Szabó Dezső:
SEGÍTSÉG!

Negyedik könyv:

A MEGTALÁLT SZOBOR

7.

 

 

 

 

Bálint és Zoltán már délután három órakor künn voltak a farkasréti temetőben. A temető halottasházában volt felravatalozva Mózes. A temetés délután öt órára volt kitűzve. De ők néma megegyezéssel előbb kisiettek: együtt lenni utoljára az eloldott csónak hajósával.

 

Virág is volt a ravatalon. Katica két napig folyton a mezőket kószálta, s nagy ölelésekkel hozta a virágokat az alvóhoz. Bálint kedves virágát, egy hatalmas vörös szegfűcsokrot tett a fiú mellé, aki önmaga fakasztott egyet a mellén. Zoltán egy éjszaka felment a Svábhegyre. Bemászott vagy négy kertbe. Lekaszálta minden rózsájukat barátja számára.

 

Még egyszer megnézték a holtat. Nyugodtan aludt, lehunyt szemekkel. Szőke haja még mindig élő fényt vetett fehér homlokára. Az elmenő arcán nem volt vád, nem volt harag, nem volt fájdalom. Csak végtelen nyugodtság s valami áhítatos gyermeki szelídség.

 

Nemsokára megérkezett Katica is az öreg tábornokkal. Az öregurat láthatólag nagyon megviselte a dolog. Szótalan volt, és messze néző szemű. A Katica viselkedése az első perctől fogva nagyon sajátságos volt, és különösen lepte meg Bálintot és Zoltánt. A hír hallatára éppen csak hogy megharmatozott a szeme. Úgy fogadta az eseményt, mint valami nagyon természetes, magától értetődő dolgot, melyet bántó hiábavalóság lázadással, jajgatással fogadni. Amint a paraszt fogadja a vihart, a dögvészt, az urat: a titokzatos elvégzés elkerülhetetlen izeneteit. De mint egy jó anya vizsgájára készülő gyermeke körül: folyton ott buzgólkodott a halott mellett, s még a koporsót is ő választotta ki.

 

Mózesnek a temető hátsó részében, a hegyoldalon, az új sírok közt jelöltek ki helyet. Katica aggódva kérdezte Bálinttól:

 

- Ott nagyon agyagos a föld, meggyűjti az eső a vizet. Nem szeretném, ha szegény Mózeske megáznék.

 

Állandóan úgy beszélt a halottról, mintha tovább is élő világ maradna a föld alatt. Egyszer azt mondta:

 

- Elkértem a holnapi első órámat az igazgatótól. Ne várjon szegényke sokáig.

 

Mátray új megindulással nézte a holtat. Csendesen mondta:

 

- Nekem kellene ott feküdnöm, rajtam van a sor. Szegény gyermek.

 

Négy óra után az érkező villamosról egyszerre szálltak le B. Ádám Ferenc, Bihari Jóska és Annuska a Sisák családdal, másik két társnőjével és Róbert pincérrel. Sisákék a lányokkal jól félrehúzódva halk beszélgetésben várták a temetést. Bihari Jóska petőfis-vulkánikusan kérdezte:

 

- Nincs itt Roznyák? Ha kijön, itt a temetésen fogom felpofozni a gazembert.

 

Bálint nyugodtan csitította:

 

- Hadd, fiam, még csak reklámot csinálna belőle magának. A piszok ellen nem lehet és nem kell védekezni. Övék az ország és a hatalom.

 

A Bihari haragjának alapos oka volt. A lapok egy-két sorban: legtöbb csak a rendőri hírek közt hozta a Baczó öngyilkosságát. De a klerikális Keresztény Újságban Roznyák egy hosszabb cikket írt Lant és bordély címen. A cikk így kezdődött:

 

- A magyar irodalom nagy héroszainak: egy Vörösmartynak, egy Aranynak, egy Petőfinek a korában a kard volt a lant társszimbóluma. Az egyik a költészet örök jelképe volt, a másik a tűzhely védelmének, a honszeretetnek, a vallás tiszteletének ragyogó szimbóluma. A nyugati dekadencia posványában fetrengő Ady alkoholos emlőin felnőtt írói nemzedék már irtózik a kardtól, mely nagy lelki kiválóságokra kötelez. A bordély fertelme az ők világa, ahol a fekete zongora nyerítésénél abszintet nyelhetnek, és fiatal idegeiket eltékozolhatják. Ott keresik az ihletet, ahol a tisztességes embert elfogja a hányás. Egy Baczó Mózes nevű fiatalember, aki tanulmányaitól a versfaragásba csavargott el, mert perverz verseihez nem kapott olvasót, rögtön elhatározta, hogy eldobja magától az életet, melyet Isten adott neki, és csak Isten vehet el. És hogy a Baudelaire-Ady stílus reklámja még a halálán is ott gőzölögjön: egy irtózatos lebujba megy, az éjszaka fertelmes leányaihoz, s a beszennyezett ágy becstelen párájában oltja ki fiatal életét. Kérdjük: mit jelent ez a szomorú tünet?

 

Roznyák aztán meg is felelt a kérdésre. Vissza kell térni a középkor megtartó elveihez. A francia forradalomban félrebetegedett emberiséget vissza kell vinni az Egyház nagy egészségébe. Ki kell irtani a hatalom minden eszközével a művészet beteg hajtásait. Őrültekházába kell zárni az Adykat, Boór Bálintokat, hogy beteg igézetük ne maszlagozza el a fiatal lelkeket. Szerencsére a Keresztény Újság olvasói meg vannak védve a lelki méregtől. A Keresztény Újság, melynek évi előfizetése oly csekély – aki öt előfizetőt gyűjt egy fél évre, már ingyen kapja a lapot -, és mely a keresztény irodalom legjobb erőit egyesíti, egy Hlatky Edét, egy Pironcsák Lorántot, egy Roznyák Gáspárt, a külföldön is elismeréssel emlegetett fiatal lírikust. A Keresztény Újság a keresztény morál tiszta habjaival kimossa a lelkekből a nyugati romlás bacilusait.

 

A cikk Salvavi animam meam³² aláírással jelent meg, de a szerkesztőség fiatal tagjai s különben a cikk mondatai is elárulták, hogy Roznyák a szerzője. B. Ádám Ferenc ténfergő szemekkel nézte a koporsót. Halkan szólt:

 

- Milyen szép, egyszerű fekete koporsó. A darabomban van egy jelenet, ahol Lángos Esztert holtan húzzák ki a Tiszából. Aztán koporsóba teszik, s fiatal lányok a vállukon viszik a faluba. Ha a Nemzeti elfogadja, követelni fogom az igazgatótól, hogy ilyen koporsót csináltasson.

 

- El fog jönni Molnár Pista? - kérdezte Zoltán Biharitól. - Szegény Mózes nagyon szerette a szerencsétlent.

 

Bihari Ádám Ferencre nézett. Az lassan, majdnem hebegve mesélte:

 

- Akart jönni szegény. Tegnap hozzánk jött a Központi Kávéházba, s könyörgött, hogy kerítsünk neki fekete ruhát. Én egész előkelő ismeretségemet bejártam vele, de senki sem volt kapható arra, hogy rákockáztassa a fekete ruháját Molnár Pistára. Végre a leendő kis menyasszonyom tanácsára báró Koltay barátomtól kértünk egyet, s az adott is. A ruhát odaadtuk Pistának, és ma délután három órára találkát tűztünk a Központiba. Hát amikor ma odamegyünk, hogy magunkkal hozzuk, az ő ős rongyos barna ruhájában holtrészegen fekszik a szeparé egyik szegletében. A szerencsétlen eladta rögtön a fekete ruhát, és megitta. Gondolta: így bensőbb lesz a gyásza. Holnap előleget kérek a darabomra, s megtérítem a báró barátom kárát. Nem akarom, hogy a szegény kis menyasszonyomnak kellemetlensége legyen miatta.

 

Új villamos érkezett. Sötét ruhás, elünnepiesedett arcú emberek csoportja szállt le. Az egyik budapesti munkásénekkar volt, mely Bálint kérésére jött ki. Mögöttük jött Mindszenty Margit a hosszú Kozma újságíróval, akit tényleges jegyesévé ijesztett. És Roznyák Gáspár, akin igen elegáns fekete ruha volt, s kezében új esernyő. Vele jött Pomp Rezső is, a Bálint házi szemeseinek egyike.

 

Az égen lomha, súlyos felhők úsztak, néha már szemerkélt is. Bálint az énekkar elébe ment, s valamit beszélt vezetőjükkel. Roznyák szétlesett a belső szemeivel: nem fenyegeti-e valami vihar a mai cikke miatt. Aztán nagy tisztelő arccal odahajlongott Bálintnak, és üdvözölte. Bálint visszabólintott neki, de kezet nem adott. Roznyák visszaijedt Pomp mellé, halkan beszélgettek.

 

Sisákné s a három lány, amint meglátták az énekkart, egyszerre könnyel érezték tele a szívüket. Tudták, hogy most nemsokára nagyon fog fájni, és erősen, átmosón sírni fognak. És erre előre valami halvány örömet éreztek. Annuska már rezgő hangon mondta:

 

- Hogy állott ott szegényke a Duna partján. Most értem csak, hogy akkor is halnivaló szándéka volt.

 

Róbert pincér orgonája legmélyebb hangján beszélt:

 

- Az bizonyos, hogy a fiatal írói nemzedék egyik legtehetségesebb tagja veszett el benne.

 

- Anyjukom, add ide a zsebkendődet, az enyimet elfelejtettem a fekete ruhámba tenni – kérte Sisák bácsi.

 

Az asszony ráfortyant:

 

- Hát én aztán a valagodba sírjak! Üsd az orrod, ahova tudod. Temetésre jön, és nem hoz zsebkendőt.

 

- Nézze, nézze – súgta Mindszenty Margit felélénkülő szemmel Kozmának -, azok ott kéjleányok. Mondtam, hogy érdemes lesz eljönnni.

 

A halottaskocsi is előállott. A négy ló unottan hajtogatta fejét a fekete lárvában. Az énekkar tagjai körülállták a koporsót, köhécselni kezdtek. Erre a hangolásra elfeküdt a gyász ünnepélyessége a szíveken. Jó száradékon, szánalmon, ledér kíváncsiságon, gonosz akaraton túl: egy percre halandó emberré árvultak a nagy árnyék érintésére.

 

- Ni, pap nincs – súgta Roznyák Pompnak, és örömében, hogy nem hiába jött, fülig vörösödött.

 

Bálint tényleg nem hívott papot. Elhatározta, hogy egyszerűen, a halott kedves dalai mellett adja vissza a földnek azt, aki iránt nem volt megtartó irgalom a világon. A karmester már odaállott emberei elé, kis fekete pálcája lecsapott. Mint fekete szökőkút sötét vízlombja omlott fel az ének:

 

 

Kitették a holttestet az udvarra,

Nincsen, aki véges-végig sirassa.

 

 

Sisák bácsiék most sem mertek nagyon közel jönni. Annuskából partot ontó nehéz zokogás jött ki, a többi is a zsebkendőjébe temetkezett. Sisák bácsi nagyokat szipogott az orrával. Mindenki a földre nézett, mindenki szomorúvá árnyékosította az arcát. Mátray meggörnyedve nézte a ravatalt. Nagy könnycsepp úszott el öreg szemein. Margit kifényesedő szemekkel, de sírás nélkül nézte a Bálint arcát. Zoltánnak minden vére az arcába tolult, kék szemei valósággal kívülre dagadtak üregeikből, kezei görcsös öklök voltak. Bálint úgy nézett maga elé, mintha olvasna valamit. B. Ádám Ferenc odasúgta Biharinak:

 

- Ha valaha megírom a szegény Mózes drámáját, ezt a jelenetet bele fogom tenni. A Katica különben is pompás drámai alak.

 

- Nézze csak a menyasszonyt, nem nagyon ugrik a kútba. Milyen szép most ez a Boór Bálint! - lopta Mindszenty Margit a Kozma fülébe.

 

Az ének után mozgás támadt. A temetkezési vállalat emberei léptek elő, hogy leszegezzék a koporsót. Bálint megállást intett nekik. A halott fölé hajolt, egypár pillanatig nézte az alvó arcot. Aztán megcsókolta a távozó homlokát. Katica közvetlen melléje állt. Csendesen ismételgette: - Szegény Mózes, szegény Mózeske.

 

- Oh, ha én is odamehetnék, megnézni utoljára! - súgta Annuska Róbertnek.

 

A koporsót leszegezték. A tompa dobogásra egy percre megint mindenki őszinte remegéssé fázott a naptalan lakás előtt. - Nagybácsi, nagybácsi, nézze, milyen sápadt lett Bálint! - nyögte Katica a Mátray fülébe. De az talán nem is hallotta. Elhomályosodott nedves szemeivel messze, messze nézett. Talán már a másik koporsót látta, melynek nehéz pompája mellett, mint szétürült vihar utolsó dörgései, ágyúk fognak búcsút üvölteni.

 

Az emberek felkapták a koporsót, feltették a kocsira. Halkan, könnyen csúszott fel az örök csolnak, nem súlyosodott ellen, nem jajgatott. A lovak megindultak. Mátray, Katica, Bálint és Zoltán közvetlen a koporsó után mentek. Aztán a vendégek, utánuk az énekkar, végül a Sisák bácsiék társasága. Amint a menet megindult: sűrű lomha hullással megeredt az eső. Pomp és Roznyák felhúzták az esernyőjüket. A többit verte a nyári ég nehéz sírása.

 

A csúszóssá öntözött úton lassan mentek a lovak. A meleg esőt a sírok virágai telelehelték illatukkal. Egyetlen nagy ernyedt zokogás volt az egész levegő.

 

- Csak legalább valamelyik meghívna vacsorára – mondta magában Bihari, és egy nagy keserveset nyelt.

 

- Tudja mit, Margit? Írjuk meg mind a ketten egy elbeszélésben ezt a temetést. Meglátjuk, ki hogy fogja meg a dolgot – ajánlotta Kozma Mindszenty Margitnak.

 

Margitban felhorkant az irodalom:

 

- Pompás! Maga a férfi, én a nő szemével fogom megírni. Úgyis bemutattak Borkuthy Eveline-nek a múlt hétfőn. Ő egész biztosan ki fogja adni a Turulban.

 

Felértek a mellékösvényhez, mely odavezetett a megnyitott földhöz. Tovább nem lehetett menni a kocsival. Az emberek a szakadó esőben leemelték a koporsót. Az egyik szolga megcsúszott, s egy félkáromkodás kiesett belőle. Az esővizes üreg fölött már át volt fektetve a kettőbe hajtott kötél. Rátették a koporsót. A csolnak elmerült a mozdulatlan tengerbe.

 

Az eső hullt, hullt végtelen omlással. Az agyagos sár felfecskendezte a ruhákat. Az öreg temetőőr, aki a múltkor székén ülve legeltette nyája néma juhait: most a zuhogó esőben állva, hunyorgó szemmel nézegette az új bárányka érkezését. Az énekkar tagjai megint összeálltak, közvetlen a nyílt sír fölé. Végtelen panasszal, hosszú sírással jajgatott fel a halálig üldözött költő éneke:

 

 

Tíz jó évig a halálban,

Egy rossz karddal száz csatában,

Soha-soha hites vágyban,

Soha-soha vetett ágyban.

 

 

Kergettem a labanchordát,

Sirattam az szívem sorsát,

Mégsem fordult felém orcád,

Rossz csillagú Magyarország.

 

 

Sirattalak, nem sirattál,

Pártoltalak, veszni hagytál,

Mindent adtam, mit se adtál,

Ha eldőltem, nem biztattál.

- - - - - - - - - - - - - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - -

 

Áldott ínség, magyar élet,

Világon sincs párod néked,

Nincsen célod, nincsen véged,

Kínhalál az üdvösséged.

 

 

Elbocsát az anyánk csókja

Minden rózsánk véres rózsa,

Bénán esünk koporsóba,

De: így éltünk vitézmódra.

 

 

Az utóbbi időben ez volt a szegény fiú kedvenc dala, s délutáni kirándulásaikon, amíg Katica és Bálint beszélgettek, utánuk botladozva, a megszállottság makacsságával mindegyre ez a panasz dúdolt ki belőle. Amint az ének nagy sírása szétömlött az esőbe, most már Katica is sírni kezdett. - Nézze, nézze, milyen irtózatos a Boór Bálint arca – súgta Margit megint Kozmának.

 

Aztán a Zoltán zsoltárát énekelték. Amint ez az ős emberi zokogás felmozdult, minden fej egymás felé hajolt: együtt voltak, ölelés voltak, egymást látó emberi sírás voltak.

 

A zsoltár elhangzott. Most a Bálint nótáját, minden termő magyar tragikus szimbólumát énekelték utolsó búcsúzásul:

 

 

Ki tanyája ez a nyárfás?

Nem hallik be a kurjantás.

Vagy alusznak, vagy nem hallják,

Vagy talán nem is akarják...

 

 

Egy pillanatig halálos csend volt. Csak az esőcseppek csobogása hallszott az agyagos csatakban. - Jaj, szegény kislányom, jaj, jaj, egyetlen szép kis kék szemű lányom! - zokogott Annuska.

 

Most minden szem tágabbra nyílt, minden lélegzett fennakadt, minden szív várt valamit. Bálint odament a nyitott sír széléhez. Terítői sápadt volt az arca, csak homlokán égett egy vörös folt. Szemeiben valami irtózatos elzuhanás volt. A hangja tompa volt, mintha ércét kimarták volna a belső könnyek:

 

- Nem siratlak, édes fiam. Magunkat siratom. Magunkat, akik itt didergünk örök házad ajtaja előtt. Te már nem fájsz: nem vagy géniusz, nem vagy magyar többé. Elérted a legtöbbet, amit egy gazdag termésű magyar elérhet: hulla vagy. Hulla vagy, érett gyümölcse a magyar fának: jöhetnek a kis idegenek, szüretelhetnek.

 

Te voltál a legízlésesebb öngyilkos közöttünk. Panasz és lázadás nélkül visszatértél a földbe, honnan erős apa kicsókolt az élet pompás virágának: életet szépítő, embereket egybeölelő csodálatos géniusznak. Nagy gyermekszemeid szétnéztek: s mert nem találtak hazát, hívó szívet és felfigyelő arcot, visszasimultál a földbe. És nekünk, élő öngyilkosoknak most jobban fáj a mi csúfabb öngyilkosságunk.

 

Mert az öngyilkosság örök elvégzés a magyar géniusz számára. Minden út odabántja, minden arc odainti. Az egyik megtapossa, elrothasztja erőit: lesz élőhalottja önmagának. A másik borba, kártyába, nőbe öli magát, hogy kizsibbadjon lelkéből az elhivatás. A harmadik a legszerencsétlenebb: megöli magát a pénzért. Lesz úri zsiványok szajhája, minden hazugságok sáfára. Mindenik megtiporja, megpiszkolja, megfojtja magában a magyar termést. Te el tudtál menni a szennyes napok előtt.

 

Földbe mártott fáklyái vagyunk egy halni akaró fajnak. Kitapossa lángunkat, hogy ne lássa meg az arcát, ne lássa meg sebeit, ne lássa meg bűnös gyávaságát. Megöli bennünk saját feltámadását, saját jövőjét, legszebb igazát.

 

Nem téged siratlak, édes fiam. Az eltévedt, lelke-lopott fajt siratom benned, magyar paraszt fia, magyar géniusz.

 

Mi tudjuk a föld gondját. Nehéz küzdésben mi csaljuk a rögöt kenyérré: mi vagyunk a betevő falat.

 

Mi vagyunk a lélek szántói. Vérünkkel és könnyünkkel mi vetünk belé jövőt: mi vagyunk az éltető gondolat.

 

És kiéhezve, megölve omlunk ismét röggé, hogy másoknak teremjen a magyar föld. Mi a tér két időtlen árvája: a magyar géniusz és a magyar paraszt. Mert mindent ők adnak: a magyar géniusznak és a magyar parasztnak nincs hazája.

 

A magyar föld felfakadt szája ez a sír. Nehéz szavú, nehezebb vádú száj. És vádlott az egész magyar történelem.

 

Oh, Szent István, ezeréves koporsód most nehéz sírások döngetik. Súlyos végzetű király, farkasokat hívó pásztor, te nagyon is egész munkát végeztél.

 

Te tűzzel és vassal idegen istenhez verted át nyájadat. És azóta idegen ordasok prédája a magyar.

 

Te kiölted az ősi lélek védő testvériségét a magyarból. De csak ember voltál: lelket ölhettél, de újat adni nem tudtál. Azóta széthulló kéve a magyar, halál felé hajló beteg lombú fa. Élet, mely nem tudja, nem szereti, nem védi önmagát. Mely azért terem tovább, hogy idegen étvágyak prédája legyen.

 

Súlyosodik a magyar föld a te koporsód fölött. Minden ilyen hulla nehéz átok a rögök között. A magyar föld, a kenyér szelíd földje lassanként átcserélődik átokfölddé. Milyen lesz annak a termése? Kik fognak aratni belőle? Oh, ki fog felelni az ezeréves tékozlásért?

 

Te itt maradsz, fiam, könny, panasz és fájdalom nélkül. Minket még körülordítanak az idegen farkasok, ránk gyújtott házak az éjszakák, s ciliciumok a nappalok. Haza, testvér és kenyér nélkül: mi vagyunk tovább fakadó sírása, felgyúlt sebei, tántorgó öngyilkosai a szépséges, bűnös, megcsalt fajnak. Te tisztán, fiatalon leszel földdé, édes jó fiam.

 

Majdnem mindenki sírt. Katica halotti fehér, odabűvölt arccal nézte Bálintot. Roznyák és Pomp egy fa alá húzódtak. Roznyák felhúzott térdén gyorsírással jegyezte a Bálint szavait. Pomp dühös csalatkozással fortyant fel az utolsó szó után: - Még itt is óvatos tud lenni a gazember! Nem hiszem, hogy ezért bántaná az ügyészség.

 

Megkezdték a földet hányni. Mindenki dobott egy rögöt. Annuska, félve, mintha lopna, odasurrant a sírhoz: két fehér rózsát dobott belé. Zoltán is lehajolt, hogy ő is küldjön egy búcsúrögöt az örök takaróhoz. De arca irtózatosra torzult, erei kidagadtak, szemeibe tébolyodott láng gyúlt. Aztán kilökte karjait a levegőbe, véres hangon üvöltötte:

 

- Nem! Nem! Nem!

 

Átugrott a sírokon, felverte magára a meggyűlt pocsétákat, áttört a felső sövénykerítésen, betűnt a hegynek vivő út fái közé.

 

Egy percre halálos döbbenet fagyott a szívekre: - Jaj, hátha bennünk is lappang egy őrült, jaj, hátha az a valóságunk! - Ádám Ferenc megnyugtatva magyarázott:

 

- Nem kell aggódni miatta. Az utolsó időben többször voltak ilyen rohamai. Két-három napig kóborol, s aztán megnyugodva tér vissza.

 

Bihari zöldre sápadva, hisztérikus síró dühvel acsarogta:

 

- Ma egy milliárdosnak bevágok az arcába az öklömmel.

 

A rothadásnak indult, szajhává vagy zsoldossá tévedt lelkek most mégis fájtak az elmerült fiú után. Lelkük, mint kutya társa hullájánál, panaszosan vonította a közös halált, mely ott várt mindenik útja végén.

 

Az énekkar tagjai már széledeztek. A sír feltelt. Mind megindultak kifelé. Omló sírás volt az elhomályosodott temető.

 

A temetőkapuban, valami forgalmi zavar miatt, jó félórát kellett várakozniok a villamosra. Szerencsére egypár perc múlva az eső egyszerre, mint egy éles kiáltásra, megállt. Feltámadt erős szél lökdöste tovább a fellegeket.

 

- Milyen különös: nem érzek semmi fájdalmat szegény Mózeske miatt. Úgy érzem, mintha szépen betakartam és elaltattam volna. Olyan valóságos a halál. Én azt hiszem, hogy csak az élőkért fájhat az ember szíve, ugye, nagybácsi? - mondta Katica, és Bálintot nézte.

 

Mátray felhősen révedezett:

 

- Én azon gondolkozom, hogy talán meg is takaríthatnám a villamosjegyet. Azért a kevés időért, ami még nekem hátra van, nem érdemes bemenni.

 

- Ugye, fog írni a temetésről? - kérdezte Mindszenty Margit Kozmától.

 

Kozma egész hosszában elvörösödött:

 

- Ugyan, hova gondol?! Póstás úgy kirepítene a laptól, hogy a lábam se érné a földet.

 

Bihari titokzatosan félrehívta B. Ádám Ferencet.

 

- Otthon felejtettem a tárcámat. Legyen szíves kölcsönadni a villamosra. Nem akarok elmaradni tőlük.

 

B. Ádám Ferenc elpirult:

 

- Én is éppen úgy jártam. Az előbb kértem magam is Kozmától, tessék hozzá fordulni.

 

Végre megérkezett a villamos. Felszálltak. Annuskáék tisztességtudóan a pótkocsiba ültek.

 

A Bélakert állomásán egy rikkancs belobogtatta a villamosba az esti lapokat. Bálint vett mindenikből egyet. Fásult-unottan nézegette őket.

 

Az egyikben a vezércikk címe megütötte szemét: Több ideálizmust! volt a címe. Nyerges Sámuel elmélkedése volt a Baczó Mózes öngyilkossága alkalmából.

 

A nagytiszteletű úr csupa lélek és emelkedettség volt, s cikkében huszonhét találó metafora és harminckilenc sikerült hasonlat hizlalta az esztétikát. Régen a költők szelíd kertészek voltak, s a lélek legszebb virágait szedték csokorba az emberiség gyönyörködtetésére. Finom illat volt a költészet, áldozati füst, esti tiszta harangszó. Most a fiatal költőknek a pénz s a testi kéj álarcos halála hazud életet. Nem akarjuk megnevezni azt a két művészt, akik felelősek a fiatal lélek ilyen megmérgezésében. Az egyik már föld alatt várja az örök bíró nehéz ítéletét. A másikat kizárta magából a közönség lelkiismerete, s talán eljön a nap, mikor a benne lappangó Lucifer gőgje megtörik, s ő sírva borul az egyház küszöbére, mondván: - Győztél, Galilei. - Íme most is egy fiatalember, az élet tavaszán, nem lát már semmi érdemest a munkában, az építésben, hanem eldobja a szent célokra kapott életet. És hogy jobban megpiszkolja ezt a méltóságos isteni ajándékot, a bordély mocsarába megy, s ott dobja el magától az ifjúságot. Micsoda sivár jelenség! Milyen mély társadalmi süllyedésre mutat. Nincs-e itt az ideje, hogy felkiáltsunk, mi, istentől rendelt őrszemei a nyájnak: több ideálizmust! Az ideálizmus olyan, mint egy gyönyörű antik váza, tele titokzatos drága kenőcsökkel. Az ideálizmus olyan, mint a híves kútfő, mely az életet megfrissítő habokkal csordul. Az ideálizmus olyan, mint a bibliai szél, mely a test mocsarában fetrengő embernek odazúgja Isten tisztító izenetét: légy lélek, légy tisztaság, légy ima!

 

Bálintnak elszélesedett a szája, mintha egy keserű köpés mozdulna rajta. Amint megfordította a lapot, valami tótágasra állította a csodálkozását. Az újság egész hátsó lapját egy ordító hirdetés foglalta el:

 

 

Új lángész a magyar lírában!

 

 

A Göncöl kiadó vállalat, mely már annyi áldozatot hozott a magyar kultúráért, most ujjongó felfedezéssel örvendezteti meg a magyar közönséget. Óriási áldozattal megszerezte a két nappal ezelőtt öngyilkossá lett lángeszű költőnek: Baczó Mózesnek verseit. Egy új művészi csoda harmatos terméseivel fogjuk gazdagítani a magyar lírát. Az előszót maga a Göncöl önfeláldozó megteremtője: Holló Géza fogja írni, ki egyetlen barátja volt a meghasonlott fiatal költőnek, és akinek – nem kímélve semmi áldozatot – hónapokig sikerült visszatartani sötét szándékától a szerencsétlen lángészt. Az előszóban Holló részletesen adni fogja halhatatlan barátja életét. Hogy a magyar irodalom e nagyszerű új örömét mindenkinek hozzáférhetővé tegyük: a Göncöl óriási anyagi erőfeszítéssel a fűzött példányt csak harminc, a kötött példányt pedig csak ötven aranykoronáért adja. A japáni papiroson megjelenő szerző fényképével díszített amatőr példány ára pedig száz aranykorona lesz.

 

 

Az összes esti lapok hátán ez a hirdetés harsogott. Mikor a villamos az Enyedi utcát szelte: messziről, mintha valami áradás közelednék, növekvő zúgást lehetett hallani. Mindenünnen gyermekek futottak a Déli Vasút állomása felé. Némelyik egy-egy pillanatra megállott, két feldobott karjával kitoldta magát az ég felé, úgy visította:

 

- Éljen Krammerlauff! Hipp, hipp, hurrá Krammerlauffért!

 

Mind több lett a futók száma, most már sok felnőtt is volt köztük, különösen nők. Mikor aztán a villamos belekerült az Alkotás utcába: egyszerre nehéz zúgással vert feléje a tömeg. A déli vaspálya állomása előtt, messze befolyva az Alkotás utcába, beszorulva a mellékutcába, kiáradva a Vérmező torkába: óriási tömeg tolongott. A villamosnak meg kellett állnia. A kocsik és teherszekerek hosszú sora állott, és ellepte őket a rájuk felkapaszkodott tömeg. Az emberek hadonásztak, magyaráztak egymásnak, a gyermekek ujjongtak, visítottak. A nők, átizzva a tömeg hisztériájától, lobogó ágyék voltak, s éles kiáltásokban csapzottak fel. A felgyűlt arcok tengeréből, a hadonászó karok erdejéből, az egymásba rángó mozdulatok virvárjából, mint egy részeg erdőből zengett ki mindegyre a refrén:

 

- Éljen Krammerlauff!

 

- Hipp, hipp, hurrá Krammerlauffért!

 

- Huj, huj, haj Krammerlauffra!

 

A tömegen, lassú úszással, díszhintók vergődtek át, s nyomukban vörösen harsogott az éljen. Az egyikben a kormány képviselője ült. A másikban egy népszerű herceg, aki nappalait és éjjeleit hazafias reprezentálásokkal töltötte. Már a pohár vizet is úgy köszönte meg a szolgának honfiul reszkető hangon: - Jean, honfitársam, én becsülöm magát, maga is ember. Köszönöm a honunk vérrel áztatott földjéből fakadt pohár vizet. Amíg ilyen vize lesz ennek a földnek, addig el lehet mondani: Magyarország nem volt, hanem lesz! - A harmadik kocsiban egy tábornok ült.

 

De mindenünnen kocsik vagy gyalogos díszküldöttségek, díszmagyarban vagy fekete császárkabátban, küszködtek az állomás felé. A főváros küldöttsége a főpolgármesterrel élen, a budapesti hazafias egyesületek, az egyetemi ifjúság roppant küldöttsége, a különböző hatóságok emberei. És mindenikre új habokat vert az őrjöngő tömeg:

 

- Éljen Krammerlauff!

 

- Hipp, hipp, hurrá! Győzött Turán, éljen Krammerlauff!

 

Egyszer aztán vonatrobogás hallszott, a fedett ég alatt az érkező vonat füstjének perjéje szállt a tömegre. A tömeg most egyetlen izzó, vonagló részeg óriássá tömörült. Úgy üvöltötte százezer szájával:

 

- Éljen Krammerlauff! Éljen Turán!

 

Aztán, mintha valaki intett volna, halálos csend lett. Minden arc odafeszült a pályaudvar felé, a tömeg olyan volt, mint egy zuhanásra hajló irtózatos fal. A szónoklatok mondatai ide-ide lobogtak, mint szélbe kapott zászlók:

 

- Te megmentetted a magyar becsületet a nagyvilág szemében.

 

Most a herceg hazafias mollja reszketett át:

 

- Te halhatatlan dicsőséget szereztél szegény hazánknak. Ha ilyen fiúkat szülnek a magyar anyák, elmondhatjuk a nagy Széchenyi szavait: Magyarország nem volt, hanem lesz!

 

Most a Styavnyicki tábornok hangja recsegett:

 

- A világháborút elvesztettük. Te visszaadtad a kölcsönt.

 

Aztán a fiatalság vezérének friss hangja csengett:

 

- A magyar ifjúság szimbóluma, kifejezője, összegezője vagy te. Húszezer magyar főiskolai hallgató ma egyetlen óriási szív, mely azt dohogja: éljen Krammerlauff!

 

Egyszerre csak megvonaglott a tömeg. Mintha az éhség vad őrülete lökte volna őket, részeg tiprással tolultak a pályaudvar felé. Nők, férfiak egymásba tiportak, gyermekeket legázoltak, néhol a nők beleharaptak az előttük gátló karba. A pályaudvar kijárásánál egy rövidnadrágos, meztelen térdű férficsapat tűnt elő. Vállukon egy huszonnyolc-harminc éves fiatalembert hoztak. Sapkáikat a levegőbe lóbálták, széles vigyorgással ordították:

 

- Éljen Krammerlauff! Huj, huj, haj Krammerlauffért!

 

A tömeg kibomlott őrülettel visszhangozott a kiáltásra. A nők mint felégő vérük csókját dobták visításaikat a levegőbe. Ágyékukat előrelökték, hogy testeken át, levegőn át odaadják magukat az ünnepelt hősnek. A gyermekek bomlottan éljeneztek, és nagyokat ugráltak. Az őrület vak mámora verte a tömeget. Az a mámor, mellyel királyt ültet a trónra, vagy mártírt állít a máglyára. A Turán futballcsapat most érkezett meg egy nemzetközi mérkőzésből, ahol a legeredményesebben rugdosott. Krammerlauff, a vállra kapott hős, maga kétszer rúgta be a labdát az ellenfél kapujába.

 

A csapat vállán tartotta a hőst, mint egy felmutatott új szentséget. A tömeg őrjöngött: sírt, nevetett, izzó szívekben tajtékzott a bálvány felé. Krammerlauff, társai vállán, sapkáját lóbálta a bomlott arctenger felé. Széles, kerek, gyermekül szőke sváb arca volt. Homloka egyáltalán nem volt, s vörhenyszőke haja szemöldökeibe folyt. Elszélesült színtelen szemei hülyén vigyorogtak. Tömpe orrán, nagy széles állati száján, suta vágású állán csurgott a boldogság. Két óriási germán lábát, mint most talált ereklyét, két társa nyakáról odatartotta az ujjongó tömegnek. Harcsás, kinyálasodott boldog szája rekedten ismételgette:

 

- Hipp, hipp, hurrá, az apját neki! Lerúgtuk őket, az apját neki!

 

Bálint Katicával és Mátrayval leszállt a villamosról. Egy kis mellékutca védelmében hallgatva lopóztak hazafelé.

 

 

 

32. Megnyugtattam lelkiismeretemet. (lat.)