Budai Balogh Sándor:
„A nagy triász”: Ady – Móricz – Szabó Dezső
Nem kétséges, hogy a két világháború közötti magyar értelmiségre az Ady – Móricz – Szabó Dezső triász hatott legjobban. A felvidéki Sarlós-mozgalom, a Szegedi Fiatalok, az erdélyi-délvidéki irodalom újjászületése az I. világháború után, a három nagy író, gondolkodó nyomdokain, tanításain indult el és érkezett meg különböző célokhoz. A „népi írók” soha nem titkolták, hogy eszmélésüket, magyarságtudatuk kifejlődését az Ady – Móricz – Szabó Dezső szellemi hatásának köszönhetik elsősorban. Más kérdés, hogy később az utat jobbra vagy balra haladva tették-e meg.
(A képek nem szerepelnek a "MEGTÖRÖM A VILLÁMOKAT" c. kiadványban.)
Ám roppant érdekes kimutatni emellett a „nagy triász” tagjainak egymáshoz való viszonyát, többször kinyilvánított véleményüket – egymásról. Közismert, hogy Ady Endre igen nagyra becsülte, szinte testvérien szerette Móricz Zsigmondot:
Koszorút nem viszek, írás megy helyette,
De ott leszek mégis, míg élek, mellette.
(Levél-féle Móricz Zsigmondhoz)
Azt is tudjuk, hogy Ady nem nagyon szerette Szabó Dezsőt – de képességeit mindenkor elismerte. A Nyugatban személyesen védte meg – kétszer is – a támadásoktól Szabó Dezső A magyar protestantizmus problémája című tanulmányát.
„Én is írtam arról már párszor s egy alkalommal a Nyugatban is, amit Szabó Dezső barátom <> nevez. Ez a probléma való, eleven és fájó, mint egy nyitott seb... […] Szabó Dezső, akivel még konklúziónkban is, mely bizony nagyon kálomista prédikátoros, egyezünk. […]... a magyar protestantizmus problémája ma is, mint kezdete óta, voltaképpen a magyarság problémája – lévén a legvérbelibb magyar katholikusság is alapjában kriptoprotestantizmus.” (Ady Endre: Egy probléma: kettő. - Részlet. - Nyugat. 1913. II 286-287. old.)
Ady averzióját Szabó Dezsővel szemben Ady Lajos, a költő öccse, eképp magyarázza: „... udvarias és nyájas ő csak azokkal szemben volt, akiket abszolút nem értékelt. Szabó Dezsőhöz pedig – ez kétségtelenül igaz – a szokottnál is tüskésebb volt...” (Ady Lajos: Ady Endre. 175-176. old.)
Móricz Zsigmond Ady iránti szeretete legendás hírű. Barátságuk töretlen volt a nagy költő haláláig. Móricz már az 1909. évi Nyugat Ady-számában megírja: „ … De ismerem Ady Endrét, mint magamat, úgy is szeretem, mint magamat, fajtám ő nekem mindenképpen: a pocsolyás Ér hét szilvafás termőföldjétől, az Idő-kovászai közt való vándorlásig, bélyegesen, csillagosan.” 1919. január 27-én – hétfői napon – Ady Endre meghal. Két nap múlva, január 29-én Móricz Zsigmond mondja a gyászbeszédet, a Nemzeti Múzeum előcsarnokában, a tölgyfa koporsó előtt:
„Költő fekszik a ravatalon. Költő jelent meg a magasban, a halál által az élet fölé emelt gyászpompában s vonja magára a néptömegek figyelmét. Költő tündöklik fekete és vörös fényben a mai idők véres és fekete ködén át. Ady Endre ravatalon...”
Így kezdte Móricz Zsigmond a beszédét, majd – a többi között – ezeket mondta:
„A FORRADALOM KÖLTŐJE. Éppen az átalakult világszemlélet szellemi vezére fekszik ravatalon: megilleti őt a lelkeknek minden hódolata, tömjénje és aranya..[...] Itt járt köztünk, élt, halt közöttünk, embertestvérünk: s prófétánk vala ő s egyre jobban látjuk, prófétánk vala...”
A befejező mondata beszédének ez volt:
„Emlékezzetek Ady Endrére, emeljétek fel az ő igéit és hajtsátok végre az ő életének törvényeit!”
Lehet-e egy hosszú és tartalmas barátságnak ünnepélyesebb – tragikusabb – lezárása?
Móricz Zsigmond és Szabó Dezső szellemi kapcsolata, egymás megbecsülése is pontosan nyomon követhető. Móricz többször is megírja véleményét – félreérthetetlenül – Szabó Dezsőről, az „őrtoronyról” - ahogyan ő fogalmazta meg. A hatvanéves Szabó Dezső jubileumára a következőket írta:
MÓRICZ ZSIGMOND: OTT ÁLLOK MELLETTE
Még alig egy hónapja, hogy Ady Endre szobrának gondolatát ragyogtattátok fel a magyar égen – s íme ma az élő Szabó Dezső hatvanadik születésnapját kívánjátok megaranyozni azzal, hogy a nemzet színe előtt köszöntitek.
Soha jobbkor.
Soha nagyobb szükség nem volt rá, hogy a magyar faj egész egyeteme egységes és közös irányt, munkát és cselekvést vállaljon, mint ez izzó és izgalmas napokban, melyek ismeretlen jövőt hordoznak méhükben.
S ha az Ady verseiben – mintha a magyar ég és a magyar föld horzsolnák egymást, szakadatlan villámok cikáznak – a Szabó Dezső írásainak viharfelhős tömkelegében az örök magyar mennydörgés hallatszik és robban.
Szabó Dezső barátom, szinte napra kortársam, ugyanannak a nemzedéknek sorsosa – mindnyájunk közt a legérdekesebb ember. Agyveleje valóságos kémiai laboratórium volt mindenkor: melybe a Kor dobta bele problémáit, hogy ő azokat a problémákat analízisnek vesse alá. Ebben a monumentális koponyában az elemek új vegyületekké, s a vegyületek tiszta elemekké szakadnak, ami nem megy mennydörgés nélkül.
Szabó Dezső meg nem szűnő írásai ezekről a meg nem szűnő probléma oldásokról és kötésekről beszélnek. Áradatos, hömpölygő, kavargó, le nem fojtható, el nem hallgattatható prelekciója ott sikolt a közélet egy egyéni kínhalmán és az ő öblös egyénisége ebben a szikrázó tombolásban állja a maga harcát.
Szabó Dezső ebben a harcban meg nem állhat, meg nem szűnhetik, mert a tömeg szakadatlan izzásban van és izzó problémákkal látja el őt. Mert benne a tömeg élete válik élménnyé és szikrázó abstrakciókká. […]
Én mellette állok. Magam is remete vagyok az új magyar sivatag pusztáján. Az anachoretáknak nincs szakszervezetük, de mindig tudnak egymásról térben és időben.
Én mellette élek és állok és tisztelettel mondom, hogy megismerem Szabó Dezsőnek három érdemét:
1.Első az, hogy megnyílt szemű ember ő, aki új fényekben és elrendezésekben látja a magyar igazságot.
2.Második az, hogy az ifjúság barátja ő és senki sem tett többet, hogy szakadatlanul sarjadó ifjúság az előző generáció ajkáról kapja élő szóban s élő hatásban a magyar igazságot.
3.Harmadik, hogy az ő magyar igazsága valósággal világító őrtorony, melyből a torony világosság vető őre mindig a tiszta idealizmust és a nemes magyar s magas feszültségű horizontot reflektorozza körül. Kívánom, hogy Szabó Dezső barátom még számos évekig éljen erőben, egészségben, hogy megkezdett munkáját sikeresen folytassa.
Isten éltesse őt és Isten éltesse ezt a szép, szenvedő és szebb jövőt remélő magyar Hazát.
1939. május 23.
A fenti Móricz-köszöntőt felolvasták a Városi Színház (most Erkel Színház) 1939. május 23-án tartott Szabó Dezső jubileumi előadásán, majd nyomtatásban is megjelent a Magyar Élet folyóirat 1939. júniusi számában.
Lapjában, a Kelet Népében is sokszor foglalkozik Móricz Zsigmond a híres Szabó Dezső-füzetekkel. 1940. június 15-én például A bánya mélye felé című Szabó Dezső írásról – a többi között – a következőket írta:
„...írásban a ma szűk biztonságába bújt magyarról a következőket dönti el s jó volna, ha ezeket az igéket mindenki megtanulná s jobban mint Kölcsey Parainesisét...” (Utána hosszan idézi a tanulmány legérdekesebb részleteit. B.B.S.)
Ugyanitt: Féja Géza, Pogány Ö. Gábor és Páldy Róbert írt, tudósított Szabó Dezső munkásságáról. Természetesen: a főszerkesztő Móricz Zsigmond teljes egyetértésével.
Szabó Dezső igen nagyra tartotta Móricz Zsigmond tehetségét, mindig a legőszintébb elismeréssel írt róla. Már a húszas évek elején, az általa szerkesztett Aurora és Élet és Irodalom című folyóiratokban tizenhárom alkalommal foglalkozik Móricz Zsigmond írásművészetével. A Magyar Hírlap 1926. január 30-iki számában külön cikket ír Móriczról:
„Huszonöt év óta több hittel lehet kapaszkodni a magyar talajba. Mert volt Ady. És mert ez a dús termésű magyar fa huszonöt év óta ontja gyümölcseit. Mégis csak érdemes vetni abba a földbe, mely Móricz Zsigmondot terem és ahol Móricz Zsigmond terem. […] Ő a magyar reálizmus megteremtője. Nem naturálista. Egyáltalában: nincs naturálista írónk, legalábbis a jelentősebbek közt egy naturálista író sincs. Elszórtan vannak naturálista vonások munkáiban, de nem ezek adják meg művészete jellegét.
Ez a reálizmus új esemény volt a magyar irodalomban s nemcsak irodalmi, de történelmi jelentősége van a magyarság szellemi és morális fejlődésében. […]
Az emberek nála az élet millió rezdületű folytonos levésével történnek: mintha nem könyvben volnának, hanem ott látnák őket a tettes élet irtózatos hemzsegésében. [...]
Ha csak a Sáraranyt írta volna is Móricz: nem múlhatna el a magyar lélekből. Ez a regény egyike azoknak a ritka műveknek, melyek az idő és a tér korlátain túl, a szimbólum erejével tömörítik magukba milliók végzetét. A magyar irodalom mióta van, egyetlenegy szobrot épít, mindig új irányban, mindig több vonású arccal. […]
És mikor nagy szeretetemet küldöm e hatalmas magyar Magvető felé, kérem a tragikus magyar humus minden szerelmesét: olvassák és szeressék Móricz Zsigmondot.” (Móricz Zsigmond. Magyar Hírlap. 1926. jan. 30.)
Csoda-e, hogy Szabó Dezső volt a szónok azon az ünnepségen, ahol Móricz Zsigmondot köszöntötték 25 éves írói jubileumán?
A felejthetetlen ünnepség 1927. május 21-én volt a Zeneakadémia nagytermében. Szabó Dezső keserű iróniával köszöntötte a kormány hivatalos urait, akik – nem jelentek meg. Majd számon kérte az ország akkori vezetőitől azt a minősíthetetlen intézkedést, mely miatt a Nemzeti Színházba nem engedték be Móricz Zsigmond drámáit. Végezetül: Szabó Dezső kifejtette azt a meggyőződését, hogy az irodalmi Nobel-díjra Móricz Zsigmondot kell jelölni.
A fentiekből is láthatjuk, hogy a „triász” életben maradt két tagja között milyen ideális volt a harmónia – egymás elismerése, szeretete. A Szabó Dezső-írások, -előadások és -emlékezések tömege Ady Endréről külön fejezetet érdemelne.
Érdekes módon: Szabó Dezső mint vidéki tanár 1908-ig, nagyváradi állásáig, nem hallott Ady Endréről. Önéletrajza szerint, először Balázs Béla szavalta el neki Ady verseit, majd Váradon az irodalom tanára: Hartmann János nyomta kezébe a Vér és Arany kötetet. A másik lelkes Ady-propagátor, a váradi cisztercita gimnázium helyettes tanára – Juhász Gyula, a költő volt. A Rimanóczy-kávéház teraszán jelentette ki Szabó Dezsőnek:
„Ady Endre már betörte Dévénynél a kaput, s mi már megkezdtük az ország meghódítását.” (Életeim. II. köt. 232. old.)
Teljes egészében – és életreszólóan – azonban akkor értette meg Ady művészetét és vált örök hívévé, amikor a tanári szobában a tanártársak gúnyolódva olvasták fel Ady új verseit: Az Illés szekerén című kötetből.
„Sajátságos villanyáram futott át rajtam. Az az érzés, mellyel odameredtem a gúnyosan olvasó tanárra, ahhoz hasonlított, mint mikor valaki végtelen szomorúság után megkapja az áhított italt. […] már fogtam Adyt, az egész Adyt, s minden későbbi tapasztalatom befért ebbe az első megérzésbe.” (Életeim, II köt. 236. old.)
Nagyváradon ismeri meg személyesen is a költőt egy Ady-matiné alkalmával. Következő állomáshelyén: Székelyudvarhelyen már Szabó Dezső szervez és tart előadásokat Ady költészetéről. Akkor ez az újfajta költészet még teljesen idegen volt a nagyközönség számára.
„Beleverkliztem, belefutballoztam, belebokszoltam Ady Endrét a magyar köztudatba...”
írja le sokszor cikkeiben. És valóban: kevesen tettek annyit Ady népszerűsítése érdekében, mint Szabó Dezső. Sok száz előadása programjában majd minden alkalommal szerepel Ady Endre neve. Adyról beszél Sümegen, Németh Böske irodalmi szalonjában, Szegeden, a Tisza Szállóban, Kassán, a Schalk-ház nagytermében, Debrecenben, az Aranybika Szálló dísztermében és Miskolcon, Győrben. Az ország összes nagyvárosában. Budapesten: a régi képviselőházban, a Gólyavárban, a Zeneművészeti Főiskola nagytermében, a Marcibányi téri Lövészkert vendéglőben és a Húsiparosok Székházában, a Rákóczi téren. Ezek az előadások mind-mind Ady Endre művészetét, nagyságát, magyarságát és forradalmiságát méltatták: Szabó Dezső-i nívón és hőfokon! Meg kell mondani, hogy Adyról beszélni, Adyról írni hazánkban, hosszú ideig kemény vállalkozás volt, a sok ellenséges áramlattal szemben. Például amikor 1924. április 24-én, a Zeneakadémia nagytermében előadást tartott Szabó Dezső
A megrágalmazott Ady Endre – címmel
A hivatalos sajtóvisszhang valósággal „megkövező” volt. Még 1924-ben is! Az első Adyról szóló tanulmányát a Nyugat közölte 1911-ben: A romantikus Ady címmel. Az első évben, amikor Szabó Dezső esszéi megjelennek a Nyugatban. És amikor 1919-ben Ady Endre meghal, a Nyugat emlékszámában Szabó Dezső írja az első nekrológot is. Ugyanebben az évben – 1919-ben – jelenik meg kis könyve: A forradalmas Ady. Ebben a műben Szabó Dezső már harminckét oldalon elemzi Ady géniuszát és forradalmiságát. Úgy értékeli, hogy:
„A Gare de l'Esten, a Góg és Magóg fia vagyok én, a Páris az én Bakonyom, a Hortobágy poétája, a Ganges partján, a Fekete zongora a leghatalmasabb és legnagyobb jelentőségű forradalmi versei.” (23.old.)
1928. május 19-én A magyar ifjuság Ady Endre- ünnepségén – a régi képviselőházban – ugyancsak Szabó Dezső a főszónok. Ugyanakkor: a megjelent fiatalsággal egy olyan fogadalmat fogadtat el, amely szerint az Ady-művekben előre jósolt és az ő műveiben, tanításaiban egységbe szervezett magyar ideológiát, új magyar demokráciát, minden tehetségükkel fogják szolgálni.
Közben a régi újságokban, folyóiratokban böngészve érdekes adatokat találhatunk Szabó Dezsőnek Adyról vallott nézeteiről.
„Egy költő lényeg szerint, örökkévaló arcát művei adják meg. […] Ady nem volt dekadens. Ady nem volt dekadens, nem volt dekadens, nem volt dekadens!!! Ezt mondja minden sírása, minden nevetése, csókja, haragja, gyengesége. Ezt mondja ezer zúgású egyetlen fájdalmas műve. […] Nincs távolabbi, a hasonlítás minden ürügyét jobban nélkülöző két élet-típus; mint Ady és Baudelaire-Verlaine. Adynak lényegszerinti, elhivatott örök arca: paraszt Apollónak született.” (Az Ady síremléke. Magyar Hírlap. 1927. augusztus 14.)
Jellemző Szabó Dezső őszinte hódolatára az alábbi kéziratkeltezés is.
„Zugligeti levelek: írja: Szabó Dezső. Tizenötödik levél: A magyar nyelv.
(Keltezés:) Budagyöngye, 1927. november.
Ady 50-ik születésnapja.”
(Esti Kurír, 1924. nov. 24.)
Egy Szabó Dezső-vallomás az Előörs 1928. október 7-i számából:
„...az Ady Endre halálra hajszolt zsenijének kezdettől kezdve én voltam legvakmerőbb, legtöbb fegyverrel küzdő harcosa. […] Akkor is, mikor ezért, mint kis vidéki tanárnak, feljelentésekben, fegyelmikben, üldöztetésekben volt részem. […] Én küzdöttem Adyért, minden szennyes áradat dacára, mikor a kurzus első napjaiban az Üllői-úti Szent Imre kollégium nagy termében az egész más lelkiségű közönséget kényszerítettem a nagy költő tiszteletére.”
(Erdélyi szomorúság.)
Természetesen, 1929-ben az Ady-ellenes Kosztolányi támadást Szabó Dezső is visszautasította. (A Mai Nap. 1929. július 25.) Majd nyolcvan Szabó Dezső-füzetben összesen százhétszer írja le Ady Endre nevét – mindig a legszebb cikk keretén belül. Teljesen egyértelmű – szabó Dezső életművét ismerve -, hogy önmagán kívül: Ady tehetségét, gondolatait és magyarságát becsülte legtöbbre. Azonban az ember Adyról, a beteg, akarat nélküli, szenvedélyeinek rabságában sínylődő Ady Endréről – élesen más véleménye volt:
„...húsz-huszonöt alkalommal találkoztam Adyval. […] Az amit a magyar sors mélységeiből éreztetett meg verseiben: egy vele született ősi tartalom minden személyi gyakorlati szempontot félretevő elemi megnyilatkozása. Itt saját adottságai kényszere alatt állt: nem tudta volna ezeket meg nem mondani, bármily veszély is fenyegette volna el attól. De viszont: erős más meghatározottságai is voltak: a kényelem, a bőség, a költekezés szeretete, a publicitás és hírnév rettegő féltése, beteg mechanizmusának szükségei. Kellett neki egy meleg emberi fedezék, forrása pénznek és hírnévnek, propaganda és védelem. És különösen: egy környezet, melynek segítségével ősi tartalmát, végzetes látásait át tudja vinni az ország tudatába. Így szükségből és okosságból egyaránt mentette, ami menthető volt. Legfőbb tartalmát megalkuvás nélkül adta, de igen sok dologban engedett környezete meghatározásainak, igen jelentős dolgokban is, még ha szemei viharos erővel mondták is az ellenkezőjét.” (O. Sz. K. Kézirattár. Quart. Hung. 3044. sz.)
Szabó Dezső ezt Ady Endréről 1944-ben írta.
Az elmondottakról semmiképpen sem szabad olyan következtetést levonni, hogy a „nagy triász” tagjai bármiben is „szövetkezők” vagy „akcióképesek” lettek volna. Általában csendesen figyelték egymás munkásságát – összekötötte őket a szellem láthatatlan fonala. Műveikből – sokszor azok részleteiből – azonban kisugárzott valami, amit nekem Veres Péter 1965-ben így fogalmazott meg:
„...tény, hogy magyarságszeretetet tőle (Szabó Dezsőtől. B.B.S.), Adytól és Móricztól tanultunk elsősorban. (Mit „tanultunk”? Példaképpen vettük át!)” (Veres Péter Szabó Dezsőről. Kritika. 1973. március.)
A „nagy triásznak” a magyar életben ez volt a legfontosabb szerepe. Ezért hirdette Szabó Dezső az élete végéig: Minden magyar felelős minden magyarért.
Confessio 1981/3.
[Budai Balogh Sándor: „MEGTÖRÖM A VILLÁMOKAT”
– Tanulmányok, írások Szabó Dezsőről (38- 44.o.);
Püski – Magyar Líra Bt. - Budapest, 2004.]
