Budai Balogh Sándor:

 

Szabó Dezső kutatásom harminc éve

 

 

 

Ma: 1988. március 15-én, nemzeti ünnepünkön érkeztem el Szabó Dezső kutatásom harmincadik évfordulójához. Különbség: akkor szombati nap volt, ma kedd van. A három évtized nem sokat, de mégis változtatott a nagy magyar gondolkodó és közíró hivatalos minősítésén. Kutatási munkásságommal és publikálásaimmal valószínű, én is segítettem az „árnyaltabb” kép megteremtésében. Bár még megközelítőleg sem a valódi Szabó Dezső él a köztudatban, ha egyáltalán él.

    

Közel harminc munkámban (cikkek és könyv) törekedtem az őszinte ecsetvonásokra: a hivatalos torzítások, átfestések korrigálására.

    

Elég hamar rájöttem, hogy Szabó Dezső teljesen hiába írta le vagy százszor, hogy ő nem író, könyvei csak formák gondolatai közlésére – ezt az alaptételt nem vették figyelembe. Méricskélték a meséit, a stílusát: kellemes volt besorolni őt is a századunk szépírói közé; így tulajdonképpen kimutatták, hogy nem tud írni, figurái papirosból vannak, meseszövése érdektelen, fantáziátlan. Műveinek szerkezete, stílusa elfogadhatatlan. Irodalmi művei olvashatatlanul porosak. Ezért jobb ki sem adni ezeket. Nem is adták ki műveit egy szerény novella-válogatáson kívül. (Amit nyomban elkapkodott az olvasóközönség!)

    

Továbbra is homályban maradt esszéinek kilencven százaléka, közöttük a Nyugatban, Huszadik Században megjelent közel száz, korszakot formáló, „franciás” dolgozata, melyek befogadása nélkül érlelődött, tanult néhány felnövő nemzedék. A Ludas Mátyás Füzetekben megjelent antifasiszta tanulmányai ugyancsak a múlt ködében vesztek el.

    

Egyik régi és hűséges híve Washingtonban Szabó Dezső Emlékbizottságot hozott létre és nyomban dicsőítette és bírálta Sz. D. tevékenységét, életművét. Megállapította, hogy „jobb lett volna vidékre vonulnia és ott folytatni szépírói tevékenységét: jó könyveket írhatott volna az utókornak.”

    

Dr. Kardos Béla – ő írta ezeket a sorokat – így értékelte Szabó Dezső életművét. Itthon végleg le akartak számolni a Sz. D. irodalmi és politikai hagyatékkal. A hatvanas évek közepén egy igen képzett marxista irodalomtörténésszel megíratták a Sz. D. monográfiát. Ezt a művet lezárásnak tekintették az Akadémia hangadó urai. Itt a vége, fuss el véle – gondolták. Nincs tovább Szabó Dezső – probléma.

    

A hetvenes években változott a kül- és belpolitikai helyzet, és a Népfront törekvés – talán cikkeimmel is – ismét foglalkozott a valójában soha le nem zárt témával. Nagy szerepe volt ebben a külföldön megjelent Gombos Gyula -féle Sz. D.-monográfiának és a külföldön élő józan ítéletű íróknak, politikusoknak is; ők erélyesen tiltakoztak az itthoni ferdítések és hazudozások ellen. Itthon - -hosszú időn keresztül – mérgezte sírja körül a levegőt a koholt vádaskodás, a faji alapon indított rosszízű hajsza Sz. D. emléke ellen. Néha, amikor egyedül látogattam meg a Kerepesi temetőben árválkodó sírt, eszembe jutott, hogy még csoda, hogy e sír létezik, és hogy hol vannak a régi dörgölőző hívek? Nyomuk sem volt évtizedekig... Mindenki a saját életét intézte, karrierjét építette. Kit érdekelt Szabó Dezső?... Veszélyes volt még a neve említése is. A börtönben – ahova kutatómunkám miatt zártak – bőven volt időm Szabó Dezsőnek igazat adni.

    

Az ötvenes évek végén itthon is történt kísérlet, (Erdei Sándor tanulmányára gondolok) hogy Szabó Dezsőt méltóbb helyre tegyék, de feltűnő összefogással csírájában fojtották el a dicső kezdeményezést. Erdei Sándor termelőszövetkezetbe került, így halt meg. (Az USA-ban működő dr. Kardos Béla sokat dolgozott azon, hogy Sz. D. neve, műve ne kerüljön feledésbe. Az ő érdeme, hogy a LÁTÓHATÁR (majd ÚJ LÁTÓHATÁR) állandóan foglalkozott a nagy magyar gondolkodóval, és az elhallgatás ügyét összekötötték az orosz Pasternak ügyével. Közölték Móricz Zsigmond: Ott állok mellette c. szép vallomását és Cs. Szabó László emlékezését Szabó Dezsőről. Megjelent Fenyő Miksa beszéde is, amelyet a newyorki Petőfi-körben tartott 1958. december 5-én. Két részletben közölték Gombos Gyula: A senki földjén című tanulmányát Szabó Dezsőről.

        

Az Amerika Hangja nevű rádióállomás emlékműsorokat sugárzott Szabó Dezső műveivel). Hosszú ideig Nyugaton jóval nagyobb volt a Sz. D.-kultusz, mint idehaza. Mondhatná bárki, hogy propaganda célból történt mindez, de nem így van: Sz. D. politikai műveiből soha, semmit sem közöltek. Némi betekintést a nyugati Sz. D. „mozgalomba” csak nemrég nyerhettem, mert kérésem ellenére dr. Kardos Béla nem bocsátotta rendelkezésemre a kinti Sz. D. - publikációk listáját. Az volt szegénynek a rögeszméje, hogy e tárgyban kizárólagos joga van intézkedni. Kardos úgy halt meg, hogy nem láthatta együtt kutatásainak (és az itthoni kutatásnak) teljes eredményét. Holott én ezt az összegzést többször javasoltam. Érdemei a Szabó Dezső ügyben mégis vitathatatlanok.

    

Itthon? Aki csak gondolt a Sz. D. revízióra – pórul járt. Példa: a Magvető könyvkiadó 1957-ben megjelentette a FELTÁMADÁS MAKUCSKÁN című Sz. D. szatírát. A magvas utószót Komlós Aladár írta, és az összeállítás darabjait is ő válogatta össze. Viszont a felelős szerkesztő Tóbiás Áron volt. Mivel a könyvben „kifogásolható” részeket is talált a minisztérium, Tóbiást fegyelmi úton elbocsátották. Ki merte ezután Szabó Dezsőt kiadni? Huszonkét (22) év után adták ki azt a novella válogatást, amelyhez Erdei Sándor írt bevezetőt, persze e bevezető nélkül. Hogyan lehetett volna ilyen körülmények között Szabó Dezsőt itthon feltámasztani?

    - Miért foglalkozik maga ilyesmivel? - kérdezte tőlem a nevelőtiszt a börtönben – Nem tudja, hogy mindenféle magyarkodás ma már anakronizmus...? A múlt csökevénye...?

         

   Itthon beszélgettem Kassákkal, Mécs Lászlóval, Ravasz püspökkel, Erdélyi József költővel és még százzal Szabó Dezsőről. Mindenki a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel emlékezett rá. Jártam Sümegen és Székesfehérváron; barátom, Szőcs Zoltán járt Székelyudvarhelyen, Váradon, Lőcsén és Ungváron, ahol Szabó Dezső tanároskodott. Mindenhol szeretettel beszéltek róla: emléke ma is él. (Szőcs Zoltán Franciaországban is kereste és találta Sz. D. lakhelyeit.) Találkoztam régi híveivel – akik még életben vannak – senki nem tagadta meg őt. Emlékező magnó-felvételek is készültek, és így kíséreltem meg megtalálni a régi, valódi Szabó Dezsőt. Irén húga is szépen emlékezett reá.

          

   Még egy pillanatra visszatérve a nyugati Szabó Dezső sajtóra: szép nyilatkozatot tett a kinti Petőfi-kör   vezetősége:

 

„Mi, a Petőfi-kör tagjai, otthon és a száműzetésben, Móricz Zsigmond Szabó Dezsőjét vállaljuk és nem Fenyő Miksáét vagy Nagy Péterét. Vállaljuk hibáiban alázattal, érdemeiben büszkén.

New York                                  A Petőfi Kör vezetősége”

(Új Látóhatár 1959. 2. sz. 160. old.)

    

Megjegyzés: Fenyő Miksa tősgyökeres zsidóságával magyarázta Szabó Dezső életművét, ami önmagában elég unszimpatikus volt. Nagy Péter írta az itthoni Szabó Dezső monográfiát. Marxista mérlegelése, szemlélete nem egyezhetett a valódi Szabó Dezsővel. Munkáját megrendelésre készítette.

    

Itthon remélni lehetett, hogy a „népi írók” kiállnak Szabó Dezsőért, de nem így történt. Emléke ápolására egyetlen sort sem írtak le, holott sokat tanultak tőle. Régebbi vallomásuk szerint „szellemi atyjuk” volt. Sírjához nem jártak el, a fiatalságot Szabó Dezső emlékének ápolására nem tanították. 1945 után pár évig még tartott a Nemzeti Parasztpárt műsoros megemlékezést, azután az is elmaradt. Darvas József és társai (Erdei Ferenc stb.) beiratkoztak a kommunista pártba – ez volt a jutányosabb. A jól helyezkedő hívei közül még miniszter is lett (Bognár József) és többen politikai karriert értek el.

    

A többiek: Illyés Gyula, Veres Péter és mások jó magyar paraszti szokással életük végéig hallgattak – pedig beszélhettek volna. Bűnös mulasztás volt! Ők magukat képzelték valami vezérnek. Németh László, aki a legtehetségesebb és legműveltebb volt, ugyancsak nem sokat tett Szabó Dezsőért, mentségére szolgál, hogy a háború után Révaiék őt is üldözték, megalázták. Sajnos – talán családi körülményei miatt – az a heroizmus, mely Szabó Dezsőt annyira jellemezte, Németh Lászlóból is hiányzott. Élete utolsó évtizedeiben elég messze került mesterétől, aki nélkül – politikai műveiben – mukkanni sem tudott. Miért? A kérdésre talán az utókor ad majd hiteles választ. A magam részéről őt érzem legközelebb Szabó Dezsőhöz – bár kultúráját, műveltségét, tehetségét nem éri el. Az ún. „fordulat éve” után ez a magatartás nyomasztó volt. „Örökkének” tartottak átmeneti időszakokat, és ez a nemzet története szempontjából végzetes hiba volt. Idegen népektől nem lehet elvárni, hogy tegyenek valamit a „magyar ügy” érdekében – nekünk kellene magunkra találni; a kiemelkedő szellemeknek.

         

     Szabó Dezső írásai, előadásai rendkívül alkalmasak voltak olyan magyar igazságok kimondására, melyekre az idevándorolt idegenek nem vállalkozhattak. Ha időnként ki is tűnt valaki, aki szívén viselte a nemzet ügyét, furcsának tűnt, hogy mások szeretnék megoldani a mi dolgunkat. A kiegyezés után különös közélet alakult ki nálunk: politikailag ezt a beteg állapotot kívánta Szabó Dezső megoldani. Minden törekvése volt: az ország vezetését, irányítását a magyarok vegyék végre kézbe. Antijudaizmusa, németellenessége mind ezt a célt szolgálta. Embertelen elintézésre soha nem gondolt, de gazdája szeretett volna lenni az országnak. Vagyis: a magyarság vegye kezébe sorsa intézését.

        

   A szisztematikus kutatásom elején – elhatározásom szerint – már elhatároltam magamat minden „rajongói hívétől” és „ádáz ellenségétől”. Úgy gondoltam, az indulatokon, elfogultságokon alapuló vélemények nem érnek sokat. Mit lehet kezdeni például a drága Samu János – aki a füzetek első tíz számát adta ki – ömlengésével, aki imigyen írt mesteréről:

        

  „Mint ahogy a görög nép Homerosban, a római Vergiliusban, az olasz Dantéban, Michelangeloban, Leonardoban, az angol Shakespearéban, a német Goethében, Wagnerben, az orosz Tolsztojban, Dosztojevszkijben találta meg a legteljesebb kifejezését, a magyarság Szabó Dezső arcával néz a világba.... Az elsodort falu, a Segítség, a Csodálatos élet olyan hangszerelűségűek, hogy páratlanul állnak a világirodalom regényei között.”

   

   - ez azért – úgy éreztem – túlzás. A másik véglet: Király István 1960 évi véleménye Szabó Dezsőről. (A nacionalizmusa a magyar irodalom tükrében c. műben.)

          

    „... Szabó Dezső nacionalista, mégpedig mélyen és károsan nacionalista volt... egy csomó beteges, elzárkózó nacionalista előítéletet hordott magában, amelyek keresztezték a haladás útjait, az igazi népi érdekeket... (172. o.)

        

    Más kérdés, hogy ugyanez a Király 1987-ben – a változó politikai világban – az ALFÖLD hasábjain igyekezett „tárgyilagos” húrokat pengetni a Szabó Dezső-kérdés vitaindító cikkében. Természetesen szavai már régen hitelüket vesztették. Mint marxista irodalmár megfontolatlanul régebben letette a garast. De így volt 1960-ban Szabolcsi Miklós, Koczkás Sándor, Bóka László, Nagy Péter és mások: Szabó Dezső életművéről, személyéről igen kedvezőtlenül nyilatkozgattak. A cél nem is titkolva: a nagy magyar gondolkodó hidegre tétele volt. A bíróságon Nagy Péter, mint a téma szakértője, így vallott: - Határozottan negatív hatással volt a korszak fiatal értelmiségére... (Vagyis: Sz. D. tanításának hatására nem léptek be a fiatalok a kommunista pártba.) Izgatás címén 10 hónapnyi börtönre ítéltek 1962-ben.

            

  Ilyen összefogás ellen igen nehéz dolgom volt a valódi Szabó Dezsőt kutatnom, bemutatnom. Az irodalomtörténészek – ez ügyben – tehát leszerepeltek, messze gurultak a harmincas-negyvenes évek dicsőítéseitől; mondjuk ki: elárulták a sokat emlegetett mestert. Hol volt a hatvanadik születésnapra összejött ünneplő tömeg, a küldöttségek a Városi Színházból? Hátat fordítottak Szabó Dezső szellemének, és új bálványokat, új igazságokat kerestek.

            

    Az egyetlen KOMLÓS ALADÁR irodalomtörténészen kívül bizony a többi becsületből elégtelen osztályzatot érdemelt!

            

   A régi Szabó Dezső hívek is összehúzták magukat, nem látszódtak, mert veszélyes volt bevallani a régi szimpátiát, rajongást. Az árral igyekeztek úszni: „csak nem teszik ki magukat kellemetlenségeknek” - gondolták biztos.

        

    Nem lennék igazságos, ha most nem írnám le néhány barátomról, hogy nem hagyták magukat megfélemlíteni, félrevezetni, hanem bátran kiálltak az ügyért, Szabó Dezső emléke mellett. Ilyen volt elsősorban KISS ISTVÁN nyugalmazott vámtiszt, aki 1929-től le nem vette a szemét a magyar géniuszról. Ő, a családjával is szembefordulva, küzdött Szabó Dezsőért. A híres Füzetek kiadásában, terjesztésében oroszlánrészt vállalt. (Érdekes módon: az amerikai dr. Kardos Béla is konfliktusba került népes családjával a Szabó Dezső-szellem kultiválása miatt. Ezek a családok – egyébként hívő, rendes emberek – egyszerűen nem értették meg, hogy az igazság-keresés a férfi számára fontosabb mindennél.) Visszatérve Kiss Istvánra, aki már elhunyt, igen művelt, latin kultúrájú férfiú volt, aki egyéb tehetség híján segítette, támogatta a nagy gondolkodó életútját.

        

    Én igen sokat köszönhetek neki: kutatási anyagom jelentős részét tőle kaptam, örököltem. Sokszor járt nálam, és beszélgetéseink felejthetetlenek. Egyetlen gondolatát különösen jól megjegyeztem: „Szabó Dezső egyenlő a nyolcvan Szabó Dezső-füzet!” A Mester is ezt vallotta saját munkásságáról.

        

    1979. évi Szabó Dezső-centenárium fordulatot hozott a „magyar Pasternak-ügyben”. Olyan kiváló elmék, mint Keresztury Dezső, Száraz György, Rónay László és mások Szabó Dezső „megtartása” mellett szavaztak, majd csatlakozott hozzájuk az erdélyi Huszár Sándor is. Maga az ünnepi megemlékezés a Kerepesi temetőben, Szabó Dezső sírjánál, dr. Vígh Károly és személyem kezdeményezésére történt. Beadványainkkal megvilágítottuk a valós helyzetet: Szabó Dezső megkerülhetetlen a magyar irodalomban, történelemben. A további hallgatás egyre kellemetlenebb – elsősorban az elhallgatókra. A géniusz jóval jelentősebb személyiség volt annál, hogy elfelejtsük. Érveink – úgy látszott – meggyőzték az illetékeseket, mert a temetőben hivatalosan is koszorúztak a kb. nyolcvan megjelent tisztelő jelenlétében: (1979. június 9-én) Cseres Tibor és Csoóri koszorúzott.
 

 (Emlékezők Szabó Dezső sírjánál, 1979-ben. A fénykép nem szerepel a
"MEGTÖRÖM A VILLÁMOKAT" c. kiadványban. Forrása: Szabó Dezső Bibliográfia, 460. o.)

 

     
A Délvidéken Bori Imre; Erdélyben Huszár Sándoron kívül Fábián Ernő; a Felvidéken (Pozsonyban) Turczel Lajos emlékezett szépen Szabó Dezsőre. Nagy Péter hű maradt önmagához: a Kritika c. lapban és a Rádióban inkább „Vádiratot” tett közzé Szabó Dezsőről, mint az ünnepséghez illő megemlékezést. Én a Magyar Nemzetben és a Református Egyház nevű lapokban emlékeztem meg, remélem méltó hangvételű cikkekben. Bencze László, dr. Zsebők Zoltán és mások levélben közölték egyetértésüket... Közben Marosi Ildikó és Bessenyei György is cikkezett.

        

    Akkor – 1979-ben – határoztuk el Hartyányi Istvánnal, hogy elkészítjük a Szabó Dezső-bibliográfiát, mivel tudtuk, hogy ez szükséges a teljesebb megismeréshez. Kilenc éves újabb munkálatok után – Hartyányi Pista nagyon szorgalmas könyvtári kutatásával – elkészült a bibliográfia, melynek kiadását a Petőfi Irodalmi Múzeum vállalta.

        

      Szerződésünk kelte 1987. február 6.

            

   Szabadabb légkörben egyre többen koszorúzták Szabó Dezső sírját: a Debreceni Református Kollégium (Főgimnázium), Jani János, az Eötvös testvérek, Zsigmond Gyula és sokan mások. A József-körúti emléktábla alatt is minden évben összejött 20-30 emlékező, az ügy pártolói, a nem felejtők.

         

   A régiek, dr. Kardos Ernő, Kovács Dezső és Kovács Zoltán stb. megjelentek az ünnepségeken, énekeltek, koszorúztak és emlékbeszédeket tartottak. De jöttek az újak is, akik csak hírből – vagy könyvekből, cikkekből – hallottak Szabó Dezsőről, és nem volt más kapaszkodójuk.

            

    Nagy örömömre egy rendkívül lelkes fiatalember is jelentkezett: Szőcs Zoltán. Olyan agilis volt, mint régen Kardos Ernő, aki 1939-ben a Szabó Dezső-estet rendezte, szervezte a Városi Színházban.

    

    A centenáriumi „hivatalos lelkesedés” után vártuk a MŰVEK kiadását is. Elmaradt. Mindössze egy szerény novella-válogatás jelent meg 1980 elején, azután csend... Megjelentettem ugyan egy Szabó Dezső fiatal éveiről szóló könyvet (Vad vizek futása – címmel, melyről szépen nyilatkoztak, írtak) de a Mester művei továbbra is homályban maradtak.

            

    Úgy gondoltuk páran, hogy talán hatékonyabb, ha alapítunk egy Szabó Dezső Emléktársaságot. Kizárólag Szőcs Zoltán érdeme, hogy most előttem van a távirata a következő szöveggel:

        

   „A Szabó Dezső Emléktársaság megalakulását a minisztérium engedélyezte. Az aktuális teendők megbeszélése végett rövidesen felkeresem. Szőcs Zoltán”

            

     Reménykedem, hogy Szabó Dezső-ügyben új korszak kezdődik.

          

  Végezetül: többen kérdezték tőlem az elmúlt harminc esztendőben, hogy miért éppen Szabó Dezsővel, életművével foglalkozom? Válaszom: mert tetszett az elgondolása, programja. Sűrítve ez így hangzik: (Szabó Dezső írása)

         

   „A napokban egy levelezőlapot kaptam, amelyen harminc többé-kevésbé bozontos magyarságú „szittya” szenvedi a maga képmását. Itt: Nimród, Veres Pálné s más domború szittyaságok közt én is ott vagyok, mint a nemzet végnevelője és bezáró szittyája és Koppánya. A levlap másik felén nemes felhívás zeng, hogy minden lámpázott tea-magyar kövesse az én „germánellenes” politikámat, és csatlakozzék hozzám az első kerületi Városmajor ucca 19/b. Alatt. - Nagyon kérem Honunk lelkes meggárgyulóit: ne az én irányomban gárgyuljanak meg. Először is: igazán nem vagyok sem régi, sem új Koppány, és semmi hajlandóságom nincs négyfelé hasadozni. Másodszor: semmi érdemet nem szereztem arra, hogy Nimród mellett legyek, mint nemzetnevelő kolléga. Harmadszor: én semmilyen „ellenes”-politikát nem folytatok. Egyszerűen: a magyar életérdekek ideológiáját próbálom megépíteni. Negyedszer: Kérek mindenkit, hogy az első kerületi Városmajor ucca 19/b-t kímélje meg állhatatosan mindennemű csatlakozástól. Nekem nincs pártom, nincs asztaltársaságom, nincs alakulatom, és szépen megvagyok egyedüliségem tiszta erejében. Minden „csatlakozás” hozzám: csak írásaim olvasásában, terjesztésében, hitterjesztésében lehetséges. Az én hatalmam, melyet nem veszek át senkitől, mert az anyacsókban kaptam: szellemi hivatalom... én ott kezdődöm, ahol a jobboldal vagy baloldal címkéjű egybecinkosodásoknak még lehetősége is végképp megzápult.” (Szabó Dezső Újabb Művei. 40-41. sz. 1938. június hava. 152-153. old.)

        

     Szóval: sem jobb, sem bal, sem közép, hanem sajátosan Szabó Dezső tanításai; sok humorral! Számomra ez az elszakíthatatlan kötelék a nagy magyar gondolkodóhoz. És még valami: magyar vagyok én is. Bár nem magyarkodom.

 

Soproni Egyetem, Az Erdészeti és Faipari Egyetem lapja

Szabó Dezső emlékszám 1989.

 

 

[Budai Balogh Sándor: „MEGTÖRÖM A VILLÁMOKAT”
– Tanulmányok, írások Szabó Dezsőről (13- 19.o.);

Püski – Magyar Líra Bt. - Budapest, 2004.]