idegen fajtától, hogy itt álmagyarok eszik el a kenyeret a magyar nép elől, hogy tűzzel-vassal és szabódezsővel kell pusztítani az idegen fajtát a magyarság testéből – ez, pontosan ez a habzó szájú és véres szemű hamelni patkányfogó, aki a magyar ifjúság megkábult tömegei előtt fuvolázott, megy el románnak. Elmegy, mert ahogy nyilatkozta, nem tud itt pénzt keresni; az a rossz szokása, ha már előleget kapott valamire, azt nincs kedve többé megírni. („Minden művész megérti ezt” - teszi angyalian hozzá.) Szó se róla, nagyon kellemetlen dolog megírni valamit, aminek az előlegét már felvette az ember.
Sokan élünk ebben a hazában, akik szeretjük ezt a földet, ezt a népet, úgy érezzük, hogy menthetetlenül idetartozunk, s amellett legalább olyan elégedetlenek vagyunk az aktuális politikai rezsimmel s a magyar közállapotokkal, mint Szabó Dezső. De csak neki jutott eszébe, hogy ebből az elégedetlenségből üzletet is lehet faragni leiben vagy baniban. Mindezt fel kell jegyezni, mert hamis legendák vannak születőben, s nem árt tisztázni a fogalmakat. Nem legenda ez, hanem pénzkérdés. És az a nacionalizmus, ami most kivégzi Szabó Dezsőt s boldogan rúg rajta, éppen olyan nagyszájú, megbízhatatlan és ellenszenves, mint ő volt. Senki ne rúgjon rajta azért, mert ezt a nacionalizmust nem volt hajlandó kiszolgálni; s ami cselekedetét illeti, minden magánélet szent, minden jóhiszemű cselekedet szuverén. De tessék pontosan meghatározni egy hamis legenda igazi elemeit. Coriolán? Dehogy. Előlegkérdés. Egy író, aki részben nem akarja ledolgozni előlegeit, részben fel van háborodva azon, hogy nem adnak neki újabb előleget. Nem lehet nagy író, mert az írás csak részben tehetség, fontosabban jellem kérdése is.
Az hogy elmegy románnak, az ő dolga. A mi dolgunk csak annyi lehet, hogy csírájában eltapossunk egy hamis legendát.
Újság, 1930. január 26.
(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ
[Nap Kiadó, 2002.], 183-185. o.)