Budai Balogh Sándor:
Szabó Dezső: A kötél legendája

    Több, mint huszonöt éve, hogy a Nyugat régi számait megvásároltam egy szobrásztól. Nagyon olcsón adta el nekem, akkoriban nem álltak sorban a félig elfeledett, sárga, öreg példányokért. Abban az időben Babits Mihály, Ignotus, Krúdy, Laczkó Géza, Schöpflin Aladár, Szabó Dezső, Szép Ernő, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Lányi Sarolta, Tersánszky Józsi Jenő és a többiek a régi Nyugat körül – talán az egyetlen Adyn kívül - „dekadens” íróknak számítottak, gondolom, a teljes feledésre ítélve.

    A vásárolt folyóirat számaiból – a tízes évekről van szó – íróként összeállítottam egy-egy kötetnyit. Szabó Dezső itt megjelent írásaiból is egy ilyen „amatőr-kötet” született. Az összesítésből kiderült, hogy 1911 és 1919 között nyolcvannégy műve jelent meg a Nyugatban.

    A bekötött vaskos könyv címlapja elé Osvát Ernőnek, az új magyar irodalom legnagyobb felfedező szerkesztőjének és szervezőjének az arcképét helyeztem el. Nem kétséges, hogy nélküle a tízes éveknek ez a csodálatos folyóirata soha nem lett volna azzá, amivé az ő szellemi irányításával vált. Miből állt ez a szervezés, szellemi irányítás? Például: egy teljesen ismeretlen székelyudvarhelyi tanár, bizonyos Szabó Dezső, cikkeket és tanulmányokat (majd novellákat) küldözgetett neki – és ő ezeket az írásokat sorban közölte. Hogy miért? Mert felismerte bennük a tehetség és az európai műveltség csalhatatlan jegyeit és mert ezek az írásművek roppant érdekesek voltak.

    Ezek a Szabó Dezső-írások, a tízes évekből, valódi kincsei lettek – Osvát Ernőt dícsérve – a magyar esszé- és novellairodalomnak. Nem kétséges: a magyar-francia szakos főreáliskolai tanár, Szabó Dezső, a Párizst ösztöndíjjal vizsgáló, tanító és tapasztaló, a Sorbonne-on Bergsont, Brunetičre-t , Dumas-t, Bédiert hallgató fiatalember alapos felkészültséggel írta „franciás” tanulmányait. Miről? Brandes termékeny életéről, Corbičre művészetéről, (akin fellelhető az „én” betegsége) és Paul Fortról, Anatole France-ról, Jules Laforgues-ről. De Szabó Dezső kitűnő bonckése alá került Rimbaud, Rousseau, Verlaine, Zola is. Micsoda, korát jóval meghaladó – az akkori középosztály műveltségét erősen túlbecsülő – esszék ezek! Szerencsés válogatással 1978-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál újra megjelent belőlük egy szép csokornyi, az Esszépanoráma 1900-1944 kötetében.

    Most meg itt van előttem a Szabó Dezső-novelláskötet: A kötél legendája. Örömmel fedezem fel azt a kilenc novellát, amely a régi Nyugat-összeállításomban is szerepel. Ezek nyilván, Osvátnak tetszettek és – utánanéztem – a korabeli kritika is szép elismeréssel fogadta őket. (Erdélyi földről, Don Kisott penitencián, A nagy bánálitások, Az élhetetlen ember leveleiből, A bujdosó királyfi, A fordított kukker, Tanárok, A gólem, Scholtz Mihályné ítélete.)

(A kép nem szerepel a "MEGTÖRÖM A VILLÁMOKAT c. kiadványban.)

    Gondot okoz az összeállítás talán legérdekesebb írása: A lélekmocsár, amelyet Szabó Dezső 1913-mal keltezett. Ez nem jelent meg a Nyugatban, holott ebben az évben tizenhat Szabó Dezső-írás látott itt napvilágot. Vajon ezt a kitűnő írást miért nem közölte Osvát? Talán a terjedelme miatt? (Tizenöt oldal.) Vagy Szabó Dezső el sem küldte a Nyugatnak ezt a művét? Ez az elbeszélés – a korba helyezve – pszichológiailag is rendkívüli: Joyce és Proust-szerű alkotás. (Szabó Dezső, ha élne, milyen dühösen tiltakozna az összehasonlítás ellen!) Ennél az írásnál az esztétikai szempontok: az anyag, a nyelv és stílus, a szimbolika, az atmoszféra a lehető legnagyobb egységben vannak jelen. Olvasása közben teljesen megfeledkezünk az írás dátumáról: 1913-ról. Ha Szabó Dezső ezt a művét később vagy mostanában írta volna, akkor is hitelesnek, élvezhetőnek találnánk.

    „Ezek az elbeszélések nem elbeszélések és nem vagyok író” - mondja Szabó Dezső egyik novelláskötetének előszavában. Nem szabad hinnünk Szabó Dezsőnek, mert hiába tiltakozik az „író” titulus ellen. Említettem hogy párhuzamosan küldte el a Nyugatba tanulmányait és novelláit – de olyan nívón, hogy Osváték közölték. Így került Szabó Dezső, a tanár (a későbbi teoretikus, ideológus) a szépirodalomba, az epikába.

    Expresszív stílusával, nyelvújító (igésítő) képességével és nem utolsósorban erdélyi ízes kifejezéseivel, mondatfűzéseivel magával ragadta, megfogta az olvasót. Nem kétséges, hogy a kor divatos áramlatainak kifejezőjét – Adyn, Kassákon és követőin kívül – a közönség benne látta. Ez érthető, hiszen Szabó Dezső volt az, aki – már 1912-ben – Marinettit, a „futurizmus atyját”, a Nyugat hasábjain bemutatta az olvasóknak. Majd megírta A futurizmus: az élet és a művészet új lehetőségei című nagy tanulmányát.

    Ha most végigolvassuk a huszonnyolc novellát, könnyen megállapíthatjuk, hogy Szabó dezső élt is a „művészet új lehetőségeivel” - a közfigyelmet magára irányítva. Témaválasztása is mindig meglepő: sokszor a mélylélektan, a kriminálpszichológia és a szexuálpszichológia körében mozgatja alakjait. A magyarázat kézenfekvő: Szabó Dezső akkor írta első műveit, amikor Freud, Adler és Jung, a mélylélektan nagy képviselői, meghódították Európát.

    Természetes, hogy a bátor szókimondás, a kertelés nélküli fogalmazás – mely a XIX. században a nagy elődök: Kuthy Lajos és Tolnai Lajos sajátjai voltak -, még fokozták írásai hatását. Íráskészsége, személyes tulajdonságaival párosulva, elsőrangú pamflet- és szatíraíróvá emelték. A kötetben szereplő Feltámadás Makucskán és A kötél legendája már ennek a műfajnak két kiemelkedő reprezentánsa. Páratlan merészséggel – az akkori politikusok nevével – leplezi le és gúnyolja ki a Horthy-korszakot, a maga nemében példátlan pofonokat ad a „görény kurzus” urainak. A képviselőházi jelenet a Makucskánból, vagy a tárgyalási rész A kötél legendájából – kiváló képet fest az akkori rendszer ostobaságairól, bűneiről.

    Letéve a könyvet, ma is azt érezzük: különleges tehetség nem mindennapi írásait olvashattuk. A válogatást készítő Nagy Péter árnyalt bevezető tanulmányából vett szavakkal: „lendületük, indulatuk máig él, s él bennük a nyelvi találékonyság megannyi ötletsziporkája”, annak ellenére, hogy „a mai olvasó számára már az újdonságon áthallik a régiség” is.

Kritika, 1981 február 2.

[Budai Balogh Sándor: „MEGTÖRÖM A VILLÁMOKAT”
– Tanulmányok, írások Szabó Dezsőről (52- 54.o.);

Püski – Magyar Líra Bt. - Budapest, 2004.]