In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

CSÁSZÁR ELEMÉR

Sivár képek

[…] Szabó Dezső új novellás könyvét, a Tenger és temetőt (Budapest, Athenaeum, 167. 1.) több szempontból lehet nézni és ismertetni – csak a morál szempontjából nem. Ha ugyanis könyvéből kiírnám azokat a mondatokat, amelyekbe Szabó Dezső leszűri erkölcsi fölfogását és a társadalom mai berendezéséről vallott nézetét, az ügyészség pörbe fogna vallásgyalázás, osztály elleni izgatás és közszemérem elleni vétség címén. Valóságos blaszfémia, ahogyan Szabó Dezső teletűzdeli novelláit az Úr, az angyalok, Szent Péter és a keresztény hit gyalázásával, éretlen élcek komikumába, kesernyés cinizmus mérgébe fullasztva a vallásos érzést. Minden históriája oda lyukad ki, hogy a gazdag, a hatalmas, az úr gonosz vagy ostoba s a szegény ember véréből zsírt szí magára. Szabó Dezső még Rousseau-n is túlmegy, mert a társadalom bűneiért nem a civilizációt teszi felelőssé, hanem a műveltséget. De tajtékzó dühének legmérgesebb habjait a nemzeti konzervatív irányra fújja, azokra a magyarokra, akik „az idealizmus és konstruktív világrend és keresztény morál zászlaját lobogtatják”. Micsoda gőggel tekint le rájuk olympusi magaslatáról ez a félisten – s pozdorjává zúzza őket erkölcsi fölháborodásának gúnyos villámaival!

De Szabó Dezsőnek minden szabad. Szabad fölrúgni a magyar nyelv törvényeit s leírni az ilyen képtelenségeket: dobott mozdulatok; alkonyodó műterem; szekér, mely nem volt befogva; beérkezett ember; járd meg magadat egy kissé. Szabad neki továbbá ízléstelen vagy képtelen képekkel fölcifrázni stílusát. Íme mutatóba egypár: Apró kiáltások piros dárdái; bajusza tövére serkedt a jó mosolygás zsírja; a hang, mint egy fiatal meztelen parasztlegény, futott az éjszaka halvány mezőibe; tiszteletet hűvösített a gyermekek bőre alá; akkora hasa volt, hogy a szabó, mikor mértéket vett a nagyságos úrról, motorbiciklire ült és úgy végezte dolgát; az áhítat zsírja szélesen folyt szét szavaiban; ereszt egyet lelki nadrágszíján; az asszonyról dús csóklombok csüngtek le; fényes ima-zsírral megpödörték lelki bajuszukat stb., stb. Hol a szemléltető erő ezekben a köznapi, durva képekben? Hangulat, az van bennük, de ebből a hangulatból nem kér az esztétikum iránt fogékony lélek. És szabad neki magyar parasztokat pesti zsargonban beszéltetni – az olasz gyermek viszont édes apám lelkemnek szólítja atyját s bácsinak az idegent, az öreg olasz meg tutajt lát izgatott lelkiállapotában. Szabad azután visszaélnie azzal a szerencsés helyzettel, hogy a papiros nem tud elpirulni. Minden restelkedés nélkül, sőt látható kedvteléssel leír illemsértő, undorító szavakat s kifejezéseket, s már nagyon durvának és borsosnak kell lennie, hogy valami finom, átlátszó leplen csillantassa keresztül. Végül szabad Szabó Dezsőnek közismert, tiszteletre méltó férfiakról, így Haller Istvánról a legdurvább gorombaságokat és rágalmakat leírni, könnyen felismerhető maszkot adva arcukra.

Ha valaki még ezek után is érdeklődik, milyen áru van ebben a visszataszítóan csúf és fölháborítóan ízléstelen burkolásba csomagolva, annak is megfelelek – röviden, az áru súlyához méltóan. Szabó Dezső portékája: különös novellák. Az teszi őket különösekké, hogy két heterogén irány keverékei: a naturalizmusnak és a szentimentalizmusnak. Az emberi élet nyomorúságait rajzolja bennünk az író a legszélsőbb verizmussal – ez egyszersmind azt jelenti, hogy torzítva, hazugul – s elérzékenykedve a szegények, betegek, gyermekek szenvedésein, sűrű könnyeket hullat-, ez nemigen illik komoly naturalistához. Nem csoda ez? A cinikus, egocentrikus Szabó Dezső megilletődik mások baján s megsiratja az élet hajótörötteit? Dehogy. Ez puszta trükk egy jól leplezett tendencia szolgálatában. Szabó Dezső rikító színekkel lefesti a nyomort, hogy ezekkel a hátborzongató képekkel az uralkodó osztályok ellen izgasson.

A Tenger és temető képei azokra a plakátokra emlékeztetnek, amelyek a vörös uralom idején házaink falán éktelenkedtek, a „burzsujok gonoszságait” mutatták be durva, hazug, művészetlen rajzokban.

A naturalizmusnak ez a két magyar hajtása nem sok dicsőséget hozott az irányra. Sok mindenen kívül éppen az nincsen bennük, amire elsősorban törekszenek: belső igazság.

Új Nemzedék, 1927. március 16.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 163-165. o.)