Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Ötödik könyv:

AZ ÖSSZETÖRT SZOBOR

3.

 

 

 

 

A temető kapuján alig tudott bejutni a rengeteg néptől. A gyertyák már kezdtek felgyúlni a sírokon, s a hideg köd fényes körben reszketett a lángok körül. Az ősz hideg lehelete csonton, véren, velőn áthatolt, s ravatallá tette a lelket. A levegőben az őszirózsa s krizantém friss sírása húzott. És még mindig új és új érkezők hozták a virágot a lehunyt szemű embereknek.

 

Bálint lassan ténfergett az utakat elömlő nagy tömegben. Életébe felgyűltek az arcok, a hangok, a virágba borított sírok, a sírkövek, a lobogó lángok. Temetővel volt tele. És ez olyan jó volt, olyan hosszú simítással csitította az élet lázát. Mintha kék szemű húgocska tett volna lágy kezet homlokára: - Mi bajod van, testvérkém? Ne félj, meg fogsz gyógyulni.

 

Hatalmas alakjára minden szem rátágult egy pillanatra. Sokan megfordultak utána. Néha nevét is hallotta, gúnyos, ellenséges vagy hitre lobbant női hangon. Ilyenkor úgy érezte, mintha hideg kéz nyúlna szívéhez, s odaütődött szomorúsága nagy ólomfalához.

 

Egy díszes sír körül, melynek fejénél roppant fekete márvány komorlott, óriási fáklyaszerű gyertyák lobogtak. Olyan komorak voltak ezek az égő gyertyák, olyan ravatalos gyásszal ömlött ez a halálos fény, hogy Bálint úgy érezte, mintha a halálfolyó szakadó kútfejénél állna, s a fekete hullámok vernék homlokát. Mintha innen özönölne, végtelen mozdulással, a világra a halál.

 

Már majdnem közel ért a Mózes sírjához, mikor akaratlanul megállott. Itt a hegyoldalon, a temető hátsó részében, a halál proletárnegyede van: a szegények sírja. Egy nemrég hantolt sír körül egy ínségarcú munkásasszony állt öt pici gyermekkel, három kislánnyal és két fiúcskával. Az anya is, a gyermekek is, olcsó, rövid gyertyákat dugdostak a még fűtelen sír nedves földjébe, s nagy áhítatos szemekkel nézték a kis lángocskákat. A fény felvetődött templomba nyíló arcukra. A kicsinyek orra vörös volt a hidegtől, fénylett is, de szemük nagyra nyílt lélekmargaréta volt. És mint két szegény gyertya fénye: az anya két szeme is fénysátort reszketett a kis fejekre. A kioltott ember fölött, a halál kietlen sátorában, az őszben és hidegben: olyan élet, olyan végtelen szeretet, olyan emberi család voltak. Bálint, észrevétlenül, hosszan nézte őket. Majdnem irigység csúszott a szívéhez. Ha ő feküdnék ott, e hűséges kis szemek meleg vigyázása alatt!

 

Elérkezett a Mózes sírjához. Az elfutott fiú vak álma fölött egy síri lámpa égett. Mellette egy nagy csokor volt fehér krizantémból és vörös szegfűből. A lámpát és virágot Katica hozta ide még kora délután. Bálint nézte a sírt.

 

Nézte a sírt, és látta benne a szétfoszló holtat. Látta kifolyni a nagy kék szemeket, elkeveredni a meghígult test szörnyű habarcsába. Irtózatos nedvek szívódnak szét a rögöcskék szájába, s a megvetkezett csontokon már csak hígult húscafatok ragadnak. Titkos kis hajszálcsöveken sikkad szét, mint egy kiöntött pohár víz, az, aki olyan csodálatos álom, sajgó fájdalom és nagy szeretet volt.

 

Összerázkódott. Mint szegény lakások falába a föld rossz nedve: a sírból, a temető földjéből minden pórusán, teste minden kis futó csatornáján szívódott fel a halál, és elért szívéig. Oh, áldás és jó ajándék minden: az ütés, a nehéz napok, a gondok, az üldözés, az elhagyatottság, az egész emberrel szörnyű világ: csak a nap süssön, csak az ég kék húsa szálljon puhán a szemre, csak a zöld fű nevetése frissítse a lélegzetet. A roppant ember minden paránya zuhogó, forró csókot küldött az élet felé.

 

És akkor ott, a hegyoldal magasabb pontján, belátta szemeibe az egész temetőt. Ezer és ezer láng lobogott feléje az őszi köd óriási glóriájában. Sír hullámzott sír felé, halott csolnak ért halott csolnakot, s mint parttalan haláltenger volt előtte a temető. A sírkövek és fejfák, mint elsüllyedt hajók árbocai jajgattak ki a halálos végtelenből. Eltűnt a város, eltűntek az alakok, kifakult minden mutatása a domború életnek. Mint végtelen dagályba mozdult nehéz zúdulású tenger, csak halál volt: halál, halál a világ. Mint elkeseredett színész, a világ letépte magáról az életszerep minden álcáját, s megmutatta örök lényegű fekete arcát.

 

Végtelen, súlyos döbbenet hideg olvadt ólomja folyt szét az erős férfiban. Oh, ha futhatna, futhatna izmot, agyvelőt, szívet átmelegítő veszett rohanással! Ha elfuthatna valahová, ahol csak nap, csak gyermekek, víg kacagások és virágok volnának. Hogy azokkal rakjon gátat a szíve körül a fertelmes áradat ellen, hogy ne érhessen hozzá a halál, hogy meg ne találja. Nem, nem, nem adja oda összelátott kincseit, nem adja a nap, a csók, a szépség ízét, nem adja még a fájdalmakat sem, a drága kincses fájdalmakat. Titokzatos előteremlésben őbenne kapott új színt és formát a világ, s ha ő kilobban, szürke sírás omlása lesz az élet.

 

Otthagyta a sírt. Majdnem futva, lázas ijedéssel vergődött át az embereken, ki a temetőből. Nem ült villamosra. Gyalog ment, gyorsan, akartan erős lépésekkel, hogy visszamelegítse magába az életet, a test édes bátorságait. Mikor a Roham utcán ment fel a Várba, két úri ficsúr léházott el mellette. - Ennek is ellátják a baját holnap – mondta kacagva az egyik. A mondás csak úgy távolról, alig érintette meg a Bálint lelke könyökét. - Ugyan ki és miért látná el holnap az én bajom? - tűnődött egy halvány kisebbik gondolata.

 

A bezárt hideg levegőben a műtermet sírbolttá fázta, s ide érezte a temetői koszorúk szagát. Az utóbbi időben a nyomorúságszeg nagyon kiütötte fejét a napok zsákjából. Nem telt fára, nem telt semmire, még tisztességes kosztra sem. Majdnem csupán szalonnából és teából élt. Vacogó lélekkel ment a konyhába, teát főzött, ivott vagy három csészével. És mint elgyötört szepegő gyermeket, lefektette magát az ágy menedékébe.

 

Reggel arra ébredt, hogy csuromvíz, hogy torkát fojtogatja valami. Feje nehéz zúgású leszakadt harang volt, tagjait alig tudta mozdítani. - Úgy látszik, tegnap igen nagy kortyot ittam a halálból – mondta. Aztán elhatározta, hogy ma nem kel ki az ágyból. Jól becsavarta a paplanba magát, s lázas szemeivel nézte az egyedülvalóságát.

 

Nagyon jólesett volna egy kis feketekávé vagy tea. De akkor fel kellett volna kelnie, kimennie a hideg konyhába. És olyan nehéz volt a teste, úgy nem tudta rászánni magát: elhagyni a felforrósodott ágyat s hagyni magára ömölni a fűtetlen lakás hideg lehét. Oh, hogyha most volna valaki, akinek lépései széthangoznának a lakásban és lelkében: ne félj, szegény Bálint, vigyázok reád. Aki föléje hajolva, meleg szemeibe göngyölné az ő bibijét. Aki mint szoktatott pihés galambokat, szelíd szavakat küldene felé: mit kívánsz? Hol fáj? Kell-e egy kis forró leves? Ezer gondoskodásával úgy röpkedné körül, mint apró, meleg madarak a reggeli fát. Látta, amint egy fiatal szőke nő jön ki a konyhából. A göndör párák rózsássá teszik arcát, s fényes ködöt fátyoloznak szőke fürtjei fölé.

 

Délig úgy feküdt az ágyban, éber-zsibbadtan. Akkor mégis kicammogott egy percre az ágyból. Majdnem farkasüvöltést hallott a műterem hideg magánosságából. Forró testét hirtelen bebújtatta a télikabátjába. Súlyos, unott mozdulatokkal készítette el a teát a konyhán. Egy kis szalonnát vágott hozzá. - Még van körülbelül egy kiló. Nem hallatlan fényes jövője van egy magyar géniusznak – mondta magában. Aztán visszament ágyába, s ott fogyasztotta el a dús ebédet.

 

Már éppen kezdett visszamelegedni a teste, amikor csengettek. Bálint nagyot kiáltott az ágyából:

 

- Nem fogadhatok, beteg vagyok!

 

- Én vagyok, mester! - kiáltotta vissza a Konkoly Zoltán nyers jó hangja.

 

Erre megint kicipelte testét a párásodó ágyból, újból bebújt a télikabátjába, s úgy ment ajtót nyitni. - Látod, fiam, én döglősdit játszom. Megcsapott a halottak napjának a szele.

 

Zoltánon valami első szemnyitásra megütő változás volt. Már ruhája is valahogy több gonddal volt rajta, mint rendesen. Bozontos rőt haja is mintha valami sziszifuszi fésű kétségbeesett kísérleteire emlékeztetett volna. Sötét bronz arca halaványabb volt, nagy dülledt kék szemei visszaroskadtak árkaikba, nem mondák a fakadó erők forró életdühét. Nagy szomorúság, nagy lemondás volt bennük.

 

Csak akkor szólalt meg, mikor Bálint megint az ágyban volt. Székén kínosan feszengve, kezeivel szokása szerint félszegen hadonászva kérdezte:

 

- Hát azért nem jött el a mester a mai tárgyalásra?

 

Bálint a homlokára csapott:

 

- Igaz, a sajtóperem! Látod, ez teljesen kiment a fejemből. Pedig talán így is elvonszoltam volna magamat. De annyi baj legyen, majd megidéznek újból.

 

Zoltán akadozva beszélt, mintha nagy követ hullattak volna a mellére:

 

- A déli lapok piszkoskodnak. Azt a sejtelmet akarják kelteni a közönségben, hogy a mester bűnös, és ki akar bújni a büntetés alól. Szörnyű, szörnyű világ ez!

 

A régi lázadó erő visszatért egy pillanatra a fiatalemberbe. Öklét szétrázta, s szemei egy percre a régivé haragosodtak. Bálint bágyadtan legyintett.

 

- Odamentem én is a tárgyalásra. Ott akartam elbúcsúzni a mestertől. Gondoltam, éppen alkalmas búcsúhely lesz ez arra, hogy sohase kívánkozzam vissza Magyarországba.

 

Bálint felsőteste megrándult:

 

- Búcsúzni! Hova az ördögbe mész?

 

Zoltán egy jó percig hallgatott. Összevonta ajakát, szemeit úgy forgatta, hogy majd kiestek az üregükből. Aztán nagyot nyelt, és csendesen mondta:

 

- Párizsba megyek. Itt már nem bírom tovább a nélkülözést. Nem tudom nézni, hogy pusztul, hogy rothad el napról napra bennem minden, amiért születtem, amiért értelme van, hogy vagyok. Hányszor voltam közel a megőrüléshez, s napokig kellett futnom a hegyeket, hogy testemből kifárasszam a megzilált lelket. A Mózes halálával aztán minden reménységem, minden erőm elhagyott. Mintha fokozódó súllyal feküdnék rajtam ez a fiatal hulla, mintha fagyasztana, mintha elnyomna. Kezdett az életem nagyon csúf lenni, de én nem tudok elevenen meghalni. Hiába jártam mindennap a minisztériumban, a városnál, el sem olvasták a kérvényeimet. Oh, mester, milyen hazátlan bitang a magyar tehetség!

 

Elhallgatott. Aztán, hogy hozzábiztassa magát a többi szavakhoz, furcsán, félszegen nevetett:

 

- Mindent elpróbáltam, hogy ne tehessek szemrehányást magamnak. Semmi sem sikerült. Utoljára már nem is fogadtak. Elmegyek Párizsba. Annyi pénzem van, hogy oda eljuthassak. Erős vagyok, lehetek hordár, bolti szolga, utcaseprő, s néha egy kis zenéhez is hozzájuthatok. Eladtam a pianínómat, kottáimat, mindenemet...

 

Itt megcsuklott a hangja. Felugrott, és ideges-dühösen járt szét a szobában, kezeit, mintegy néma szónoklatban, széthadonászta. Szemeiből csurgottak a könnyek. Bálint úgy szorította kezeibe a párna húsát, hogy ujjai belehasítottak a párnahéjba. Vad dühroham lökte meg, hogy felugorjék, feltépje az ablakot, s szobrait irtózatos átkokkal dobja a vakszívű városra. Zoltán mintegy várta a szót, a kinyújtott kart, melybe belekapaszkodjék. Tétován nézett szét, s megint leült a székre. Bálint egy nagyot vetődött ágyában, s majdnem diákos-tréfás hangon mondta:

 

- Fiatal vagy, fiatal vagy! Ajánlok egy pompás fogást, s két év múlva miniszterelnök, hercegprímás vagy nagybirtokos lehetsz Magyarországon, minden, amit akarsz. Sajtó neked fog ódát ótvarozni, a magyar föld két tavaszt fog előüzekedni, hogy jobban megtöltse csőreidet, a magyar tehenek ikreket fognak bornyúzni számodra, s minden retyerutyádat legalábbis plébánossá vagy papgazdasszonnyá teheted. Menj ki, menj ki, ez szükséges azért, hogy kívülről jöhessen be az ember. Változtasd át jól az arcodat, végy fel egy jó cifra nevet, melyből úgy csurog a germán íz, mint a takonykóros birkából a takony. Légy Trajtzigfritzig Eduárd, fáslizd át a hasadat egy sing nemzeti szalaggal, s beszéld úgy a magyar nyelvet, mint egy bajor tehén. Akkor hirdesd ki, hogy a híres zeneművész, Trajtzigfritzig Eduárd úgy megszerette a lovagias magyar nemzetet, hogy elhatározta: itt fog végleg letelepedni, fajt védeni és keresztény morál lenni. Diadalszekér fog várni a határon. Nem lesz az a részeg sváb csapos vagy ébredő magyar, aki ne bőgjön éljent neked. Ha úgy kapálózol ellene, mint a polturás malac, akkor sem tudod megakadályozni, hogy legalább közoktatásügyi miniszterré ne tegyenek, vagy, ha közben megkukulsz, be ne dugjanak egy egyetemi tanszékbe. Azt túrhatod ki az életből itt majd, akit akarni fogsz. Pfuj, pfuj! Kiköpöm a véremet, legyilkolom az első kóbor cigányt, s az ő vérét eresztem át a testembe, hogy ne undorodjam magamtól, hogy ne utáljam magamat.

 

Zoltán már a művészember elrévülő szemével nézte ennek a csodálatos életnek a viharzását. Bálint már felült ágyában, de arca úgy elhomályosult, mintha magának beszélt volna:

 

- Oh, ezek az okos keresztény-nemzeti kis idegen Jákobok igazán méltányosak. Milyen testvériesen osztozkodtak meg a Vörösmarty Szózatán a magyar Ézsauval. Ők maguknak kaparták az Itt élned halnod kell-ből azt, hogy itt élned kell. És kereszténységes, hazafiságos szeretettel nekünk adták a szerepet: itt halnod kell. Hát csoda-e, ha még a bevarrt köldökzsinórjuk vége is hálakönnyektől csepeg, ha Szent Istvánt emlegetik!

 

Visszalökte fejét a párnára, lehunyta szemeit. Homlokán, arcán a láz tompa fáklyái lobogtak. Aztán felnyitotta szemeit: csodálatos mély kék bánattal voltak már tiszták. Megpuhult hangjában végtelen szeretet volt:

 

- Menj, fiacskám, jól teszed. A biztos halál helyett válaszd a bizonytalant. Fiatal vagy, fiatal vagy. Talán valaki felismeri ott a zsenidet. És ha úgy egy-két év múlva egy öreg koldussal találkozol, aki hasonlít hozzám, ne menj el szó nélkül mellette.

 

Zoltán végtelen néma sírással nézett a művészre:

 

- Igen, fiókám. Csodálatos, hogy a magyar sorsok hogy találkoznak. Látod, éppen tegnap határoztam el végleg magamban a temetőből hazajövet, hogy ha ez a sajtóperem, akár így, akár úgy eldűl, amint szabadulhatok, kiköltözöm az országból. Rég bennem van ez az elhatározás, tapogattam néha lelkem vak kezeivel, de meglátni tegnap láttam meg. Félre kullogok a kárörvendő szemek elől, úgy pusztulok el. Én is eladok mindent. Talán külföldön még megjön a munkakedvem, talán egy egészséges emberi kultúra még befogad munkásai közé. Oh, ha odaépíthetnék egy világra szóló koriolánuszi dacot az ontott szemű, ólmos fülű magyar Vazulnak: hagytad, hogy bántsanak, hogy üldözzenek, hogy nehéz átokká tegyék a természet minden áldását bennem. Törvényen kívül didergő űzött vaddá engedtél kimarni. És látod, itt szeretnek, itt meglátták királyságomat, és én királyi nagy bőségben ajándékozom meg őket. Bűnös anya, alvó, vak óriás, ha halni hagyod a gyermekeidet, csak melengesd tovább az úri tetveidet, a nagyvilágon van számomra hely!

 

Arcán az izmok külön kötelekbe csomósodtak, száját finom tajték verte ki. Aztán ijesztő elzúzással nevetett:

 

- Ajánlok egyet. A határon húzd meg a vészféket, szállj ki, és énekeld el:

 

 

Ki tanyája ez a nyárfás,

Nem hallik be a kurjantás.

Vagy alusznak, vagy nem hallják,

Vagy talán nem is akarják.

 

 

A dalt fokozott zúgással végigénekelte. Utolsó sora már felszabaduló végtelen zokogás volt. Megint visszafeküdt a párnára. Megjuhászodva mondta:

 

- Szegény Mózes, szegény Baczó Mózes.

 

Pár perc múlva egész nyugodtan kérdezősködött a Zoltán körülményeiről, terveiről. Csendesen elbeszélgettek egész szürkületig. Akkor Zoltán búcsút vett. A földfakadású makacs-erős fiúból megint kihasadt a sírás. Bálint mély apai szeretettel bocsátotta el.

 

- Viszontlátásra, talán a párizsi Morgue-ban – mondta különös mosolygással.

 

Zoltán az előszobából visszatért. Egy levél volt a kezében. A postás, hogy csengetését nem vették észre, az ajtó alatt csúsztatta be.

 

A fiatalember elment. Bálint felgyújtotta az éjjeliszekrény lámpáját. A levélen megismerte a Bokody száguldó sáskabetűit:

 

 

Nagyúr, Rex imperator solus verus, solus legitimus omnium Hungarorum!³⁷

 

Ezzel összes latintudományomat a lábaidhoz raktam. Ha módomban volna, nagyobb ajándékot és különb hízelkedést raknék lábaidhoz, hogy enyhítsem azt a nagy disznóságot, melyet meg kell írnom. De remélem, hogy a te erőd, mely mindnyájunk ereje, még ezen a szörnyűségen is diadalmaskodni fog.

 

Tegnap éppen fát vágtam, a kis Pali segített felaprózni – nem képzeled, a kicsi mennyit tud már Bánk bán szerepéből -, hát egyszer csak látjuk, hogy a Gergely bácsi lélekszakadva rohan hozzánk. Szegény öregnek a nyelve is lógott. Aztán elmondta, hogy nem tudja, milyen és nem tudja, hány millióért lefoglalták a házad, s e hó huszonötödikére van kitűzve az árverés. Nem tudom, megkaptad-e a hivatalos iratokat. Én azért írom meg rögtön, hogy intézkedhess.

 

Mi jól vagyunk, dolgozunk, és mindennap tudunk némi szórakozást adni a fogainknak. A világ legnagyobb művésze, a Bokody dinasztia legújabb csillaga már olyan vaskossá tette a szegény Annát, hogy nem láthatja a lába ujjait. Ami nem nagy baj, mert annyi dolga van szegénynek, hogy úgysem érne rá nézegetni.

 

Mit csinálsz, Nagyúr, hogy vagy, mikor jössz el hű jobbágyaidhoz? Nagyon hálásak lennénk, ha legalább egypár sort küldenél. Lábaidhoz rakom az én szeretetemet, az Anna, a négy gyerek, az eljövendő Bokody Talma hűbéri nyilatkozatait

 

sírig hű szolgád

Thomaseus de Bokod et

de Haraszt.

 

 

U. i. Képtelenség az Annát dramatizálni. A múlt vasárnap egy nagy ajándékos furfanggal rábírtam, hogy legalább két sort olvasson el Gertrud szerepéből. Hát Lycurgust hatszor egymásután nem Jókurgósnak mondta?! És a végén, mert kacagtam, egy vörös répát hajított hozzám.

 

 

Az előbb átvonult vihar után fásultan fogadta Bálint a hírt, talán nem is ment be eléggé az életébe. Különben is, amint megesteledett, nagy láz forrósodott egész testére. Abban a sajátságos, éber és mégis álomszerű állapotban volt, mikor az élet élesen felfog minden külső benyomást, de semmire sem válaszol.

 

A következő napja nagyon szép volt. Láza sokat szűnt, éppen csak annyi volt, hogy jó melegbe zsongította az egész testét. És mintha az éjjeli forróság kimart volna minden árnyékot, tragédiát, keserűséget belőle: valami nagy derült könnyű testi boldogságot érzett. A gyenge láz visszahozta életébe a régi gyermekbibik jó ízét. Amikor, ha az iskolában megnyilallott a torka, vagy egy köhögés esett ki belőle, vagy a gyomra rendetlenkedett valami hurutfélét: egyszerre eszébe villámlottak a betegség édes előnyei, a drága anyai ijedtség, a becézgetések, a kiváltságos ételek s az iskolába nem menés. Ilyenkor hazamenet már a falu szélén egy egész kórházra való szenvedést játszott az arcára, s maga ez a fájást játszás is jólesett neki. Aztán az úton addig dörzsölte a szemeit, hogy a kertajtóban már sírást tudtak fillenteni. Az ajtót úgy nyitotta ki, mintha az volna búcsúmozdulata az élettől, s olyan síró hangon mondta a csókolom kezét, hogy édesanyjának rögtön odaijedtek a szemei:

 

- Neked valami bajod van, Bálintka – kutatott beléje az édes tejű jó hang.

 

- Nekem nincs. Semmi, semmi – felelt koporsóbeszegezésesen, s a szemeivel úgy tátogatott, mint egy túlzottan megvendégelt liba.

 

És az anya már lehajolt, már két áldott kezével szemeihez fordította a kis arcot, remegő hangon kérte-parancsolta:

 

- Nyújtsd ki a nyelved, kis jószágom.

 

Ő erre szomorúfüzes bús ingással megrázta fejét, és gyászosan hullatta:

 

- Nincs semmi bajom, édesanyám.

 

És akkor már színjátéka annyira meghatotta önmagát, hogy tényleg keserves sírás dűlt ki belőle. Az anyja felkapta, magához szorította, be a testébe, hogy anyai vére, az ő egészsége áradja át, és semmi rossz ne merjen hozzányúlni. Csókolta, csókolta, és úgy kérdezte:

 

- Mi a bajod, édes kisfiam? Mond meg édesanyádnak, kapsz barackbefőttet, és adok Jókait olvasni.

 

A befőtt sem volt kutya, de a Jókai volt a nagy csillogó ajándék. Ott állottak kötetei az apai íróasztal fölött, és neki nem volt szabad hozzányúlnia. Csak ha beteg volt, vagy valami szörnyű dicsőséget aratott az iskolában, kapott kezeibe egy-egy megválogatott kötetet. Oh, pedig kis torkos lelkének milyen dús emlők voltak ezek a könyvek! Hogy szívott belőlük hősiességet, nagy igazságtételt, csodás szép arcokat és tragikus faja végtelen szerelmét.

 

Egypár perc múlva már kis ágyában volt. Az ágy mellett, egy odatolt asztalkán, felbontott befőttek vártak a kis királyfi nyalánkságára. De kis kezei már Jókait tartották, felforrósodott édes szorítással, és lelke már friss fehér vitorlákkal úszott ki a végtelen tengerre.

 

Amint lelkébe visszafolytak a régi napok, mint búvópataknak felfakadó habjai: lassanként nem volt egyedül, nem volt boldogtalan. Mélyről jövő csodálatos meleggel szemein átmelegedtek az édesanyja szemei, szíve átmozdult az anyja szívévé: már ő volt az édesanyja is. Ott ült ágya szélén, és nézte gyermek önmagát. Olyan beborító, elringató, végtelen szeretet volt. -Takard be jól, kisfiam, magadat. Ha jó leszel, hamar meg fogsz gyógyulni, s akkor anyuka vesz neked valamit, amit te kívánsz – mondta anyja-önmagával gyermek-önmagának. És már édes szétgyengülésben tűnődött, hogy mit kívánjon magának.

 

Délután megkönnyítő friss álommal aludt, de estére megint rásúlyosodott a világ. A láz most fűtött be legjobban, s valami alaktalan rémület töltötte meg. Nem tudta, miért: nem volt mersze lámpást gyújtani. Hagyta, hogy úgy sűrűsödjék fel az este a műteremben. A homályon át olyan különös elváltozott arccal néztek rá a szobrai. Tudata mindjobban elhomályosodott, szaggatott képek mentek át rajta. Egyszer úgy érezte, hogy hideg, unt omlású megállhatatlan folyó, s jeges partok közt homokpusztaság végtelen elhagyatottságán folyik keresztül. És hogy a homályból feléje fehérlő alakok belőle kiszálló ingó árnyékok. Már terjengenek szét formátlan köddé, s visszaszállnak lomha felszívódással a folyóba, mely életet adott nekik. Aztán valami régi sírás kelt ki az idő vak vermeiből, és ő érezte, hogy a szemei, a szíve, a lelke sírnak, de nem tudta, melyik fájdalmáért. Csak éjfél felé tudott álomba zsibbadni.

 

Reggel még nem volt hét óra, mikor erős csengetés verte fel. Olyan parancsoló sürgetés volt benne, hogy kiugrott ágyából, magára kerítette nagykabátját, s úgy lázas testtel, súlyos fővel kiment a hideg előszobába.

 

Egy hatalmas alakú, becsületes képű férfi állt az ajtó előtt, előre levett kalappal. Bálint láztól dideregve mondta neki:

 

- Jöjjön be, kérem, tegye be az ajtót. Én visszafutok az ágyba, beteg vagyok.

 

A férfi csak két perc múlva jött be az alkóvba, mikor Bálint már az ágyban volt. Nagy barna bajuszát zavartan harapdálta az ajkai közé. Kínos, kölcsönkérő hangon mondta:

 

- Én Ökrös Ferenc vagyok.

 

- Mit kíván? - kérdezte Bálint, és erős köhögés rázta meg a mellét.

 

A férfi nagy szánakozó imbolygással nézett szét. Mintha bűnt vallana, úgy ejtette ki magából:

 

- Bizony... bizony...

 

- Mit akar, kérem? - kérdezte most már türelmetlenebbül Bálint.

 

A férfi úgy nézett Bálintra, mint a gazdasszony a nagyon dédelgetett kedves tyúkra, ha mégis kést kell vetni a nyakának. Alig hallhatóan lehelte:

 

- Detektív volnék, instálom.

 

Bálint felült:

 

- És mit akar tőlem?

 

A férfi elkezdte nézegetni a cipője orrát, mintha most ismerkednék meg velük. Aztán csendes elszánással lódult hangba:

 

- Mára tűzték ki újból a nagyságos úr sajtóperét. Nekem kell elővezetni a nagyságos urat.

 

Bálintot arcul vágta a mondat, mint egy megsuhintott korbács:

 

- Elővezetni engem, egyszeri meg nem jelenés után! Mikor bizonytalan hajlékú, senki újságírókat négyszer-ötször is megidéznek.

 

A férfi elpirult, igyekezett sehová sem nézni. Aztán szomorúan megbólongatta fejét:

 

- Bizony, bizony.

 

-De hát miért nem értesítettek, hogy ma van az új tárgyalás? Hátha én, nem tudva a dolgot, valahova elutaztam volna. Akkor fegyveres csendőrökkel hurcoltak volna át az egész országon?

 

A detektív fájdalmasan sóhajtott:

 

- Hej, nagyságos úr, gyengén váltotta meg Krisztus ezt a nehéz világot.

 

Bálint most már nyugodtan mondta:

 

- Hát húzzon, kérem, ki az ágyamból.

 

A detektív most már ránézett Bálintra. Nagy szánakozó szemrehányással mondta:

 

- Nagyságos úr, nem ismeri a nagyságos úr Ökrös Ferencet.

 

Bálint kérdően nézett rá. Az lassan, szégyenkezve húzta elő lelke zsebéből a szavakat:

 

- Ismerem én rég a nagyságos urat, egy előadásán is voltam. Már akkor mondtam a feleségemnek: ez igaz ember, bár minden magyar ember ilyen volna. Később több írását is olvastam. Most is, mikor rám bízták a dolgot, első pillanatban ki akartam szabadkozni magam valami ürüggyel alóla, mert igen-igen bántott, hogy éppen én tegyem ezt a csúfságot a nagyságos úrral. De aztán meggondoltam, hogy mégis jó, ha én csinálom. Azért háborgattam olyan jókor a nagyságos urat, hogy szíveskedjék még jóval kilenc óra előtt a törvényszékre menni. Én aztán kilenc órakor jelenteni fogom, hogy a vádlott eljött önkényt, mielőtt kerestem volna.

 

Bálint kezét nyújtotta a becsületes embernek, és a szemeiben megfizető meleg jutalom volt. A detektív tisztelgett, katonásan sarkon fordult. Aztán jó magyar arcát ravasz-titokzatosan visszafordította:

 

- Husz Jánost is elégették, de azért mégis mozog a föld.

 

Ez a mondat dacos kinyújtózás volt az egyszerű embernél, s kinyújtott testvéri kéz az örökemberi Krisztus felé. Amint elment, Bálint egypár percig mélyen elgondolkozott az ágyban. Aztán valami nagy eltökélés, a végzet intésének hősi vállalása ült ki arcára. Felkelt, gyorsan felöltözött. A feje ugyan zúgott, láza még ott lappangott a test titkos tűzhelyén, lábai gyengék voltak a hatalmas test alatt, s a köhögés is rázta. Leült az íróasztalhoz, levelet írt Bokodynak:

 

Kedves Tamás, most indulok a sajtóperem fő tárgyalására. Érzem, hogy nehéz lesz az ítélet. De meggondoltam: vállalnom kell. A mi szerencsétlen fajtánknak mártír kell, hogy felnyíljanak a szemei. Talán olyan erős tanító példa leszek, hogy utánam sok minden nem fog megtörténhetni, ami most még naponta megtörténik. Mindenképpen ez a kötelességem. Az ősi házat el fogják árverezni, nem tehetek ellene, ez is a sorsom része. Csak arra kérlek: legkedvesebb szülei emlékeimet mentsétek magatokhoz. És nagyon kérlek: ahogy ezt a levelet kapod, jöjj rögtön Budapestre. A lakásom kulcsait meg fogod kapni a szomszéd fűszeresnél, itt közel a Bécsi-kapuhoz, talán emlékszel is rá. Vedd magadhoz, s pakolj el mindent úgy a lakásomban, hogy por és idő lehetőleg ne bántsák. Aztán zárd jól be, s tétess még wertheimlakatot a külső ajtóra. Aztán, kérlek, menj el Bokor kúriai bíróhoz, aki nagyon becsületes ember, s kérd meg: vesse minden tekintélyét latba, hogy a lakásom ne vegyék el, amíg én börtönben vagyok (mert ott leszek). Ne engem tekintsenek, hanem az ott felhalmozott művészi értékeket. Nagy fájdalom nekem, hogy költséget és munkát okozok neked, de tudom, hogy ezért nem lesz tövis benned ellenem. Ebben a percben, életem elhatározó fordulásánál köztetek érzem magam, s nagy szeretettel áldom meg a feleséged becsületes jó arcát, a benne fakadó életet, négy fogadott kis cseléded. Téged pedig múlhatatlan szeretettel ölel Bálint.

 

Végigjárt a műteremben: utolsó szemnyitásba zárta szobrait. Egy pillanatra megállt anyja képe előtt. - Megyek az elrendeltetés elé – suttogta, és nagy szárnyak suhogását hallotta.

 

Az utcán az első léptei olyanok voltak, mintha nehéz mámor nyomta volna agyvelejét. Súlyos hideg köd folyta végig az utcát, tüdejébe apró tűk szúrtak. Érezte a hirtelen lehűlt lázat ráfagyni a testére. A feje sajátságosan rázkódott át minden lépésre. -Talán mégis Mózesnek volt igaza – mondta magában.

 

A törvényszék folyosója zsúfolva volt. Ugyanaz a tanács, mely felette fog ítélkezni, egy másik ügyet is tűzött ki erre a délelőttre. Valami bajor, keresztény és hazafi, Németország egyik vezető politikusát meggyilkolta és Magyarországra menekült. Itt a magyar hatóság elfogta, s a német kormány kiadását követelte. És most, hogy a tanács ma fog dönteni a kiadása ügyében, ügyes kezek felmozdították az ellenforradalom mélyebb csatornáit. Beteg szemű rajongók, ölésre dühödt szájú hullott emberek, az égi szerelem hisztérikái s újságírók kavarogtak egymásba a fülledt hemzsegésben. De voltak szelíd, becsületes, tizedik és kilencedik fizetési osztályt panaszló arcok is, a középosztály sancta simplicitásai, akiknek a hivatalos robot sivatagságában s a soha jól nem lakás örök senyvedésében szükségük volt valami nagy szeretetre, valami forró bálványra, melyre ráterítsék fázó szívüket. Hogy mégis, mégis élők és emberek legyenek, és hihessék, hogy van értelmük az összezilált világon. És mert az utóbbi hetekben éppen ennek a bajornak a neve ordított legjobban életükbe az újságok hasábjairól, hát a nyakába kerítették az egész szívüket, mint Szent Márton a szegénynek a maga köpenyege felét. A homályos, romlott levegőjű folyosón mindenki magyarázott, tiltakozott, dühödött, és szívta a többi megromlott lélegzetét.

 

Bálint az egyik lépcsőn állt meg, ott várakozott. A láz meghomályosította életét, s talán az értelmét sem tudta ennek az egymásba hadonászó tömegnek. Csak azon szorongott magában, hogy legalább az ő ügye kerüljön előbb tárgyalásra. Mert félt, hogy nem bírja ki, hogy kidől hamarabb. És akkor minden hiába volt: nem lesz ereje, megtartó szimbóluma a gyengéknek. A tömegből többen megismerték, s rossz szemek kezdtek feléje csaholni, mint vérre szagló kutyák. Egymásnak mutogatták ezt a fáradt gigászt, s már megjegyzéseket is lehetett hallani:

 

- Ez szabadon van, s a becsületes embert elfogják, és át akarják adni a hóhérnak.

 

- Hazát árulni, azt szabad, de aki védi a hazáját, azt csendőrök hurcolják a börtönbe.

 

- Adják ki ezt a német cuciknak, örüljenek neki, közéjük való.

 

De azért ebből az unott és beteg Herkulesből úgy kiütközött a ledöntött király tragédiája, hogy a tömeg nagy része, mely mindig nő és mindig gyermek, még ha felnőtt férfiakból is áll, s megérzi a végzetes nagyságok fájdalmát, nem tudott dühre kapni ellene. Jóindulatú, elhárító csitítások hallszottak:

 

- Ugyan hagyd el, elegen bántják szegényt.

 

- Ha bűnös, úgyis megkapja a magáét.

 

- Sok mindent összebeszélnek az emberek, ami nem igaz.

 

Ez a hangulat lett úrrá, és Bálint még bódultságába is beérezte, hogy néha-néha egy-egy nőszem tapad rá, melegen és szánakozón, mint a jó kutya néz beteg urára. És átnyilallott rajta az irtózatos elrendelés: az emberi jóság, mint teherhordó állata, keresztes vitéze, faltörő kosa, puskája és bitója az ügyes gonoszoknak, az okos rablóknak.

 

Kilenc óra előtt egypár perccel a tömeg egyetlenegy húsú életté rándult. Mindenik vére forrósodott mindenik erében, mindenik szíve lihegett mindenik száján. Két csendőr közt hozták a bajort. Ez azt jelentette, hogy az ő ügye kerül először tárgyalásra. A bajor mutatott büszkeséggel ment a két csendőr közt, s tapsot váró, virágzápor elé néző dicsőség szélesedett el húsos arcán. Hatalmas, birkózásra szabott termetét magát kelletően ringatta jobbra-balra, s széles, vörös zsírú szája étvágyosan csemcsegett előre.

 

A tömeg, mint egy kirobbanó csók feszült mártírja felé. A felvilágolt arcok, mint valami megelevenült képek a keretükből, mintegy kimozdultak, hogy odaterüljenek szentjük szíve elé. A szívek kiüvöltöttek a szájakon, mint tavaszi kutyák a kerítés hasadékain, ha nőstény megy el a ház előtt. A kezek görcsösen összevonaglottak, mintha védő tőrt vagy odaörvendő virágcsokrot szorongattak volna. Nem volt ott most Nagy János és Kiss Péter, Szalon Etus vagy Cseber Kata, nem voltak külön egyének a maguk elfutó valóságukkal: az örök néphús voltak, a nagyszerűben és fertelemben egyaránt ártatlan ős emberanyag. A terem ajtaja megnyílt: a tömeg bezsúfolódott szentje után.

 

Bálint egyedül maradt a megürült folyosón. Behúzódott az egyik szegletbe, félülésben rátámaszkodott az ablakpárkányra, s félig alvó zsibbadásba süllyedt. A nátha most szabadult fel benne, elborította lázas fejét. Mindegyre nehéz köhögés kalapácsolta mellét, gégéje el-elfulladt. - Csak már vége lenne a komédiának! - ásított benne a fáradtság.

 

Az első tárgyalás, amint előre lehetett látni, elég sokáig tartott. Tíz óra után új arcú emberek kezdtek szállingózni. Ezek már az ő közönsége voltak. Az ő vonásaira, megsápadásaira, szavaira és kitöréseire váró kíváncsiságok. Vagy tíz-tizenkét újságíró, egypár nő, négy-öt kopott szegényszagú ember. És Sárkány tanár úr, aki ide is elhozta a szociológiáját, és egy sápadt, kancsal, zsebbe pislogató emberrel beszélgetett.

 

Az újságírók mégis tisztelettel üdvözölték Bálintot. A minden szellemi munkás mélyén ott rejlő, ezerszer megfojtott, ezerszer megvakított, ezerszer letagadott és prostituált hősi gyermek mégis felébredt ennek a beteg titánnak láttára. És egy pillanatra mégis tiltakozó szánalom mozdult át a szíveken. Ez aztán annyira felbátorította Sárkány tanár urat, hogy a kancsallal odasétált Bálinthoz, és nagyon objektív és audiatur-et-alterapars-os arccal üdvözölte:

 

- Jó reggelt, kedves mester. Engedje meg, hogy én, aki nem a napi politika szempontjából, hanem a történelmi törvényszerűség szögéből nézem az eseményeket, habár szabad kritikámat fenntartom a mester idevágó tényeire, részvétemet fejezzem ki a sok hercehurca miatt. Mi a mester minden egyéni indulattól megszűrt véleménye ebben az ügyben?

 

- Az, hogy hozhattam volna két zsebkendőt. Fene taknyos vagyok, s az egyik már használhatatlan – dünnyögte unottan Bálint, és egy nagyot ásított.

 

A kancsal odabuzgólkodta eléje tenyerét:

 

- Engedje, mester, hogy mint buzgó imádója, bemutassam magamat. Erődi Hekler Zoltán vagyok, a kereskedelmi kamara jegyzője. Sokszor fordulok meg Schuster bankigazgatónál, akinél a mester alvó parasztgyermek szobra van. Valósággal imádkozom előtte. Különben minden írását tudom könyv nélkül. Szándékomban van kiadni egy Boór Bálint-breviáriumot. Csak egy embert ismerek, aki jobban imádja a mestert, mint én: a kis feleségem.

 

Bálint odaerőltetett egy mosolygást az ajakára. Aztán újból nagy köhögésroham rázta meg. Sárkány már tisztelő meghajlás után továbbillant, s egy újságírónak magyarázta az ügy tudományos oldalát. Hekler omlott, mint a fövő marhahúsból a hab:

 

- Nem képzeli, mester, hányan vagyunk mi rajongói. Azért is jöttem el, hogy lássam: mint ad fényes elégtételt a bíróság a mesternek. Szó sincs arról, hogy a haja szála is meggörbüljön a mi bálványunknak. A bíróság a nemzet agyveleje, az agy nem gondolkozhatik másképp, mint ahogy az egész szervezet diktálja. Fogadni mernék egymilliárd angol fontba, hogy teljes felmentéssel végződik az ügy.

 

- Abban én is mernék fogadni, de tíz üveg sörbe nem merek – mondta Bálint mutatott türelmetlenséggel.

 

Egy katolikus pap állott Bálint elé. Furcsa, majdnem feltűnő alak volt. Hosszú sovány test, beesett, aszott sötétbarna arc. Kiálló nagy holló orr, mélytüzű barna szemek s végtelen keserű széles száj. Kopott reverendáját öreg piszokfoltok tették még ócskábbá. Valami végzetes, átütő nagy szomorúság árnyékolt az egész alakon. Tompa, de mély melegségű hangon szólt:

 

- Válthatnék egypár szót a mesterrel?

 

Bálint kapott az alkalmon, hogy megszabaduljon a kancsal áradozásaitól. Odabiccentett neki, s hagyta, hogy a pap egy homályosabb szegletbe vezesse. A pap szemei két nagy napkeleti csillaggá tüzesedtek. Mint mélyre fojtott lángok, forró lobbanással jött ki lelkéből:

 

- Mester, én senki vagyok, egy rongy az Isten kezében. Rongy, mely azért néha lelkeket tisztított meg. Én figyelemmel kísértem a mester pályáját kezdettől fogva. A mester az igaz ember, az elhívott magvető. De szenvedni kell, szenvedni kell, mert ezzel jár az isteni küldetés. Ne tántorodjék meg, ne hulljon össze, legyen erős! Van Isten!

 

Az utolsó mondatot mély zokogású, nehéz zúgással mondta. Két kezével megkapta a művész kezeit, megszorította. Aztán sarkon fordult, s elsietett az épületből.

 

Bálintra nagy meleg álmosság jött. Teste szétgyengült, s jött, hogy ott a folyosó szegletében lefeküdjék, s engedje magát lehullani az álom vak vermébe. Hogy ne jöjjenek utána az undorító emberek.

 

A teremből egyszerre felriadó éljenek forró hulláma csapott ki. Pár perc múlva felnyíltak az ajtó szárnyai, mint ölelésre szétlökött karok. Elül jött a bajor. Megmenekült: a nemzet becsülete nem engedi, hogy kiadják. Arca sajátságos vegyülete volt a vidéki úrnak s a jóllakott mészárosnak. A bőre majdnem zsírosra csillogott. Utána jött az őrjöngő tömeg. Sírásban, éljenben, csuklott forró hangokban dobták ki az emberek a megnőtt szívet magukból. Aztán vállukra kapták a bajort, s részeg bomlással vitték le a lépcsőn, mint egy nagy emberi diadalt.

 

A hideggé ürült terem két kitátott ajtószárnyával várt, mint egy hűvös poroszló. A Bálint közönsége bement, elhelyezkedett a padokban. Az újságírók nagy világsajtós fontossággal hegyezték a ceruzájukat. Az utolsó pillanatban nagy gerjedéssel rohant be Mindszenty Margit Kozmával, aki mint férj, végleges szerelmi cégjegyzője lett. Mindenki azt hitte, hogy Bálint, akinek vérberontó, végzetes igézetű előadása ismeretes volt, nagyobb beszédet fog mondani. Bálint is bekullogott, s leült a vádlottak padjára.

 

A belső tanácskozóteremből türelmetlen hangok hallatszottak ki. Aztán az ajtó megnyílt. A közönség és Bálint felállott. A bíróság bevonult. Egy őszes, protestáns pap kinézésű bíró volt az elnök, vele jött két fiatalabb bíró, egy jegyző és az ügyész. Az ügyész oldalt, Bálinttal szemben foglalt helyet. Az elnök hívott:

 

- Boór Bálint.

 

- Itt vagyok.

 

- Álljon ide közelebb.

 

Bálint odatette magát, mint egy súlyos-súlyos batyut. Az elnök megint szólt:

 

- Mégis, álljon inkább oda. - És egy, az ablakhoz közelebb álló pontot jelölt meg.

 

Bálint odavánszorgott. Megkezdődtek a szokott kérdések:

 

- Mi a neve?

 

Bálint valami mély elrévülésből bódult ki:

 

- Leiter Tibor.

 

Az elnök felkapta a fejét. A két szavazóbíró majdnem megsápadva hökkent a lomha gigászra. Különben sem ilyen megjelenést vártak tőle. Bálint most rezzent a mondásához. Hogyan jutott most ehhez a névhez? Megrázta fejét, mint egy hálóba jutott oroszlán, s majdnem szégyenkezve szólt:

 

- Bocsánatot kérek, Boór Bálint.

 

Az elnök hangosan szólt:

 

- Figyelmeztetem, hogy itt a bírái előtt áll, s a legkisebb tiszteletlenségre a törvények minden megtorló intézkedéseit alkalmazni fogom. Ez nem bohém lebuj, hogy itt vicceket csináljunk.

 

Bálint réveteg lázas szemmel úgy nézett maga elé, mintha nem hallaná a szavakat. A bíró megint kérdezte:

 

- Volt-e már büntetve?

 

Bálint szétkutatott homályos tudatában. És egyszerre, mintha friss tavaszi szél csapta volna meg arcát, egy gyenge mosolygás nyílt arcára. Még nem volt huszonnégy éves, s valami vasárnap délutáni varrólány miatt kamaszos-zord párbaja volt egy jogásszal, s két napot kellett ülnie miatta. Majdnem felderülve mondta:

 

- Párbaj miatt kétnapi fogházat ültem ezelőtt huszonkét évvel.

 

A kérdések után az ügyész állott fel, hogy vádbeszédjét elmondja. Magas, szikár, csontos szláv ember volt. Első látásra az ember csak feltűnően széles, néma sírású, fájdalmas száját látta. De sírás lappangott ijedt arcán is, és nagy szomorúság tört homályú szemeiben. Kezeit, mintegy félszeg védelem gyanánt, maga elé lökdöste. Magas, kissé görbült testét zavartan hintázta előre s hátra. Hangjában valami nagy könyörgés s be nem vallott szenvedés volt:

 

- Tekintetes királyi törvényszék, én értem Boór Bálintot, én megértem Boór Bálintot, én tudom, mit akar. De nekem muszáj vádolni, én hivatalos kötelességem teljesítem.

 

Minden arc rádöbbent. A bírák kínosan néztek egymásra. Az ügyész nyelt egy nagyot, folytatta:

 

- Én becsülöm Boór Bálintot mint nagy művészt és mint jó magyar embert. De nekem kötelességem vállalni a vádat.

 

Megint megtört a hangja. Zavartan nézett szét, mintha a szavakat keresné. A Bálint szemei felmelegedve, nagy jósággal néztek a vergődő emberre. A közönség soraiban sugdosni kezdtek. Az elnök megrázta a csengőt:

 

- Figyelmeztetem a közönséget, hogy a legcsekélyebb zajra kiüríttetem a termet.

 

Csend lett. Az ügyész egypár szóval kibotorkálta a vádat, és leült. Nagyot sóhajtott, s kiverejtékezett homlokát törülgette. Megvert szomorú szemei kérve tapogattak Bálint felé. Az elnök a művész felé fordult:

 

- Mit hoz fel védelmére?

 

Bálint egy nagy köhögésrohamot nyelt vissza, úgy felelt:

 

- Ha maga a vádolt röpirat s egész pályám nem tud megvédeni, elállok a védelemtől.

 

A hallgatók arca leesett, mintha hirtelen meglepetés áll a lélek elé. A bírák is csodálkozva néztek egymásra. Az elnök elvörösödött:

 

- Nem védi magát! Ne gondolja, kérem, hogy az ilyen pózolással használni fog az ügyének. Hogyan írhat intelligens ember, mert felteszem, annak számítja magát, ilyent: „A magyar állam életét majdnem egy évezreden át idegen érdekű kizsákmányolókra és fajukat megtagadó renegátokra építették.”

 

Bálint hallgatott. Súlyos feje félrefáradt, s szórakozottan nézett a levegőbe. Az elnök most már nyersebben szólt:

 

- Egyáltalán nem szándékozik nyilatkozni, mi célja volt ezzel az írással?

 

- A célt a röpirat minden oldalán megmondtam.

 

Az elnök halkan egypár szót váltott a két bíróval. Aztán felállott:

 

- Tekintettel arra, hogy a vádlott nem él a védelem jogával, a bíróság visszavonul ítélethozatalra.

 

A bíróság elhagyta a termet. Az egész hallgatóság akarattalan mozdulattal Bálint felé tódult. Egy szegényesen öltözött, igazságra lobogó szemű nő hosszú rezgésű könyörgéssel kérdezte:

 

- Mester, miért nem védte magát?

 

Bálint leejtette magát egy padra. - Adjatok egy cigarettát – nyögte.

 

Több újságíró nyújtotta feléje cigarettatárcáját. Rágyújtott egyre, de már a második szívásnál elhajította:

 

- Már ez sem kell, ennek is rossz íze van.

 

- Mit szándékszik tenni a mester, ha elítélik? - kérdezte egy újságíró.

 

- Aludni – felelte Bálint.

 

- És ha felmentik? - mosolygott egy másik.

 

- Akkor is aludni.

 

- Lehetetlen, hogy Boór Bálintot elítéljék – mondta egy munkás kinézésű ember.

 

A kancsal kereskedelmi jegyző megint a biztonság nagy gejzírje lett:

 

- Abszurdum! Fogadok egymillió fontba, hogy nemcsak el nem ítélik, hanem a legfényesebb elégtételt kap. Ma nincs bíróság Magyarországon, mely Boór Bálintot elítélje. Boór Bálint már nemcsak egyén, hanem fogalom.

 

Bálint fáradtan intett:

 

- Hagyjanak magamra.

 

A közönség elhúzódott, s izgatottan vitatta az eshetőségeket. Pont tizenkettőkor bevonult a bíróság. Sajátságos véletlenből ugyanabban a pillanatban a folyosóajtón Leiter lépett a terembe. Szeme odavillant a kancsal jegyzőhöz, Heklerhez, s az rossz szemével visszafelelt neki. A közönség felállott. Az elnök kezdte:

 

- A magyar állam nevében.

 

Halálos csend volt a teremben. Olyan nagy volt a feszültség, hogy az újságírók nem is gondoltak a jegyzésre. Az elnök folytatta:

 

- A királyi törvényszék Boór Bálint, negyvenöt éves, református, nőtlen szobrászművészt nemzetgyalázás, a nemzet hitelének a külföld előtt való kisebbítése, többrendbeli rágalmazás és osztály elleni lázítás miatt négyévi börtönre, ötmillió korona pénzbírságra, hivatalvesztésre s politikai jogainak ötévi felfüggesztésére ítéli. A bíróság semmi enyhítő körülményt nem talált. Ellenben súlyosbító körülménynek vette, hogy a vádlott a tárgyalás alatt semmi megbánást nem mutatott, és hogy már egy ízben párbajvétség miatt büntetve volt.

 

Mintha valami nagy zuhanás történt volna a teremben, és mintha mindenkit megütött volna. Az ügyész tenyerébe temette az arcát.

 

- Megértette az ítéletet? - kérdezte az elnök.

 

- Meg.

 

- Van valami megjegyeznivalója?

 

- Nincs.

 

Minden fej megrándult, mintha egy dobott követ akart volna kikerülni. Az elnök azt hitte, hogy nem érti a vádlott:

 

- Nem kíván fellebbezni?

 

- Nem.

 

Egy pillanatra nem dobogott szív a teremben. Az elnök halálosan sápadt volt, s a bírák is meghalványulva néztek egymásra. Az ügyész könyörögve tette össze a kezeit.

 

- De hiszen joga van fellebbezni – mondta az elnök.

 

- Nem élek vele.

 

- Akkor természetesen igazságosnak tartja az ítéletet?

 

Bálint lázas, fáradt szemeit ráhullatta az elnökre. Az nem ismételte meg a kérdést.

 

Egy percig csend volt. Egy percig órányi súlyos csend volt. Az elnök kérdezte:

 

- Van-e valami kívánsága a büntetés kitöltésének idejét illetőleg?

 

- Nincs semmi. Kérem rögtön foganatosítani.

 

Új csend zuhant a teremre. Az elnök idegesen csengetett. Egy szolga jött be, s utasítása után egy szuronyos őr elvezette Bálintot.

 

Senki sem mozdult. Tátott szájjal, kísértésre meredt szemmel, szétvetett lábakkal fagyott-dermedten állt az egész hallgatóság.

 

Az elnök egy pillanatig nézett a rámeredő szemekbe. Aztán indulatosan szólt rájuk:

 

- Mit állnak itt? Mit bámulnak? Távozzanak, vagy kiüríttetem a termet.

 

Lekonyult fejjel, megvert szemekkel, lassan mentek kifelé. Egyetlen szó sem rebbent. Lelkükben érezték, hogy egy nagy emberfa zuhant el. A tragédia szépsége kitisztította belőlük a mindennapot. Csak végtelen szánalom kiszélesedő szárnyai voltak.

 

A bíróság is elhagyta a termet. A magyar sors megteljesedett: a gyertya a véka alá került. Hideg lett a terem. Hideg és üres. Csak a terem mélyén, leborulva egy padra, odaszorítva arcát a fához, egy ínségruhájú nő zokogott keservesen. Kit tudja, milyen csőd vagy gyász nyomta a lelkét? És most megfogta a Bálint fájdalmát, mint jó alkalmat, hogy rásírja szívét a törvényszék kopott padjára.

 

 

 

 

37. Te minden magyar egyetlen igaz törvényes királya és császára! (lat.)