In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

GOMBOS GYULA

Az ellenforradalom ellen

[…] 1923 elején szemlátomást összeszedi magát. S nekivág, most először, hogy saját lappal teremtsen nézeteinek nyilvánosságot. Főszerkesztőként átvesz egy kimúlófélben lévő folyóiratot, az Aurórát. De a kiadóval valami anyagi nézeteltérése támad, s két szám után a lap új címmel – Élet és Irodalom – jelenik meg. Ez sem új lapengedély, azt valószínűleg nem adtak neki; egy volt kollégista társától, Trócsányi Zoltántól veszi át, akinek már megvolt az engedélye, de nem használta. E folyóiratcímekben ő jelképes biztatást láthatott, hiszen mindkettő nagy neveket társít: az Auróra Kisfaludy Károlyt, az Élet és Irodalom Kemény Zsigmondot. A vállalkozásba egyik hűséges embere, Rik Ödön teszi bele a pénzét, abban a reményben, hogy a lap előbb-utóbb önfenntartó lesz. Az Élet és Irodalom is havonta jelenik meg, s magát a magyar demokrácia folyóiratának nevezi. Komolyabb munkatársai közt ott van Laczkó Géza, Kállay Miklós, Bodor Aladár és az ifjú Féja Géza, akinek ez az első komolyabb nyilvános szereplése. De Szabó Dezső egymaga többet ír a folyóiratba, mint munkatársai együttvéve.

Mindabból, amit 1919 óta csinált, ez a vállalkozása nemcsak a legrokonszenvesebb, de messze a legjelentősebb is. Itt lép először színre az a Szabó Dezső, amelyik a rá következő nemzedékek gondolkodására a legnagyobb hatással lesz: a politikai gondolkozó, akiből már jórészt kiégett a tizenkilencedik század. „Vizsgálódásaink eredménye – írja – sohasem logikai, racionális elvontságok, a priori elfogultságok gyümölcse. A magyar történelem, a magyar élet véres, könnyes és sáros realitásaiból tapogatjuk ki a jövő felé mutató nagy tanításokat.” Nem elvont képletekért küzd, mint amilyen az ő lelki egységét termő kollektív rendje is volt, mellyel hol a szocializmus, hol a kereszténység örvén annyit áltatta magát, hanem a magyar népért. Ettől kezdve vallja, hogy szép eszmékért önmagukban értelmetlen küzdeni vagy bármit is föláldozni értük, mert minden eszme annyit ér, amennyit egy adott helyzetben egy adott nép javára hasznosítani lehet belőle. Most veti meg lábát végleg a magyar valóság talaján, s arról többet le nem mozdul. Most méri föl először – és elsőnek – a két háború közti magyar helyzetet a maga egészében. Ez a helyzetfelmérés elnagyolt, de nem felületes. Mindenütt a lényeget látja, mi több: mindent kíméletlenül a nevén nevez. Most próbálja először rendszerezni politikai nézeteit, melyek itt foglalják először józanul magukba 1918-19 és 1920-22 minden tapasztalatát. S amit így papírra vet, minden irányban teljes állásfoglalás, sokszor vakmerő kihívása a hatalomnak. Egyik-másik cikke oly kíméletlen, szinte brutális ütés, amilyenre a szó erejével Adyn kívül senki sem volt képes.

Az egyik cikkét, a Rokambol-romantikát így vezeti be: „A tudatlanság, az őrület, a hülyeség és a gazság ellen írom e sorokat. A tudatlanság, az őrület, a hülyeség és a gazság ellen írom e sorokat. A tudatlanság, az őrület, a hülyeség és a gazság árulónak fognak üvölteni rejtett odúikban. Mert ők kinevezték hazának és hazafiságnak magukat, hogy e címen kiutalványozhassák maguknak a megmarcangolt, kirabolt, szerencsétlen országot. Elromlott az élet és megcsúfolt az ember minden útja. Mocsárláz fojtja a lelkeket. A fórumot görények árasztják el és gyáván lapulnak a nemesebb állatok. A magyarságot ezer hazugság, ezer új gazság és álpróféta marja ki megszűkült honából. A magyar lélek, a magyar gondolat, az emberi haladás minden nagyszerű ígérete ellen napról napra vad keresztény gurkák vonulnak az éhes butaság internacionáléjával. Bűn a szépség, bűn a tudás, bűn a gondolat és a teremtő ész, s kenetes apacsok, ájtatos szajhák rikácsolnak halált rá a haza és az Isten nevében. Mert e két szent gondolatot ledér barlangjaik cégérévé tették, hogy megzabálhassanak és ízekre rágjanak mindent, ami még megehető és ellopható e szétrágott és meglopott országban. Megnyitják a társadalom legmélyebb kloákáit s az emberállat tragikus karikatúráit: a betegség, az őrület és a bűn elgurultjait tartják zsoldjukban, hogy kellő percben torkon ragadhassák a vonagló országot. Kéjelegve nézik a nyomorúság végtelen szétáradását. Édes zene a jajgatás nekik s a nyomorultak segélykiáltása. Mert az éhség megszállottaitól bandájuk megnövekedését, az egyetemes elkeseredéstől bűntényük alkalmas percét remélik. A lázas történelem beteges vízióit éljük s minden gaznál gazabb és undorítóbb zsiványokat termelnek a megnehezült napok. Akik, amíg kezeik az utolsó döfést próbálják megadni a gigászi harc bukott óriásának és szétmatatnak zsebeiben: égnek fordult szemmel a Himnuszt vagy a Boldogasszony anyánkat éneklik. Árulás volna nem megírni e sorokat. Árulás minden jóakarat, minden tiszta szándék, a magyarság minden csírázó reménysége ellen. Mikor minden morális keret szétbomlik, mikor a pásztorok ravasz hunyorgatásban értenek egyet a farkasokkal a közös zsákmány előtt, amikor a bűnös cél brávói a kloáka üvöltéseivel félemlítik meg a közlelket, a kötelesség egyetlen utat mutat: elvállalni a népszerűtlenség mártíriumát s lenni az elfojtott közlelkiismeret élő tiltakozása. Sokszor minden elkövetett bűnnél nagyobb bűn az: ha valamit elmulasztunk megtenni.”

S amit itt e néhány tucat sorban kimond, azt próbálja majd bemutatni a Segítség!-ben. E regényt néhány hónappal azután, 1923 novemberében kezdi írni, hogy a fenti sorokat papírra vetette. De amíg az Élet és Irodalom tart márciustól októberig, erejének java részét tanulmányok írására fordítja; ezek adják meg a gerincét – Új magyar ideológia felé címmel – a folyóirat hét számának. S ehhez kapcsolódnak egyéb cikkei, még novellái és glosszái is. Lényegileg három dolgot végez itt el: végleg leszámol az ellenforradalommal és a keresztény kurzussal; számba veszi a társadalmi adottságokat; s nagyjában fölvázolja az általa elképzelt magyar demokráciát.

A keresztény kurzusnak három elvi programpontja volt, helyesebben három jelszava: irredenta, antiszemitizmus, kereszténység. Most mind a háromról többször is kifejti a véleményét. Az irredentát őrült és hazug képzelődésnek tartja, mely azzal áltatja magát és másokat, hogy több százados politikával elvesztett országrészeket handabandával vagy rögtönzött puccsokkal vissza lehet szerezni. Az irredenta semmit sem használ, de súlyosan árt azoknak a magyaroknak, akik az elszakított területeken élnek.

Az antiszemitizmusról megállapítja, hogy gyűlölet, melyet az utolsó évtizedek gazdasági fejlődése, a világháború és a két forradalom eseményei váltottak ki. Mint gyűlölködés méltatlan a magyarsághoz; mint jelszó nemcsak nem old meg semmit, de hazug is. „Nagyon félek – írja -, és ezt a félelmet már a mai napok igazolják, hogy ez az oktalan, ordító csatorna-antiszemitizmus ezután ugyanazt a szerepet fogja betölteni belpolitikánkban, melyet Ausztria töltött be az 1867-től a háborúig terjedő korszakban.” A keresztény kurzus az antiszemitizmussal nem a magyarság kizsákmányolását akarja megakadályozni, csak arra törekszik, hogy általa a kizsákmányolást egy bizonyos érdekszövetség számára biztosítsa. Az antiszemitizmus a magyarságot akarja egy szűkebb társaság „örök fejőstehenévé fajvédeni”. E kitermelő társaság főrészvényesei: a nagybirtok, a magas klérus, a magas bürokrácia s az egyenjogú tagként csatlakozott nagykapitalizmus.

A harmadik jelszó a kereszténység. Azok a szándékok, állapítja meg, melyek e jelszó mögött megbújnak, mindennek nevezhetők, csak keresztényinek nem. Amikor a kereszténységet hangoztatják, mindig két célra törekszenek. Az egyik: a nyomorgó keresztényi lemondással nyugodjék bele nyomorába, mert aki több kenyér, cipő, ruha, lakás s nem az isteni malaszt után áhítozik: az az anyagelvűség rabja. „Ha az anyagelvűség ellen felmelegült e kissé túl egyszerű tanait – írja Wolf Károlynak címezve – olyan közönség előtt mondaná, mely bankárokból, grófokból és főpapokból áll: a szomszédaim tenyerét is kölcsönkérném, hogy tömegesebben tapsolhassak neki.” De a nyomorúságtól bőgőt látónak szavalni effélét, teszi hozzá, mégis furcsa. A másik cél szellemi természetű, helyesebben a keresztény jelszó hangoztatásával távol igyekeznek tartani mindent, ami szellem, gondolat és igazi alkotás. Mert a kereszténység e prófétáinak a nyugati művészet, a nyugati irodalom és a nyugati haladás igénye destrukció. S a keresztény kurzus egyik kedvenc babonája, hogy mindezt lelki ekrazit gyanánt a zsidók szállították. […]

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 152-155. o.)