In memoriam
Szabó Dezső
AZ ELSODORT ÍRÓ
(Nap Kiadó, 2002.)
(I.) AZ EGÉSZ EMBERÉRT
BUDAI BALOGH SÁNDOR
Szabó Dezső és
Kodály Zoltán barátsága
Kerek húsz éve történt, hogy Kodály Zoltán belépett a Bajza utcai borbélyműhely ajtaján. Hatalmas fekete esernyőjét becsukta és leült mellém várakozni. Ugyanis a székekben ültek: borotválták, nyírták a vendégeket. Természetesen, a legnagyobb tisztelettel köszöntem a nagy magyar zeneszerzőnek. Figyelmesen fordult felém és megkérdezte:
- Ugye, mi már találkoztunk...?
- Igen. Az Írószövetség könyvtárosa vagyok... - válaszoltam. (Néha a Tanár úr betért hozzánk.) Munkám felől érdeklődött, mire elmondtam, hogy mellékesen Szabó Dezső-kutatással is foglalkozom és úgy tudom, hogy valamikor jó barátok voltak.
- Szegény Dezső... - mondta a tanár úr – Méltatlan élete volt és a sírját is méltatlan hallgatás övezi. Jobbra-balra vagdalózott az igazságért és ez lett a sorsa. Pedig zseniális ember volt és kiváló nyelvtehetség...! A század elején találkoztunk: barátok lettünk, a Várban közös lakásunk volt. Laczkó Géza mindezt megírta a Királyhágó című könyvében – feltétlenül olvassa el. A hangversenyeimre gyakran eljött, olyankor elbeszélgettünk... - a Tanár úr felállt és beült a közben felszabadult borbélyszékbe. Akkor láttam utoljára Kodály Zoltánt.
*
Szabó Dezső önéletrajzában, az Életeimben szépen rajzolja meg Kodály Zoltánt, az áldozatkész, önzetlen barátot. 1906 őszén érkezik vissza Párizsból, ahol egy évet töltött. Sem pénze, sem lakása. És akkor...
„... a napban táncoló por izzó ködében annak az Eötvös-kollégiumi muzsikus társamnak az arca jelent meg, akinek annak idején átadtam a Hunfalvy utcai szobámat... örömmel üdvözöltük egymást, ő kérdezte, mikor jöttem vissza Párizsból, és milyen helyzetben élek. Azt hiszem, már sokat leolvasott az arcomról és a külsőmről. Én féltréfásan feleltem, hogy éppen onnan jövök, s most bejárom az otthonomat: Budapestet, mert külön rész-otthonom nincs a nemes városban. Ő tovább kérdezősködött, s mikor mindent kivett belőlem, tizenöt pengő hosszú lejáratú kölcsönt erőszakolt a markomba. Mondta, menjek a Hunfalvy utcai lakásba, a szoba elég nagy, ellakhatunk benne ketten, ő különben is nappal ritkán van otthon. A dívány egészen jó lesz ágyamnak. Ő csak este fog hazajönni, és akkor elbeszélgetünk.”
Szabó Dezső első dolga volt, hogy régi szerelmének, az Eötvös-kollégium igazgatójának, Bartoniek Géza leányának – Juliskának – kezét megkérje. Ezt az epizódot életrajzában Szabó Dezső így meséli el:
„ Este nyolc óra tájt ezzel rohantam be közös lakásunkba:
- Zoltán, én holnap megkérem a Juliska kezét.
Zoltán egy zoológiai terminust ejtett felém a kottamásolásból. Aztán jó kacagással mondta:
- Legalább vedd fel az én zsakettemet. Hátha jobban fogsz imponálni.
Egész éjjel nem feküdtem le. Nagyon rubikoni lépésekkel mértem le és fel a szobát. Künn a tragikus kert vaksötét volt a felleges ég alatt. Zoltán mindegyre irreális helyhatározókat dobott felém, hogy hova menjek már, ha nem akarok lefeküdni. Végre elszántan falnak fordult és elaludt. Én reggel hat órakor már az ő zsakettjében álltam légyguanós tükrünk előtt. Halkan hagytam el a szobát, hogy fel ne ébresszem.”
Ide tartozik, hogy Bartoniek Géza természetesen elutasította az állástalan, nincstelen, egzisztenciát még nem teremtett fiatalembert, Szabó Dezsőt. De térjünk vissza Kodály Zoltán és Szabó Dezső barátságának kezdetére. Erről Szabó Dezső hatvannégy éves korában, 1943-ban, így vallott:
„Az Eötvös Kollégiumban heten is szoros barátságban voltunk, köztük Kodály Zoltán és Szekfű Gyula. Kodály igen jó pajtás volt, szerettük egymást. Egyszer megettük távollétében a hazulról kapott csomagját, a jó sültcsirkéket, aztán felállítottuk a csirkék csontvázát egy tálra és cédulát tettünk rájuk ezzel a felírással: köszönjük! Sokat lumpoltunk – micsoda jó világ volt az – egyszer az aquincumi kocsmából éjjel gyalog jöttünk haza és útközben becsengettünk minden kapun...” (Film Színház Irodalom 1943. június 18.)
A héttagú társaság – amelyről Szabó Dezső emlékezett – a kollégiumban a „hétcsillagú göncöl” nevet viselte. (Balázs Béla, Gerevich Tibor, Kodály Zoltán, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Szabó Dezső és Szekfű Gyula voltak a tagjai.)
Kodály Zoltán és Szabó Dezső útjai, a kollégiumi évek és a Hunfalvy utcai közös lakás után, elváltak. Kodály – mint tudjuk – Berlinbe és Párizsba utazik tanulmányútra, Szabó Dezső pedig elkezdi tizenkét évig tartó vidéki tanárkodását. Barátságuk azonban töretlen maradt; bizonyíték is van bőségesen. A Psalmus Hungaricus zenekari kórusmű (1923) és a Háry János című daljáték (1926) bemutatója után Szabó Dezső tollából érdekes cikk jelenik meg a Zenei Szemle 1927. április – májusi számában:
Kodály Zoltán
„Kodály a mai magyar szellemi életben talán a legnagyobb örömöm és legnagyobb igazolásom. (…) Én a zenében nem adom a szakértőt. Sok zenével szemben süket és vak vagyok. De némely zenében, mint egy erdejébe visszabocsátott medve, mint tüdőm szerinti ős otthonomban csörtetek. Ezzel a sajátos érzéssel tudom, hogy az igazi magyar zeneművészet Kodállyal és Kodályékkal kezdődik. Kodály a magyar népdal igazi megmutatásában ugyanazt jelenti, mint Ady a magyar ballada fejlődésében. Ballada-feldolgozásai elemei az eljövendő magyar zenetragédiának. Psalmus Hungaricusa az utolsó tíz évben a leghatalmasabb benyomást jelentette rám s egész bizonyos: valahol munkámban gyümölcsözni fog. Nincs az a szeretet és dédelgetés, melyet ez a nagy magyar művész meg ne érdemelne és előre látom a hivatalos világ bőségszaruját, amint rázáporozza háláját. Mert ez kutya-kötelessége.”
Szabó Dezső
Köztudomású, hogy 1927-ben Szabó Dezső által követelt „dédelgetés” és „bőségszaru” igen távol volt Kodály Zoltántól. A Tanácsköztársaság bukása utáni szilencium még hosszú ideig meghatározta működését. Jól tudta ezt Szabó Dezső is, de minden alkalmat megragadott, hogy a „görénykurzus” urainak fejére koppintson. Akkor már ő is régen indexen volt, ellenzéki lapokban jelentek meg gyilkos erejű kritikái, szatírái.
Két évvel előbb, 1925-ben, jelent meg Szabó Dezső – általa legnagyobbnak tartott – regénye a SEGÍTSÉG! Ebben a műben is beépítette Szabó Dezső Kodály Zoltán alakját Konkoly Zoltán néven szerepelteti. Konkoly – Kodályt így mutatja be:
„Konkoly Zoltánnak a zene volt egyetlen élete. Az ős elhivatású tehetségnek a világ minden mély izenete hangban lett életévé. (…) minden idejét a zenének adta. Napot-éjszakát kottákat másolt, tanult, komponált, játszott egyetlen kincsén, a pianínóján. A primitív szentek rajongása volt neki a zene: nemcsak művészet: hanem hit, az élet magáhozölelése, az életakarat egyetlen formája.” (I. köt. 147-148. old.)
Az említett ellenzéki lapokban (Magyar Hírlap, Előörs, A Reggel) Szabó Dezső minden alkalmat megragad, hogy a rendszer kultúrpolitikusainak orra alá dörzsölje Bartók és Kodály csodálatos népdal-gyűjteményét. Amikor pedig megindítja Szabó Dezső Füzeteit, egyik céljául tűzi ki, hogy Kodályék szép törekvéseit minden lehetőségével támogassa. Akkor erre – mint látni fogjuk – igen nagy szükség is volt. 1936. júniusi füzetében írja:
„... Vásárhelyi Zoltán karmester dalárdájával szép és gazdag műsort hozott Budapestre, hogy megsúgja „Magyarország szívének”: van magyar kultúra, magyar tudás, magyar tehetség a vidéken is. A műsor nagy igézete és legnagyobb része: Bartók és Kodály régibb és újabb darabjainak bemutatása.
Egy negyedórával előbb érkeztem a Zeneakadémiára. Beléptem a nagyterembe. Az óriási terem lélegzet-fogyásig zsúfolva volt s ezerötszáz fejű tömeg áhítatos csendje mutatta, hogy itt két magyar Géniusz új termésének nagy ünnepe készül. (…) Feleszméltem. Ott ültem helyemen az egyik padban. Az óriási teremben didergett, zokogott, vádolt az üresség. Az összes emeleti helyek teljesen üresek. A földszinten vagy kétszáz főnyi közönség vár. Fájdalmas gyanúm: hogy nagyrészt a népes szereplő kórus ingyenjegyes hozzátartozói...” (Két bemutató. 44-47. old.)
1936. novemberi füzet:
„Arra, hogy az énektanítás egyes fokozatain mit, hogyan tanítsanak és hogy bármily énekkarnak milyen programjuk legyen: ma csakis a magyar népdal két hatalmas megmentője s egy új, tényleg magyar műzene két nagy költője: Bartók és Kodály dolgozhatnak ki részletes munkatervet. Az ők óriási gyűjteménye, mely lehetőleg teljes egészében rövidesen meg fog jelenni: a bibliája minden magyar énektanításnak és énekkarnak.” (A magyarság megszervezése a dalban. 17-18. old.)
A Szabó Dezső Füzetekben sokszor ír Kodályékról – teljesen azonos szellemben. Nagy szeretettel járt el a hangversenyekre is – ahogy ezt nekem Kodály Zoltán említette – és ott személyesen is találkozott régi barátjával.
Kiss István, aki tizenöt évig (1929-1944) volt Szabó Dezső mellett önkéntes titkári minőségben és évekig naplót vezetett: 1938. április 26-án, kedden, a következőket jegyezte fel:
„Este a zeneakadémiára mentünk: az összes „Ludas”-ok Szabó Dezsővel. (A „Ludasok”: a Szabó Dezső köré csoportosult fiatalok voltak, akik Szabó Dezső Füzeteket, más néven Ludas Mátyás Füzeteket patronálták, terjesztették. B.B.S.) A középiskola ifjúsági énekkari hangversenyére. (Salvatos tanítóképző, I. Koronaőr utcai polg. Leányiskola, X. ker. Szt. László fiúgimnázium és a Liget utcai polgári fiúiskola felléptével.) Ma adták elő először a gyermekkarok Kodály: Jézus és a kufárok-ját. Óriási sikerrel. A Mester (Szabó Dezső) hallatlanul élvezi az ilyen koncerteket. A „Lengyel László” -játék után ő maga is hangosan kiáltotta: „Hogy volt!” Az első rész végén a tomboló tapsra Kodály is megjelent a pódiumon. Szabó Dezső felállva tapsolt neki, majd kezét nyújtva kérdezte: - Jól vagy Zoltán? - megható volt a két nagy magyar géniusz kézfogása.”
Elmondható, hogy a két régi Eötvös-kollégista igazi jó barát maradt – a hosszú és nehéz évtizedeken keresztül.
Confessio, 1982. 1. sz.
(In memoriam Szabó Dezső – AZ ELSODORT ÍRÓ
[Nap Kiadó, 2002.], 23-28. o.)