In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN

SCHÖPFLIN ALADÁR

Vitéz László az irodalomban

Az irodalmi furcsaságok kedvelőinek az utóbbi negyvennyolc óra óta furcsa látványban van részük, igazán nem lehet tudni, nevetnek-e rajta vagy bosszankodnak. Mindenki előre tudhatja, ki a szerzője ennek a furcsaságnak: persze, hogy Szabó Dezső, aki nem annyira a regényírásban, mint inkább az irodalmi dolgok nyilvános pertraktálásában teremtett új stílust. Az elsodort falu szerzője tudvalevőleg a múlt évben, a bolsevizmus bukása után alapított egy irodalmi szövetséget, legfőképpen azért, hogy legyen neki egy szószéke, amelyből az irodalom közbiztonságát állandóan veszélyeztethesse. Ebbe a szövetségbe igazi írók nem léptek be, akik pedig gyanútlanul beléptek, azok futólépésben siettek kilépni, amint Szabó Dezső egyéniségét és harcmodorát megismerték. Néhány hét múlva a szövetség nem állott másból, mint néhány, magát trombitaszóval íróvá kikiáltó középszerű újságíróból és semmitmondó önképzőköri dilettánsok tömérdek hadából. Írók csak ketten vettek benne aktív részt: Szabó Dezső és Kosztolányi Dezső. Szabó Dezső, úgy látszik, ezt is sokallta – ő egyedül akar lenni a kakas a szemétdombon, hát elhatározta, hogy kivégzi a másik Dezsőt. Mondott róla olyan interjút a központi sajtóvállalat reggeli lapjában, amely tökéletesen hasonlít hangjával, modorával és vicceinek színvonalával a legfélreesőbb vidéki lapok nyílttéri gorombáskodásaihoz. Nemhiába élt Szabó Dezső évekig vidéken, elhozta magával Budapestre is a vidéki korcsmai asztaltársaságok humorát és műveltségi színvonalát – most ennek a színvonalnak a legtetejére állt: az úgynevezett maró gúnyt alkalmazta Kosztolányi ellen. Kosztolányi sem maradt adós: ugyancsak a központi sajtóvállalat lapjában, de a délutániban, idézetekkel megrakott hosszú cikkben bebizonyítja Szabó Dezsőről, hogy nem író, hanem zavaros tehetségű dilettáns. Mindez pedig történik a keresztény irodalom jelszavával. Szabó Dezsőtől minduntalan azt halljuk, hogy a keresztény írókat támogatni kell, a keresztény irodalom hitelét meg kell végre alapozni stb. Persze, hogy Szabó Dezső ezeket a jelszavakat úgy alkalmazza, hogy a keze ügyébe eső legelső keresztény írót agyba-főbe veri – persze, hogy a keresztény sajtó orgánumaiban. Kicsit hasonlít az egész a városligeti Vitéz László díszelőadásához: Vitéz Dezső egy goromba bunkóval agyonver mindenkit, aki közelébe ér, amíg a végén egyedül marad. A zsidó publikum pedig kacagva nézi, hogy virágoztatják föl a Dezsők a keresztény irodalmat.

Szózat, 1920. november 3.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 122-123. o.)