In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

[SS.]

Szabó Dezső: Napló és elbeszélések

Végre egy könyv a rengeteg novellatermelés árja között, amelyet ha az ember nem is tud megnyugvással végigolvasni, de azt el kell ismernie róla, hogy írójának hatalmas tehetsége s mindenesetre új utakra törő művészi kísérlete van. Érzik minden során, hogy itt az írás igazán lelki szükséglet volt, s ha nem csalódunk, ennek a szükségletnek a lelki alapjául a szerző benső világának, élete különös sorsformáinak kifelé vágyása szolgált. Ebből tudjuk csak igazán megérteni azt a minden objektív műformák ellenére is szubjektív hangot, amely nemcsak átszínezi, hanem igazában át is mélyíti elbeszéléseit. Mert témái mélyén az emberi élet legnagyobb problémáinak szédületei kavarognak, mégpedig olyan távlatba beállítva, amelyről lehetetlen fel nem ismernünk, hogy itt voltaképpen a szerző adja magamagát a problémáiban. Mindegyik novelláján átsír a „nosztalgia a cél”, az emberi élet értelme után. A modern irodalomban ez a gondolat nem új, de ahogy Szabó Dezső ezt a motívumot témává alakítja, filozófiával felszereli, az mindenképpen új és meglepő.

Szabó Dezső a világot egy nagy egységben látja, ha szabad ezt a kifejezést használni, mint egy pán-individuumot. Aki kibontja magát ebből a vaskényszerűségből, akár újító törekvéseivel, akár zsenialitásával, az tragikus ember, de úgy, hogy tulajdonképpen benne lesz tragikus öntudatúvá az egész emberiség. „Nincs nagyobb bűn, mondja a szerző, mint az egyetlen kiválóság, mely kirikít s külön egyénné korlátol. Hasonlítani: ez a legmélyebb törvény, a legerősebb erő, a gyökérkötelesség.” Ennek a schopenhaueri árnyékolású gondolatnak a látószögéből néz is mindent. S mérhetetlen kár, hogy a filozófus eltorzítja benne a költőt. Szinte fájdalmas nézni, hogy költői világképét hogyan tépi szét ez a reménytelen filozófia, ez a fichtei „intellektualische Anschaung”-ra is emlékeztető önanalízis. Így jut el arra a felfogásra, hogy nincs értelme semminek a világon, csak a részvétnek, a szánalomnak. Ezért fordul el vagy lesz cinikus minden értékkel, még a vallással szemben is. Szabadulni akar a metafizikától, s mégis ott gunnyaszt mellette. S ekkor úgy hat ránk, mintha Anatole France-t hallanók kacagni avagy Goya festményeit látnók. Ezzel a filozófiával nem nyer semmit sem a szerző, de igen sokat vesztett az irodalom, mely igen sok poézissal lett szegényebb, s mindenekelőtt szegényebb lett egy igen tehetséges költővel. Mert valóban veszteség, sőt tragédia az, ha egy író a saját legszebb poézisét – Boldogság Budán – ezzel az akkorddal temeti. Az ős nosztalgia: a cél szüntelen sírással sírta át magát rajtam. És életem, mint egy pusztai lábon álló nyelvtelen harang – ismeretlen szelektől hintázva – üresen, hiában himbálózott jobbra-balra.

Külön meg kell emlékeznünk a szerző stílusáról. Stílusa is abból a filozófiai, illetőleg lélektani alapszemléletből születik, hogy egy nagy egység van, s ez áll felfogásunk formáira is, tér és idő is tehát szintén egy. Ebből származik stílusának futurizmusa, amely a szukcessziv jelenségek szimultán ábrázolására, összevonására törekszik. Például ilyen kifejezései vannak: az ütés kékké fájt. A futurizmus mint stílus akár a művészetben, akár az irodalomban az élvezetnek csak lélektani akadálya, mert ami szimultán van adva, azt nem foghatjuk fel szukcesszívnek s viszont. S így alapjában valami tompa, minden érzelmi elemeket is nélkülöző, üres benyomást kapunk. Mindez kár már abból a szempontból is, mert egy immanens fogyatkozásnak lesz forrásává: stílus és téma nem érik el egymást. Szeretnők, ha az írót még viszontláthatnók az irodalomban, de tisztultabban, harmonikusabban s a szavak ruhásabb, választékosabb köntösében.

Élet, 1918. II. k. 1155.

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 63-64. o.)