In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

SZABÓ DEZSŐ

A Tenger és temető előszava

[…] Mióta írásba internált az élet: egyetlenegy művet írok. Ez a mű mindig egész, és sohasem lesz befejezve. Ha még írok hozzá: a mű teljesebb arcú, de nem egészebb. Ha csak egy darabját írtam volna meg: a mű nem kevésbé egész és sohasem torzó.

Ez a mű az emberi sírás. Ez a mű az emberi kacagás. Ez a mű az édesanyám csókja.

Az ő mély csókjában kaptam két ízedet, óh, világ. Ez a csók adta belém minden öröm húrját. És elmegyek a tavaszi pipacs mellett, s szétmelegszik bennem a termőföld édes öröme. És lelkem jó és puha, mint gyermekszájnak megszakított friss kenyér. Elmegyek a szerelmes pár mellett, s bennem tudódik meg örömük mély titka, és én leszek életük kilobogó kacagása. Elmegyek a gyermekek mellett. Szemeik tág meséje belém merül, kis szájuk kacagása testem édes csiklandásai. Szívemben piheg apró szívük, s apja vagyok minden gyermeknek, a világnak.

Az ő csókja adta belém minden sírás húrját. Oh, ne üssetek gyermeket, ne éheztessetek szegényt, ne raboljatok ki munkáskezet! Mert én fájok, én éhezek, bennem vet lángot a lázadás. Mindenki engem bánt, aki bánt valakit.

Jaj, most fekete záporok verik a világot. Sáros lett a föld és újból elesett az ember. Mit vetsz, te szegény magvető?

Mit vetsz, te szegény magvető, hogy oly irtózatos a vetés? Véres kalászok, fekete kalászok: mindenképpen halált eszel. Oh, Ézsau, örök vak óriás, már lencsét sem tesznek táladba az ügyes simakezűek.

Most fekete szőlőben szüretelek, keserű bort mérek. Keserű borodat, emberi nyomorúság. Hadd marja az ajkakat és gyűljön meg a szívekben. Hogy legyen egy ablak a remény felé. […]

Soriban, a Liguriai tenger partján, 1925. január 1-jén.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 162-163. o.)