In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

SZABÓ DEZSŐ

A Csodálatos élet előszava

Oh, te szegény, oh, én szegény legény! Cirus király néma fia egyszer elkiáltotta Az elsodort falut, és szerteszét a megmarcangolt országban néma szívek hallották meg, magukhoz ölelték s felszabadult szóval mondták: ez az én kiáltásom, ez az én kiáltásom! És olyan jólesett nekik, hogy kinyújtózhattak az izmaimban, hogy láttak szemeimben, és hogy zokoghattak a fájdalmammal, hogy azt mondták: - Téged kivételesen még nem ütünk agyon, pedig a természet minden kivételes adománnyal megajándékozott hozzá. Közben ugyan bevádolunk istenkáromlásért, közszemérem megsértéséért, és ugató morál-kannibálokat uszítunk a lábikráidba. De te azért csak élj, egye fene, még azt is elnézzük neked, hogy jóllakjál, mert még sok belénk taposott fájdalom vár megkiáltásra. A két forradalom minden vércseppje és szégyene, szomjas bosszúnk és sunyító gyávaságunk vár a te megmutató, igazságot tevő, harsogó képeidre. Még egy ilyen regényt eltűrünk tőled, de akkor aztán halálosan megbotránkozunk, kitagadunk, s tőlünk ott dögölhetsz meg valahol a Csokonai, Katona vagy Ady sírja táján.

Nagyon meghatottak e szavak, és mint mindig, ha az emberi jóság egy csücske nyúlt felém, egész szervezetem hálásan engedelmeskedett. Felhőzött is bennem, dörgött, villámlott egy új regény. Az utolsó két esztendő egy vértől és könnytől nyers, roppant vízióba verődött össze bennem, ahol túl az érdek minden ítéletén, mély emberi valóját mutatta volna meg minden tragikus arc. Már minden alakja élt élete millió gyökerével, már szívtam levegőjüket, már napi dolgaim közt is felkísértettek belém és önmagukká tettek. „Megeredt az eső” lett volna a regény címe, s nagyobb boltozatú és több arcú lett volna, mint Az elsodort falu. És ez a regény meg is lesz, de miért nem lett meg most?

A proletárdiktatúra utáni időben, melyet melankolikus lucus a non lucendóval keresztény nemzeti érának neveztek, az a naiv hit gyűlt fel bennem, hogy nekem is tennem, agitálnom, üvöltenem kell, hogy az én diadalmas egészségemre is szüksége van a magyarságnak, hogy meginduljon az élet felé. Ezért aztán tagja lettem egy csomó hol szörnyen titkos, hol túlságosan nyilvános egyesületnek, szövetségnek, ligának, társaságnak, körnek s az emberi tétlenség más hasonló szelíd formájának. Igen sokszor beleültem olyan székbe, mely magasabbra volt deszkázva, mint a többi székek. Ott nagyon szívreható dolgokat szavaltam, és azok, akiknek a széke alacsonyabban volt, izzadtak és egyik tenyerüket a másikhoz verdesték. Közben kaptam koszorúkat is, hol ezüstből, hol virágokból, melyeknek szalagjain igen hízelgő mondatok voltak. A pesti nemzetiségi sajtó régi műveimből jegyzetes kiadást rendezett, s pontosan bebizonyította, hogy eladtam a lelkemet, csak a vevőt és az árat nem tudta megnevezni. A Koko cúgszfürer és Platina princessz regények szerzője pedig, kinek keletkezését a Thaly-gyűjtemény egyik kuruc verse leplezte le, jogos felháborodással látta, hogy a Lenin-fiúk neki osztott pofonjáért is az én könyvem veszik. Ezért keresztény, nemzeti, liberális, filoszemita baritonjával mint fáradhatatlan refrényt bőgte bele a lármába: - Kommunista! Huszonhatezer korona! kommunista! huszonhatezer korona!

Ez a sok zakata eleinte határozottan gyarapította az egészségem és erőim tudatát. De mikor nyárra fordult az idő s az emberek aratásra gondoltak, szembeálltam magammal és kérdeztem: mit használtál mindezzel a lármával?

Ez a kérdés olyan volt, mintha valaki pofon vágott volna. Nyakamba szedtem a lábaimat és ide futottam, ebbe a kis eldugott faluba, hogy megírjam a Megered az esőt. És ekkor történt a csoda.

Kipakoltam jegyzeteim, megfogtam a tollat. És akkor a falu megfogta a kezem, ezer szelíd dolgát berakosgatta a szemeimbe, pihentető nagy csendjét végighúzta a lelkemen: - Itt te nem fogsz ilyen borzasztóságokat írni, itt én tartom ajkaidhoz a mellemet, itt én mesélek neked.

És egyszerre, egy pillanat megvillanásában bennem volt ez az új regény minden részletével, minden alakjával. Honnan jött, mikor keletkezett? Talán az ős homéroszi emlékek párologtak fel bennem, mint esős völgyek megbújt juhai, vagy haragos Toldi kelt ki sírjából, hogy elhozza nekem szelídebb öccsét? Nem én írtam ezt a regényt, valami ős emlékezés diktálta, s én csak a toll és a tinta voltam.

Soha mostohább helyzetben nem indult regény útnak, mint ez. Mint ha fiúörököst vár a fiatal pár, s egy szőke kislány bimbózik ki belőlük. Várja a közönség az öklömet, hogy verjem el a bosszúját, vár megrajzolt rémeket, akikben ádáz igazságtétellel felismerheti pesti gyűlöltjeit, nagy megbotránkozásokat és megidézett szörnyűségeket vár tőlem: és adom meghajló kalászát ennek az egyszerű mesének. Hogy mert ez a nyitott szemű margaréta felfakadni Az elsodort falu tövén?

Jönni fognak, akik megkövezték Az elsodort falut, remélve, hogy a kövek rajtam koppannak. El fogják olvasni ezt és leteszik, mondván: - Mégiscsak érdekes regény volt Az elsodort falu.

Jönni fognak a kis hisztérikák, a nyers erőszak és véres szavak éhesei, elolvassák és mondják: - Hisz ez olyan, mint egy erdő, ahol árnyék és napos tisztás van. Minden olyan egyszerű és annyi az egészség benne. Ezzel akarja Szabó Dezső etetni a pesti idegeneket? Határozottan érdekes regény volt Az elsodort falu.

Jönni fog Csir Csár tanár úr, és beledugja tanársága csápjait, mint esti tücsök a végtelen mezőbe. És meg fogja állapítani, hogy ez a regény nem is regény, és szidni fogja a műfajtalanságomat. És mondja: Kezdem megbocsátani Az elsodort falu stilisztikai, retorikai, valamint poétikai hibáit is.

És jönni fognak azok, akik úgy állanak a tövemben, mintha a pisai ferde torony volnék. És lihegve lesik, mikor dűl ki egy tégla belőlem. És mondani fogják: - Hol vannak a nagy zúgó erők? Egy Elsodort falura ráhibázott, de már elernyedt, penzióba lehet küldeni. […]

Somogyvámos, 1920

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 126-128. o.)