In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)


(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT

 

 

KASSÁK LAJOS

 

Levél Szabó Dezsőnek

 

Nincs menekvés című regénye alkalmából

 

 

Öt évvel ezelőtt olvastam magamban ezt az akarattal csikorgó, forró mondatot:

 

„Lejárt az analizáló szentimentalizmus romanticizmusa: az örökös önmagát siratás, rapszodikus önvallomások, cinikus konfessziók, teátrális hajtépések...”

 

S azóta megint vagy kétszer az agyamra eresztettem, hittem benne, és megint és megint az utamra biztatgattam vele magam. Az írójától pedig egy vesébe maró, forradalmas s minden krisztusi pózokon túlegyszerűsödött munkával szerettem volna megajándékoztatni a harcosságom... S most, hogy az első könyve megérkezett, komiszul torkomra borsosodik a kedvem.

 

Kedves Szabó Dezső, vajon minden intelligenciának könnyűk az ilyen megállapítások? - s minden kultúrfenomén kollektív énségét így verik szét bibliás tirádákká hisztérikus lelki rohamok?!

 

Egyszer beszélgetvén az új regényirodalmunkról, nagy ígéretnek Szabó Dezsőt balanszíroztam a magasba, s valaki akkor konok meggyőződéssel ezt mondta:

 

- Szabó lehetne jó regényalakja egy Bernard Shaw-féle írónak, de ő maga, az ideálok Don Quijotéja sohsem fog jó regényt írni... - Tiltakoztam a kategorikus megállapítás ellen, s most bizony isten hallgatással dobódnék oda a kritikussá sajgott rivális mellé.

 

A szép meglátásától a szépség jó megmutatásáig legalábbis a Vörös-tengeren visz át az út.

 

A regény végtelen távlatokra nyitott kapukkal medencés, tömör épület, amely minden külső élést magába hamzsol, hogy keretein belül nemcsak epizódot, a magába hullott egyed vonaglását, hanem az idő, tér és társadalmi világrend együttesét testesítse a szemünk elé.

 

A regény a leghatalmasabb építészet az irodalomban – mestere tudatosan hajtó erőkkel a világ egymarokra-fogását ambicionálja. A par excellence regényíró elsősorban konstruktőr, s csak azután vizionárius, moralista és minden.

 

Szabó Dezső szétfolyó egyéniség: lírikus, s ebben a könyvében néha egészen a szenilitásig. Regénye második bekezdésénél már nekiütődünk a lélekké egzaltált szenvelgésnek, s aztán valóságos égő és sikongó lélekdzsungelbe tévedünk. Gesztusok és szavak ultramarin világításában. Ami a majdnem kétszáz oldalnyi legalanyibb lírát olvashatóvá, sőt a mai és léha könyvtermelésben örömes értékké magasítja, az az író minden talajból felszívott internacionális kultúrája. Hozzánk, talán személyes elkerítettsége ellenére is, nagy szociális humanizmusa köti megkülönböztetett rokonnak.

 

De a humanizmus és szentimentalizmus nem együtt gyógyít – az utóbbi csak gyöngeségérzetünk fölrettegése a nyavalyák mellett. Szamaritánus gerinctörés az életért, pedig csak a célért „elfogult” él és cselekszik – igazán.

 

És mi az máma, hogy lélek? és mindent megértő kék gyermekszemek? és az édesanyjának becsületes tyúkfajtasága szomorúságunkon keresztül?

 

Betegség! Atavizmus! Az analitikus cinóberrel befelé pepecselése.

 

Az életet az eszünkkel értelmezzük valósággá, s a jobbra vagy balra, de mindig és a föltétlen mélyebbre harapás intuíciójával vérmesítjük magunkhoz.

 

Kedves Szabó Dezső, a kiéhezett kamasz mohóságával faltam magamba a betűsűrű lapokat, valami nagy, nagy erővel a folytatódásért, szeretetre-ölelkezést vártam, és rettegtem azokat a szimbolikus hullákat, akik előrevetett bűzük után Don Quijote, Manfred vagy Hamlet képében előbb-utóbb, de biztosan, mint sebre a sárga karima, a regény pipogya hőse fölé fognak glóriásodni. És a 180. oldalon:

 

„Előkereste régi angol Shakespeare-jét, s nekiesett Hamletnek... Három-négy egészen nyugodt éjjele volt. - Milyen jó a sírbolton belül – hitette el magával.”

 

S aztán tovább és körülötte mindvégig ez a magára fantáziált sírbolton-belüliség, holmi apostoli lelkiismeret-férgecskék nyüzsgése az eleven testben. S már nyugodtan lemondhattam minden újról, az én Szabó Dezsőmnek minden bikaegészséges fétistöréséről, mert teljessé bizonyosította magát, hogy Szántó Dénes szenvedő regényhős úrnak valahogyan az orra hegyére nőtt a nagyszerű élethorizont. Nagy tehetetlenségében Krisztussá maszkírozta magát, az aszkéták olajhegye felé szagolt (amire szerény hite szerint eredendősége predesztinálta), és hangulatok kovászává puhult. Amíg az emberfeletti Embert illegte a szemeibe, szimpla médiummá csenevészedett egy lelki kórbonctanhoz, és Thomas Mann-os neuraszténiává illusztrált egy, a romantikájával Victor Hugó-san fölfűtött epizód alakjaiban dosztojevszkijes mélységig romlott regényéletet. Pedig mennyi robbanásos erő a mondatok dinamikájában, a buján éltes asszociációkban. Mennyi támadásra és agitációra televény motívum burjánzott el körülötte a pszichológiai témában. S az én dekadenciáján, kígyóbűvölésein és kötéltáncán túl az élet áradó és egészséges ritmusa.

 

A könyvről, mint készen elém adott, jobban vagy kevésbé sikerült produktumról kellene beszélnem tovább, s én most tolakodón vissza szeretnék nyúlni a munka forrásához, az indító és végeredményhez formáló okhoz, mint engemet és a regény ilyenségét igazoló eredőhöz. Kedves Szabó Dezső, az a plauzibilitás, amit itt hevenyészve leraktam, nyilván százszorta fölértettebb nálad, mint nálam (de ez egyszer ne könyveld el tolakodásnak a fölhánytorgatását), s ezért természetesnek fogod venni, hogy a könyv principiális hibáját írója eltolódott világnézetéből következtetem. S nálad ez, mint nemcsak népírónál, megduplázottan fontos.

 

A demokrácia (amit nem tartok a mai vérszegénységben jónak, hanem a nyárspolgárság szájas újjá tatarozásának és az új osztálygőg minden eddigi szólamnál utálatosabb infekciójának) fölhamzsolása után valami jámbor tolsztojizmus. De miért? Nagyra tartott erkölcsünk különbözik-e valamiben a gyilkos kanáliserkölcsétől, ha csak a rossz gyomrunk vagy szebben: lelki hisztériánk tart vissza attól, hogy mestertársai legyünk az útszéli leöléseknek? És a betyár világ milyen jó lelket rágó szomorúságától tarthat vissza bennünket ez a flagellomán hangyabolyra csücsülés?... Pedig az egész könyv az általános rothadás fölpanaszlása és a nagyon szükséges megváltás jegyében vergődik kígyógyűrűt. Szántó Dénes úr száján át halljuk az író jóemberségének segítséghívását. A regényhős zilált és siralmas élete pedig szalmaszál után kapkodás eliszamosodott önmagából. És végre is belefullad (bele kell, hogy fulladjon, mert a tudatába fészkelt ötletbogaraknak ez az egyetlen elpusztulási lehetősége) a tulajdon jóságába, mint valami édes és sűrű szirupba... Ez minden tolsztojánus vég és az aszkézis megdicsőülése. Másfelé, fölfelé kiutat csak az élet minden bajokon keresztül való igenlője talál.

 

Ha akaratunkon kívül tudatosságra, a való és fölértett világra kényszerültünk, csak egy célunk lehet: az élet boldogító kiélése – a keresztény filozófia a szeretet betegsége és a boldogtalanság nyomorúsága. A jólélés utáni vágy: önzés, ami a nem éppen elhanyagolt könyökléssel másokat is az egészséges önzésre kényszerít, bekötött „zsák”-emberekből zsákot kötő forradalmárokká ugrat – az élet megvetése azonban szintén önzés, de másokra féltékeny befelé bujkálással, vagy a legjobb esetben minden más rothadtságon, mindenre temetkezőn és cinikusan az Én hóbortos Istenné szeretése.

 

S ezért, kedves Szabó Dezső, még most is inkább a köznapok torlódó kakas-anarchiája, mint az ünnepekké ravatalozott mindent megértés szomorúsága.

 

És inkább a szabad verseny demokráciája, ezerszer inkább Marx fölfelé verekedése, ha kell, pirosban is, mint Krisztus gyehennákkal fenyegető aszkézise. S inkább az ördöngösök nihilizmusa, mint Szántó Dénes nyálkás jóságba olvadása.

 

Szántó úrék fehér lepedős katolicizmusát úgy-ahogy már sikerült az emberiség legaljáig visszaszorítani, s miénk (a mai emberé) az akarat és a tett, mert tudjuk, hogy „az élet egyetlen orvossága, nagyon élni”.

 

Élni! Élni nekünk jólesően, s ebben benne van a legmagasabb morál – mert vagyunk olyan jó matéria önmagunknak, mint a katolicizmus ideáljának a múlt.

 

A szabad verseny hajmeresztő gazemberei egyszer még merő véletlenségből is emberré dühösíthetik lajháros csodafajtánk, de „a régi nagy emberi egység” eszméje a legjobb eredményül is csak a „szótlanul nemes, a könyökléstől irtózó” arisztokratizmusba – a gyávaság maszkjába, az önző pihenésbe, a cinikus bűnbe marasztalná vissza.

 

Kedves Szabó Dezső, a megszületett ember célja nem lehet a halálra készülődés, nem cselekvésbe (tehát az élet egészségébe) hajtó ösztöneinek nyesegetése, s hogy veled együtt vallom: az irodalom nem l'art pour l'art játék – legyen hát a legnyugtalanabb (mert a legmagasabb pontról dobódó) életkövetelés, és legyen prédikáció.

 

Prédikáció és pokolbacilus!

 

És jaj, csak Te is gondold meg, hogy mennyire másnak kóstoltattad velünk az irodalmat egy feminin Adonisz vivszekciójánál. Regényednek azonban csak masinásan lihegő stílusa, a rajongás belső túlfűtöttsége segített át a könyv szentimentális lényegén.

 

Bevallom, az előszót (mint azt minden magát figyelő ember tette volna) csak utólag olvastam el, és örömmel földerültem, mert egy pillanatra megint az én Szabó Dezsőmmel találkoztam ezekben a mondatokban:

 

„ Az a regény, melynek tervét – folytonos nehéz viszonyokon át – magamban dédelgettem, külső tetteiben mutatná az embert, felzsúfolt erői roppant hódításaiban, a lelke csak az izmain át villanna elő. Hálaének volna, hogy van munka, szenvedés, jóság s embereket egybeölelő diadalmas hit. De előbb ettől a halottól kellett megszabadulnom. Bármilyen nagyobb munkába kezdettem, elémbe került, megakasztott. Előbb vele kellett számolnom.”

 

Ez a hang közel szól hozzám, kinyújtott kezeimmel érzem a perverz lelki mániákból fölfelé rúgkapáló, életes, forró embert. S csak aztán, csak a gondolataim továbbsegítése után gyűlnek föl bennem a riasztó kétségek, hogy az annyi sok bajjal vergődő Szántó urat mégsem egy könyvben kellett volna fölravatalozni. Talán valami marasztalóbb, valami semmissebb hely volna jobb a számára, mert ki tudja biztosan, hátha a rossz lelkek mégis visszajárnak kísérteni.

 

 

MA, 1917. 10. sz.