In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

KOMLÓS ALADÁR

Szabó Dezső

1. De azért mégis: ha ő írja is a legtajtékzóbban ostoba vezércikkeket, ha rosszhiszemű is mint politikus, ha gonosz is mint ember, egyike az új magyar irodalom egy-két heroikus alakjának. Ezt nekünk ideátról könnyebb megállapítanunk, mint azoknak, akiknek közvetlenül bőrére mennek Szabó Dezső bűnös játékai. Mihozzánk némileg átszűrődve, a mindennap bántó kis zörejei nélkül jut el a budapesti ricsaj, s a térbeli és politikai távolságunk néha már a kortársainkkal szemben is megadja azt a distáncot, amely máskülönben csak az időbeli eltávolodással szerezhető meg.

Röviden összefoglalható, mit mond Szabó Dezső munkásságának egésze. Mint ahogy minden igazi nagy művész egész munkássága: egy egység. Mert minden szervesen fejlődő, valódi egyéniség, amely nem bábja a változó hatásoknak: egység. Mert nemcsak az elvont gondolkodás, hanem a művészi reagálás területén is vannak ugyan, akik csak szellemes, ötletszerű széljegyzeteket írnak az élet margójára. De a nagy művész lelke szisztematikus lélek, amelyben minden egy hatalmas középpontból fakad.

A Szabó Dezső élményeinek egysége: az individualizmus betegségeinek mély és tudatos átélése.

2. Az individualizmus betegségének kifejlődését, tüneteit és orvosságát keresi a tanulmányaiban. Csak látszólag irodalmi tanulmányok ezek: esszék álarcában filozófiát ír. Míg többi esszéíróinknak, például Babitsnak a filozófiai iskolázottság csak egy-egy irodalmi jelenség mélyebb megértésére szolgál, Szabónál fordítva: az irodalom szolgál művelődéstörténeti filozófiája tételeinek megvilágítására.

Gondolatainak gerince ez: A kereszténység a középkorban termő egységgé forrasztotta az emberiséget. Ezt dogmái segítségével érte el, amelyet máglyák és inkvizíciók terhe alatt senkinek sem volt szabad megbolygatni. Mi jót ad a dogma? Elsősorban harmóniát önmagammal szemben, biztos eligazítást minden fölmerülő kérdésben. Másodsorban harmóniába hoz embertársaimmal, mert azok kénytelenek ugyanazt hinni, mint én. De jött a protestantizmus, s azt mondta: a hitbeli megismerés kritériuma az egyén. Ez volt az individualizmus első résütése a katolicizmus bástyáján. Ezután jött a többi támadás: Descartes a tudományos megismerésről, Rousseau a morális, a romanticizmus az esztétikai értékelésről mondja ki, hogy egyéni ítéleten kell alapulniok. A XIX. század már teljesen az egyén százada. A katolicizmus meghalt s nem támasztható fel többé. S míg a katolicizmus egységének külső formája a rendi-monarchikus állam volt, az individualizmusé a szabadverseny-demokrácia, amelyben a gazdasági érvényesülés is szabadjára van hagyva. Mármost a XIX. század minden betegsége az individualizmusból, a szilárd dogmák hiányából ered. A vallás terén az egyéni értékelésnek egy zűrzavaros istenfogalom vagy az ateizmus az eredménye, a morál terén a moráltalanság, a művészet terén a futurizmus tobzódásai. Mindennek végösszege pedig: a világháború. A gyógyulás? Új dogmákra van szükség. A kereszténység oly sokat vett át a gyűlölt pogányságtól, miért restellné a szocializmus a tömegszervezés módszerét a katolicizmustól tanulni?

Ebben a nagyszabású elgondolásban (amit még alátámaszt a „Mitmensch” metafizikájával és az „igazság” pragmatista felfogásával) kitűnően mutatja meg egy sor, látszólag különálló jelenségről, hogy azok egy egységes művelődési folyamat fázisai. Új, mély és termékeny meglátás volt, hogy az individualizmus betegsége s a dogmák gyűlölt zsarnoksága hozhatja csak meg a gyógyulást. De a vázolt gondolatmenethez mégis fér néhány vajon:

Valóban a kereszténység bukása volt-e az individualizmus? Azt hiszem, inkább a beérkezése volt. Szabó tévedése onnan van, hogy nem különbözteti meg a kereszténységet és a katolicizmust. Pedig az utóbbi amannak, hogy úgy mondjam, csak a diktatúrája volt. Harcos páncél, amelynek védelme alatt kellett érnie a lelkekben a krisztusi eszméknek: a szeretet, a kölcsönös megértés eszméinek. S valahányszor ez az érzés valamely téren végbement, le lehetett valamit bontani a diktatúrából. Amint megszilárdult a vallásos érzés, jöhetett a több szabadságot engedő protestantizmus. Végre a XIX. században ilyen sokáig kellett tehát tartania a diktatúrának, s talán még mindig korai volt a feladása – a legtöbb téren lebontották a katolicizmus dogmaépítményét. Mert nagy számban voltak emberek, akiknek már nyűg volt a dogma, hiszen nélküle is keresztények voltak.

A katolicizmus középkori formája bukott meg tehát, mégpedig éppen azért, mert a kereszténység győzött. De éppen mert győzött, elernyedt. Alaktalan hangulatként él bennünk. Nincs meg az egykori, minden kérdésben utat mutató, összetartó ereje. Valóban: új erős igenekre és nemekre van szükségünk. De még sincs meg többé ugyanaz a könnyű lehetősége egy új dogmazsarnokság felépülésének, mint amellyel a katolicizmus rendelkezett. A fejlődést, hiába, nem lehet visszacsinálni, ma nincsenek meg többé a kétezer év előtti műveletlen embernyájak, amelyek jól el tudnak viselni egy szellemi türanniszt.

Szabó akkor ajánlott – békében – zsarnokságot a szocializmusnak, mikor az elnyomott és feltörekvő lévén, még a liberális korszakát élte. Azt hiszem, mindenki úgy látta akkor, hogy a Szabó tanácsai összeférhetetlenek a szocializmussal... Ő viszont hiába látta, mi a betegség és a gyógyulás útja: az orvosság nagyon keserű. Sokkal mélyebben benne sínylik az individualizmus betegségében, semhogy be tudná venni a gyógyszert.

A kereszténység halálát hirdető szocialista Szabó Dezső megtér a katolicizmushoz, és tiszta „faji politikát” üvölt. Olyan lírai temperamentummal, a fanatikus meggyőződés olyan gesztusaival fejtegette előbb a gondolatait, mint aki máglyára is kész elmenni értük. S íme elég volt egy szellő, hogy homlokegyenest ellenkező elvekhez szegődjön. Nyilván mégsem hitte olyan nagyon, amit előbb vallott. De hogy is hihette volna olyan nagyon, mikor maga készítette őket? Csak az a tétel lehet magától értetődően bizonyos számunkra, amit kívülről kaptunk, kész és kritikával nem illethető bizonyosságként, amit gyerekkorunkban neveltek belénk: a dogma. Szabó Dezső nagyon vágyik hinni: innen az odaadásának túlzásokba sodró, patetikus lendülete. De nem tudhat hinni: innen az állhatatlansága. Az állhatatlan fanatizmus: az ő individualizmusának ez az egyik betegsége.

3. Érthető, hogy az a Szabó Dezső, aki betegségnek érzi a külön egyénné szakadást, ellensége a l'art pour l'art-nak. A közösségben élő ember művészete a közösségért van, nem önmagáért. S amily természetes volt a l'art pour l'art fellépése abban a korban, amelyben az embereknek nem volt hirdetni való hitük, éppoly szükségszerűen tendenciás Szabó Dezsőnek a művészete, aki erősen belehajtja magát mindig egy-egy – bár változó – meggyőződésbe. Valóban ő hirdeti az új magyar irodalomban először a tendenciás művészet jogosultságát. Kassák még l'art pour l'art csinált, mikor ő már voltaképpen aktivista volt.

Nemcsak elméletben. Művészi gyakorlatában is eltökélten irányzatos mindig. Az elsodort falut például ilyen eltökélt tendenciájú regénynek tartom. A benne ábrázolt képek közé utólag erőszakolta be az antiszemita stb. irányzatosságot. Judit, Farczády, a jegyző, a tanítóék bukása a saját hibájukból, nem pedig a zsidók vagy a szabad verseny hibájából ered. Az események sorába beragasztott hát Szabó néhány forró vitát, s ezekben fejti ki azokat a tanulságokat, amelyeket, bárhogy erőlködik, a leírt képek nem sugároznak magukból. Így persze a Salambóból vagy a Dorian Gray arcképéből is lehet tendenciás regényt csinálni.

Voltaképp merő kigondoltságból és eltökéltségből született az egész regény. Igaz: a szándék aztán nem is volt mindennapi szabású. Az egész magyar társadalmat és annak pusztulását akarja bemutatni. De maga sem látja ezt egy egységessé érett vízióban, hát összehordja egy csomó embernek a sorsát, akiknek mindössze annyi közük van egymáshoz, hogy ismerik egymást. Ismerik egymást, mert egy faluból valók. Jól látta meg egy kritikusa, hogy Az elsodort falu egy sereg betétből van összefércelve. Ebből a csodálatos faluból kikerül az ország legnagyobb költője, a jövő ideális magyarja, kapitalista zsidó, esztéta és politikus zsidó, nagy kokott, meg amit csak akartok. Van mégis két főhőse a regénynek: a zseniális, de beteg lelkű régi magyar, Farkas Miklós, akiben nagyjából Adyt rajzolja (érdekes, hogy még tíz évvel ezelőtt Ady még hazátlan bitangnak számított, ma már mániákus magyarként lehet őt feltüntetni), és Szabó férfiideálja, a hatalmas egészségű Böjthe János, aki „beépíti magát a parasztba, mint egy bevehetetlen várba”. Ez aztán a férfi! Ennek nincsenek lelki finomságai. Csak enni szeret. (Egyáltalán mennyit esznek a regényben! Modern regényekben szeretkezni szoktak annyit, mint Szabónál enni. Nem mintha nem szeretkeznének is eleget. Eleget szeretkeznek. Csak még annál is többet esznek.)

Az elsodort falu tette Szabó Dezsőt híres emberré, ez az egyetlen könyve, amely a zsidóellenes tendencia szárnyán nagyon sokfelé, olyan helyekre is elrepült, ahol az új magyar irodalom egyéb termékeit hiába keresnéd. Pedig a sikerületlenebb művei közé tartozik. S ennek talán csak egyik oka az, hogy nem érett gyümölcsként hullott le a lelkéből, hanem eltökélten gyártódott. A fő oka: Szabó Dezső egy alapvető lelki tulajdonsága.

Gúnyos fölénnyel írja meg egyik elbeszélésében, hogy ő nem tud megfigyelni. Valóban: a világ nem egyéni képzetekben, hanem fogalmakban él a lélekben. Túlságosan értelmi hajlandóságú ember lévén, a látásaiból azonnal kiabsztrahálja az általános érvényűt s elhagyja az esetlegest.

Innen van, hogy Szabó mindig félszeg, mikor realisztikus akar lenni. A hősei sosem jóból-rosszból összetett emberek, hanem egy-egy tulajdonság megszemélyesítései; de aztán végletesen azok, szinte fogalmi tisztaságban. Ezért hatnak aztán oly mechanikusan, gépiesen; mintha egyetlen csavar járna bennök. Ezért oly valószínűtlenek és a karikatúra felé hajlók.

De az olyan világkép, amelyben csak a mondanivaló példázására feltétlenül szükséges erők működnek (ez erők egyetlen tulajdonság hordozóivá vannak egyszerűsítve, s azt túlzott nagyságban képviselik): már félig-meddig mesét ad. Csak egy kis lépést kell még Szabónak ebben az irányban tennie, csak öntudatosan is ebben az irányban kell fejlesztenie a fantáziájában nyüzsgő szimbólumokat: s kész a mese. Valóban a szimbolikus mese Szabó Dezső leglelkeszerintibb formája. A Napló és elbeszélések c. kötetének első ciklusában vannak legszebb írásai (a könyv második felében már megint groteszkül felemás novellák vannak, amelyek a realizmustól a meseszerűség felé való fejlődés közben megálltak a félúton).

Líra, humor, filozófia és fantasztikum mélységesen eredeti és mégis azonnal szívhez szóló vegyülékei e gyönyörű mesék. A hősük mindig egy: már ismerősünk, az individualizmus betegségeiből a boldogság felé kereső újfajta Faust, Szabó Dezső. A sorsuk is mindig egy körülbelül: rájönnek, hogy a boldogság: hasonlítani. S a titáni Szabó Dezső nyárspolgári boldogságokat, csöndes családi életet ábrándozgat magának. Úgy látszik, minden titán magában hordja titkon a család után fájó nosztalgiát. Emlékeznek, mit mond Ady is Petőfi nem alkuszik c. írásában a művészlélek legnagyobb átkának? „Ez az átok: keservesen, sziszifuszi eredménytelenséggel kívánni a hasonlóságot a nyugodt, pocakos lények életéhez.” Erről beszél az Álom egy méhesről is: jobb volna Párizs helyett falu csöndje, csöndes ér, szagos virágok, okuláré és karosszék... Mindenki ismeri Maupassant szép versét, a Vadludakat: az udvaron topogó háziludak észreveszik az égen repülő vadludakat, s irigység fáj fel bennök ezek szabad élete után. Meg lehetne írni e vers padanját, s abban ugyanannyi igazság volna: a vadludak is észreveszik a háziludakat, s bennök is felsír a vágy: jobb volna odalent...

De ha nincs is Szabó Dezsőnek realisztikus fantáziája, annál rendkívülibb lírai képzelete van. Embereket és dolgokat nem tud szemléltetni, de csodálatosan tud hangulatokat éreztetni. Meséibe minduntalan zsoltárszerű részeket iktat be: ezek a legszebb magyar szabad versek, tartalmuk mélysége és színes, szellemes, szuggesztív kifejező erejük által. És páratlan érzékenységgel tudja kihallgatni a tárgyak és a természet rejtett zsongását. „Hegyek nekem érzelmek”, mondta Byron. De Szabó Dezső több joggal mondhatná. Neki minden érzelem, mégpedig kettős értelemben: minden érzelmet kelt benne, és minden érez maga is, a fényképek és a székek is (jellemző Szabó Dezső-i kifejezések: testemből szálltak fel a múlt napok, testében egy-két zsibbadás emlékezett, a szoba jósága, a vidám étel). A tárgyak és a testrészek lelki életet élnek nála, s ennek a szemléletnek félig tréfás, félig komoly kifejezése, ahogy az evés jelentőségét feltünteti. A dolgok lelkét is magunkban esszük tudniillik; ezért a Napló hőseinek az életében is az evés a legjelentősebb, gyakran sorsfordító esemény; a kannibálok a magyar főszolgabíró elfogyasztása után hörcsögszerűek, a görög professzor elköltése után vajlelkűek lettek.

S nincs a képzeletének olyan rezzenése, amelyet a stílusa ne tükrözne. Nincs az övénél élőbb stílus. Mert míg a legtöbb ember, még a legtöbb író is, készen kapja a nyelv sablonjait, s e rég megfagyott kifejezésekbe próbálja tölteni a látásait, még ha le is kell törni evégett e látások egyéni kanyarulataiból: Szabó a nyelvteremtők fajtájához tartozik, akiknek minden mondatán a nyelvszületés csodálatos pillanatait figyelhetjük meg. Legtöbbünk fantáziáján bilincs az elődeink kovácsolta nyelv, az ő nyelvén szárny és életerő a fantázia. Jellemző például, hogy szinte nem ismeri az ún. állandó határozókat, azaz nem fogadja el, hogy egyes igékkel mindig ugyanazon eseteknek kell járniok. De sosem indokolatlan önkényből tér el a hagyományos szókötéstől, hanem mert a jelezni kívánt esemény másképp él a fantáziájában. Azaz az ő nyelvtani eltérései mögött, ha nem is fölösleges-durván kimondva, egy-egy egyéni látás, egy-egy metafora sugárzik át; ez teszi őket, ha egészen szokatlanok is, rögtön meggyőzővé és természetessé. Ha például azt mondja: „a bútorok felé barátkoztak”, ehelyett: „vele”, érezhető a kép: mintegy felé nyújtották a karjukat; ha azt mondja: „ha belenézlek a szemeimbe”, ehelyett: „ha nézlek a szemeimmel”, érezhető a kép: mintegy beleöntelek, mint két vederbe. De van még egy különbség a „barátkozik” és a „felé barátkozik”, meg a „nézek” és a „belenézlek a szemembe” kifejezések közt. Az, hogy a Szabó Dezső szavaiban valami fokozott aktivitás van, amit a közhasználatú igékhez hozzákapcsolt cselekvő jelentésű metafora útján ért el. Azt hiszem, ha valaki kikutatná Szabó Dezső nyelvtanának jellemző törvényszerűségeit, azt találná, hogy a fantáziája, a látásmódja is aktivista. Minden „hemzseg”, ahogy ő mondaná, az ő képzeletében.

Néha bőbeszédű, néha szónoki, néha fárasztó ez a stílus, amely a legegyszerűbb dolgok megnevezésénél is villámokat szórva és mennydörögve mintha ki akarná forgatni sarkaiból a világot, de többnyire a maga tűzijátékos színességében, lihegő élőségében a romantikus prózának legszebb példája a magyar irodalomban (a másik végletnek, a fékentartott, finoman kiegyensúlyozott, klasszikus prózának legszebb példája a Babits esszéstílusa). Mert bizony ez a dogmára és rendre áhítozó lélek a legrendbontóbb, legszabálytalanabb egyéniségek egyike. Nyilván éppen azért vágyódik is annyira a szabály és a hasonlóság egészsége után. Szabályra és hasonlóságra vágyik – s megteremt egy új egyéni műfajt s a legegyénibb nyelvek egyikét.

4. Ha Szabó Dezsőnek kezébe kerülnének e sorok, valószínűleg nem tetszenének neki. Gyűlölni kell őt vagy szeretni, nem ily óvatos latolgatással megérteni. Sebzett akaratú ember, aki ennyire nem tudja magát odaadni sem harcra, sem rajongásra. A barátaim meg árulásnak fogják találni, hogy ennyi elismeréssel hajtom meg lobogómat az ellenség előtt. De mégis: nem tudom eltagadni, mennyi kérdés megvilágosodását, mennyi termékeny csírát és mennyi gyönyörűséget köszönök Szabó Dezsőnek. Az én individualizmusomnak ez a tragikus tárgyilagosság a betegsége.

Tűz (Bécs), 1922

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 138-144. o.)