Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Ötödik könyv:

AZ ÖSSZETÖRT SZOBOR

1.

 

 

 

 

A műteremben hideg volt, s a villany fénye még hidegebben verte a falakat, a dolgok arcát. Künn végtelen omlással csurgott az októberi eső. Bálint, ráhajolva íróasztalára, menekülő mohósággal írt. De mintha kívülről a sötétség, az eső és az ősz láthatatlan titkos csatornákon beszivárgott volna a lelkébe, mind nehezebb lett a betűk előomlása.

 

Letette a tollat. Ránézett az alabástromoszlopos öreg órára. Még alig múlt hat óra. Ma olyan hűvös és didergő volt minden a műteremben. Még szobrai is, elfordult lélekkel, csak hideg anyag voltak.

 

Felkelt, kiment a konyhába, teát főzött magának. Aztán behozta, befészkelte magát kedvenc karosszékébe, iddogálta a forró italt. És mert hideg volt, ősz volt, egyedül volt: a meleg ital távoli tavaszokat lökött meg benne. Mint lenge bárányfelhő puha, fehér fodra: nyitott szemű női arcok mentek át életén. Lassan mentek, fényképszemükkel nézték az egyedülvaló férfit, hajuk fénye fehér lapokat vetített a lélekre. Lassan széttéresedve mentek egymás után, mint színi játék kísértetei mennek. Mozgásuk zene is volt: lassú ének vagy halk sírás. Az egyik, egy szőke, anyának fakadt bús embervirág, kisgyermeket is hozott a kezénél fogva. A gyermek betegen nagy fejével, gazdag szőke fürtjeivel, halálos nagy kék szemeivel, melyek üresek voltak minden lélektől, mégis annyira ő volt. A legmélyebbre ásott koporsó nyílt fel a férfiban, s megmozdult a legtitkosabb sírása.

 

Egész fiatalon, alig huszonhárom éves korában viszonya volt egy fiatal budai polgárleánnyal. Egy csókuk gyermekké lett: halálnak nyílt végzetes rózsa. Öt és fél évet ért meg a gyermek. Teljesen az apja szépségét mondta: de valami elítélt, beteg árnyékolással minden vonása mögött. Lelket nem gyűjtött beléje a világ, beszélni sem lehetett megtanítani, haláláig az értelem semmi jelét nem mutatta. Talán ennek az esetnek széthatalmasodott, tudattalan döbbenete nem engedte, hogy megházasodjék. Később aztán rossz csókok kimarták belőle a nőhöz való hitet.

 

Pedig mikor így jött az ősz, a nap lelke kiköltözött a dolgokból, és szürke sírássá borult a világ. Mikor a falak megteltek ellenséges indulattal, s a bútorok eltagadták a közösen töltött múlt lelkét. Mikor már párázott lehelete a műterem levegőjében: óh, hogy sírták a hosszú esték és hosszú hajú éjszakák a meg nem talált családot! Hogy kellett volna ilyenkor a női mell menedéke, az asszonyi hang édes íze s a gyermek kacagása. A harmadik csésze teát töltötte magába. És a meleg ital még mindig társ, olyan családféle valami volt a visszhangtalan embernek.

 

Az utóbbi hetekben még csak könnyen nyargalta meg a terhesedő napokat. Élete megkoronázó művén, a tragikus faj csodálatos szimbólumán: Dózsa György szobrán dolgozott. De aztán, hogy elkészült vele, s már egy hete el is szállította a kiállítás helyiségébe: egyszerre üres lett az élete. Kiköltözött belőle a munka rajongása: helyébe zuhant az ősz s az elszürkült egek nagy sírásai.

 

Az utóbbi időkben alig nyitottak be hozzá ismerősei. Visszafáztak tőle, mint olyan elítélttől, akivel az érintkezés is végzetes következményű lehet. Lakása kezdett bélpoklossziget lenni, hova csak a hivatalos idézések kihordói s a végrehajtók jártak. Mert az üldözés most már eldöntő erővel újult meg, s valahogy a levegőben volt az a közhit, hogy Boór Bálinttal, akár így, akár úgy, de most már végezni fognak. Az utóbbi hónapokban, hogy a nyomorúság mindjobban marta ki az országot, mind több elégületlenség véres szeme meredt a jövő napokra, és hogy a bámulatosan megszervezett germán étvágy mind több éhséget túrt ki hazátlanná, itt is, ott is nyugtalanító jelek lobbantak fel: hogy a Bálint tanításai még a kiontott szemű, beólmozott magyar Vazult is kezdik eszméletre karmolni. Aztán, hogy a hír elterjedt, hogy új szobrában a minden magyar tragédiát összegző Dózsát fogja megmutatni, hajszásai elvesztettek minden türelmet. Elvégre is egy ember nem veszélyeztethet annyi pecsenyét. És most már a végleges elintézés makacs akaratával mentek a világító ember ellen.

 

Dühüket fokozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság a hírhedt kommunista honorárium perében megsemmisítette a két alsóbb bíróság ítéletét, s egy nagyszerű megokolással erkölcsi elégtételt adott a körülharapott művésznek. Most már a hajsza a visszaharapott vérebek véres dühével folyt. Az egyik főcél volt: anyagilag teljesen tönkretenni, hogy a falat nélkül maradó ember az őrületbe, az öngyilkosságba vagy valami mindent beszennyező nyomorúságba zuhanjon. Hetenként hat-nyolc per indult ellene. Soha nem látott emberek perelték be kisebb-nagyobb összegekért. Mindenre volt tanú, mindent tudtak bizonyítani, s a gyorsan lepergetett pöröket egymásután vesztette el. De elvesztette azt az egynehányat is, melyet megnyert, a rámenő sok költséggel. Egyszer aztán arra a szép felfedezésre jött, hogy ügyvédje maga is tagja az egyik titkos szövetkezésnek, mely a legvéresebb hajszát mondta ki ellene. Első haragjában nehéz szavakkal vágta az ügyvéd arcába az infámiát, aminek az lett a következménye, hogy az ügyvéd beperelte becsületsértés és rágalmazás miatt. Leveleit, kikutathatatlan okokból, már egyáltalán nem kapta meg. Az újságok, egyhangúlag, most már okosabb taktikát követtek ellene. Észrevették ugyanis, hogy ha mocskolták és rágalmazták, azok, akikben életre ható akarat lett Boór Bálint, minden támadás után megnőtt rajongással hirdetik az ő vallását. Sőt a nők és emberül kíváncsiak előtt csak érdekesebbé teszik alakját. Ezért most teljesen agyonhallgatták. Ez az agyonhallgatás annyira részletes és következetes volt, hogy még a kiállító művészek közül is kihagyták a nevét. Végtelen csendet csinálni körötte, hogy e halálos puszta közepén feltűnés nélkül lehessen ledöfni: ez volt az új, ügyesebb haditerv. Írásai valahogy eltűntek a könyvkereskedők kirakatából. A Kerepesi temetőben volt egy műve egy híres építész sírja fölött: egy reggel szétzúzva találták. Egy Svédországban felboldogult sváb szélhámost az állam megbízott azzal, hogy írja meg a külföld számára a modern magyar művészet történetét. A Boór Bálint neve meg sem volt említve benne. És azok a gazemberek, akik itthon a magyarkodás bő kosztjából éltek: tapsoltak neki, hogy eldugja a világ elől a magyar erő legnagyszerűbb diadalait. König, heti képeslapjában, mely évtizedek óta a magyar úri középosztály szesz nélküli teája volt, lehozta a modern magyar mestereket fő műveik képmásával: Boór számára egy betűnyi hely sem volt. Iskolákban, kongregációkban, hazafias egyesületekben buzgólkodó tanárok kikerülték nevét, mint valami szemérmetlen, szavakkal ki sem fejezhető erkölcstelenséget. És ha egy-egy tanítvány mégis felemlítette nevét, úgy intették le, mintha valami aljas káromkodást ejtett volna ki. Elég volt, hogy egy fiatal kezdőről az a hír terjedjen el, hogy a Boór Bálint híve, vagy csak annyi, hogy egyszer valamelyik művéről jól nyilatkozott: az végleg elítélt ember lett. Vagy rögtön kidobták elfoglalt állásából, vagy mellőzték, bántották, amíg végleg félrekedvetlenedett. Azok, akik valaha kabátjukat terítették a léptei elé: most mutatott szemtelenséggel köszönés nélkül vigyorogtak az arcába. Mindenütt űr támadt körötte, mindenki elfázott tőle. És mert a gyávák érezték eljárásuk aljasságát: most már jogosan gyűlölték, mert miatta aljasnak és gyávának kellett lenniök.

 

Már ő sem járt sehova, még kávéházakba sem. Ha mozogni akart: az erdők és embertelen mezők nagy emberségébe menekült. Már Rendekyékhez sem járt el. Elhivatásának tragikus érzése valahogy átnemesítette erős érzékiségét is, s felmutatott életéhez nem találta többé méltónak a régi apró játékokat. Csak Mátrayékkal találkozott néha, hogy a halott kérésének eleget tegyen.

 

Újból íráshoz akart látni, mikor csengettek. És sajátságos: most nem volt a művészben harag a zaklatás miatt. Lelke egyik titkos szobájában halvány kérés emelkedett fel: oh, bár valaki olyan jönne, aki nem szomjas fogakat, nem ölésre leső szemeket hoz! Valaki, aki egypár percre mégis elhiteti vele, hogy nem egyedül van a világon. Hogy elridegült szobáját, mint télről bemenekült madarak, meleg emberi szavak üljék meg.

 

Megnyitotta az előszoba ajtaját. Nem jött be senki. De alázatos, szomorú, fakó hang reszketett be:

 

- Adjon az isten jó estét, nagyságos úr.

 

Egy öregember állott a küszöb előtt, levett kalappal. Fején az ősz haj csüggedt bánat és síró panasz volt. Beesett arca fehérlett, a fáradt vonások nehéz napok nélkülözéseit sírták. Öreg, eres szemein rajta volt a rossz éjszakák megtágulása: mikor dermedten az éhségtől és fájdalomtól a végzet titkos pillantásával néztek farkasszemet. Egész alakján a gyámoltalan fájdalom s a szégyenkező nyomorúság ügyefogyottsága volt.

 

Bálintnak jó percig kellett néznie az alakot, míg felismerte. - Gergely bácsi, az istenért, mi van magával? Jöjjön be! - kiáltotta fájdalmasan.

 

Az öreg bevánszorgott. Látszott, hogy elkészített ünnepélyes mondókájába akar kezdeni, s kalapját forgatta az ujjai közt. El is kezdte: - Bizony, nagyságos uram, én is elmondhatom... - de a hang beletört az öreg fájdalomba. Nagy könny csordult ki szemeiből, s alig tartott zokogással mondta: - Bálint úrfi, jaj, Bálint úrfi!

 

Bálint bevitte az öreget, leültette. Most már visszaerősödött az öregbe a tisztességtudó régi szolga. Kérdezte:

 

- Ha szabad kérdeznem, hogymint van a nagyságos úr?

 

Bálint legyintett. Jó meleg szemeivel beborította az öreget:

 

- Tudja, öreg, én mindig úgy vagyok, mint a sümegi várhegy. Ha nap süti, ha eső veri, csak megvan. De maga nagyon megsoványodott. Mi történt magukkal?

 

Az öreg maga elé nézett, mintha széttöprengene lelke sötétségei közt. Talán mégsem illik annyi nyomorúságot, annyi fájdalmat más elé hurcolni. Tétova hangon ejtette:

 

- Esős őszünk van, igen esős őszünk van.

 

Bálint ismerte az öreget. Tudta: öreg láda nehezen nyílik meg. Nem akarta siettetni. Szelíden kérdezte:

 

- Hát a Borcsa néni hogy van?

 

Az öreg jobb kezével sajátságos mozdulatot tett a levegőben. Mintha elfáradt mozgással kaszát suhintana utolsó vágásra. Aztán csendesen hullatta alá:

 

- Nincsen az már sehogy. Bár én is úgy volnék. Meghalt szegény.

 

Bálintnak megrándult a felsőteste, a két karja, mint mikor egy lebukó ember felölelésére mozdul a test. Szomorú szemrehányással kérdezte:

 

- És engem nem is tudósított. Mikor történt?

 

Az öreg megvakarta az állát, szétnézett a teremben. Aztán hozzátalált a szavaihoz:

 

- Van annak talán már négy hónapja is. Kerestem is a nagyságos urat. De itt azzal küldtek el, hogy Sümegen van. Meg aztán nem is igen akartam háborgatni az én bajommal. Van a nagyságos úrnak elég.

 

- Hogy történt? Miben halt meg? - sürgette Bálint.

 

- Miben halt meg? Hát az öregségben meg a nyomorúságban. Nem mondom, még elélhetett volna, ha lett volna módja hozzá. De ha nincs kenyér, nincs lélegzet, s ott a temető.

 

- Nincs kenyér? De hát mit csinált a fizetésével? - ámult Bálint, aki egy pillanatra azt hitte, hogy az öreg meg van bomolva.

 

- Mit csináltam a fizetésemmel? Nem csináltam én semmit. Nincs már nekem rég fizetésem, nagyságos úr. Van már három fertály éve, hogy a Homonnay nagyságos úr, a kövérebbik, ott járt a hivatalban. Aztán mikor a méltóságos Helgenmeyer tanácsos úr kikísérte, csak meglát az előszobában. Rám mutatott, mint egy dögbajos disznóra: - Hát ezt a Boór Bálint huszárját hogy tartjátok itt? - kérdezte a méltóságos úrtól. Aztán másnap a méltóságos úr csak behívat. Kérdezi, hogy ismerem-e a Bálint úrfit. Mondom, hogyne ismerném, ismerem én a pulya korától, méltóságos uram, én tanítottam lovagolni, puskát fogni. Kérdezi a méltóságos úr, hogy milyen ember a nagyságos úr. Mondom neki: jó ember az, méltóságos uram, nincsen annál jobb a világon, bár minden ember olyan volna. Mosolyog a méltóságos úr, és kérdezi: „Szereti-e maga a nagyságos urat?” „Igen én, mondom, s ha szükség volna, akár az öreg vérem is odaadnám érte.” „Hát ő szereti-e magát?” - kérdezte tovább. Hát, mondom én, erre nincs megbízatásom tőle, hogy az ő nevében beszéljek, de mindig jó szívvel volt hozzám, az apjához sem lehetett volna jobb. Megveregeti a vállam a méltóságos úr, és megint mosolyog: „Derék ember maga, Gergely bácsi, nem feledkezem meg magáról.” Aztán két órakor, mikor haza akarok menni, csak jön a Raupenstrauch úr, vagy hogy a fenébe hívják. Ez afféle gyakornok, még igen fiatal ember, és mondja: „Na, Dudás, aztán maga ne jöjjön többet a hivatalba.”

 

Meghűl bennem a vér, s nem hazudok, ha azt mondom, hogy majd kicsúszott a lábam alólam. „Hát mért ne jöjjek, instálom” - kérdeztem, de alig volt hangom hozzá. A Raupenstrauch úr csak vigyorog. Nem kívánom, de számon fogja még kérni ezt a vigyorgást tőle az Isten. Így is több szolga van, mint kellene, mondja, maga teljesen fölösleges. Különben is, egy ilyen öreg embernek már nem lehet hasznát venni. Csak aztán ne igen prézsmitáljon sokat, mert ha neszét veszik, könnyen a hűvösre kerül.

 

Szégyen mondani, nagyságos úr, de azt sem tudtam, mit teszek, mit nem teszek, olyan lettem, mint egy gyermek. Egy szó nem sok, de csak egy árva szót sem tudtam szólani. De mit is használ a szegény ember szava. Mikor aztán künn voltam a lépcsőkön, utánam fut az a gyakornokféle úr, és azt kiáltja: „Aztán, ha találkozik a Boór nagyságos úrral, adja át üdvözletünket.”

 

Nem mondok nagyot, nagyságos uram, de ha akkor annyi erőm lett volna, mint az indulatom, isten bocsássa meg, de holt gyakornok lett volna abból az akadékos nevű úrból. Mert már tudtam, hogy hol a bibi, hogy mi rágja a májukat.

 

- A gazemberek! A gazemberek! - lihegte mély viharzású visszatartott hangon Bálint. - Aztán új szemrehányással kérdezte: - És mért nem jött rögtön hozzám, Gergely bácsi?

 

Az öreg elkonyította a fejét, mint aki nagyon szégyenkezik:

 

- Miért? Miért? Ha még egyébért kergettek volna el. De így idejöjjek, és azt mondjam, hogy elvették a kenyerem a nagyságos úr miatt? Nincs a becsületes embernek arca az effélére. Hogy még azt higgye a Bálint úrfi, hogy a Bálint úrfit okolom érte. Van szegény Bálint úrfinak elég törődése ebben a nagy hercehurcában. Csak azt bírja.

 

- De hát mégis, mit csináltak, miből éltek?

 

- Nem csináltam én semmit, nagyságos úr, mit csináltam volna? A feleségem már régen beteg volt. Mióta innen elköltöztünk, sohasem volt meg a rendes állapota. Meg az a szentlőrinci vacak is, amit kiutaltak, az isten bocsássa meg, igen egészségtelen egy fészek. Ha a szél fú, még a gyertyát is eloltja, az eső beesik, a hideg majd megveszi benne az embert télvíz idején. Aztán a sok bánkódás meg nélkülözés ágyba verte egészen.

 

Pénz nem volt, jó falat, meleg étel nem volt, orvoshoz nem mehettem. Néha-néha kaptam itt-ott egy kis munkát, hol favágást, hol valami pakk-hordást, abból tengődtünk. De az ilyen öreg embert nemigen szeretik alkalmazni, van elég fiatal, aki munka nélkül lézeng. Aztán eladogattuk, amink volt. Nem sok volt, s mikor szorultságban van az ember, könnyű dolga van a vevőnek. Egyszer aztán, mikor egy délután az ácsorgásból hazamentem, szólítgatom a feleségem, de csak nem felel. Odamegyek, hát hideg, mint a valóságos jég. Szegény lelkem, legalább nem szenvedett többet.

 

Elhallgatott. Bizonytalanul nézett a levegőbe. Mintha keresne valamit. Új fájdalmat régi síráshoz, vagy új sírást a régi fájdalomhoz? Száraz köhécseléssel folytatta:

 

- Egyedül maradtam, mint a hüvelykujjam. Egy darabig úgy voltam, hogy se nem éltem, se nem haltam. Csak feküdtem az ágyamon éjjel-nappal. „Én istenem, vegyél el, én istenem, vegyél el” - mondogattam. Aztán a gyomor csak felhajtja az embert. Nem magamért volt a bánatom, hanem a szegény Lomposért. Én ember vagyok, én tudom, mért szenvedek, de az a szegény kutya csak állat. Ott volt megkötve a parancs szerint a barakk mellett, és hogy napokig nem kapott enni, a szegény úgy sírt, hogy majd megvette a szívemet. Bizony isten, nagyságos úr, nem szégyenlem megmondani, még a konyhákba is bementem koldulgatni egy kis maradékot, hogy tudjak mit adni neki. Kaptam is itt-ott valamit. Néha úgy megkívántam egy-egy falatot, hogy a könnyem kijött utána. De volt erőm, nem vettem el szegénytől. Egyszer aztán napokig alig jutottam valamihez. Beteg is voltam, magam is kellett táplálnom, Hát a Lompos arca egészen elváltozott. Csúnya homályos lett a szeme, elkezdett acsarogni, még rám is. Ha félre nem teszem magam, még megharap. Agyon kellett ütni szegényt.

 

Most már sírt az öreg. Csendes eredésű lassú sírással. Nem volt lázadás, nem volt vád a sírásban. Sírt, mint a fa, a hegyi szikla, a tó, a végzet néma szolgái, ha veri őket a nekik elrendelt vihar. Sírása parasztsírás volt: nem panasz, hanem meghajlás a végzet előtt. Amint szánt, vet, arat, adót fizet, katonát állít, meghal: úgy sír. Aztán folytatta:

 

- El is pusztultam volna, ha a vágyam, hogy Sümeget lássam még egyszer, nem tartja bennem a lelket. De amint meg tudtam takarítni egypár ezer koronát, csak jött valami baj, betegség vagy az a kutya éhség, s a pénz megint odalett. Most aztán már nem bírom tovább, tudom, hogy megírták már az én obsitomat is. Nem volt kihez fordulnom, hát mondtam magamban, na öreg Gergely, sohasem voltál szemtelen, de most vidd oda az öreg ábrázatodat a Bálint nagyságos úrhoz, és mond meg neki, ha annyiszor volt jó...

 

Elcsuklott a szava, nem tudta kimondani az egészet. Bálintnak alig volt egypár ezer korona a zsebében, de elébe sietett:

 

- Nekem fog szívességet tenni, Gergely bácsi. Holnap délután egy órakor el fog jönni hozzám. Adok útiköltséget és egy levelet a Bokody úrhoz, aki megházasodott, s most a Haraszton lakik. Ő odaadja majd Gergely bácsinak a házam kulcsát. Lakjék benne, Gergely bácsi. Ami eleséget, lisztet, zsírt, miegymást talál a háznál, használja kedvére. Ha valamire szüksége lesz, forduljon Bokodyhoz.

 

Hogy megkínálja az öreget, kiment megint a konyhába, új teát főzött. Szalonnát, kenyeret is vágott hozzá. Behozta, s az öreg reszketős-tétován evett, mint aki régen elszokott az efféle örömöktől. Viharos csengetés hasított be, s már egy kétségbeesett női hang hívott is:

 

- Mester! Mester! Itthon van?

 

Bálint megismerte a hangot. Kisietett ajtót nyitni. Katica rohant be. Arca, szemei valami nagy rémület feszítésétől voltak szélesebbek. A felkergetett lélegzés fuldoklásai közt mondta:

 

- Mester, mester, a szobra...

 

A Bálint teste végigrándult. Irtózatos arccal kérdezte:

 

- Mi van a szobrommal?!

 

A nemzetközi díjra versenyzők szobrait a Képzőművészeti Csarnok egy külön helyiségébe állították fel. Előzetes bírálóbizottság nem volt: a díjkitűzők rendelkezései szerint minden szobrot ki kellett állítani, hogy esetleges rejtett tehetség annál könnyebben jusson napvilágra. A kiállítás megnyitása november elsejére volt kitűzve, s a döntőbizottság egész Európa hozzáértőiből volt összeállítva. És éppen mert egy teljesen elfogulatlan nemzetközi bizottság ítélt, Bálint a nagy természeti erők biztonságával küldte el szobrát. És minden egyéni győzelemnél nagyobb öröme volt, hogy diadalával egyszersmind faja tragédiáját fogja bevinni Európa szemeibe.

 

A lány egész testében reszketett, fogai összevacogtak, halántékait kiverte a láz. Beszélni akart, de ajkai csak némán vonaglottak, a nagy felindulás nem tudott szavakba törni. Bálint bevezette, s mint egy gyermeket ültette egy karszékbe. Most már erőt vett magán, hangja dédelgetően ráhajló volt, de mellében zihált a nyugtalanság:

 

- Pihenje ki magát, Katica. Itt van, szépen igyék ebből a forró teából. Aztán nyugodtan elmeséli, mi történt.

 

Katica egy nagy mohó kortyot ivott. Aztán szelíd-szomorúan elnevette magát:

 

- Ugye, nagyon megijesztettem? De én ijedtem meg a legjobban. Lehet, hogy a félelmem túlozza is egy kicsit a dolgot. Már szinte szégyellem, hogy eljöttem. De úgy gondoltam, hogy a mesternek okvetlenül kel tudnia róla. Ugye, nem haragszik? Ki ez a bácsi?

 

- Ez a bácsi egy nagyon jó bácsi. Apám vincellérje és gyermekkorom nagy barátja volt.

 

Az öregbe visszatért valami a magyar paraszt megölhetetlen gavallérságából. Felállott, igyekezett vén lábait úgy tenni össze, mintha összeütné a bokáit. Vénlegényes meghajlással, nagy tisztességgel mondta:

 

- Dudás Gergely vagyok, csókolom a kezét a kisasszonynak. De már nem is alkalmatlankodom, megyek már.

 

Bálint visszaerőltette az öreget a székébe. Katica felfényesedett szemekkel mosolyogva mondta:

 

- Lássa, bácsi, én már látom, hogy maga nagyon jó ember. Egész biztosan nagyon jó ember.

 

- Mit tud a szobromról, édes Katica? - sürgette Bálint.

 

A lány arca megint szederjes szürkére ijedt. Homlokához kapott:

 

- Hát még nem mondtam el! Jaj, igaz, borzasztó, nem képzeli, mennyi rossz ember van ezen a világon.

 

Bálint szétmosolyogta a türelmetlenségét:

 

- Ezt már Ábel meg akarta állapítani, szívem. De Káin leütötte a megállapítás elől.

 

A lány duzzogott:

 

- Lám, már csúfolódik. A férfiak mindig csúfolódnak, mert sohasem azt látják, amit mondani akarunk, hanem azt, ahogy mondjuk. Ma délután fenn volt nálunk B. Ádám Ferenc a nagybácsi vaskereskedő barátjával, akit nem szeretek, mert nagyon közönséges és önző ember. Valaki valamiért dicsérte a mestert, s erre a vaskereskedő felpattant, hogy az ilyen embert agyon kellene ütni, de most úgyis megkapja a magáét. Én erre ki akartam kaparni a szemeit, de gondoltam, előbb kiveszem belőle, mit jelent ez a fenyegető mondat. Akkor aztán elmondta, hogy a nemzetközi pályázat magyarországi rendezősége Füley gróffal, Plachotával, Lederer-Strommer herceggel az élén megnézte a kiállított szobrokat. A mester szobrának a látására olyan dühbe jöttek, hogy kijelentették: ilyen lázító és perverz szobrot semmi esetre sem fognak nyilvánosságra engedni. B. Ádám Ferenc pedig hozzátette, hogy a Központi kávéházban hallotta, hogy a Szent Imre Gárdája elhatározta, hogy a mestert a szobor visszavonására kényszeríti. Azt is beszélték neki az újságírók, hogy holnap nagy támadások jönnek a mester ellen, és hogy most már végleg ledöfik a mestert. Én erre úgy megijedtem, hogy köszönés nélkül faképnél hagytam őket. Még a villamosra sem mertem szállni, csak hogy jobban érezzem a lábaimban a sietséget.

 

Egy percre elhallgatott. Nagyon elszontyolodott arcot vágott. Aztán nagy megbánással sóhajtotta:

 

- Legalább a hamutartót vágtam volna ahhoz a vaskereskedőhöz. Az úgyis vasból van.

 

Bálint különös, magába néző arccal járt-kelt a lány elbeszélése alatt. Mintha nem tőle, hanem önmagából hallaná ki az életet legnagyobb művét fenyegető veszélyt. De az utolsó mondat mégis mosolygásra lökte az arcát:

 

- Ne féljen, kis Katica, nem lesz semmi baj. Most Gergely bácsi szépen visszakíséri, hátha még ott találja a vaskereskedőt, és kipótolhatja a mulasztást. Ha kell, tőlem is vihet egy hamutartót. Holnap vagy holnapután délután felnézek magukhoz. A szobornak nem lehet semmi baja: nemzetközi védelem alatt van. Bármit akarnak, meg tudom hiúsítani. A Szent Imre Gárda tagjai csak a szereplési viszketegjüket vakargatják. Az újságírók pedig csak üssenek megint agyon, sokszor megtették már.

 

Lágy, megnyugtató hangon beszélt, de messzire riadt szemein, felzúdult arcán látszott, hogy önmaga is keres valami biztatást, valami megnyugtató gondolatot, melybe belekapaszkodjék. Amint kifelé mentek, megcirógatta a lány haját:

 

- Lássa, kis Katica, ma éjjel nyugodtabb lesz az álmom. Mert tudom, hogy van, aki ijed és szorong értem. - Aztán elnevette magát: - És aki őrt áll a hamutartójával mellettem.

 

A lány csodálatos arcot fordított vissza Bálint felé. Egész élete, egész lelke felnyílt ebbe az arcba. Alig mentek el, új vendégek érkeztek. Nem is egy, hanem négy testület egyesített küldöttsége. A Szent Imre Gárdája, a Hadúr Lovagjai, a Loyola Katonái és a Szittya Őrszemek ultimátumát hozták. Nagyrészt még egyetemi hallgatók voltak, összesen tizenketten. Bálint egy szemfordulással magába nézte ezeket az arcokat. Sajátságos hasonlóság volt a külső arcokra kisejlő belső arcokban, mintha egyetlen nagy fekete koca tizenkét csecséről lógtak volna le. A szemek különösen bandzsalítók, kis lángúak, mintha mindig a más lelkiismeretébe leselkednének. Az orrok szimatoló, titkokat felszívó, tolakodó orrok. A szájak kegyes énekre görbülő, hiszekegyet hangosan mondó, mások hibáit elárulkodó szájak. Alakjuk az alázatosság és szemtelenség, a kegyeskedés és ledöfő gonoszság sajátos vegyüléke. Azoknak a fajtájából valók voltak, akiknél a szent jelszavak nem hit, hanem bunkó, a fiatalság nem fiatalság, hanem arcátlan tolakodás, a vallás nem vallás, hanem stréberség, s a lelkükben termett isten az emberiség legnagyobb szégyene. Szónokuk, valami Kraemer Gottfrid, nagy mutatott tisztelettel kezdett beszélni:

 

- Igen tisztelt mester, mi tudjuk, hogy Boór Bálint mit jelent a magyar művészetben, ha nem tudnók, nem is jöttünk volna el. Mi sajnáljuk legjobban, hogy hazánk legjobbjai semmi áldozattal sem tudták megnyerni a mestert annak a világnézetnek, mely egyedül képes megmenteni honunkat és legszentebb hagyományainkat. De végleg el vagyunk tökélve, hogy az országot minden nyugati erkölcstelenségtől és fölforgató izgatásoktól meg fogjuk védeni. Nem engedi tiszteletünk, hogy vitába álljunk a mesterrel, de kérjük, hogy szobrát, mely a megbomlott múlt egy gyilkos zsiványát pucéron állítja oda a világ szemei elé, szíveskedjék visszavenni. Tiszteletteljes kérésünkkel el akarjuk hárítani magunkról a felelősséget mindazokért a következményekért, melyek kérésünk esetleges megtagadását követnék.

 

Bálint nem szólt semmit. Két öklét kabátja zsebébe börtönölte, s lesúlyosodó mély szemmel nézte ezeket az elszült fiatalembereket. A csend hosszú pillanatokig tartott. A fiatalemberek kezdték már kínosan érezni magukat ez alatt a tekintet alatt. A vezérből ki is tört a félelem türelmetlensége:

 

- Milyen izenetet vigyünk megbízóinknak?

 

- Kik azok? - kérdezte mintegy magához ébredve Bálint.

 

A vezér mint milliós bankókat vágta ki:

 

- Szent Imre Gárdája, Hadúr Lovagjai, Loyola Katonái, a Szittya Őrszemek.

 

Bálint megint hallgatott. Mintha emlékezete kiköpte volna az ott állókat, nagy léptekkel méregette végig a műtermet. Megállt a fiatal Toldi szobra előtt. Hosszasan nézte. De valami különös, szobron, termen, sötéten túlrontó messzi nézéssel. Megint odaállt a fiatalok elé, megbökte a vezér mellét:

 

- Hogy hívnak?

 

- Kraemer Gottfrid

 

Egy másik elé lépett. Egy hirtelenszőke reszketés elé. Az ijedten szökött a társa háta mögé. De azért mégis tőle kérdezte a művész:

 

- És téged?

 

Az lesunyítva dadogta bajtársa mögül:

 

- Frühauf Tibor.

 

Szomszédjánál, egy csúcsos fejű, véletlenül világraesettnél megismételte:

 

- Téged?

 

- Pironcsik Vilmos.

 

A Bálint szája elszélesedett, s valami mindenen átütő gúny vérzett fel rajta. Nekizordult egy kis kongregációs képűnek, aki félénken pislogott az örök kegyelembe:

 

- Téged?

 

- Ulain Valdemár – nyögte az maga elé.

 

A művész felkacagott. Erdőzúgású, földrengető kacagással. A fiúk rémülten néztek rá.

 

Aztán egy zömök, piros képű, kemény barna fejű fiúhoz ment. Most már húsba metsző kegyetlen hangon kérdezte:

 

- Mi a te neved?

 

Az felvörösödött, s aztán nagyon halvány lett. Jobbra-balra nézegetett, mintha el akarna bújni. Nehéz lélegzéssel lihegte:

 

- Gulyás Miklós.

 

-Hova való vagy?

 

- Cófalvára, Háromszék megyébe.

 

- Mi az apád?

 

- Kálvinista kántortanító.

 

A művész arca elborult. Szemeibe nagy szomorúság felhőzött. Úgy nézte a fiatalembert, mintha egy szétbomló hulla fölött valami kérdés megoldása után kutatna. Aztán csendesen mondta:

 

- Te szégyelld magad, fiam.

 

A fiatalember újból vörös lett, és olyan gyermekszeme volt ebben a szégyenkezésben. Bálint vállat vont. Odament a könyvespolchoz, kivett egy könyvet. Beült egy karszékbe, olvasni kezdett.

 

Kínos csend volt a teremben. A fiúk nem mertek moccanni. Végre a vezér megszólalt:

 

- Mi a végső válasza a mesternek?

 

Bálint unottan fordította oda a fejét:

 

- Hát ti még itt vagytok? Menjetek a fenébe!

 

Olyan nehéz volt ez a hang, hogy meglökte a fiatalemberek inait. Fejüket a válluk közé sunyítva kifelé indultak. De azért hajlongtak s kanyargós alázattal jó éjszakát kívántak. A jól ránevelt úri kutya már tudattalan szolgálj!-ja volt ez? Vagy talán saját meztelen lelküknek volt szüksége erre a meghajlásra? Talán egy percre a szerencsétlen vakondlelkek is érezték, hogy nagy szárnyak suhanása alatt állanak.

 

Amint lépéseik elhangzottak, Bálint az asztalra dobta a könyvet. Felállott, megint lázas, nagy léptekkel járta a termet. Felzilált arcán, megfeszülő szemein, testetlen szavakat mozgó száján látszott, hogy valami nagy rémületre néz. - A szobrom, a szobrom! - remegte benne egy tántorgó kétségbeesés.

 

Ebbe a szoborba egyesítette minden erejét. Ez volt a teljesre nyílt virág, mely élete minden színét, illatát, ízét adta. Az élet minden titkos ereje egybefutott, hogy létrejöjjön. Ez a mű volt a múlhatatlan csók, melyben átadta végtelen szerelmét tragikus fajának. Ez volt a halhatatlan zokogás, mellyel a világ lelkébe akarta átsírni faja végzetét. Ha ezt is véka alá rejtik, ha ennek valami baja lesz: abban ölik meg, amiben faja védelme és jövője. Akkor örökre elzuhan, és nem lesz remény többé.

 

- Csak képzelődöm. Túlzom az egész veszélyt. Képtelenség, hogy valami történjék. Ilyen botrányra nem merik rászánni magukat – mondta gépies buzgósággal benne egy hang.

 

Látta szobrát, amint piszkos, csúf lelket izzadó csőcselék veszi körül. A szenteskedők, az epekeresztények, a minden szépre harapó emberdúvadak s az ellenforradalom jól betanított vérebei. Teste kiegyenesedett, ökleit széttartotta a levegőben: - Nem engedem! Nem engedem! - kiáltotta egész élete.

 

Jókor feküdt le, leoltotta a villanyt. Fejére húzta a paplant, s jól befúrta fejét a párnákba. Hogy melegen legyen, hogy elkábuljon, hogy kizsongítsa felvert lelkéből a rémeket. Kétségbeesetten kapaszkodott vissza az elment évekbe, hogy azokból visszatépett arcokkal töltse meg a lelkét: hogy ne férjen belé a fájdalom, a rettenet és a kétségbeesés. Látta a sümegi Haraszt zöld nevetésén a gyermekeket. Ő is köztük van, még rövidnadrágos, zsenge húsú, karmolatlan lelkű gyermekélet. Repül a labda, bomló kacagások sugárkévéje szökik utána, a harmatos kis tagok lubickolnak az élet édes frissességű vizében. Most édesanyja hintáztatja két szilvafa közé kötött kötélen. Az anyai hang szelíd búgással dúdol hozzá, ő repül az ég kék, tiszta ragyogása felé, és csupa ömlő boldog kacagás. Az éjjeliszekrényen az ébresztőóra ellenséges-élesen tiktakolt bele elbódító hazugságába. Kinyújtotta hatalmas kezét, megroppantotta az idő nyakát. Az nyikkant egyet, és megállt. Állott az idő az éjszakában, mint egy hideg, sötét, kiontott szemű néger óriás.

 

Végre álomba zsibbadt. Hullott, hullott veszett eséssel mélyre homályló hűs kútjába. - Csak hogy alszom, csak hogy alszom! - szepegte egy idegen sírás álmában. És már a sümegi iskolában volt kisdiák. Vizsga volt, és a nagy közönség rátátott szeme előtt kérdezte a tanár: - Mondd meg, Boór Bálint, hol van a Tűzföld? - Ő nagy erdőségek mögött látott egy rőtre égett meztelen földet, rajta csodálatos emberekkel. Nyelvén vonaglott a kívánt felelet, de az első betű bújt, sajgó csiklandozással futott előle. Néha már nyelvéhez ért, de csak hogy éppen a vonalait sejtette, aztán megint homályba merült. Ő elkezdett furcsa hangokat dadogni. Erre a ránéző szemek széles gúnyos szájakká torzultak, és vért buggyantó, csúf zsíros kacagás csurgott ki belőlük. Már megint a sümegi Haraszton állott. A nap megsérült a Tátika vállán, s szeméből nehéz, véres sugarak dárdásodtak. Valami magaslott a Haraszt közepén a lehulló este véres áhítatában. Az ő szobra volt, a Boór Bálint Dózsa Györgye. Oh, sohasem látta még úgy szobrát, nem még a fogantatás csodálatos pillanatában sem! Az izzó trón dermedt gyötrelmében ül a magyar paraszt. Oh, milyen paraszti ez a meztelen test, milyen ős paraszti panaszos szájak a kimart sebek! A hátragyötrött fej hogy mondja az időtlen végzetet, a szemek hogy láttatják a kikerülhetetlen átkot, a száj hogy üvölti a századok segítségkiáltását. A nap most lebukott, beleloccsant valami dugva gyűlt vértengerbe. Vér, vér, rengeteg vér freccsent az égre, s egyszerre nagy zuhanás hallszott. Belerengett az egész szíve, mint vulkán tövébe épített város.

 

Felébredt. Egész testét verejték verte, fogai összevacogtak. Átfúrhatatlan nehéz sötétség volt az éjszaka. A messze merült város véres szemekkel nézett rá, mint egy támadásra váró szelindek. Olyan őrült döbbenet feszült az éjszaka húrjain, hogy majdnem felvisítottak a dolgok. Felgyújtotta a villanyt.

 

Úgy, a hálóingére vette a télikabátját, papucsokba bújtatta a lábait. Megint járni kezdte a felvert világú műtermet. Most minden szobor a lelkén súlyosodott. Az ablakhoz feszülő sötétség föléje roppanó néma sírás volt. Oh, hogy nem taglózhatja le egyetlen ökölcsapással ezeknek a piszkos kis emberbogaraknak beteg világát! Hát megölik őt, és megölik faját! Hiába volt minden szépség és minden fájdalom. És nem mozdul a magyar Vazul.

 

Egyszer csak megállott édesanyja arcképe előtt. Oh, hogyha a mély szemekbe melegség gyűlne, ha a fájdalmas ajkakra visszajönne a lélek hangja, és mondaná a régi szívet: - Mi bajod van, édes fiam? Ne félj, itt van édesanyád. - De papiros volt a kép, de rögzött fény hiú árnyéka volt az arc.

 

Sokáig járt-kelt, hogy az elfárasztott testtel elbódítsa a testbe mártott lelket. Aztán, négy óra tájt, visszafeküdt ágyába, s éber, sajgó tompulásba zsibbadt. Alig volt hét óra, mikor a csengő felverte aléltságából.

 

Amikor váratlanul korai látogatóit meglátta, Leiter bírót és Győry tanárt, egyszerre tudta, hogy gyilkosság történt. Halottsápadtan meredt rájuk.

 

Győry tanár kíméletes és résztvevő volt, mint egy ötven év óta fennálló temetkezési intézet vezetője:

 

- Kérlek, mester – kezdte Krisztus öt sebéhez hangolt hangon -, nagyon fájdalmas volt most ide feljönnünk. Igen rossz hírt hozunk.

 

- A szobrom! - ordította irtózatos hangon Bálint.

 

A két ember láthatólag megszeppent, és közelebb állt az ajtóhoz. Győry a szokottnál erősebb hangot tartott védelmére:

 

- Mi igazán nem értünk egyet a dologgal, mert mi, mester, még tévedéseidben is tudunk tisztelni. Szobrod lázító ereje és merész meztelensége óriási felháborodást keltett. A Szent Imre Gárda tagjai éjjel betörtek a kiállítás helyiségébe, és összetörték. A reggeli újságok tele vannak támadással ellened.

 

Bálint szétvonaglott szájjal, kitágult szemekkel, dermedten nézett maga elé. Most ő volt a szobor, megkövülése egy mindent túlrontó fájdalomnak. Talán nem hallott, nem látott, a világ vak horzsolódással ment el mellette. Leiter is nekibátorodott:

 

- Látod, édes Bálintom, mi ezt előre tudtuk. Nekünk is van ám valami eszünk. Mi sem vagyunk olyan buták, mint te gondolod. - És beteg lelke vastag mosolygásban hízott ki ajakára. Aztán folytatta: - Tudod, mi nem akarjuk bírálgatni eljárásodat, de...

 

Bálint öklével belevágott a nyavalyás arcába, hogy az beletántorodott egy székbe. Győry rémülten szökött egy szobor mögé. Onnan mentegetőzött kisíró alázatossággal:

 

- Mester, kérlek, én mindig rajongó híved voltam és maradok. Én elítélem a dolgot. Én csak véletlenül találkoztam Leiterrel. Én nem vállalok vele semmiféle szolidaritást.

 

Borzalmas látvány volt ez az óriási ember. Látvány, melyet nem lehet elfelejteni, s megmarad örök ijesztése a szemnek. Az arc halálos sápadt volt, a szemek gyilkolásra tágulók. Mélyükön, mint őrült a vetésben, lobogó fáklyával rohant a düh. Vonásai szétestek, a homloka s az arc felső része nagy néma sírás voltak. De az alsó áll s a szörnyű harapásra dühödt száj a halálra sebzett vad rettenetes bosszúját lihegték. A téboly vak keresésével nézett szét, mintha lesné, mit ragadjon fel, hogy elzúzza ezt a beteg kis férget. Akkor szemeibe ötlött a Győry tanár megszeppent, véngyermek alakja. Egy minden fenyegetésnél irtózatosabb vad kacagás bomlott ki belőle. Aztán zsebkendőjével megtörölte arcát, nyakán nehéz visszanyelések görcsei látszottak. De már szemeibe visszajött a mindennapi szeme, már mosolygott. Nagy részvevő udvariassággal hajolt Leiter felé, akit a székben, félájultan, kinyálazott a düh.

 

- Hozzád értem véletlenül, édes Tiborkám? Bocsáss meg, egy idő óta heves mozdulataim vannak. Parancsoltok valamit reggelire?

 

Leiter lábaira tápászkodott. Nem tudott szólni. A düh hidege rázta, s keskeny, hegyes, sárgás fogai belemélyedtek alsó ajakába. Oh, ha az most a másik húsa volna, s ha fogaiból valami örökre tébolyító mérget tudna beléje rontani! Szó nélkül indult az előszoba felé. Győry követte, óvatosan elkanyarodva Bálinttól, hogy bármely pillanatban menekülni tudjon.

 

Leiter elővette zsebkendőjét, s kivérző száját törülgette. Bálint ajtót nyitott, meghajtotta magát. Leiter már kiment. Győry behúzta a fejét a nyakába, félt, hogy a kimenés pillanatában sújt le a büntető kéz. Szavakat is buzgólkodott elő az elhárításra:

 

- Mester, én láttam a szobrodat. A legcsodálatosabb mű volt, melyet valaha alkottak.

 

Bálint egyedül maradt. - Nem vagyok magyar, nem vagyok magyar többé. Vadállat vagyok, kiköltözöm az erdőbe – lihegte felizzó arccal, s az őrület vad ténfergésével járt szét a teremben.

 

Élete roppant égésébe, mint szélbe kapott hűvös lomb: behullott az anyja képe. Beteg, harapós dühvel rohant az arcképhez:

 

- A te átkozott ágyékod rontott végzetes magyarnak! Halálra szültél, vak szerelmű magyar anya. - És megtébolyult kezét felemelte, hogy leüsse a képet a falról.

 

De a másik két szem már felnyílt benne. Az önmagát is messziről néző, a mámorát is józanon látó, örökkévalóságba tekintő két szem. Megrázkódott. Csendesen súgta maga elé:

 

- Vigyáznom kell magamra, most kell legjobban vigyáznom. Nem szabad eldűlnöm, mert akkor én ölnék meg mindent, amiért voltam.

 

Megmosdott, felöltözött. Mindent parancsoltan nyugodt-lassú mozdulatokkal tett, hogy a fegyelmezett test fegyelmezett lelket mondjon össze. Odaállt az ablakhoz. Hosszú, mély magábanézéssel gondolkozott a teendőkön.

 

Kilenc óra után vette kalapját. Elhatározta, hogy lemegy a Központi Kávéházba, átnézi a lapokat. Hátha, valami csoda útján, mégiscsak vakhír lesz az egész. Most már egészen őrült valótlanságnak tetszett, hogy Európa szemei előtt kis gyáva mesterségesen őrjöngők szétzúzzák a magyar géniusz diadalát. Mikor leért a lépcsőkön, Homonnay Lajos lépett elébe. Úgy leste a félig nyitott ajtóból. Részvétre szenteskedő szemei mélyén apró gonoszság fürkészte a Bálint arcát. Kérdezte:

 

- Hogy vagy, édes Bálintom? Éppen tegnap beszéltük öcsémmel, hogy valamelyik nap felnézünk hozzád. - Aztán nagy mókásan mutató ujjával megfenyegette a művészt: - Bizonyára valami kedves találkozóra sietsz ilyen jókor reggel. Különben gratulálok az új szobrodhoz. Mondják, hogy ilyen csodálatos dolgot még nem alkottál.

 

Bálint megvetően intett a kezével:

 

- Rossz giccs. Bánom, hogy kiállítottam. Igazán hálás volnék, ha szétrúgná valaki.

 

Az utcákon vak rohanással ment át. Nem vette észre az ijedten, gúnyosan vagy kutatva rányíló szemeket. Egy helyen, az Egyetem utca sarkán, egy női hang mégis beesett a lelkébe: - Szegény!

 

- Szegény, szegény – mondogatta magában gépies ismétléssel a művész.

 

A kávéház tele volt a napi meghalásra induló emberekkel. Akik minden reggel idejönnek, hogy mielőtt visszakapcsolódnának az élet keserűségeibe, hozzárontsák a szájuk ízét egy csésze kávéval. És hogy mielőtt visszamerülnének az embercsatornákba: készre piszkolják a lelküket az újságok csorduló kloákáival. Hogy kipárázott ezekből az ide szorongó emberekből az élet szomorúsága! Amint szórakozott, lázas szájjal nyelik a barna lőrét, s mohó lázas szemekkel nyelik a világ löcsedékét. Hogy aztán siessenek a vaklelkű robotba. Egy kicsit úr, egy kicsit szolga lenni, egy keveset marni egymást, mérsékelten hazudni, óvatosan csalni, a lehetőség határai közt lopni. És ezt az életet fizetik naponta istennel, állammal, törvénnyel és illendőséggel, a felgyűlt századok minden terhével. És a nappal ciliciuma után azért buknak az ágyba egy keserves csókra, hogy a kávéházban mindig igyanak kávét, az újságoknak legyen olvasója, a hivatalokban a robot meg ne szakadjon, tovább is legyen úr és szolga, a kis hazugságok, csalások, lopások meg ne szűnjenek, legyen Isten, állam, törvény, illendőség.

 

Amint Bálint belépett a kávéházba, minden szem ránézett. Az ismerős szemek egymásnak villantak, az arcok mondták a Boór Bálinthoz való lelküket. Legtöbb arcon a kicsinyek sajátságos öröme volt, hogy ennek a nagy fának is nekivettetett a fejsze. Ő is, minden kiötlő erejével, éppen úgy a végzethez tartozik, mint a parányok. Az egyik asztaltól, ahol újságírók reggeliztek, egy fiatalember fölugrott, és lázas sietséggel tűnt ki a kávéházból. A többiek kacagtak. Ő írta az egyik lapban a támadó cikket Bálint ellen.

 

Bálint egy külön asztalhoz ült. De nem elbújva valamelyik szegletbe, hanem az egyik Egyetem utcára táguló ablakhoz. Hat pincér is ugrott hozzá, hogy lássák, hogy tanúi legyenek: nem dűl-e ki belőle a tragédia. De ezekben az emberekben mégis volt szív. Ők, akik annyi álurat és hamis hatalmat szolgálnak ki, legjobban megismerik a született fejedelmet. Fokozott figyelmességgel szolgálták ki, arcukon és mozdulataikban őszinte volt a részvét. Egy perc alatt az összes újságok Bálint előtt álltak.

 

Mindenki őt nézte. De titkon, de a szeme könyökével. Hogyan szederjesedik majd el az arc, vagy hogyan tolul a vér szét az erekben. Hogy tágul kétségbeesésre a szem, vagy hogy lobog fel benne a düh. Hogy gyötrődik ki a lélek erre a testre, mely olyan kiötlően hatalmas, és olyan elzúzóan erős. Némelyik a nagy lesben füléhez vitte kávéját, többen fordítva tartották az újságot. Dehogy ment volna egy is el. Inkább késsék el a hivatalból, inkább nézzen rosszul rá a főnök rettegett szeme, de legalább egy kortyot igyék ebből a tragédiából. - Ha ez dühében nekünk esik, holnap befagy az egész sajtó – súgta tréfásan egy újságíró.

 

Az első lap, mely kezébe került, a német klerikalizmus magyar nyelvű lapja, a Keresztény Újság volt. Két helyen is foglalkozott az esettel. A vezércikkben, mely hosszasan beszélte el a dolgot. A vezércikk zengő tedeummal kezdte, hogy a magyar fáról még gazdag gyümölcsöket lehet várni, mert az éjjel megmutatta, hogy vannak még virágai. A Szent Imre Gárdájába tömörült ifjúság vasököllel verte vissza azt a támadást, melyet egy rombolásba és kéjbe tébolyodott elme követett el a haza, a vallás, azt erkölcs, az államrend és a művészet tiszta hagyományai ellen. Egy összeférhetetlen, perverz lelkű izgága alak, aki a géniuszt feltűnéssel akarja pótolni, s akinek hagyták, hogy kommunistaságát büntetlenül vigye el, mint egy bomlott bivaly, újból nekiment a társadalmi rendnek. A múlt legbecstelenebb zsiványát, Dózsa Györgyöt választotta témának, aki a hazát megtestesítő történelmi osztályokat, melyek vérükkel fenntartották a hazát egy ezredéven át, gyilkolta, égette, rabolta, s a haza szent földjét vértengerré változtatta. És ezt a témát oly szemérmetlen naturalizmussal dolgozta ki, mely még a Szodoma Párizs disznóságait is felülmúlja. Szerencsére, a szabadkőműves forradalom viharaiban felébredt a nemzet őrlelke. A Szent Imre Gárdájának liliomos vitézei a kiváló szobrász, Huszti Ernő s a magyar sajtó egyik nagy büszkesége, a keresztes vitéz lelkű Thineberg vezetése alatt ma éjjel behatoltak a Képzőművészeti Csarnok megfertőzött termébe, s szent haragjukban összetörték a gyalázatos botránykövet. Lehetetlenné tették, hogy ez a kificamodott elme meggyalázza a magyarságot. Hála istennek, elmondhatjuk: a magyar nyugodtan alhatik: a Trónt, az oltárt, a Hazát szerető hő szemek vigyázzák.

 

Az esetet elbeszélő cikkben el volt mondva, hogy a keresztény egyesületek vasárnapra óriási tiltakozó gyűlést rendeznek a Vigadó nagytermében, az irodalom és művészet megfertőzése ellen, Habina püspök, Puchberger Frigyes, Eckhardt János és mások bevonásával. A Póstás lapja csak rövid hírben hozta a dolgot:

 

A leghelyesebb elintézés. A mai éjjeli órákban tudomásunkra jutott, hogy a Szent Imre Gárda derék tagjai a furcsaságairól s más itt el nem mondható legendákról ismert Boór Bálint szobrát, mellyel a tizenhatodik század vad kommunistáját, Dózsa Györgyöt akarta megörökíteni, összezúzták. Vasárnap a Vigadó termében az összes keresztény egyesületek tiltakozni fognak a fejét már ismét felemelő destrukció ellen, melyre kiváló főszerkesztőnket, Póstás Lajost is meghívták. Addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik.

 

A Nemzeti Zászló vezércikkét Militzer bömbölte. Három ordító betűs címe volt: „Aljas merénylet a keresztény morál ellen. Bűnös uszítás a honfenntartó osztályokra. Attila unokái megvédték a magyar művészetet.” A cikk, túl magas rezgésszámáért, megfelelően elbőgve már nem is lett volna hang az emberi fülben. Különben ötvenhétszer volt benne Boór Bálint gazembernek nevezve.

 

A keresztény lapok mind nagyobb cikkben foglalkoztak az esettel, s követelték a megtorló eljárást a művész ellen. A zsidó lapok egy-két sorban egyszerűen közölték a dolgot, minden kísérő magyarázat nélkül.

 

Bálint most már tudta nyugodtan, mutatott mosolygással olvasni a lapokat. Sokszor gyermekjóleséssel fel is nevetett. Mikor az utolsót is letette, kedélyesen átszólt egy újságíróhoz:

 

- De jó tüdőtök van. Csodálom, hogy nem robbantok szét a nemes haragtól.

 

Az aggályoskodó arccal kérdezte:

 

- Mit fogsz most tenni, mester, a szobrod ügyében? Nagyon szomorú eset.

 

Bálintból nevetés buggyant ki:

 

- Mit? Hát semmit. Mit is tehetnék? Egy jó keresztény nem törhet mindig diót vagy mogyorót, vagy pláne házasságot: néha szobrot is kell törnie.

 

Itt-ott nevetés vicogott fel, de sok arc dühre rángott. Bálint fizetett, és elhagyta a kávéházat. Mikor kiment, egy újságíró felméltatlankodott:

 

- Így pózolni ma senki sem tud Európában.

 

Bálint egész nap járt-kelt, sehol sem talált nyugtot. - Nem bírom, nem bírom tovább – mondogatta magában. - Valami módot kell találnom, hogy a hazai szemek elől elbújhassak. Hogy ne ezek előtt a szemek előtt pusztuljak el. Nekem nem szabad csúful meghalnom.

 

Délben kikísérte az öreg Gergelyt a vonathoz. Az öreg nagy sírással búcsúzott:

 

- Aztán jöjjön ki hozzám, Bálint úrfi, a sümegi temetőbe.

 

A vonat elindulása után még egy jó óráig ott maradt a váróteremben. A nagy mozdulás, a vonatok zaja, az idegen emberek tolongása mégis valami menedékféle volt neki. Ma nagyon halogatta a percet, hogy egyedül legyen magával otthon.

 

Mikor este tíz óra felé hazament: ajtójára tűzve egy idézés lógott. Végtelenül húzódó röpiratperében végre kitűzték a főtárgyalást november másodikára.