Laczkó Géza:
Bútorrongálás
I.
- Ez csakugyan szép! - szólt Gaston Lacrouze végigtekintve Mont-de-Marsouin hosszan elnyúló sétaterén: közbül kocsiút, két oldalról két széles gyalogút, négy sor terebélyes ősi fa. A távolban összefutó fasoroknak alacsony, széles, sárga épület állja útját: a katonai uszoda.
- Ronda hely! - felelt rá Henri Jonzacais. - Ez a piszkos víz, ami a kocsiút két oldalán folyik végig, az uszodából jön. Látja, az az ember ott azzal a lapáttal, amely a Városszépítő Bizottság elnökének e célra rendelt saját találmánya, a gyalogjárókra fröcsköli ezt az undokságot öntözés címén. Majdnem a végén, az út jobboldalán, ha átvág, egy kis hídra ér, ami a Midouzeon át a villák közé vezet: ott vannak a helybeli nagyságok nyári odúi. Ezzel aztán meg is mutattam mindent, amit lehetett, ebben a vakondtúrásban.
Két férfi jött velük szembe, az egyik rákiáltott Jonzacaisra:
- Szervusz, Hamlet!
- Jó, jó, szervusz! Látja, uram - folytatta, mikor a két ember léptei elcsikorogtak -, két helybeli szellemfi. Kedves kis város ez; jellemző rá, hogy itt mindenki úr, de szegény. Itt minden van, ami köll, színház, zeneakadémia, öt automobil, kettőnél több teniszpálya, két helybeli költő, három szabadon járó városi őrült, egy báróné s több egészséges gróf.
- Ön, úgy látszik, nemigen szereti a várost.
- Flanc-hely, tudja! Komisz nép és szegény és henceg. Tudja, hány ember olvasta itt Kant Kritik der reinen Vernunft-ját? Öt, és ebben az ötben nincs benn a filozófia tanára. Ennél többet nem mondhatok, uram. Igaz, ezt nem említettem, ez az épület itt balra a felsőbb leányiskola. És most ajánlom magamat, a viszontlátásra!
Lacrouze megnézte az óráját, még sétálhat egyet ebédig, gondolta. Nekivágott az egyenes útnak; egy kis ismeretlen diák tiszteletteljesen emelt kalapot előtte; a kocsiúton könnyű bricska kereke rúgta szét a sarat; két úr olaszul beszélgetve haladt el mellette.
- Ez mégis csak nagyobb város, megyei székhely - mormogta maga elé. - Bánom is én, az a fő, hogy áthelyezték abból a fatornyos faluból - és fütyörészve taposott szét egy nagy száraz levelet. A sétatér-utcából fölkanyarodott a Bosquet útra, amely rövid, nyugalmas sétával vitte be a város főterére.
Szabályos négyszögben állták körül egy-két emeletes házak félig leeresztett pillájú boltszemeikkel Szent Mihálynak a hatalmas tér közepén álló régi, gótikus egyházát.
- Az öreg Mihály hogy szétterpeszti a lábát az ajtó fölött - összegezte magában művészi benyomásait a tanár úr.
A késő déli órában csak egy karcsú, kis mellű, de formás csípőjű nő sietett át a téren; Lacrouze visszafordulóban volt utána, mikor eszébe jutott valami, megdörzsölte az orrát és fölkiáltott:
- Fene a nőkbe!
De rögtön elszomorodott, mit fog ő csinálni, elvégre cigarettázni se lehet egész nap. Körülnézett, onnan túlról hanyattfekvő betűk intették feléje: Gros könyvkereskedése. Átvágott a téren és megállt a kirakat előtt, amelynek üvegén túl egymás mellett kékült, sárgult könyv, folyóirat. Belépett. A pult előtt egy hosszú, sovány, öreg pap ült hajlott háttal, aki diszkrét érdeklődéssel mosolygott az idegenre, mikor az így szólt:
- Hozassa meg, uram, a címemre Kant Kritik der reinen Vernunft című művét.
Azután bement Charlierhez, megebédelt és hazament. A szobáját már rendben találta, a padló szépen föl volt mosva ("Tetszik tudni, egy festő lakott benne, és teli volt pocskolva!), és a terjedelmes gipsz Wagner Richárd orráról már le volt vakarva a művésziesen odaillesztett tulipiros pont, amely még tegnap este rajt fénylett.
Leült az élénk fehérre kapart orrú Wagnerrel szemben s a délutánt cigarettázva töltötte el. Feje még kábult volt a sok utazástól: Párizsba s onnan ide; és a Párizsban töltött három héttől, a minisztérium lépcsőitől, az előszobák padjaitól, gyakori, abszint állomású sétáitól s a kis "öt frankos-októl. Mindezzel együttvéve azonban valahogy elcsitította szerelmi bánatát.
- Kutyának a szerelem - fejezte be délutáni elmélkedését -, csak úgy jó, ha fizetek, mert akkor fizethetek és mehetek. Az se kell. Dolgozni fogok.
Ezzel egy széles mozdulattal a mosdótálba hajította cigarettája csutkáját és elment sétálni. Egy félóra múlva meggyőződött róla, hogy minden út a főtérre vezet, ahol két, ellenkező irányban haladó emberkör keringett: a kigyulladt gázlámpák alatt ott sétált Mont-de-Marsouin intelligenciája. Lacrouze megállt és nézte a tömeget. Egy sarkon hirtelen a sötétebb kocsiút közepére éles acetilén fénykéve vágódott ki s lassú haladással imbolygott előre, körülötte apró, kutyariasztó petárdák pattogása hangzott: a gimnázium igazgatója biciklizett arra, mint minden este, fejbúbtól bokáig sweaterbe-jägerbe burkolva. A tér másik oldalán fátyolos fejű nők és messzelátó-tokos férfiak haladtak. Láttukra Lacrouze fölneszelt, igen, jó ötlet, ő is színházba megy.
A páholyok még nagyrészt üresen álltak, de a földszinten már élénk élet uralkodott az állóhelyen szorongó diákok, az első sorok karfáin üldögélő újságírók és az utolsó sorokat betöltő színészcsaládok révén.
- A karzaton ma majdnem annyi a diák, mint a cseléd! - állapította meg egy borzas, kis rongyos újságíró.
A zenekarba most egy háromszín-szalagos babérkoszorút hoztak. A dobos megtapogatta a szalagot és elolvasta felírását. A kis újságíró is olvasásra görbítette a nyakát:
- Á, á, nézd csak: A Mlle Molly Glotz, notre incomparable "Pucelle. Biztosan a vén agyalágyult Villoison nagylelkűsége.
- Pssszt! - süvöltött az állóhelyről egy szemfüles zenebarát s a nyomban rá lesuhintó karmesteri pálca nyomán felhangzott Gounod nyitánya. A nézőtér lassan elsötétült, csak itt-ott nyilallt belé később egy-egy halkan forduló páholyajtó nyomán a folyosók fénye: érkezett az előkelőség.
Barbier, a darab szerzője, fölneszelt sírjában az első tirádákra, de mikor Glotz kisasszony nagy, fekete szemét és rómaira hajlott orrát meglátta, megnyugodott - legalábbis így gondolta magában Lacrouze. A karzat ifjúsága óriási ordítozással fogadta az öntudatos kedvencet: Vive la Pucelle, Vive la France, Vive le catholicisme! Egy újságíró állva tapsolt az első sorban; egy első emeleti páholyból egy könyökig fehér kesztyűs nő integetett a művésznőnek; félig a páholy hátterében a délután látott sovány, öreg abbé tapsolt kenetesen: s az óriás koszorú fölemelkedett a rivaldára. Glotzon, ki a deklamálás hevében kissé elferdült szájjal, de szépen szavalt, páncélt jelentő pikkelyes ruhaderék volt, ugyanilyen trikójára jobb oldalt egészen nyitott brokátszoknya borult; zászlója a rendező gondosságából mindig a színen lobogott, hol a kezében, hol egy kis trikós kóristaleányéban.
A függöny legördülése után fölzúgó tapsviharból, melynek folyamán a művésznő tízszer lépett a lámpák elé, lassan-lassan kibontakozott a tüntetés: a karzatról apró kék, fehér és piros papírdarabok kezdtek leereszkedni sikló repüléssel a közönség fejére, szétfolyó betűkben hordván magukon Poulignynak egy alkalmi versét; a karzat és az állóhely versenyt bőgött.
Lacrouze kiment az utcára, a színház elé cigarettázni, ahol sok apró, gyorsan szívott cigaretta tűzpontja sziporkázott a sötétben. Mindenki beszélt, mindenki tárgyalt; Gaston unalmában a színlapot kezdte böngészni, amikor valaki rászólt. Jonzacais volt.
- Hát hogy tetszett az a fölpitykézett nőstény? Tudja mit, menjen maga haza, magának még árthat ez a mulatság; rajtam, vén jakobinuson, már nem fog semmi. Belőlem kiveszett már rég az alap, amire építeni lehetne; de önökre, akiket valláserkölcsi lapon neveltek, hiszem, nagyon hatnak Barbiernek mégis csak szép sorai. Igaz, igaz, van is valami megvesztegető ezekben a hazafias, vallásos tirádákban... Na;... de azok a kis trikós libuskák jól festenek a harcias környezetben, mi?
Lacrouze-t kissé megzavarta a gondolatközlésnek ez a valódi "nagyvárosi merészsége, amitől úgy elszokott Pédebidoultban. A nézőtérre visszatérve fáradt aggyal inkább új környezetén jártatta az eszét, mint a darabot figyelte. A töméntelen változások során a pár percre kivilágosodó nézőtéren lankadtan tekintgetett körül a nagy egyedülség unalmával szemében. Volt az apródok között egy olyan szabású lány, mint Hortense; ha rá esett a tekintete, valami a szívébe nyilallt, s ilyenkor önkéntelenül az öreg pap sovány, előkelő arcát kereste, hogy ne legyen olyan egyedül. Aztán, hogy elzavarja fejéből Hortense képét, feszülten figyelte a mindinkább berekedő Glotz kisasszonyt. A tüntetés meg-megújult, de most már ellenkező hangok is vegyülte belé s az utolsó felvonás alatt a karzaton verekedés is volt. Lacrouze különös hangulatban hagyta el a színházat. A színészbejáró előtt elhaladva hallotta a kis borzas hangját:
- Á, á, a művésznő tekintettel a közlelkesedésre ma kocsit hozatott.
A két álmos ló - már kifogva - egy fa alatt bóbiskolt. Gaston csöndesen lépegetett a családok szerint kettes, négyes, sőt hatos karonfogódzott sorokból álló tömegben és nagyon egyedül érezte magát. A lámpákat már oltogatták, mikor hazaért, a bolthajtásos kapualj is sötét volt s árnyéka egy pislogó gyufaszál világán imbolygott szobája felé. Éjjel fölijedt s mintha a Wagner-szobor helyén Hortense arcát látta volna. Reggel úgy rémlett neki, hogy álmában sírt.
Puha lélekkel, sajgó gerinccel lépett be az igazgató után a tanári szobába, s miután az igazgató bemutatta a helyükről félszegen vagy rosszkedvűen bólogató öregebb kartársaknak, Gaston félreült és cigarettára gyújtott.
- Szép kis komédia volt az tegnap este, ujjongtak a csuhások...
- Marhaság!... - szólt Jonzacais.
Egypár "ühüm felelt rá a szoba különféle sarkaiból.
- Kolléga úrnak bizonyára jobban tetszett volna egy pár guillotine-os jelenet - szólalt meg egy elegánsan öltözött kolléga pecsétgyűrűs jobb kezét fölemelve.
- Hát szép látvány is az, ha egy-két hülyéből kiszorítják a szuszt. De hagyja, kolléga úr, nem is erről van itt szó. Nem szép eszközökkel dolgoznak maguk, csuha-becézők, komédiával fogják a híveket, énekkel és zenével, mint az Üdv Hadserege. Hát nem? - fordult Jonzacais Gastonhoz.
Az elegáns mosolygott.
- Az urak vitájába én nem szólok bele, nem szólhatok bele, de mondhatom, hogy...
A kollégák a különféle sarkokban fölütötték a fejüket: a "jövevény bemutatkozik.
- ...én nem ismertem, tegnap láttam először, és úgy éreztem, hogy mint irodalmi mű szép és megkapó. Jeanne D'arc nagy alakja történelmünknek.
- Hjajaj! - sóhajtotta Jonzacais.
A kollégák visszamerültek foglalkozásaikba, de az elegáns fölkelt helyéről és Gaston felé indult. A csöndben csak az órára hívó csöngő berregése hangzott.
- Ön megértő ember, uram; szeretnék önnel mindjárt most megbeszélni egypár dolgot, de már csöngettek és nekem ma egész délelőtt órám van... igazán kár...
- Bocsánat, uram, én csak...
- Nézze, kolléga úr, ha nem venné sértésnek vagy tolakodásnak, én annyira el vagyok foglalva... tegye meg nekem azt a szívességet, hogy ma nálam ebédel; igazán nagy hálával leszek ön iránt lekötelezve.
- Uram... - restelkedett Gaston.
- Hát akkor rendben van, ugye? Kettőkor ebédelünk. Hosszú szappan utca 5. Önnek nincs órája? Viszontlátásra!
A következő óraközben Jonzacais megszólította:
- Lacrouze úr, hát ezek szerint ön is a csuha árnyékába kívánkozik!
- De, kolléga úr, én egész tárgyilagosan igyekez...
- De, Lacrouze úr, ne mentegesse magát a meggyőződéséért! Ön így gondolkozik. Sajnos, hogy így gondolkozik, de ezen nincs mit szégyellnie. Egyszerű aberráció, szellemi defektus. Mit csináljunk? Így van, hát így van. Nem csupa oroszlánokból áll az állatvilág, kukacoknak is köll lenni.
Gaston egyedül maradván kiterjesztett tenyérrel maga elé csodálkozott, de aztán lassan föltápászkodó önérzetével így szólt magához:
- Ez mégis csak megyei székhely, itt elvei is lehetnek az embernek, s ha az igazgató köpködős természetű, nem kell az egész tanári karnak megszoknia a köpködést.
Haza ment átöltözni; és kettő előtt öt perccel becsöngetett az elegáns Meymac lakásán.
- Isten hozta! Engedje meg: a feleségem...
(- A tegnap déli nő! - gondolta Gaston.)
Olyan ebédet Gaston még Párizsban sem evett (2 fr. 50), mint amilyent itt kapott (hat fogás) s amelyről Meymacné nem győzte mondogatni, hogy igazán már nem volt idejük jobban előkészülni. Meymac a zsebében hordta az egyiptomi cigarettát s nem tartotta külön skatulyában, mint Pédebidoult polgármestere; ebéd után pedig brazíliai szivarral kínálta meg vendégét. A Grand-Marnier-palack (cordon rouge!) asztalra kerülése után az asszony bocsánatot kért és átment a szalonba.
- Felvilágosítással tartozom önnek, uram - kezdte lábát keresztbe rakva Meymac. - Nemde, kissé talán furcsának tűnt föl ön előtt ez az eléggé meg nem okolt ebédre való meghívás? Íme a magyarázat. Semmi misztikum, semmi misztikum, biztosíthatom. Bizonyára méltóztatott észrevenni, hogy tanári karunkban vannak, hogy úgy mondjam, elemek, mégpedig a fiatalabb generációból, akiknek sem elveik, sem modoruk, főleg modoruk nem alkalmas arra, hogy egész kezdő (remélem, nem sértem meg ezzel), fiatal tanároknak mintául szolgáljanak a mindennapos érintkezés természetes szuggesztiója alatt. Én, mint meglett ember, megengedhetem magamnak az ilyen, maihoz hasonlatos mentőakciót. Én egyszerűen azt akartam, hogy ne menjen azokkal az urakkal ebédelni. Ha első alkalommal velük megy, rögtön abonáltatják az ő vendéglőjükben, ön oda szokik, aztán már nem megy el onnan. Nem önnek való társaság, higgye el, uram. Azok az urak Tourloudouhoz járnak, a színészkocsmába. Úri ember pedig csak Charlierhez járhat. Módomban van önnek ott kedvezményes havibérletet kieszközölni... Még egy pohárkával, igen?
A szalonból áthallatszott Meymacné csinos, kis vékony hangja, amelyet Gaston a Grand Marnier ködén keresztül szépnek talált.
- Ah - folytatta Meymac egy kis lemondó mosollyal -, ön el sem hiszi, hogy ezek a kis destruktívok milyen nehézzé teszik országunk háromszor szent tradícióinak fenntartását. Az a világromboló szellem, amely királyokat fejez le, oltárokat foszt meg díszeiktől, napjainkban félelmes előhaladást tett. Igen össze kell tartanunk. Bocsánat, uram, talán sértem meggyőződésében, ha így beszélek. Ha ön talán szabadgondolkodó...
- Szabadgondolkodó? - kapta fel a szótól megijedve Gaston.
- Vagy közönyös...
Gaston elpirult és érezte, hogy hónalja izzad.
- Na jó, Istenem, ha egy ilyen fiatalember nem megy minden vasárnap templomba, az még nem olyan nagy baj, bár az Egyház parancsa e tekintetben kategorikus... De ezen még lehet segíteni, nemde?
- Mindenesetre, tanár úr.
- Kivált, ha a jó szándék is megvan.
- I-igen, igen, mindenesetre.
- Fő dolog az alapelvekben való tántoríthatatlan hit.
- Én is úgy gondolom.
- De igazán nevetséges és helytelen dolog, hogy én itt önt így zavarba hozom és magam olyanforma szerepet játszom, mintha meg akarnám önt téríteni. Vessünk véget ennek az eszmecserének egy kérdéssel: mit szólna ön hozzá, ha Saint-Gaudens báróné vallásos összejöveteleire meghívót kapna?
- Igazán, hát... de hogy jutnék én ehhez a megtiszteltetéshez,
- Az az én gondom - hangzott a dodonai válasz.
- Bátor lennék... elmenni...
- ...és ott jól viselni magát! - fejezte be nevetve és mindkét kezét érzelmes szívességgel Gaston felé nyújtva Meymac.
A szalonból áthallatszott Liszt Liebestraum-ja. Gaston hangulata ünnepi méreteket öltött.
Mikor Lacrouze az elegáns és új Saint-Gaudens palotához ért, már egy automobil és két nyitott hintó állt a ház előtt.
Livrés inasok vették el a kalapját és botját a nagy előcsarnokban, ahol csipkés gallérú ősök kopott méltósága halványkodott le a falakról. Egy pálma árnyékában a lourdesi Mária szobra állt. A szalon ajtajában Meymac fogadta, karon fogta és egy kígyótermetű, feketébe öltözött nő elé vitte, akinek sötét szemét szabályos, széles kék karika övezte.
- Lacrouze barátom, kiváló fiatal kartársam
- Örülök, uram, hogy választott kis hadseregünknek egy katonát hozott saját személyében - szólt Saint-Gaudensné, azzal bólintott egyet a fejével és Meymac odább vonszolta Gastont.
- Fiatal barátom, Lacrouze kartársam.
- Pouligny vagyok - felelt nemes egyszerűséggel a költő.
- Barátom és fiatal kartársam, Lacrouze úr.
- Örvendek, igazán örvendek - motyogta Villoison gróf.
- Kiváló fiatal kartársam, Lacrouze barátom.
- Az öreg Soultzot csak ismeri, nem kell megmondanom a nevemet - kedélyeskedett egy borotvált képű kövér bácsika. - Na, üljön ide mellém.
Gaston leült és összeszedte gondolatait; de nem tudott mit mondani a barátságos doktornak. Pouligny finom mosollyal hajolt a bárónéhoz, aki halkan nevetett. Villoison fölpislogott és egy kis tubákot dugott diszkréten az orrába. Soultz fölkelt s amint Gaston követte a szemével, hogy merre reng a doktor hája, meglátta, hogy a nagy teremben még többen vannak. Gaston fölkelt és ügyetlenül meghajtotta magát feléjük. A halkan beszélgető csoport bólogatva fogadta a néma üdvözletet: mákfejek a szélben.
Jerome Bigourdan abbé, a Szent Mihály templom áldozó papja most lépett a terembe; folytonos mosollyal és köszöntgetéssel sietett egyenesen a báróné felé. Pár szót váltott vele, aztán újra hajlongva és mosolyogva a szalon szabadon maradt terének közepén álló kis asztalkához ment, amelyre lehelyezte könyveit és jegyzeteit, majd az asztal elé lépett és fölemelte a kezét:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Uraim és hölgyeim, kedves híveim az Úrban, mai előadásom tárgya egy ismertetés lesz a Családatyák Szövetségéről, amelynek alapítója és elnöke érdemtelen csekélységem.
Ezzel egy félig elszopott Valda-pasztillát tüntetett el a zsebkendőjébe és leült.
- Mindnyájan élénken emlékszünk arra az időre, mikor fegyverrel támadtak az ördög szolgái szentélyeinkre...
- De milyen élénken! - kiáltotta Soultz.
- ...ma, napjainkban pedig már a szellem fegyverével is hadakoznak ellenünk, könyveik mételyt hintenek gyermekeink lelkébe...
- Mit mondott? - neszelt föl Villoison.
- ...akiket elrabolnak tőlünk átkos oskoláik padjaiba zsúfolva őket. Könyveket írattak ördögien eszes emberekkel, akik elferdítve adják az ifjúság elé a történelem igazságait. A hivatalos Franciaország égisze alatt dolgoznak és püspökeink hiába tiltják el híveiket a veszedelmes könyvek használatától, a métely egyre terjed, mert ha egy-két bárányt sikerül is visszaterelnünk az akolba a szent gyónás eltiltásának fenyegetésével, mit tegyünk a tanítókkal?
A báróné sóhajtott és lemondással helyeselt.
- Mert elvégre is jogunk van tudni, hogy mit tanulnak az oskolában. A Családatyák Szövetsége van hivatva ellenőrizni ezt az egész aknamunkát, amely nemcsak lelkiismeretünk ellen irányul, hanem országunkat alapjában támadja meg. Becstelenek lennénk...
- Qui peut vivre infame est indigne du jour - susogta bele Corneille-ből Pouligny.
- ...ha nem cselekednénk. Nos, mi cselekedtünk: megalapítottuk a Családatyák Szövetségét.
- Brávó, Bigourdan - hangzott a báróné biztató hangja.
- A szövetség tagjai olyan felnőtt férfiak, akiknek iskolás gyermekeik vannak. Minden atya kétféle kérdőívet kap, az egyik a tanítóra, a másik a tankönyvre vonatkozik. Itt jegyzem meg, hogy szövetségünk főleg és egyelőre csak az elemi iskolákra terjeszti ki figyelmét. Ami a középiskolákat illeti, ellenőrzésük a legközelebbi jövő feladata.
A báróné Gastonra tekintett; Villoison pislogva rázta gyorsan, igenlően a fejét.
- Van szerencsém bemutatni a tanítóra vonatkozó kérdőívet. Íme:
1. pont. A tanító neve és vallása.
- Helyes, helyes - kiáltotta Soultz. - Elég baj, hogy közokirataink a vallás föltüntetésében hiányosak.
- 1a) pont. Műveltségének neme és iránya.
2. pont. Nem szabadkőműves-e vagy általában szabadgondolkodó?
3. pont. Milyen napilapokat olvas?
4. pont. Nincsenek-e szenvedélyei? nem kicsapongó-e vagy iszákos?
Ezek az általános kérdések.
5. pont. Mit tart a világ teremtéséről, a lélekről és a pápaság történetéről?
6. pont. Hogy beszél az 5. pontban érintettekről a gyermekek előtt?
Pouligny tizennyolcadik századi zománcos óráját nézte és diszkrét elismeréssel csodálkozott. Bigourdan folytatta:
- A tankönyvre vonatkozó kérdőív kutatja a szerző személyét és részletezve, adatszerűen vallási, történelmi és erkölcsi felfogását. Ha kívánják, az egyes pontokat...
- Mindenesetre nagy örömünkre szolgálna megismerkedni velük, de éppen ebben az ügyben sürgős és hosszabb ideig tartó megbeszélésem lenne a titkár úrral még mise előtt. Ha nem csalódom, már tíz óra és tizenegyre a templomban kell lennünk.
Bigourdan mosolygott, hajlongott, azután fölkelt és búcsúzott.
- Ön mondja, ugye, a tizenegyórai misét? Szegény Bigourdan, akkor ön még nem is reggelizett! Éhgyomorra egy ilyen tartalmas előadást, igazán...!
A társaság oszladozott. Volt köztük egy férfi, aki monoklit viselt, s egy másik, aki dupla gombos kék kabátjához lakkcipőt hordott, amelyről a fehér vászonnadrág gavallérosan két ujjnyira föl volt hajtva. A világos ruhájú nők a főtér felé siettek; Soultz szivarozva vágta magát hintójába; Villoison gróf pislogva kapaszkodott föl automobiljába.
- Kedves Meymac - szólt a báróné hátra maradó titkárjához -, ugye nem veszi rossz néven, ha ismert diszkréciójára hivatkozva arra kérem, hogy fáradjon át a könyvtárszobába és hagyjon engem egyedül?
Meymac kezet csókolt és engedelmeskedet.
A báróné átment szobájába, ahol sietve bontott föl egy reggel érkezett sok pecsétes levelet. A borítékból olajnyomatú szentképek hullottak a kis mozaikos asztalkára. A báróné ámulva tette le a sok pecsétes borítékot:
- És a pénz? Hiszen megírtam neki, hogy alig van a házban ezer frank! Tisztára meg van őrülve!
Egy gőgös mozdulattal lesöpörte a szentképeket az asztalról. Pár perc múlva már mosolyogva nyitott be a könyvtárszobába.
- Mit olvas, Meymac? Dantét? Nézze, jöjjön, kérem, adok magának egy csomó szentképet a nagybátyám aláírásával, lesz szíves és átadja a hittan-tanárnak, hogy ossza ki legjobb előmenetelt tett tanítványai között. Ha megvár, míg átöltözöm, elviszem a kocsimon a templomba.
- A méltóságos asszony beszélt Charlier-val Lacrouze érdekében?
- Igen, beszéltem, a dolog el van intézve.
Mikor Gaston belépett a Wagner Richárd védelme alatt szerénykedő szobájába, asztalán egy csomó könyvet talált: Kant művét és Bossuet összes munkáit.
- Bossuet? Hogy kerül ez ide? Ezt nem rendeltem! Rám akarja sózni. Hohó!
Bosszúsan csapta föl a kalapját és sietett a főtérre. Új ruhák suhogása, tiszta ruhák illata, gondosan mosdott, fésült, borotvált emberek, topogó anyókák, cilinderek, tiszta női kesztyűk, imakönyvek; mindenki a misére siet. Megkondul a nagy harang s fehér villanással rebbennek szét a toronyról a galambok.
Múló haraggal és csillapuló eréllyel lépett be Gaston Gros boltjába:
- Megkaptam Kantot... köszönöm... de tévedésből a Bousset összes műveit is elküldték...
- Mi nem szoktunk tévedni, tanár úr! A kérdéses művet Bigourdan abbé úr rendelte meg a tanár úr számára.
- Bigourdan?
A tanár úr összerántotta a szemét: gondolkozott. Aztán elment misére; evangéliumra ért oda. Vékony tenor hangon énekelte a diakónus: In illo tempore... Az első padban, mint egy szomorú zászló, lengett a báróné kalapján a három hatalmas fekete strucc-toll. A szentély fölött a nagy ablak Szent Mihályának égszínkék palástja csillogott az átütő napfényben, amellyel az örök mécses lángocskája vívott kicsinyes küzdelmet. Gaston mellett egy öregasszony sipegte imáit. Az orgona itt-ott zajongva búgott közbe, a főkántor mély baritonja hosszan elnyújtotta: Et cum spiritu tuo.
Miközben az asszonyok szoknyájukat igazgatva, a férfiak térdüket törülgetve s zsebükben alamizsnáért kotorászva igyekeztek az ajtó felé, Gaston egy oszlop mögé állt és várta az abbét.
- Á! tanár úr, az a csekélység... szót sem érdemel...
- Mégis, abbé úr, nem tudom, hogy köszönjem meg, és...
- Úgy, hogy szorgalommal forgassa a köteteket. Igen, akkor, amikor ön Kant legfontosabb filozófiai művét megrendelte, bent ültem a mi Gros barátunk boltjában és aznap este, amikor Meymac összehozott bennünket, eszembe jutott az ön megrendelése és így szóltam magamhoz: illő, hogy megismerjük ellenségünk fegyvertárát, de azért a mi fegyvereink használatában sem szabad elhanyagolnunk tehetségünket! Ezért voltam bátor könyvtára szaporításához hozzájárulni. Különben is igen leköteleznem, tanár úr, ha az Úr szolgájának szerény hajlékát kedves látogatásával tisztelné meg a délután folyamán; egyről-másról elbeszélgethetnénk, ha nincs kifogása ellene - fejezte be némi nyomatékkal az abbé. - A viszontlátásra, tanár úr! Most megbocsát, hogy így faképnél hagyom, de a báróné vár.
Délután négy és öt óra között a plébánia hideg kőfolyosóin egy fiatal cselédleány vezette Gastont az abbé szobája felé. Gaston halk kopogására ünnepélyes hang felelt:
- Isten hozta a kopogót!
Az ajtóval szemközt lévő falon embernagyságú hatalmas fekete kereszt, a többi három fal csupasz. Festetlen durva asztal és két szék, egy tucat bőrkötéses fóliáns a földön egy sarokban, egy egyszerű lóca a vendégek számára és egy igen díszes, intarziás imazsámoly a vén aszkéta szobájának egész fölszerelése.
- Laudetur Jesus Christus! Köszönöm, hogy eljött, tanár úr! Oda a lócára talán, az a legkényelmesebb! Nos, megbarátkozott-e már az új környezettel, tanár úr?
- Igen, abbé úr, jól érzem magamat itt.
- Meg voltam róla győződve, tanár úr: a város intelligenciájának zömét alkotó nemesség, a köréje csoportosuló papság üdvös befolyása mindörökre biztosítani látszanak a társaságainkban uralkodó választékos, emelkedett és vallásos szellemet. Olyan magasrendű egyénekkel találkozik ön itt, mint Pouligny, az Akadémia koszorús költője, a Chansons méditatives et religieuses szerzője, és Saint-Gaudens báróné, akiknek esze, szíve és erszénye a hitélet előmozdításának szolgálatában áll. A Mindenható kegyelme vezérelte a tanár urat e körbe. Míg talán előbbi állomáshelyén...
Gaston elszomorodott:
- Csúfosan kijátszottak...
- De itt vigaszra talált, ugye?
- Megnyugodtam, abbé úr.
- Szívbeli bánat? Szerelem?
Gaston szótlanul bólintott igent.
- Elvonták a munkától?
- Sokat jártam a házhoz.
- Bocsásson meg egy öreg lelki atyának a kifejezésért, behálózták? Ó, ismerem én ezeket a lelketlen szülőket, akik minden áron férjhez akarják adni leányukat és nem restellik a választott fiatalember lelkéből kiölni a munka szeretetét. Úgyszólván a leányuk szoknyájához varrják őket, mesterségesen elzárják minden szabadabb szellőtől, hogy mást ne lásson, csak azt, akit ilyen frivol módon akarnak élete osztályosává tenni. Bocsásson meg nekem, ha fájdalmas sebet érintenék, de jobb kiégetni a bajt tüzes vassal is, mint a kis fájdalmat kerülve a holtak birodalmába költözni.
A csupasz falak dübörögve verték vissza az abbé hangját.
- Íme egy fiatal élet, amelyet céltalanná tettek. De nem hagyjuk, célt keresünk neki, a lelketlen tömeg széles országútjáról az erény meredek ösvényére vezéreljük és megmentjük. A csalódott igaz szerelem gyakran vezet fornicatiora, a bűn posványába, amitől csak a vallásos élet és az erős szellemi munka véd meg. Mi a terve tanár úrnak, kérdem igaz érdeklődéssel.
- Dolgozni szeretnék - felelt tétován Lacrouze és röstelkedve gondolt a fölvágatlan Kantra.
- Lacrouze fiam, önre hivatás vár! - kiáltott fölemelt kézzel az abbé.
Gaston megrezzent, az agyába toluló vér egy percre elfátyolozta tekintetét.
- Elfogadná-e hitéleti lapunknak, a Sursum Cordá-nak segédszerkesztőségét, fiam? - kérdezte az abbé és szemében Torquemada lángja lobogott.
- Én... igazán... azt hiszem... gyöngének érzem... magamat.
- Én vagyok a szerkesztője. Bizalom, fiam, melletted leszek.
A plébánia hideg kőfolyosóin a távozó Gaston léptei harci riadót dönögtek.
III.
A tavaszi szél vidáman hajszolta a tenger páráit a város felé. A Vigadó nagytermének ablakai még ugyan gőzösek voltak, de akinek csak az ablak mellett jutott hely, annak már égették a hátát az üvegen átrugaszkodó fiatalos napsugarak. A teremben a Délnyugati Irodalmi Társaság tartotta felolvasó ülését; az elnöki asztalon a tizennyolcadik századi zománcos óra, az elnöki széken Pouligny; a tagok udvariasságból a díszes hölgyközönség közt maradt állóhelyeket töltötték ki; a felolvasó asztalnál egy vörösre izzadt fiatalember beszélt hangosan és elfogódva a szabadgondolkozásról:
- ...ezekben voltam bátor kimutatni azt a pusztítást, amelyet a szabadgondolkozás vitt véghez országunk háromszor szent tradícióiban. Mi következik mindebből, kérdhetnék önök! Engedjék meg, hogy a költő szavaival feleljek:
"Qui peut vivre infame est indigne du jour!
A karzatról rendszeres lábdobogás kórusa zúgott föl, amelyben a finom női kesztyűk diszkrét tapsa elveszett, mint a madárcsicsergés az orkánban. Az elnök az óráját nézve maga is tapsolt. Az első sorban ülő báróné csúcsos, piros szalmakucsmáján libegő kócsagtoll élénken helyeselt.
- Ez az a tanár, apa, akit a télen a Fáklya szerkesztője megvert, mert azt írta az újságírók ellen? - kérdezte egy utolsó sorban ülő kisleány.
- Nem verte meg, csak akarta - felelt az apa.
Pouligny fölemelte a kezét: a karzat rendszeres lábdobogása megszűnt. Aztán, miközben az utolsó sorok közönsége az ajtó felé szivárgott, pár szóval bezárta az ülést. Fölkelt, óráját zsebre dugta és a háta mögött pironkodó Gastonhoz fordult:
- Igazán szép és tartalmas előadásáért fogadja, kedves tanár úr, legőszintébb szívből jövő köszönetünket és szerencsekívánatainkat. Gratulálok! A propos - folytatta félhangon -, most jut eszembe, elkészült már az a kis füzet a francia nemesség históriai szerepéről? Villoison már gondoskodott a kinyomtatásáról, ami önnek egy krajcárjába sem fog kerülni.
- Már a végén járok. Az elnök úr jegyzeteinek nagy hasznát vettem, egész részleteket átvehettem a maguk teljességében.
Pouligny megelégedetten mosolygott, kezelt és távozott.
Jonzacais, aki két barátjával az előcsarnokban nézegette a távozókat, megvetéssel bökött az elsuhanó költőre, akinek nyomában Bigourdan lépegetett kedves Gastonja karjába kapaszkodva.
Vidáman haladtak a kifelé áramló tömegben. Itt-ott kíváncsi arcok fordultak feléjük s néha közvetlenül a hátuk mögött hallották: "Ez volt az!
- Öröm ez nekem, fiam! - szólt Bigourdan. - Az Isten vezérelt hozzám, aki megszánta öreg szolgáját, látva megfogyatkozott erejét és segítő társat rendelt melléje. Még van annyi erőm, hogy föltartsam a zászlót, de fegyver már nem való a kezembe. Régóta munkálkodom már az Úr kertjében; mikor én itt megkezdtem a nagy művet, egyedül voltam, kis hadseregem még szerte portyázott a hívőket üldözve, miként egykoron Pál száguldott a damaszkuszi úton. Még aztán is csak úgy tengett a nagy mű egészen addig, míg a báróné nem költözött városunkba; az ő bőkezűsége tette lehetővé a lap megindítását. De mennyi baj volt aztán a szellemi résszel...
Aszkéta-szeme mélyén fellángolt a szenvedély máglyája.
- ...mert nem akadt senki, akiben lett volna bátorság a laphoz jönni. Meymac csak biztonságát nézte, Pouligny nem akart második helyet elfoglalni. Egyedül csináltam mindent évekig. Most egy éve leroskadtam a teher alatt, két hónapig nyomtam az ágyat... Gaston, te ne hagyj el, tarts ki a mű mellet! Isten veled, fiam, Isten veled! Mai misémet érted fogom fölajánlani az Úrnak!
Gaston egyedül maradt. Megállt. A szíve mélyén sokáig zengett egy húr, de fejében kellemetlen hangulatot keltve kavarogtak az abbé szavai. Bizonytalan félelemérzet fogta el, amely sarkantyúját mellébe vágva hajszolta komor érzések felé, amelyektől még akkor sem tudott megszabadulni, mikor már az intézet tanári szobájában görbült a Sursum Corda legújabb számának korrektúrája fölé. A "tanító múltja és jelene című cikk közepére érve fölütötte a fejét: egy szú percegett valahol.
Kevésre rá nyílt az ajtó és belépett az igazgató:
- Jó napot, tanár úr! Mindig dolgozik, folyamatosan. Nem fél, hogy megárt az egészségének? Úgy látom, ősz óta meg is fogyott egy kicsit.
- Szükségem van a munkára, igazgató úr.
- A munka jó ópium! Hallottam egyet-mást... Különben bocsásson meg, hogy magánügyeire tévedt a nyelvem, másról akarok önnel beszélni. Láttam jönni az imént s mivel éppen van valami közölni valóm önnel, hát átjöttem. Nem zavarom túlságosan? Mit dolgozik?
Az igazgató némi mosollyal vette tudomásul a Sursum Cordát.
- Hát éppen erről akarok önnel beszélni. Nézze, uram, senkinek semmi kifogása az ellen, hogy ön mint vélekedik az államról, az egyházról, az egész világról. Nem vagyunk a Balkánon! De ha ön állami tisztviselő egy olyan államban, amely véghez vitte az állam és egyház szétválasztását, amelynek vezetésében határozottan szabadgondolkodó elemek érvényesülnek, amely rossz szemmel nézi a klerikalizmust, legalábbis tapintatlanság, nem mondom, klerikálisnak lenni, de olyan exponált állást elfoglalni, mint ön, bizonyára az. Tekintetbe lehet venni a meggyőződés, a fiatalkor hevét, neveltetésének talán elfogult irányát, de mindez nem változtat a tényen. Nézze, tanár úr, amit mondok, az nem megrovás, nem intés, csak figyelmeztetés, de hozzá kell tennem, hogy én most nem a magam nevében beszélek, hanem a felsőbbség nevében. Vallja a hitét, védje az igazát, de a nevét törültesse a Sursum Corda címlapjáról. Ezt már én mondom személyesen; ezt én ajánlom önnek baráti tankácsképpen. Nem kell megtennie, a világért se! A felsőbbség óhaja csak odáig terjed, hogy ne tartson agitacionális felolvasásokat, ne ön írja a Sursum Corda legvéresebb cikkeit és privát véleményét fojtsa magába, amíg az osztályokban tartózkodik. Ez utóvégre nem is sok.
Gaston oly feszült figyelemmel meredt az igazgató arcába, hogy nem is értett meg mindent, amit az mondott.
- Aztán még egyet! Ne tessék sem a tanári könyvtár, sem az ifjúsági könyvtár könyveibe megjegyzéseket írni. Van itt valami tíz-tizenkét könyv, amelyeket ön úgyszólván telefirkált mindenféle túlzó megjegyzéssel. Egy helyütt leszamarazza Voltaire-t, más helyütt Jules Payot-t sértegeti; szép még, hogy az én könyvem egyik lapjának szélére csak azt írta, hogy tévedés - fejezte be nevetve az igazgató.
Udvariasan búcsúzott és ment. Finoman ápolt keze óvatosan húzta be maga után az ajtót. Gastonban fölszakadt a keserűség, s míg cigarettára gyújtott, mogorván farkasszemet nézett a kultuszminisztert ábrázoló, díszes rámájú, egyszerű metszettel. Összekaparta a korrektúra-íveket és léptei zaját figyelve ment le az utcára. Az alsó végén, ott, ahol egy csonka templom kopasz homlokzata zárja el, suhancok játszottak pénzzel falhozdobósdit; a felső végen vasárnapos emberek alakja jöttek-mentek. A levegőben néha-néha langyos szellőpatakocskák suhantak el. Cigarettacsutkáját egy pinceablakon akarta bedobni, de eszébe jutott Meymac és az aszfalt egy körülrácsozott fájának tövébe ejtette... S most már tudta is, hogy hova megy.
- A méltóságos asszony most fürdik. Tessék, tanár úr, itt helyet foglalni.
Gaston leült a nagy szalonban egy kis támlátlan székre és kezdett megnyugodni: halk zengésű, előkelő asszonyi illatok keringtek a teremben. Valahogy úgy érezte magát, mint az, aki perzselő nap elől végre árnyas berek füvébe fúrhatta a fejét.
Sikoltást hallott. Fölnézett. A báróné szaladt át a szalonon csak félvállra gombolt, egy szál áttetsző batiszt ingben. Fehér húsa fénylett.
Gaston lehunyt pillái mögött őrizte még pár percig az eltűnt jelenséget; aztán nyújtózott egyet és megdörzsölte a homlokát. Elmosolyodott s az ápoltan villogó fehér húsra gondolva így szólt magához:
- Majd csak lesz valahogy!
Az ajtó nyílt. Gaston fölvágta a fejét: csakugyan a báróné jött vissza, de már felöltözve.
- Bocsásson meg, tanár úr, hogy előbb rendetlen öltözetben látott, de azt hittem, hogy a könyvtárszobába vezették: a barátaimat ott szoktam fogadni.
- Zavarom a méltóságos asszonyt, de nekem nagyon fontos ügyben jöttem tanácsot kérni. Az imént ültem a tanári szobában, amikor egyszer csak benyitott az igazgató és így szólt hozzám...
- Szegény ember, hogy üldözik - sóhajtotta a báróné, kezét a Gastonéra téve. Bigourdan tudja már?
- Még nem. Ő most el van foglalva a plébániai irodában. Ha tehettem volna, hát neki szólok először és nem alkalmatlankodom itt.
- Az Istenért, kedves Lacrouze, mit beszél? Egyenesen nem fordulhatott volna énhozzám?
- Nem mertem volna...
- Merni kell, tanár úr, ha az ember fiatal. Ez az élet titka.
Gaston felé négy piciny fényforrás szórta sugarait: két asszonyi szem, két gyémánt fülönfüggő. Gaston megérintette a fehér kezet, amelyről illatfoszlányok szakadtak, ha fölemelkedett. Az asszony lehunyta a szemét.
Gaston nem tudta, hogy tovább menjen-e. A báróné végre is fölpillantott, elmosolyodott, azzal fölkelt és kisietett a szalonból. Gaston utána bámult, aztán nagy léptekkel kezdte fölmérni a terem hatalmas perzsaszőnyegét, hogy ifjúi tüzét használja valamire.
- Úgy jár itt föl s alá, mint egy ketreces oroszlán, kedves tanár úr. Telefonáltam Bigourdannak, Poulignynak, nemsokára itt lesznek s majd ebéd alatt megbeszéljük a kérdéses ügyet.
Bigourdan futva érkezett, komolyan meg volt ijedve; Pouligny suhanva jelent meg s nyugodtan érdeklődött.
- Gaston fiam, nem hagyunk!
- Semmi esetre sem - erősítette a báróné.
- Megvédjük, tanár úr, megvédjük - mondta Pouligny.
- Letörüljük a nevedet, fiam, a címlapról.
- Szükségtelen - vélte Pouligny.
- Elég talán, ha ifjúi hévét fékezi egy darabig - mosolyogta Gastonra a báróné.
- Nem nagy dolog - szólt a költő. Jam alios vidi ventos! Tökéletesen elég lesz, ha egy ideig, mondjuk félévig, nem ír cikkeket és nem olvas föl.
- És a nevét is jó lesz levenni a lapról. Az őskeresztények is a katakombákba rejtették hitük égő világát, mikor a viszonyok kényszerítő ereje arra szorította őket.
Végre is abban egyeztek meg, hogy félévig nem fog írni és felolvasni, eltüntetik a nevét a címlapról, de megmarad titkos segédszerkesztőnek.
(Megjelent: NYUGAT, 1911/19. szám)