In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

CS. SZABÓ LÁSZLÓ

Hűlő árnyékban

[…] Végig osztálytársam volt Farkas Ferenc, a zeneszerző, falánk könyvfogyasztó s akkor még igen ügyes rajzoló, 1979-ben Herder-díjas, s az Akadémián néhány ma már igen nagy hírű komponista, köztük Ligeti György tanára, Samu János, a betokosodott kácsi (borsodi) remete, egy ideig a Ludas Mátyás Füzetek anyagi fedezője. Mi ketten Jánossal körülbelül egyszerre ismerkedtünk meg Szabó Dezsővel a húszas évek elején, segédkeztünk Szirtes úti lakásán, amikor megvált három vagy négy szobára nyúló, muzeálisan értékes könyvtárától. Darabonként árulta, hogy külföldre „bujdossék”. Narancsillatú, bársonypamlagos számkivetés volt az eleje, Genova mellett a tengerparti Nerviben, de elég hamar ráunt, s áthúzódott Párizsba, hova máshova, Verlaine egyik törzshelyén, az irodalomtörténeti hírű Cluny kávéház szélfogólyában láttam viszont, aznap Guillaume Apollinaire volt terítéken, leszedte róla a keresztvizet, aztán hazaköltözött öndramatizáló, kivert bölénynek. Rajongásom elpárolgott, s éppen az ő imádott városában, nem bírtam elviselni izomfitogtató, szertelen szóromantikáját, ő volt csak igazán, ezúttal magyarul, stíluskésnyelő, de hivatalos mai mellőző lekicsinylését Magyarországon gyávaságnak tartom, utóvégre senki se mert harapósabban , vitriolos tollhegyről gorombáskodni a patronizáló neobarokk ország díszmagyarban gömbölyödő, törpe közéleti operettfiguráival, azaz minisztereivel. Regényei már olvashatatlanok. A könyvtár eladásáról még annyit, hogy a jövőmenő érdeklődők közt egy délután felbukkant vevőnek Kosztolányi Dezső a fiával. Akkor láttam először. Ádám kicsi fiú volt, még túl kicsi, hogy akár csak kivillanjanak későbbi idegzavarok vészjelei. Vásárlás után a két Dezső elbeszélgetett, egy ízben percekig komikusan egymás mellé, amíg föl nem eszméltek, mindketten Saint-Simonról, de Szabó Dezsőé a herceg volt, vagyis a versailles-i udvar megszállott pletykagyűjtője, monumentális portréfestő tekervényes körmondatokkal, Kosztolányié a herceg egyik leszármazottja grófi ágon, a társadalmi apostol Napóleon korában. De akinél nem volt személyi tévedés: Victor Hugo szinte diákos lelkesedésre gyújtotta őket, ámuldozva hallgattam, amint egymásra licitálva részleteket idéznek betéve a verseiből. Egyébként persze tűz és víz volt a két ember. […]

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 157. o.)