Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Ötödik könyv:

AZ ÖSSZETÖRT SZOBOR

 

2.

 

 

 

 

Leiter bíró leejtette a zsebkendőjét, és megállt a Széna tér közepén. Azért ejtette le, hogy amíg nagy körülményesen felveszi, beleszagolhasson a szél irányába: nem követi-e valaki, nem olvasnak, rá kutató szemek. Még alig volt este fél kilenc, s már az egész Széna tér és a belé torkolló utcák puszták és csendesek voltak. Az elhagyott kofasátrak hallgattak a villannyal félig szűrt sötétben. Csak jó messze, a Szent János kórház túlsó sarkán lehetett látni egy öreg rendőrt. Nekidűlt a falnak, s álmosságából kihajló emlékezete szagolgatta azt a töltött káposztát, melyet ezelőtt huszonhét évvel tálaltak elébe a sógora lakodalmán Csicsókeresztúron. Semmi veszély nem horzsolta a Leiter titokzatosságát.

 

A Gyorskocsi utcába tartott. Tehát éppen ellenkező irányban, a sátrak felé ment. Feltartotta a fejét, nagyokat fújt: nagy mutatósan olyan embernek látszatta magát, aki csak úgy kedvtelésből levegőzik egyet vacsora után. De közben be-belesett a sátrak közé. Néha kalapját, vagy bicskáját, vagy megint a zsebkendőjét ejtette le, hogy újból és újból, guggoló ülésben körülforogva tengelye körül, bekukucskáljon a világ rejtelmeibe. Szemein a csirkére lopózó görény mohó harapása volt, száján kegyetlen-kéjes mosolygás vérzett. Látszott, hogy ez a bújósdis sötétkedő játék az erotikája ennek a beteg életnek. De a világ nem rejtelmeskedett, nem titkolt, nem fondorkodott Leiter bíró ellen, még csak nem is borzadott. Mindössze egy félig rothadt kalarábét látott az egyik sátor alatt.

 

Lassan, minden pillanatban mutatott céltalansággal visszakerült, a Sportpályát megkerülve, a Széna térre. Aztán felkószált az Apolda utcába. Ott, egy szomorú ház előtt, egy terebélyes csókkofa megállította s hívta be. Leiter megállott, adta a pityókos embert, hosszasan alkudozott vele. Aztán, mintha túl magasnak tartaná a csók árát, tettetett haraggal otthagyta a nőt. Hangosan kérdezte magától:

 

- Merre is sétáljak? Még korán van hazamenni.

 

A Battyhány utcába került. Magában kacagott: - Ez az ostoba nő pompás alibi lehet szükség esetén. És új kéjjel érezte furfangossága jó ízét. A Batthyány utcából leért a Hattyú utcába: megint leejtette a kalapját, s újból kikutatta a világ zsebeit.

 

Ilyen kihuncutkodott óvatossággal ment egészen a Gyorskocsi utcáig. A Széna tértől idáig a rövid utat jó egy óra alatt tette meg. A Gyorskocsi utcában, az utca közepe felé, egy kiskorcsma világolt be a szegény utca panaszaiba. Ott megállott. Nagy kutatásosan elővette tárcáját. Úgy tett, mintha pénzét számlálná. Közben megbizonyosodott, hogy nem követi-e az öt világrész valamilyen kíváncsisága. Nem követte. Európa, Ázsia, Afrika, Amerika, Ausztrália diszkréten hűvöslöttek el a Leiter titkaitól. De azért volt olyan szenvedélyes színész, hogy a néma köveknek is játszódjék. Félhangosan mondta magának:

 

- Bemegyek egy pohár sörre. Úgyis zsíros volt a vacsora.

Az ajtó riadt csengetéssel kiáltotta, hogy vendég érkezett. A söntésben nyolc-tíz vendég iddogált. A környék szegény emberei: hordár, bolti szolga, foltozó varga, házmester, akik itt mosogatták magukat eleven emberré a napi halál után. De az egyik asztalnál három másféle ember ült. Két hatalmas ökölóriás és egy karcsú, barna, harminc év körüli férfi. Rövid bőrkabátja volt, s hátul, a kabátja alól, kilátszott egy revolver bőrhüvelye. Barna arcán valami beteg hiúság s a csatorna-Cézár állati parancsa volt. Ez volt az ellenforradalom egyik híres vérbírája, aki, hogy különféle sikkasztásai nehogy ítéletté legyenek, ítélkezővé lendült az új őrület véres elintézésében. A három ember szemei összevillantak a Leiterével, de nem köszöntötték egymást. Leiter könnyedén odaszólt a kövér sváb vendéglősnek, aki egy nagy korsót csapolt színültig tele vigasztalással:

 

- Hadúr adjon jó estét, megihatnék egy pohárka sört?

 

- Tessék bennebb sétálni, lesz jó friss sör – mondta a vendéglős sajátságos mosolygással.

 

Leiter bement a belső lefüggönyözött szobába, ahol senki sem volt. Csak asztalok, mindenféle ételre emlékező abroszokkal. A szobából egy ajtó nyílt az udvarra. Leiter kiment rajta. Az udvar mélyén, sűrű zöld függönyök mögül világosság szűrődött a piszkos krumplikövekre. Egy ajtó fölött nagy betűkkel ékeskedett: „Fehér Rózsa Asztaltársaság”.

 

Leiter lumpos-kedélyesen elkiáltotta magát az ajtó előtt:

 

- Csak ad Hadúr egy kis pohár sört.

 

Az ajtó megnyílt. Belépett. A terem a régi budai házak tipikus félgótikus terme volt. Külsejére egészen vendéglőterem-szerű. Közepén egy hosszú asztal, fehér abrosszal megterítve. Azután egy csomó kisebb, szintén terített asztal. A falakon mindenféle hazafias képek, különösen a világháborúból. Köztük a Tisza, a Hindenburg, a pápa és Vilmos császár arcképe.

 

A teremben még csak egypáran voltak. Nagy korsó sör volt mindenik előtt, csendesen beszélgettek. Az asztalfőn Puchberger és egy fiatalember ültek. Puchberger hasa felét az asztal alá duzzasztotta, de azért az asztal fölötti része az egész hasával volt tekintélyes. Az arca fontosságba és bölcsességbe szélesedett. A fiatalember mellett Sauer Aurél gróf volt. A gróf azok közé az arcok közé tartozott, melyeket ez a beteg kor a rejtett bűnök vackaiból hívott elé, hogy keresztes vitéz és hős legyen. Hosszú hegyes fején a keskeny homlok majdnem arasznyi magas volt. A csúcsos, fehér, vízszintes barázdákkal áthúzott homlok alatt két téveteg, vért és ágyékot kereső hólyagos szem titubált. Szemöldökei egyáltalán nem voltak. Ez ennek a két beteg dülledt szemnek még undorítóbb, állatibb jelleget adott. Tömpe, buja, kissé felfelé görbülő orra a szaglásukból élő állatok örökéber szimatát mutatta. Vékony peremű, vértelen, idegesen rángó szája mintha mindig egy szemei elé igézett szadista tor véres gyönyörűségeire étvágyoskodnék. A Sauer gróf ősei századokon át bajor mészárosok voltak: ökröket taglóztak le, disznókat hasítottak fel, birkáknak oltották ki a mécsesét. Éktelenül meggazdagodva átkerültek Ausztriába, és ott folytatták az ősi mesterséget. Már nem a pénz kedvéért, nem muszájból: az öröklötté lett vér szükségéből. Egyik ősük aztán, akit a család alapítójának tekintettek, valami sokökrű szolgálatot tett a megszorult Mária Teréziának. Ezért grófi címet kapott, mely elől a mészárosi címernek mégis el kellett tűnnie. Az ökörtaglózás tehát elmaradt, de a vérontás dühödt szüksége megmaradt a túltáplált, sűrű vérben. A Sauerek állandóan vad, vérre dühödő császárpártiak, örök háborúspárti, izgága, veszélyes emberek voltak. Véres kalandjaikat csak rengeteg vagyonuk s a trón és oltár iránt mutatott vakbuzgóságuk tudta menteni. Ezernyolcszáznegyvennyolcban az Aurél gróf nagyapja a császári hadakkal jött be Magyarországba, s az ős mészáros-szomjúságot torkig itathatta vérrel a magyar falvakban. Ez a császárhű szadizmus aztán egy nagy darabot hozott neki Magyarország testéből, magyar főrend, zászlósúr, nemzetfenntartó elem lett. A fiatal Aurél gróf a háború alatt a második hadtest fővezérségénél teljesített valami szelíd veszélytelenséget az ungvári főreáliskola épületében. Mindennap kiment a főparancsnoki konyhára, s nézte, hogy mészárolják le a kappanokat, libákat, malacokat. Igen sokszor elkérte a vergődő állatokat a szakácsok kezéből, s ő tépte le puszta kezével jajgató fejüket. Volt is vagy négy érdemrend a mellén, mikor a háború összeroppant. A két forradalom alatt a bécsi luxusbordélyokban tompítgatta hazafias fájdalmát. A kommün bukása után az első percekben hazarohant, s minden örökölt szadizmusával ellenforradalmár és keresztény, minden elfutott gyávaságával hős lett. Hozzácsatlakozott egy szétkóborló csapathoz, s a téboly irtózatos rafináltságával etette torkig az örök hiénát. A kenyér, a védő vér, a fenntartó verejték szomorú parasztjait maga akasztgatta fel kesztyűs kézzel. Egynek átharapta a nyakát, s a szájába szétcsorduló vért az áldozat arcába köpte. Füley gróf, aki pompásan tudott néha egy egész embert egyetlen tréfa villanásába tömöríteni, a Nemzeti Kaszinóban elkezdte törülgetni a széket, melyről Aurél gróf felkelt. Az csodálkozó megdöbbenéssel kérdezte: - Miért teszed ezt, Lajos bátyám? - A gróf mosolyogva felelte: - Azt hiszem, csuromvér lett alattad. - Aurél gróf úgy kacagott a tréfán, mintha tükör előtt bókot mondtak volna neki, a többiek is nevettek. Mert, bár nyers és lobbanó volt, nagy népszerűsége volt a kaszinóban. Egyike volt azoknak, akiktől a kártyán a legnagyobb összegeket lehetett nyerni, és sohasem haragudott ezért.

 

Sauer mellett Feichtinger Károly ült nagyon zord, nagyon Mussolini-, nagyon összeesküvő arccal. Mellette, óriási fekete keretű, fekete szárú szemüveggel a híres Kohlbauer páter, ajkán lemoshatatlan gúnyos mosolyával, nézett maga elé. De úgy, hogy a mások arca mögé látott. A pátert látták már katonaruhában, szörnyű pisztolyokkal az övén, látták elegáns világfihüvelyben, frakkban, lakkcipőben, látták vadászruhában bő esőköpennyel: de papi ruhában soha senki nem látta. Tartozott-e valamilyen rendhez, volt-e valahol parókiája: senki sem tudta. Hol itt, hol ott tűnt fel az országban. Az ellenforradalom minden kiötlőbb tettében ott volt, mint homályos háttér. És kellő percben mindig tudott szétillanó pára lenni. Pénze mindig bőven volt, s világi és egyházi hatalmasságokhoz egyaránt volt bejárása. Most nagy szürke köpenyegbe burkolta talányosságát, de az öve táján azért áttetszettek egy revolver körvonalai. A páter mellett a Bingenheimer tudós biztonsága vastaglott, aki mellett a szőke, nyálas kis Pomp Rezső olyan volt, mint egy szikla oldalán satnyuló árvalányhaj.

 

Az asztal másik oldalán, szemben a Feichtinger mussoliniságával, Eckhardt János reszelte a körmét a drága bicskájához tartozó reszelővel. Valaha olvasta egy legényegyleti füzetben, hogy az ápolt köröm is a kultúra haladását jelenti. Ezért most nagyon kulturális tényezőnek érezte magát. Ilyenkor igyekezett beszédét idegen szavakkal keverni. Eckhardt mellett a csinos barna Fritz Oszkár tartotta maga és a társaság elé diplomata arcát. Fritz még Feichtingernél is jobban tudott lódítani. Benne volt a demokrácia minden romlottsága, minden erénye nélkül. Ezért nagy tehetségnek tartották, s az ellenforradalom állandó külügyminiszter-jelöltje volt. Ezt a jelöltséget aztán ő úgy hálálta meg, hogy a Tolnai Világlapja egy régebbi számából magára másolt egy angol diplomaarcot, azt reggel a tükörben mindig frissre igazította, s lefekvésig cipelte magán. Úgyhogy néha, mégis elfáradva, úgy érezte, hogy ólomból van az arca, leszakad, és meztelen önmagában fog állani a felnyílt szemek előtt. Az asztalnál ültek még: Brexatoris Román, aki nem annyira a maga személyében számított itt, hanem mint az Aisleithner miniszter idenyúló orra, füle és keze, Weidinger Ottó, egy nagy pénzintézet igazgatója, aztán egy bajorországi és két osztrák titkos társaság kiküldöttjei.

 

És csodálatos volt: ahogy ezek a germánok körülülték az asztalt, bár a maga személyében külön volt mindenik, komikus kalandor vagy vaskos nyárspolgár, vérre beteg túlállat vagy tudóskodó tudós, zsíros parvenü vagy talányos bujkáló: mégis egyetlenegy arcot adtak. Mintha minden fej egyetlen, vaskos és korlátolt, de makacs és erős fejjé tömörült volna. Mintha minden szem két óriás szembe nyílt volna fel, mely egy évszázaddal előre lesi a kitűzött koncot, az ős állathúsba ágyazott étvágy letörhetetlen akaratával. Mintha minden arc egyetlen konok, gátat és irgalmat nem ismerő akarat arcává lett volna. Mintha minden állkapca egyetlen irtózatos harapást adott volna össze, mely rányílik az egész világra. A polgári pocakokból, a filiszterarcokból, a családias vagy komikus alakokból, mint egy roppant fekete sziklából kitestesedő arc: előrémlett Európa nagy lidércnyomása, a magyarság és emberi kultúra örök ijesztése: a húsevő és ragadozó germán bulldog. Már nem is külön emberek, külön fej, külön akarat, szeretet és gyűlölet: egyetlen ős vad akarat egyetlen mozduló izma voltak.

 

A társaság nagyon melegen fogadta Leitert. De az annyira benne volt a kémek kijátszásában, hogy még itt is azt mondta:

 

- Erre sétáltam. Gondoltam, hogy benézek egy pohár sörre.

 

Kacagtak. Leiter Kohlbauer páter mellé ült. A társalgás az idegen kiküldöttek kedvéért németül folyt. Puchberger bölcsen intett:

 

- Arra figyelmeztetlek benneteket, hogy bármit végzünk is ma Boór Bálint ellen, a végrehajtást magyarra bízzuk. Csodálatos ennek az embernek a szuggesztiója. Még azoknak a látását is befolyásolja, akik gyűlölik. Észrevettem, hogy az Etelköz több magyarja kezd nagyon különösen nézni bennünket.

 

- Bízzátok rám – mondta Sauer gróf, s a mosolygás mintha serkedő vér lett volna az ajakán.

 

Puchberger ijedten kapott a levegőbe:

 

- Az istenért, semmi botrány, semmi feltűnő erőszakosság. Elég bajunk volt már. Minden ilyennel csak az ő elveinek csinálunk reklámot. Ha ilyen úton tesszük mártírrá, holnap az egész Magyarország az ő mondatait fogja bőgni. És a magyar csak akkor veszélyesedik élővé, ha halott vezérre akad.

 

Eckhardt kitürelmetlenkedett a körömreszelésből:

 

- Hát nem tudtok valami kompromittáló pénzhistóriát vagy valami szexuális botrányt a nyakába varrni? Mire való akkor az egész Etelköz komédia, az egész titkos szervezkedés? Miért fizetjük azt a sok börtönből megszökött gazembert? Egy szervezet, melynek keze mindenütt ott van, ne tudjon elbánni egy kőfaragóval!

 

Bingenheimer csendes hunyorítgatással kérdezte:

 

- Hát mi van azokkal a tizenhárom éves lányokkal?

 

Kohlbauer páter úgy beszélt, mintha egy aktacsomó volna előtte:

 

- Azok bizony nem tizenhárom, hanem legalábbis tizenhat évesek. Ráadásul ezek is régi históriák. Mi elkövettünk mindent. Hónapokig lesettük, kik járnak hozzá. Kifaggattuk a boltok küldönceit, a házban lakó cselédeket, figyelemmel kísértük minden lépését, egy közárnyékszékbe nem térhetett be úgy, hogy utána ne kutattunk volna. Semmi eredmény. A tény az, hogy ez a szörnyeteg nemcsak botrányos, de még bohém vagy úgynevezett művészi életet sem él. Egészséges és egyszerű az élete, mint egy paraszté. Reggel korán kel, sokat sétál a szabadban, este a tyúkokkal fekszik. Semmi lefülelhető szenvedélye nincs.

 

Feichtinger legényes-fitymálón biggyesztette az ajkát:

 

- Olyanok vagytok, mintha szűz leányok lennétek, s most jönnétek ki a zárdából. Nincs semmi szenvedélye, nincs semmi adat ellene! Hát azért vagyunk mi itt, hogy legyen. Az egész nagy összefogásnak nem volna értelme, ha ennyit sem tudnánk megcsinálni. Csak ki azzal a váddal! Minél piszkosabb és valószínűtlenebb, annál több hívője akad. Akár meg is gyilkoltathatunk vele szadista hajlamból egy tizenhárom éves leánykát. Van nekem elég újságíróm, aki, ha kell, az édesanyja hulláját is feltrancsírozza. Thineberg, Brozicsevics, Glodariu, Militzer és a többi boldogok lesznek, ha pocsolyát csinálhatnak a nyomdafestékből az ő számára. Ha perel, az ilyen ügy két évig is elhúzódik, és még ha a végén ki is mászik belőle, a tömeg lelkében örökre lehetetlenné van téve. Ha csak tanúk kellenek, szóljatok nekem. A Markó utcában majd mozogni sem lehet a tanútól.

 

A kis Brexatoris udvarias, aggályos és okos volt:

 

- Teljesen értem Eckhardt kegyelmes úrnak, kinek éles pillantását mindig csodáltam, türelmetlenségét, s mélyen át vagyok hatva a Feichtinger kegyelmes úr tervének zsenialitásától. Távol áll tőlem, hogy szerény képességeimmel velük vitába merészkedjem. De úgy gondolom, hogy nem csodálhatjuk eléggé Puchberger őméltósága bölcs mérsékletét, mely óvatosságra int a mai nehéz időkben. Ezt annál is inkább hangsúlyozhatom, mert őexcellenciája Aisleithner miniszter úr különösen megbízott annak nyomatékos kijelentésével, hogy ő minden erőszakosságot időtlennek talál. Hiszen jöhetnek napok, mikor a Sauer gróf őméltósága halált megvető bátorságára lesz szükség, hogy ezektől a veszedelmes emberektől megvédjük a fennálló társadalmi rendet. De amint kitűnő barátom, főtisztelendő Kohlbauer páter őnagysága előadta, környezete úgy ismeri ezt az embert, mint akinek magánéletében, fájdalom, semmi olyan nincs, mely a törvények beavatkozására támpontot adna. Azért, úgy is mint a miniszter úr őexcellenciájának szerény megbízottja, valamint csekély személyemben is, ki merem ejteni annak a kételkedésnek a kifejezését: vajon nem fog egy ilyen vád egy közismert művész ellen nagy visszatetszést szülni, s nem fog-e éppen ellenkező gyümölcsöket eredményezni, mint amilyeneket mi várunk tőle? Nekem kegyelmes megbízóm parancsából sokszor van szerencsém bejárni az ország legkülönbözőbb vidékeit. Mély sajnálkozással és erkölcsi felháborodással kell jelentenem, hogy ennek az embernek sokkal több híve van, mint gondolnók. Nem tartóztathatom magam annak a drasztikusnak mondható ténynek a megállapításától, kegyelmes, méltóságos és nagyságos uraim, hogy a fajmagyarság kebelében igen sok egyénben valóságos Boór Bálint fanatizmus, hogy ne mondjam: vallás fejlődött ki, s mondatai valósággal kátészerűen váltak az illető egyedek vérévé. Én úgy merészelem gondolni, helyesebben: kegyelmes megbízóm gondolatát merészelem úgy tolmácsolni, hogy kár volna nekünk a dolgok természetes menete elé sietni valami olyan zajt okozó ténnyel, mely esetleg éppen célunk ellenkezőjét eszközölné. Ez a nyomorult jelenleg hermetice el van zárva a publicitás és kenyérszerzés minden útjától. Több végrehajtás van ellene. Közelebbről sümegi házát is elárverezik, ami, mint megbízható forrásból tudom, halálos döfés lesz számára. Paupertas magna meretrix.³³ A jól megérdemelt nyomorúság vagy így, vagy úgy meghozza azt az eredményt, melyet mi a keresztény társadalom érdekében várunk.

 

A társaság túlnyomó része helyeselt. Csak a Sauer gróf csendje duzzogott, s a Feichtinger hallgatása fitymált. Leiter eddig leskődő szemekkel, jó falatra nyálasodó szájjal nézte a beszélőket. Most felállott:

 

- Kegyelmes, méltóságos és nagyságos uraim! Én ugyan nem vagyok zseni, még talentum sem, de egyet-mást én is meglátok. Én azt hiszem, hogy a holnaputáni tárgyaláson ennek a gazembernek az ügyét jó időre elintézik.

 

Itt megállott. Ránézett Puchbergerre. A két ember mosolygása olyan volt, mintha egy nyak roppant volna meg közöttük. Aztán fontoskodó ijedelemmel folytatta:

 

- Az istenért! Nehogy olyan színezete legyen a dolognak, mintha én előre tudnám az ítéletet. Méltóztatnak tudni, hogy én évek óta nem teljesítek bírói tisztséget, benn dolgozom a minisztériumban. De ismerem a kitűzött bírák hazafias keresztény gondolkodását és törvénytudását, s nem kételkedem az eredményben. De ha véletlenül mégis felmentenék: mindig lesz időnk gondolkodni, mit próbáljunk vele.

 

Mindenki ránézett. A szemébe nézett. A szemeiben levő belső szemekbe néztek. Mindenki mosolygott. Puchberger elővett óráját:

 

- Vigyázzunk, tíz elmúlt, mindjárt jönnek. Beszéljünk más témáról.

 

És tényleg: az udvar krumplikövei már új közeledőket kiáltottak. Az Etelköz titkos szövetkezet a leghatalmasabb volt azok között az összeállások közt, melyeket e beteg napok egybekergettek. És ezek az arcok, melyek bemerültek az éjszakából a terem halk világába, összeadták lelki térképét az egész mocsárlázban vergődő társadalomnak. Kopott ruhás, ténfergő arcú tanítók, tanárok, hivatalnokok. Éhes szemük mintha előre dermedne a három év múlva bekövetkező fizetési előlépésre, mely körülbelül két kalap árát jelenti. Közben idejönnek, szókat köpdösni és szókat nyeldesni, hogy sínylő emberségükkel elhitessék, hogy ők is a világtörténelem részei. Meg aztán: ebben az élettelen életben és holt robotban olyan jó nagyon szeretni és nagyon gyűlölni valamit, mert néha mégis, mégis élővé kell nyújtózkodni. Jól öltözött ficsúrok, elegáns kalandorok, szimatos ügyvédek, beteg orvosok, kiket a titokzatosság csiklandozása s az étvágy gerjedelme hoz ide. Vasalt nadrágú, vasalt képű, vasalt lelkű törtetők, kiket egy áhított állás, cím, kiviteli engedély vagy más zsákmánya az embererdőnek csal ide.

 

Mikor az óra tizenegyet ütött, Puchberger megnyitotta az ülést. Üdvözölte a megjelenteket, akik a mai nehéz időkben is ott állanak a keresztény Magyarország gátján, hogy ha kell, testükkel is felfogják a forradalmi világnézet felforgató tanait. Nyugodt intéssel folytatta:

 

- Kedves magyar testvéreim, egy nagyon szomorú ügyben jöttünk ma össze. Egy magyar testvérünk fölött kell ítélkeznünk, ki romboló szenvedélyével, féktelen izgatásával, a keresztény világnézet vad gyűlöletével máris mérhetetlen károkat okozott a magyarságnak, s ha tovább engedjük, talán egy új vörös uralom dögvésze szakad az országra. Én ugyan nem akarok befolyni a testvérek véleményére, csak arra kérek mindenkit, hogy a kellő mérsékletet még ezzel a kártékony emberrel szemben se veszítsük el. És mikor szükségszerűen védekezünk, ne felejtsük el, hogy az ellenség mégis testvérünk, mégis magyar. Szívem teljes melegéből üdvözlöm itt megjelent bajor és osztrák testvéreinket.

 

Aztán a bajor küldött, vaskos, barna ökölember beszélt a maga és osztrák társai nevében. A német bajtársak meleg üdvözletét hozza a magyaroknak. Németország annyit áldozott magyarokért, hogy ő és társai meg vannak győződve: ha akad itt egy áruló, aki a hűségesen védő Germánia ellen izgat, a magyaroknak lesz erejük és akaratuk hozzá, hogy örökre elhallgattassák.

 

Őrjöngő tapsorkán követte a szavakat. Puchberger meghatottan köszönte meg a nagy Németország idedobogó szívét.

 

- Nagy biztonság az nekünk, hogy a német szem, minden nehéz bajai közt, ráér a mi kis dolgainkra is figyelni. Magyarország sohasem lehet hálátlan. A világtörténelem a vér, a hit, a szenvedés széttéphetetlen láncával csatolta oda Magyarország sorsát Germánia szekeréhez. Ez a szekér a közeljövőben diadalkocsi lesz.

 

Új lelkesedés lávázott fel. Az egymásnak szoruló arcok egymásba izzadtak a lelkesedéstől, s azt a hatást tették, mintha mindenik a két szomszédja arcával is a maga örömét kiabálná. Glodariu, aki a terem hátsó zsúfolásában verejtékezett, a zsebkendőjét lóbálta a bajor felé. Puchberger elünnepélyesedett hangon kérdezte:

 

- Van-e valakinek valami határozott indítványa a fennforgó ügyben?

 

A hadonászó, zajongó, egymás arcába lelkesedő tömegre, mint egy roppangt jégtábla, egyszerre hullott rá a csend. Mindenki mozdulatlanná merevedett, minden arc némává fagyott. Csak belső szemeikkel lesték egymást: ki fogja elhagyni a jó meleg tömegmenedéket, ki vállalja a külön gonoszság felelősségét? Puchberger megismételte a kérdését. Már kínos feszengésbe rándultak a testek. Egy széles éneklésű, kálvinista papos hang kissé belső remegéssel kezdte:

 

- Kedves testvérek!

 

Egy kis emberke állt fel, Kenyeres Joó Ferenc, egy vidéki városi könyvtár igazgatója. Olyan alacsony volt, hogy púposnak látszott. Ráadásul: az íróasztal mindenapi unalma bogárhátúvá tette testét. Tág könnyzacskójú szemei fáradtak voltak, s kifejezésük majdnem hülye volt. A rőtesbarna bajusz leforrázott lemondással hajlott a világvonzás kényei szerint. Szája sajátságos, zsoltáréneklésre görbült gyermekszáj volt. Egyáltalán: az egész arcon és egész alakon volt valami nagyon fáradt, nagyon vén és nagyon gyermek. Nyelt egy nagyot, s most bátrabb zengéssel újból kezdte:

 

- Kedves testvéreim! Ha a történelem menetét nem a laikus felületességével, hanem a szakember mérlegelésével vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy a Gondviselés bizonyos ritmusban intézi a gyarló emberek dolgát. Vegyük csak a mi szegény hazánkat, Magyarországot. Először elpusztította a tatár, aztán magától talpra állott. Aztán elfoglalta török. Megint csak visszakerült hozzánk. A Bach-korszakban Ausztriává lettünk, a Gondviselés elhozta ezernyolcszázhatvanhetet. Így most is megcsonkítva állunk. De ez nem baj. Ez a jó Isten nevelő munkája. A Gondviselés mindent elvégez, csak meg kell érdemelnünk...

 

- Talán szíveskednél már a tárgyhoz térni, éjfél felé jár az idő – figyelmeztette az elnök.

 

Joó Ferenc a legártatlanabb képpel felelt:

 

- Hiszen éppen a tárgynál vagyok. Itt van ez a Boór Bálint. A Gondviselés közénk adta ezt a megtévelyedett embert, hogy intő példája legyen a magyarságnak. Amint a célját eléri vele, a Gondviselés félre is fogja tenni, amint a gazdasszony eldob egy elkopott seprűt. Én azért azt mondom, ne csináljunk mi semmit, hagyjuk működni a Gondviselést. Mindent elintéz az magától, csak meg kell érdemelni.

 

- És ez a hülye egy vidéki város legnagyobb tudósa – mormogta Kohlbauer páter.

 

- Ne bántsd, ez a tipikus magyar filozófia – súgta vissza Bingenheimer.

 

Helyeslés, nevetés és dühös kiáltások horzsolódtak egymásba a kis ember szavaira:

 

- Éljen, éljen Kenyeres Joó Ferenc! Hagyjuk, ítéljen az Isten.

 

- Akkor én a mai esti pörköltem árát is a Gondviselésre bízom.

 

- Ha neked rohan egy veszett bika, majd várni fogod nyugodtan a Gondviselést.

 

Az elnök komoly hangja közbevágott:

 

- Ki kíván még hozzászólani?

 

Győry tanár most vette észre, hogy szomszédja az ő kalapján ül. Ő akart szólni, de az elnök szavaira lefagyó csendben a hang visszaijedt torkába, s csak egy félhangos nyikkanás jött ki belőle. Erre mindenki ránézett, s újból felborzolódott a levegő:

 

- Halljuk! Halljuk!

 

- Halljuk Győryt!

 

- Éljen Győry!

 

Győry igyekezett minél alacsonyabb lenni a székén. Utoljára már csak nagy kisápadó plébánosfeje volt a szék fölött, mint a tó felszínére rémült teljes hold. Az elnök kérdezte:

 

- Győry testvérnek van valami indítványa?

 

Győry úgy állt fel, hogy lassan a vállait, a karjait maga elé tolta, s felállása inkább elbújásnak tetszett. A két váll közül elődidergett arca teljes holdja. A megszeppenéstől dadogva mekegte:

 

- É-é-é-ééén...

 

Nagy nevetés mosott feléje. Még a Puchberger méltóságára is kizsírosodott egy fényes mosolygás. Új biztatással kérdezte:

 

- Van, kérlek, valami gondolatod a szóban forgó ügyben?

 

- Neekem niincs gon-gondolatom – vacogta Győry, s mert az arcok újból kacagásba törtek, rámutatott nyugodtan ülő szomszédjára: - A kaalapom, a kala-kalapom – dideregte kétségbeesetten. A szomszéd észrevette a dolgot. Előkapta a szétnyomott kalapot. Az ártani gyűlt csúf emberek egy percig zengő kacagásfolyóban lettek fürdőző gyermekekké. Weidinger kikönnyesedve mondta szomszédjának:

 

- Legalább volt valami értelme, hogy éjfélkor ide mászkál az ember az isten háta mögé.

 

Most Maczuga állott fel. A tekintélyes test feltornyosulására kezdett csendbe simulni a terem. Két-három tanár a füleit toldta a szájához, s a megnőtt nyílással kiáltotta:

 

- Éljen Maczuga! Éljen Maczuga testvér!

 

Maczuga a közéleti arcát vette elé, mely ilyenkor mintegy tovább bővült felhörcsögösödött bő nyakába. Feltette szemüvegét, hogy jobban megtalálja a súlyosabb szavakat:

 

- Kedves testvéreim, mert nem akarom szövetségünk ez ősmagyar megszólítását a kegyelmes, méltóságos és nagyságos, bár megérdemelt, de hűvösebb és nagyobb távolságot jelentő kifejezéseivel felcserélni. Kedves testvéreim! Ez a Boór Bálint, akit most a ti bölcs ítéletetek elé hoz a nagytekintetű vezetőség hazafias szeretete: veszedelmes ember. Többet mondok: erkölcstelen ember. Többet mondok: hazaáruló. Azt hiszem, kedves testvérek, nem túlzok, mikor azt mondom, elérkezett a tizenkettedik óra, amikor kötelességünk elkiáltani a quo usque tandemet.³⁴ Az utóbbi évek történetén mint vörös fonál húzódik végig ennek az izgága és istentelen embernek a céltudatos destrukciója, mely a sír szélére dobott magyarnak az utolsó lökést akarja megadni. Bármennyire is tisztelem tehát országos hírű kedves barátomat, Kenyeres Joó Ferenc testvérünket, ki kell jelentenem, hogy tenni kell, igenis: tenni kell! Hiszen az isteni Gondviselés éppen az emberi tettekben nyilvánul meg. Ne várjuk, hogy mint derült égből a villámcsapás, egyszerre valami katasztrófa érje az országot e miatt a nyomorult ember miatt. Azért engedjétek meg, hogy lelkiismeretem megnyugtatására odakiáltsam a testvéreknek: videant consules, ne quid res publica detrimenti capiat!³⁵

 

Felszökő éljenek lobogó pálmái közt ült le. Puchberger nagy tisztelettel kérdezte:

 

- Van-e, tisztelt barátom és testvérem, valami pozitív indítványod?

 

Maczuga, félig felállva, meghajlással viszonttisztelte az elnököt:

 

- Én, méltóságos uram és testvérem, én az én egyéniségem súlyával nem akarok befolyásolni senkit. Én osztozom a többség akaratában. - És nemes szerénységgel leült.

 

A Maczugától felvert lelkesedési hullám Sörös Dezső tanár urat vette a csúcsára. A gyakorlatjavításos arcú vézna tanár úgy nézett szemüvege mögül Maczugára, mint egy égből lehullott beszerzési általányra:

 

- Kedves testvérek! Azt hiszem, hogy azok a hazafias érzésektől lángoló szavak, melyek imádott szellemi tábornokunk, a méltóságos Maczuga testvér ajkairól elhangzottak, mindnyájunk szívében élénk visszhangot keltettek.

 

- Éljen! Éljen Maczuga! - lelkendezett a terem.

 

- Igen, testvérek! A méltóságos Maczuga testvér az ő szokott éleslátásával fején találta a szeget: tenni kell! Én így módosítanám a híres latin közmondást: verba volant, scripta manent,³⁶ hogy: a szavak elröppennek, a tettek megmaradnak. Minden Démoszthenésznél szebben beszél a tett, mondja a költő. Engedjétek meg, kedves testvérek, hogy ebből az alkalomból, midőn, mint egy fárosz ad nekünk világot a követendő út elé, mindnyájunk nevében mély szeretettel üdvözöljem méltóságos Maczuga főigazgató testvér urat, és elmondjam: vajha az Isten sok ilyen vezért adna a magyar szellemi hadak élére.

 

Mint jóllakott piócák, nagy kövér éljenek másztak ki a kis emberpocsétákból. Sörös tanár nagy fényességes elégedetten leült, és úgy nézett maga köré, mintha egy új fizetési osztály örömei közt tájékozódnék. Puchberger most már majdnem türelmetlenül mondta:

 

- Kérlek, elfeledtél indítványt tenni.

 

A tanár úgy állt fel ismét, mintha dugóhúzó volna egy reszkető kézben. Levette szemüvegét, úgy csodálkozott:

 

- Indítványt? Nem, nincs indítványom. Én sohasem indítványoztam – hebegte, és visszalapult a székére.

 

Puchberger ijedten súgta a körötte ülőknek:

 

- Ezek elszószolnak itt hajnalig, s nem lesz semmi eredmény.

 

Bingenheimer összesúgott Leiterrel, aztán felállt:

 

- Kedves testvérek, mi egypáran: Puchberger, Feichtinger, Eckhardt, Kohlbauer, Leiter barátaim és én, mindig azon a véleményen voltunk, hogy nem tartozik az Etelköz hatáskörébe fellépni ez ellen az ember ellen. Igenis, mindnyájunknak kötelessége, hogy a saját körében a felvilágosítás nyugodt szavaival védje a lelkeket ennek az embernek a mérgezése ellen. Egyébként, ha vétett valamit a törvény ellen: ítéljen a törvény, mi csak tisztelettel hajolhatunk meg végzése előtt. Ezt az ülést is csak tisztán a Kenyeres Joó Ferenc testvér kívánságára hívtuk össze, hogy a mulasztás vádját elhárítsuk a vezetőségről. Különben is, Boór holnapután bírái elé fog állani, bízzuk azok bölcsességére a dolgot.

 

Mint egy nagy lélegzés, mely újból domborúvá könnyíti a megszorongatott mellett, úgy szállt fel a helyeslés a terem nagy részéről. Csak itt-ott, gondosan árnyékba sunyított szájakból jöttek dühös kiáltások:

 

- Hát hagyjuk, hogy tovább is garázdálkodjék?

 

- Ott kell leütni, ahol találják!

 

- Ki kell kergetni az országból, az ilyen embernek itt nincs helye.

 

Leiter lassan, lassan emelkedett fel, mintha ebben a mozdulatban is valami rejtett diplomácia volna. Ajkán, arcán olyan kéjes volt a mosolygás, mintha fogantató csók pattanna szét testében. Halk hangon kezdte:

 

- Kedves testvérek, talán szerénytelenség, hogy én igénytelen létemre szóra állok fel, de a lángész nem végezhet el mindent, nekünk, egyszerű embereknek is segítenünk kell. Én ugyan hat év óta nem gyakorlom a bírói hivatalt, s egyáltalán nem érintkezem bírákkal. De általában fájdalommal tapasztalom, hogy bíráink nagy része még a régi liberális kor hagyományaiban él, a legjobb lelkiismeret szerint, ezt elismerem. Ezek pedig nemigen szívesen törnek pálcát művészember fölött, s egy határozatlan gondolatszabadság beteg ideológiájában élnek. Azért körülbelül, anélkül hogy arrogálnám az ítélet előrelátását, biztosra vehetjük, hogy ennek a veszélyes embernek a haja szála sem fog meggörbülni. De én, akinek talán volna egy s más panaszom ellene, azt mondom, hadd fusson. Én teljesen egyetértek tudós testvérünkkel, Kenyeres Joó Ferenccel, és kiváló vezető testvérünk, Bingenheimer véleményeivel. Csupán egyre hívom fel a testvérek figyelmét. Ennek az embernek még ott áll egy szobra a Szépművészeti Múzeumban. Ezt a szégyent, ezt a nyilvános mérgezést nem szabad tűrnünk. Nyomást kell gyakorolnunk az igazgatóságra. Kérem a testvéreket, írjon mindenikük egy névtelen levelet az igazgatósághoz mint a nagyközönség egy tagja, követelje felháborodva a szobor eltávolítását. Egy kis fenyegetéssel is meg lehet súlyosítani a sorokat. Ez bizonyára hatni fog. Én különben magát Boór Bálintot nem akarom bántani, csak a mérgezés ellen akarom megvédeni a keresztény lelket.

 

A névtelen levelet egyhangú lelkesedéssel fogadták. Hát mégis tehetnek valamit: lehetnek ököl, fogak és fullánk, anélkül hogy számadás következnék utána. Puchberger egypár köszönő szóval bezárta az ülést, s az emberek már nagy lélegzéssel felkeltek, hogy a világtörténelemből hazamenjenek. De a fiatal Simon Zoltán ügyvéd, akit Boór Bálint elkergetett az ügyei mellől, zajosan kitaszította maga alól a széket, s harsány hangját, mint egy vámsorompót állította a távozni akarók elé:

 

- Kedves testvérek! Mielőtt szétmennénk e lélekemelő együttlétből, ahol egy nemzet léte fölött virrasztottunk, úgy hiszem, mindnyájunk érzelmét tolmácsolom, mikor szeretett vezérünknek, méltóságos Puchberger Frigyes testvérnek a legforróbb hálánkat fejezem ki azért a bölcs mérsékletért és célkitűző mutatásokért, melyekkel a mai estén az oly fájdalmas és nevezetes ügyben az ülést vezette. Kérem Hadúrt, a magyarok egy igaz istenét, tartsa meg őt sokáig nemzetünk és a keresztény társadalom javára. Ugyancsak köszönetünket kell kifejeznünk méltóságos Kenyeres Joó Ferenc tudós testvérünknek, méltóságos Maczuga és Bingenheimer nagy tekintélyű testvéreinknek, sőt még Sörös Dezső tanár testvérünknek is, hogy mélyreható megjegyzéseikkel megvilágítottak bennünket. Amíg ilyen embereket látunk, teljes bizalommal ismételhetjük az ihletett költő szavait: „Hiszek egy Istenben, hiszek egyy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában.”

 

- Most aztán újból vasaltathatom a kalapomat – zsörtölődött Győry tanár.

 

Mindenki ment kifelé. Sajátos gyermeköröm volt mindenik arcán. Itt voltak, részt vettek valamiben, fontosak voltak: hazafiak és nemzetfenntartók, és nem került semmibe, még egy kockáztató szóba sem. A vidáman beszélő szájak gőzölögtek a hideg őszi estében. A korcsma előtt, a korcsmalámpa erős világában, a csatorna elfolyásában egy munkásféle ember feküdt. Arcával fölfelé volt, két kezével fejét fogta, lábai szétálltak. Az alkohol, amint kilépett a korcsmából, rögtön letaglózta. És most tudat és álom nélkül vak eltagadásban volt menekülés: nem-ember, nem-élet, nem-fájdalom. Sauer gróf, aki a bajor és osztrák kiküldöttekkel távozott az összebújásról, gúnyosan mutatott az állatba futott emberre, s a Simon ügyvéd patetikus hangját utánozva, németre fordítva szavalta:

 

- Hiszek Magyarország feltámadásában!

 

 

 

 

33. A szegénység sok mindenre rákényszerít. (lat.)

34. Hát még meddig? (lat.) (Cicero egyik beszédének kezdő szavai.)

35. Őrködjenek a konzulok, hogy a közügyet baj ne érje (=az állam vezetésében a vezetőkre 

       hárul a legnagyobb felelősség). (lat.)

36. A szó elszáll, az írás megmarad.