In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

KÁLLAY MIKLÓS

Szabó Dezső

A pamflet Michelangelója

A legérdekesebb, a legizgalmasabb magyar írói profil. Arcéle kemény, minden vonása, tekintete csupa energia. Mozdulataiban ideges vibráció liheg, amely a beszéd hevében extatikus izgalommá fokozódik. Ilyen az írása is. Regény, novella, esszé, irodalmi kritika: a legidegesebb, legextatikusabb szubjektivitás. Szabó Dezső maga a hőse minden regényének, minden novellájának, még az irodalmi esszéinek is, de nem csinál ebből titkot, mint Anatole France, és soha nem ölti magára az objektivitás álarcát.

Soha nem jár a hűvös középúton. Nem ismeri a bölcs mérsékletet. Szertelen szilajsággal vág neki mindennek. Rajongón szeret, vagy ami még gyakoribb eset: tajtékzón gyűlöl. Esszéiben vagy himnuszt zeng az íróhoz, akiről ír, vagy az izzó gyűlölet taglójával ront neki. A parittya és lant, amit Alfred Kerr emleget, nála egész orcheszterré és arzenállá bővül.

De ahogy ő áll szemben a külső világgal, úgy áll a világ vele szemben is. A rajongásig szeretik vagy halálosan gyűlölik. És ezek az érzelmek úgy hullámzanak jobbra-balra, amint Szabó Dezső impulzív, állhatatlan kedélye egyik végletből a másikba csap. Az árnyalati különbségeket ő nem ismeri. Egyénisége olyan, mint a stílusa. Képek, metaforák, mázsás koloncait formáló, nagy plasztika. Szabó Dezső előtt nincsenek áthidalhatatlan távolságok. Holnap rettenthetetlen vakmerőséggel parittyázó Dávidja lesz annak a seregnek, amely előtt tegnap még mint véres Góliát járt. És ez nem következetlenség, nem a meggyőződés hiánya nála. Minden küzdelmében hitének, odaadásának, szent meggyőződésének egész az önkívületig szilajult szenvedélyével rohan bele. Csak két erő hajtja. Magyarságának végzetes, roppant elhivatottsága és a mindig európai horizontokba révült, mámoros gerjedelmű lélek antifiliszteriuma, amely irtózik mindentől, ami középszerű, ami kicsinyes, nyárspolgári. A szertelen bűn szebb neki, mint a vérszegény, szemérmes erény; a nagy misztifikátorokra megértéssel néz, de nem szenvedheti az apró, tehetségtelen kapaszkodókat.

Valósággal reneszánsz vér lüktet az ereiben, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben. Innen ered az a már-már barokkba hajló, extatikus kilendültsége, amely minden betűjét, minden cselekedetét jellemzi.

Szabó Dezső pogány lélek, aki azonban a vallásháborúk rusztikus barátainak drasztikus, robusztus nyelvén prédikál. Mint pogány lélek hedonista, ellensége minden aszkézisnek, és a testiség ösztöneiben nem akarja ismerni a szerinte „képmutató” szemérmességet. Képeit és hasonlatait szeretettel veszi az animális élet brutálisságaiból. Hogy az élethez való nagy közösségét, a mindennapi eseményekbe való bekapcsolódását éreztesse, gyakran keveri expresszionisztikusan dús és stilizált nyelvébe az önkéntelen felbuggyanó indulatok triviális kifejezéseit.

Súlyos író, mégis szinte egy csapásra meghódította a közönséget. Mert a legjobb pillanatban jött, és mert első regényével pontosan beletalált a közhangulat kellős közepébe. Ettől a perctől kezdve egy pillanatig sem lohadt az érdeklődés iránta, mert az irodalmi stratégia legrafináltabb eszközeivel tudta mindig a maga személyére terelni a figyelmet. Szónoklatai, mint a gyantás fáklya, lángba borítottak mindent körülötte. […] Nemzetgyalázás vádjával terhelten állt a bíróság előtt, akinek nemzetszeretetében kételkedni pillanatig sem lehetett. Egy szeszélyes gesztussal elprédálta gyönyörű könyvtárát, amelyet hosszú évek hangyaszorgalmával gyűjtött. D'Annunziónál kevesebbet törődött az úgynevezett úri gavallériával. Volt ereje és bátorsága hozzá, hogy olyan kemény legyen másokhoz, mint amilyen kemény tudott lenni önmagával szemben. Szabó Dezső a puszták nyugtalan, szilaj nomádja, akit a nyugati kultúra condottier-vé nevelt.

Új regénye – a Segítség – a legmonumentálisabb magyar cselekedetek közül való. Három vaskos kötet, tele fájó problémával, izzó aktualitással. Szabó Dezső ősi témája. A zabolátlan, korlátok pányváit nem tűrő magyar őserő tragikus sorsa. S kiről mintázná ezt a magyar őserőt, ha nem önmagáról. Regényének hőse ő maga, mégpedig, mint valami Doppelgänger, két alakban. Bifurkálja önmagát, kétfelé szakítja, s énjének egy részét a költőnek, más részét a szobrásznak ajándékozza, akik mind a ketten a csalódások országútján futják meg a magyar elhivatottság tragikus pályáját. De közben Szabó Dezső kíméletlenül osztogatja a sebeket jobbra-balra. Ha neki szenvednie kell, ám szenvedjen más is. Ha ő pusztulni fog, pusztuljon vele más is. Így regénye nemcsak a legérdekesebb, leggazdagabb hangszerelésű magyar sorsregény, hanem egyben a leggrandiózusabb pamflet is, amelyet vagy a szeretet és lelkesedés paroxizmusával, vagy a gyűlölet megvető undorával, de mindenki el fog olvasni, és az író végül is – ezt akarja.

Literatura, 1926. január 16.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 158-160. o.)