In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

KASSÁK LAJOS

Egy ember élete

[…] A MA szerkesztősége felé is megindult a népvándorlás. Sok energiánkat fogyasztotta el a hízelkedők, bizalmaskodók és azok elleni védekezés, akik mindenáron konspirálni akartak velünk. Az emberek egy része, mintha óriási sajtnak látná a várost, nyüzyög, fúrkálózik benne, sőt amit az egyik oldalon a forradalom hívei építgetnek, azt ők a másik oldalon már rágni kezdik. Voltak, akik különösebb cél nélkül tették ezt, természetük, hogy mindent megrontsanak, voltak, akik tudatos céllal dolgoztak, s voltak, akik megsértettségből, ambícióik kielégítetlensége miatt nyugtalankodtak. Ehhez a típushoz tartozott Szabó Dezső. Gyakori vendég volt nálunk, s ilyenkor mindig magából kikelten lázadozik, szeretné, ha összefognánk valami nagy tett elkövetésére. Szuggesztív egyéniség, aki nem ismerte lényegében, az könnyen a hatása alá került. Átkozódó rabbinus, puritán keresztyén, filozófus, karakterszínész és hordószónok egy személyben. Meglehetősen jól ismerem, s nem annyira a személyes érintkezésünk közben, mint inkább első könyvében mutatkozott meg előttem a maga valóságában. Akkor megírtam róla a véleményemet, s azt most is fönntartom. Igaz, hogy Napló és elbeszélések kötetével, mint igazi íróművész nagyra nőtt előttem, de emberileg megbízhatatlannak tartom, hisztérikus kitörései szinte már komikusak. Személyes érintkezésünk közben sohasem láttam őt kiegyensúlyozottnak és bizalomkeltőnek.

Régóta tartó levelezésünk után, a Károlyi-forradalom vége felé találkoztam vele személyesen.

Budai kis, hónapos szobában lakott. Vasárnap délután volt, mikor kilátogattam hozzá. A vetetlen ágy tetején ült alsóruhában, törökösen maga alá húzott lábakkal. Üdvözlő, nagy kiáltással fogadott, s aztán az egész idő alatt alig is engedett szóhoz jutni. Figyeltem, és magamban mulattam, hogy milyen színházat játszik előttem ez a szép, nagydarab ember. Gesztikulált a puha, asszonyos kezeivel, és a fogai közül habzón előfröcskölt a nyál. Mániákus, gondoltam, határozottan mániákus.

- Tudod, a roppant emberi ölelkezés – mondta -, könnyek és kacagások az univerzumban! A szociális közösség érzése az, ami élteti az embert... Tegnap, ahogy hazafelé jöttem, egy tüntető menettel találkoztam az utcán. Óh, a nép! Be kellett állnom a sorba, és együtt ordítoznom velük, s úgy éreztem magam, mintha mezítelenül egy nagy folyóban fürödnék. Éreztem, hogy egy vagyok velük, én egészen ők vagyok. De aztán megérezte az orrom azokat a nyomorúságos szagokat, amik ezekből az emberekből áradtak, s faképnél hagytam őket... Nemsokára egy zsidó templom előtt mentem el, láttam, hogyan tódulnak be oda a pajeszos zsidók, s a halavány gyerekek, akik olyanok voltak, mintha a fejük helyett szép, éretlen almákat vittek volna a vállaik között. Nem tudtam ellenállni, én is bementem velük a templomba. Itt is a nép volt együtt egy akolban. És látod, ők is maguk közé vettek engem! De a zsidóknak is megvan a speciális szaguk, prüszkölnek és köhögnek, s ezért őbelőlük is ki kellett lépnem. De most itt van a forradalom, az elsütött fegyverek és a magasra tartott zászlók a szélben.

Alig fél óra alatt a világ egyik partjáról átúszott a másikra, s onnan vissza, és úgy dobálódott előttem, mint egy zörgő, tarka papírcsomó, amit ide-oda kerget a szél. De mindez már nem lepett meg. Körülbelül ilyennek képzeltem el irodalmi munkássága után és azokból a levelekből, amiket hozzám küldött, s amik tele voltak maró gúnnyal, szentimentális panaszokkal, sárga irigységgel és fönséges lemondásokkal.

A Károlyi-forradalom alatt még néhányszor találkoztam vele, és ő sohasem volt megelégedve a helyzettel. Mindenkit gyávának és megalkuvónak tartott. De én már tudtam, hogy nem a külvilág bántja, hanem belső sebei fájnak. Számított rá, hogy Károlyiéktól egyetemi katedrát kap, szerintem joggal számíthatott erre a megtiszteltetésre, és félretolták őt a sorból. Összeférhetetlen, kényelmetlen ember, de mégis föltétlenül érték, akit éppen nekünk nem szabadna így mellőznünk. Olyan ember, akitől azért, hogy adnak neki, kapni is lehet valamit. Föltétlenül szükségünk van mindenfajta értékre. Nem fogadták be tagnak a Vörösmarty Akadémiába, s most nem kapott katedrát.

Nagyon erős, magában megelégedett egyéniségnek kell annak lennie, aki ezeket a bántásokat különösebb megrázkódtatások nélkül el tudja viselni. Őt nem ilyen kemény anyagból gyúrták. Robbanékony, mint a rakéta. Egyszer beszéltünk ezekről a mellőztetésekről, akkor majdnem igazi könnyekkel elsírta magát. Olyan volt, mint egy nagy, túlérzékeny, kétségbeesésében durcáskodó gyerek. S aztán ezt a belső elkeseredését rávetítette a körülötte történő eseményekre. Kevesellte a szenzációt. Nincs görögtűz, nincs vér, nincs bosszú és kielégülés. Sokat várt a kommunistáktól, s íme, most ellenük is tüzet prédikál és kénköves esőt imádkozik a fejükre. Igaz, hogy ezekben a napokban sem kapta meg azt, amire számított. Adyt mind a két forradalom ünnepelte, s őérte egyik sem küldött virágos hintót, és egyik sem nyitotta meg előtte az egyetemet. Lázadt, anélkül hogy ennek a lázadásnak pozitív értelme, valamiféle látható irányvonala lett volna. Mennyit írt, szónokolt a l'art pour l'art művészet ellen, s most magáért a lázadásért lázadozik. Megveti a fejét, nyakán földuzzadnak az erek, és szereti olyan pózba vágni magát, mint a torreádorok ingerlésétől megvadult bika. Napról napra újabb és újabb tervekkel állít be hozzánk. Mindenáron csinálni szeretne valamit, valamit közösen, a vezérek tehetetlenségével szemben.

- Elpancsolják ezeket a nagyszerű lehetőségeket! - mondja. - Itt az alkalom, hogy a sarkából ki lehetne fordítani ezt a rohadt világot! - olyan hangosan kiabál, akárha magára akarná vonni valakinek a figyelmét. Nem túlságosan veszedelmes ez a játék, de mégis azon vagyunk, hogy valahogyan lecsendesítsük, hiszen látni való, hogy mesterségesen lovalja magát bele a kitörésekbe, amelyek szépen hangzanak, de könnyen veszedelmessé válhatnak, nem másokra, hanem ő magára. És nekünk sincs semmi szükségünk arra, hogy beszélni kezdjenek rólunk mint konspirálókról, ilyesmit sohsem tettünk. Ha bajunk van valakivel és valamivel, azt nyíltan megmondjuk, és helytállunk a véleményünkért. Szabó Dezső nem jó társ az ilyen munkaközösség részére. Annak idején ő kezdte a marakodást, de már nincsenek idegei hozzá, hogy fölénnyel és belső nyugalommal állja a harcot. Ma már nem arra megy, amerre akar, hanem amerre a külsőségek kényszerítik. Nem akarja megadni magát, nem akar alkalmazkodni, de ez már nem tudatos makacsság, hanem hisztérikus egy helyben topogás.

Báró Hatvany Lajos palotájában lakik, és úgy halljuk, ott sem ő a ház jóangyala.

Oktalanság, hogy zsidó báróhoz kvártélyozza be magát valaki, aki titokban már antiszemita, s már csak holmi álpuritanizmussal tudja legyőzni pénzsóvárgásait. […]

Természetes, hogy a pénz elértéktelenedése is az ellenforradalom malmára hajtja a vizet. Nem is olyan régen még aligha történhetett volna meg, hogy jelentéktelen személyiségek olyan nyílt követelésekkel lépjenek föl előttünk, amelyekhez sem hivatalos pozíciójuknál, sem emberi fajsúlyuknál fogva nincs joguk. És addig, amíg a pénznek értéke volt, az sem fordult elő, hogy Szabó Dezső mint választmányi tag odaálljon az írói direktórium elé ellenforradalmár pózban, antiszemita kirohanásra készen. De ez is megtörtént, ugyanúgy, mint ahogyan sok váratlan meglepetés ért bennünket az utóbbi napokban.

A direktórium tanácskozásra hívta össze a választmányt, s mielőtt az ülés tárgyára rátértünk volna, Szabó Dezső előlépett, és azt mondta:

- Barátaim, engedjék meg, hogy szót emeljek olyan gyalázatos zsidó törekvések ellen, amelyek engem és még sok derék embert ebben a városban módfölött irritálnak. Úgy tudom, ez az ország sohasem volt zsidómenhely, köpködő pajeszosok zsinagógája, s most egyszerre minden a zsidók kezébe került.

Osvát kopogtat a ceruzájával, rendre akarja utasítani, de eredménytelenül. Szabó Dezső fejét már elöntötte a vér, olyan az arca, mint valami fölfújt, vörös luftballon, és ömlenek belőle a nyers, gyalázkodó szavak.

- Ide nézzetek! - kiabálja, és föllendíti a kezét, amelyben egy Múlt és Jövőt lobogtat. - Azt mondjátok, hogy nincs papír ahhoz, hogy a becsületes irodalmunkat kinyomtathassátok, és ez a zsidó sajtpapír továbbra is akadálytalanul megjelenhetik. Tiltakozom az ellen, hogy ennek az országnak a javait a zsidók kisajátíthassák!

Elképesztő handabanda, olyan durva támadás ez, hogy a jelenlevők az első pillanatban szóhoz sem tudnak jutni meglepetésükben.

Osvát rendreutasítja, de ő beszél tovább.

Kosztolányi válaszol neki néhány szóval. De talán helyesebb lett volna, ha csöndben marad. Visszautasítja Szabó támadását, de mintha az ő beszéde sem lenne egészen helyénvaló. Elítéli az antiszemitizmust, de látszik, hogy benne is vannak elfojtott elégedetlenségek, vagy legalábbis nincs bátorsága ahhoz, hogy szembehelyezkedjen a faji elégedetlenségekkel. Szabó türelmetlenül hallgatta végig, aztán még nekivadultabban folytatta a saját tirádáit.

Különös, hogy az egész társaságban Szini Gyula, ez az apró kis emberke, ez az örökké hallgatag, magába vonult lélek most kicsattan, és nekiment a dromedár ellenfélnek.

- Nem a zsidókat akarom megvédeni – mondta -, hanem önmagunkat, akik pártatlanul állunk ezen a helyen, és a kultúra ügyét szolgáljuk! Azt mondd meg, hogy miért nem jársz el rendesen az ülésekre, miért szaladgálsz állandóan saját kis egyéni dolgaid után, és mi az az elvégzett munka, aminek a jogán most ideállsz, hogy antiszemita heccet rendezz közöttünk?!

- Nem engedem, hogy a zsidóság fölfalja ezt az országot!

- Tudtommal minden fölszedhető pénzt már fölszedtél itt, s most a zsidókérdésen akarsz lovagolni. Jóllehet te már nem is tartozol közénk.

- Azokhoz tartozom, akik megérdemelnek és megbecsülnek engem!

- Igen, azok közé tartozol, akik a Duna-parti korzón és a budai kiskocsmákban ellenforradalmi konspirációkat űznek! Semmi közöm ahhoz, hogy mi a meggyőződésed, de minősíthetetlennek tartom azt, hogy egy komoly író az ellenforradalmárokkal paktáljon akkor, amikor a forradalmon élősködik.

Ezeket a szavakat senki sem várta Szinitől. Úgy robbantak ki belőle, mint a bombák, s már nincs is egyéb mondanivalója. Visszaül a helyére, s újra a régi Szini Gyula, megigazítja a cvikkerét, és csöndben lapozgat az iratai között. Úgy érezheti, elvégezte a maga kötelességét, s a többi nem tartozik rá.

Szabó Dezső az asztalra dobta a Múlt és Jövő példányát, és elment. [...]

(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ

[Nap Kiadó, 2002.], 59-63. o.)