In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(II.) FILOZOPTER A POLITIKÁBAN


 

BOHUNICZKY SZEFI

Emlékezés Szabó Dezsőre

[…] Pontos képet nem nyújthatok, de sok adattal átvilágíthatom egy rendkívüli jelenség homályait. Két Szabó Dezső volt. Az egyik negyvenesztendős koráig vidéki városkákban tanár; úgy hallottuk, diákjai rajongtak érte, az igazgatók rettegtek tőle.

Így lett belőle a legtöbbet áthelyezett tanár az akkori Magyarországban. Tanárkodása alatt pár tanulmánya és néhány bátor novellája jelent meg a Nyugat c. folyóiratban. Írt még egy kisregényt Nincs menekvés címen, de visszhangot nem kapott. Utoljára Lőcsén tanárkodott, itt írta közvetlenül az első világháború után Az elsodort falut, és ezzel megszületett a második Szabó Dezső. Lemondott tanári állásáról, és pontosan akkor toppant Pestre, amikor az elvesztett háború mocsara új és szokatlan eszközökkel felszerelt szerencsevadászokat sodort fel. Bosszútól lihegő különítmények alakultak. Ezektől a jobbérzésű emberek visszariadtak, de sokan voltak a lelkesedők. És megjelent Szabó Dezső. Mégis, hogy olyan ellenállhatatlan nagysággá duzzadhatott, több dolog találkozott össze. Itt volt egy siralmas ország, egy talaját vesztett értelmiség, egy nincstelen ifjúság. Ezek tarsolyukban remények helyett kiábrándultságot rejtegettek és megváltódni kívántak. Kellett egy ember, aki föléjük eszménnyé magasodjék, és magába egyesítse a tehetséget a hiúsággal, az igazságot a hazugsággal, a szépséget a csúfsággal, a szeretetet a gyűlölettel, a jó írót a dilettánssal. Kellett, hogy benne minden ellentét egyesítse magát, mert a nagy diszharmóniából csak így választhatták ki a nekik megfelelő hangot, és ha mégsem találták meg, előadásait hallgatva nevethettek vagy borzonghattak. Mert az előadó oly mértékben egyesítette a nevettetőt, mint az elijesztőt és borzalmast. Szabó Dezső pompás beszélő volt. Hallgatói észrevétlenül mozdultak ki életükből, és egy új mitológiába olvadtak. Amilyen bőséggel Móricz Zsigmond az élet valóságait erősítette fel, úgy oszlatta ezeket szét Szabó Dezső, és zsarnoki szenvedéllyel követelte, hogy kövessék őt. Sok ellentétéhez óriási hangot kapott, gazdag dinamikát és temérdek szóötletet. Így nőtt előadása sokszor orkánná, és ha észrevette, hogy hallgatóiban a felszított tűz lángba csapott, mint vérbeli népszónok addig halmozta ötleteit, míg a terem különböző igényei egyetlen lobogássá váltak. Ha célját elérte, asztalra könyökölve hallgatott, arcán megjelent elkülönülő nevetése, és úgy ült hallgatói előtt, mint aki egy óriási tűzijáték varázsát idézte fel, és elégedetten nézi a pernye távolodását.

Egy nagy hatású előadására minket először Bodor Aladár vitt magával, és velünk volt asszonyhúgom is. Idő előtt érkeztünk, de ülőhelyet már nem kaptunk. A zsúfolásig megtelt sorok mögött szorongtunk. Hogy miről kezdett beszélni és mit akart elérni, nyomban elfelejtettem, de asszociációinak gazdag folyamát, aránytalan képzeletének folyton változó képeit megtartottam. Addig tüzelt, míg a reálisan kezdődött előadásból egy lírai költő szórta fénycsapkodó rakétáit. Zuhogva áradó hasonlatai, lenyűgöző pátosza, nyelvének gazdagsága oly magasságba emelte, hogy közelünkben Hegedüs Gyula, a Vígszínház művésze többször felkiáltott: Remek, csodálatos! Akkor tudtam meg, hogy Hegedüs sokszor megjelent előadásain, akárcsak Andrássy Gyula gróf. Pethő Sándortól hallottuk, hogy Andrássy egy előadása után elragadtatottan mondta: Kossuth Lajos óta ekkora szónoka Magyarországnak nem volt! De hatásához személye is kellett, mert ha beszédeit leírva láttuk, ami hangban gyújtott és igazságnak látszott, taplóssá vált és kételkedést indított. […]

Előadásaira többször is elmentünk, mert le tudott kötni. A világról alkotott fogalmakat néhány rakétázó szellemességgel úgy elsodorta, hogy hallgatói észrevétlenül átpottyantak egy felnagyított fogalmakból alakított világba, melyre ablakoknak nagy műveltségét helyezte, és akik ezen ki-be leshettek, egyszerre elbűvölten, új mitológiában találták magukat, ahol gondolkodás nélkül kell fogadni programot és parancsot. Hogy ezt elérje, nemcsak műveltségét, szókincsét és rakétázó szenvedélyét kellett hogy megmutassa, de elővillantotta belső reflexeit, lássuk, hogy reagál a világ kincseire, és sok elfogadott fogalmat hamisnak bizonyított, hogy helyükbe újakat varázsoljon. Így sikerült neki, ha nem is tartósan, de legalább kis időre az, amit egyébként csak az idő munkája szokott az embereken elvégezni, kicserélte hallgatóit, előadásai után úgy érezhették, más emberekké váltak.

Gyakran láttuk budai kiskocsmákban is. Mindig többedmagával érkezett, és bevonultak a leghátsó szobába, de óriási hangja és csúfolódó nevetése átzengte a külső termeket. Vendéglőben is úgy beszélt, mintha programot adna a csendes sörözőknek. Kétségtelenül nagyon népszerű volt, akik mulattak rajta, azokat is sokszor láthattuk kíséretében. Leghűbb famulusa Bodor Aladár volt, őt mindig az oldalán láttuk, s ha véletlenül egy helyen vacsoráztunk, mindenáron össze akart bennünket ismertetni, mondván: - Nézze, Szefi, Szabó Dezső gyűlöli a nőket, rettenetes véleménye van magukról, hátha meg tudná téríteni. - Nevettünk Bodoron, és nem kívántunk ismerkedni. Egyszer a Pauler utcai Kéményseprő vendéglőben az urammal, húgommal és Kovács Gáborral vacsoráztunk együtt, amikor hamarosan megjelent Szabó Dezső Bodorral és Kosztolányiék és Pethő Sándor. Akkor láttam Kosztolányit először. Mielőtt a belső szobába mentek, pillanatokra közelünkben vitatkoztak, és alkalmam volt a két írót egymás mellett látni. Nagyobb ellentétet elképzelni sem lehet. Szabó Dezső úgy rontott a vendéglőbe, mint aki tudja, sziklából vágták és sodor, ahová gurul. Ahogy lerögződött, ezt látszott mondani: a legnagyobb magyar író vagyok, bízzátok rám magatokat, különben elkárhoztok! - Kosztolányi nyírfahajlékonysággal visszahúzódott, ajkán a finom lenéző mosoly, mintha mondaná: Nekem mindegy, kinek gondoltok, a világ műveltségét hordozom, de ne higgyetek nekem se és másnak se, hanem kezdjetek el helyette gondolkodni...

Külsejük is merő ellentét volt: Szabó Dezső aránytalan, Kosztolányi harmonikus. Szabó Dezső nyakhiányával csak maga előtt látott, Kosztolányi nyúlánk nyakával ide-oda tekinthetett. […]

Egy délelőtt szokatlan felfrissüléssel, de ugyanakkor mindenkitől elkülönítő, befojtott nevetéssel találtuk a Centrál kávéházban. Az egyik szennyes bulvárlap feküdt előtte. Kíméletlen, merész szellemeskedéssel tarkított támadásait abban a lapban indította el Kosztolányi Dezső ellen. Kár, hogy az ostrom elégette régi feljegyzéseim egy részét, most pontosan nem tudom, ki hozta Szabónak Kosztolányi környezetéből a pletykát, mely hetekig tartó csúnya kutyacsaholást indított el, s melyhez Kosztolányi finom szellemének csak vékony pengéjét használta, viszont Szabó Dezső nehéz alabárddal összevissza vagdalt, és sokszor félni kellett, a dühösített ügyetlen harcos nem vág-e majd nemesebb részekbe. Úgy emlékszem, a támadásokat indító pletyka tartalmát Szabó Dezső hiúságánál fogva nem közölte velünk, de nagy sérelem érhette, mert vádló, támadó és már-már becsületbe vágó cikkei gyorsan követték egymást. Szabó Dezső ekkor már trónt kapott a Centrálban; arcán elkülönülő nevetéssel, csúf alsó ajkán visszataszító élvezettel leste, hogy kapkodják a rikkancstól a cikkeivel megjelent lapokat, és fogadta ifjú hódolói magasztalásait.

Ha másik asztalnál uzsonnáztunk, megfigyelhettük: a magasztaló, hízelgő ifjoncokat leültette, kezet adott nekik, és nemcsak hallgatta őket, de el is beszélgetett velük. Aztán ha később átült asztalunkhoz, undorral sziszegte: - Micsoda aljas rothadt népség, azt hiszik, tetszik nekem, ha mindenféle hazugságokkal mocskolják előttem Kosztolányit? Most hallgatok, de egyszer meg fogom nekik mondani, én írhatok, amit akarok, de azért tudom jól, Kosztolányi nagy író!

Ígérete hamarabb bekövetkezett, mint vártuk. Egy este a régi Tabánban Marada vendéglőjében voltunk, amikor két fiatalember közeledett asztalunkhoz. - Ezek is Szabó Dezsőt játszó kis nyomorultak – sziszegte -, de hagyjuk őket, üljenek ide, kíváncsi vagyok, mit akarnak megint.

A két fiatal Szabó Dezső legismertebb frázisait ismételgetve leült asztalunkhoz, itták borunkat és lelkesen biztatták, le ne zárja a Kosztolányi-ügyet, végezze ki végképpen.

- Miért végezzem ki?

- Mert Kosztolányi megérdemli!

- Nem mondaná meg, miért érdemli meg?

- Csak azért, Mesterem, mert tehetségtelen!

Szabó Dezső alatt dühében ropogott a szék, magából kikelten kiabált: - Maga tehetségtelen hülye, fogja be a száját s kotródjon azonnal! Különben várjon, valamit még mondok: Szabó Dezső mindent tehet, de az ilyen magukfajta férgek ne hazudozzanak.

Asztal fölött összekulcsolta kezeit, kárörömmel nézte a két satnya elkullogását.

- Engemet megbántott Kosztolányi – mondta -, de ha azt is írom, hogy Rilkénél rilkébb verseket gyárt, azért tudom, hogy nemcsak a legműveltebb, de talán ő a legtehetségesebb magyar író. Bocsánat: ha Tóth Árpád nem lenne, úgy mondanám legtehetségesebbnek.

Másnap mégis írt egy újabb támadást. Kosztolányi egy darabig közönyt mutatott, de most a cikk után levelet hagyott Szabó Dezső asztalán.

- Úgy látszik, már fél - duruzsolt Szabó Dezső -, mert célozni kezdtem a Vérmezőn készült fényképre. Tudjátok, mivel bosszantom fel? Kedves Dezső bátyámnak fogom válaszomban szólítani, pedig jó néhány évvel fiatalabb nálam.

Ezek után Kosztolányi türelmesen hallgatott. Hamarosan híre jött, hogy „Véres költő” regényén dolgozik. Történelmi adatait, úgy beszélték, Révay József klasszika-filológustól, a Tükör folyóirat későbbi szerkesztőjétől kapta, de hősének lelki alkatát, mellyel egy borzalmas szörny belső indítékaira világított, az életből hozta. Így állított szembe egy vérgőzös ripacsot egy valódi szellemmel. Tudtuk már, kiről mintázódik Néró és kiről Seneca. Szabó Dezsőhöz is befutott a hír, és ekkor nevetése egyre kellemetlenebb lett. Ezt az elkülönülő nevetést akkor végre megértettük: önmagába temetett borzongató nevetés. Legtöbb ember, ha nincsenek hátsó gondolatai, nevetésével meggazdagítja barátságát, így adja át emberi tartalmát. Szabó Dezső nevetése visszaejtette őt önmagába, és csúnya, előretört alsó ajkán gúnyba öltözött a megfogant bosszú. Sokkal később, visszaemlékezve jöttem csak rá, hogy nevetéseivel nemcsak acsarkodó gyűlölködését fejezte ki, de ennél többet: saját maga és betemetett titkainak gyűlöletét.

Engem a nevetései riasztottak el, és szeretet helyett csak sajnálni tudtam. De az uram megszerette, mert szemlélődésre született csendes lényét a nagy fecsegő elmulattatta. Évtizedek múltán is nevettük mondásait, az idő ugyan penészbe vonta őket, régi tűzijáték-varázsuk nem röppent fel, de maradt bennük valami eredeti.

Szabó Dezső még párat vicsorított Kosztolányira, de végül elhallgatott. Úgy hallottuk, kibékültek. De máig sem tudom, mikor és hogyan. Már írtam, hogy külső jelenségükben is mennyire elkülönült a két író egymástól, de így voltak minden egyébbel. Különösen magyarságukkal, pedig ez őszinte lehetett mind a kettőnél. Csak Szabó Dezső hazaszeretetében felduzzadt, és így írt: „Én voltam a hátbadöfött faj ajkáról kitört jaj. A sötét napok egyetlen világossága. Hívők és tagadók a megtalált evangélium ujjongásával vitték szét könyvemet. Az én lelkem nagyon a testembe van mártva, és stílusom folyó szövete az érzékeimen át rohan a világnak. A sötét napok egyetlen világossága volt: merész, győzedelmes és többé meg nem állítható.”

Kosztolányi ugyanazon időben Rilkéről írt tanulmányában így érezteti magyarságát: „Egy Rilke-verset írok most ide, melynek terhét hónapokig hordoztam magamban, addig zsongatva a fejemben és a szívemben, míg végre a tétlen szemlélődés egy negyedórájában formába tört és hangot kért magának az anyanyelvemen.” […]

Irodalomtörténet, 1958

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 117-121. o.)